Axl Rose


Ma nem kivételesen kenyérre kenhető hangulatban ébredt a kedves kis hölgy. Mindenkit körbecsókolgatott, akivel csak ez idáig találkozott, reggelit készített az eridon konyhájában, s random módra bekopogott vele egy szobába, hogy meglepje az ottani lakókat, majd befonta egy elsős lányka haját. Játszott valamelyik háztársának békájával, a szobatársai ágyán apró meglepetéseket hagyott, a kastélyt körbejárva minden képlakót üdvözölt és mindegyikhez volt egy-két kedves szava. Most pedig pálcáját maga előtt tartva virágesőt idéz minden egyes folyosón, mert az olyan szép. Ráadásként már reggel tündérnek öltözött, merthogy az mennyire vicces, és a mai szerepköréhez pont illik. Egyszerűen érzi a belső késztetést, hogy az összes kastélybelivel jót tegyen.
-Orchidessis! – fordul be a következő folyosóra táncikálva, pálcáját lengetve. A virágfüggönyön át egyből megpillant egy szőke buksit - te jó ég, kiszökött! -, amit természetesen nem tud beazonosítani. De ha egyszer szőke, akkor biztosan nem lehet más, mint az ő legeslegjobb pajtása, hiszen más szöszi fiúcska nem is létezik a földön. Legalábbis Leonie számára.
-Keeiiiith! – túlüvöltve a festményeket hajítja el majdnem pálcáját, és a tolató úriember mögött terem pár pillanaton belül, hogy rávesse magát, és a hátára csimpaszkodjon, mint egy kis majom. Amolyan levakarhatatlan módon: a lábait átkulcsolja a dereka körül, a kezeit pedig az úriember nyaka körül.
-Te leszel a lovaaam! Gyííí! – ez a viselkedés egészen érthető volna a részéről, ha tényleg Keith lenne az áldozata, merthogy kettejük között egészen elterjedt az ilyesfajta megnyilvánulás. Sőt, ennél sokkal furább szokásaik is akadnak a repertoárban.
-Irány a végtelen! – visít nevetve a srác fülébe, bár ki tudja meddig, mert az is lehet, hogy a hátára érkező váratlan súlytöbblettel sikerült leterítenie őt. Vagy Axl egy jól irányzott, egyszerű mozdulattal kiveri nyolc fogát, hogy ugyan ne barátkozzon már ennyire feltűnően, ha nem muszáj. Elvégre a nagy rellonosok így szokták elintézni az ügyeiket, nem?

Majdnem az, akire gondoltam

Micsoda masszív úriemberre talált itt a folyosó kellős közepén! Mintha Isildur monumentális szobrának a nyakába vetődött volna, olyan biztosan áll a helyén Axel. Annyi az apró, alig észrevehető különbség, hogy ez a fiúcska tud beszélni, ráadásul a hangja roppant zavarba ejtő módon cseppet sem hasonlít kedvenc Keith barátjáéra. Ebből kifolyólag egy fokkal hamarabb elengedi újdonsült szőke paciját, és hagyja magát lefejteni a hátáról, hogy aztán meglepetten pislogjon rá.
-Őőőő… - kezd bele értelemmel teli mondandójába, és olyan okos fejet vág hozzá, mint egy kviddicsvilágbajnok a cirokseprűhöz. – Még nem tudom biztosan. Elég furán viselkedsz, szóval akár lehetnél Keith is - mondja ő, aki az imént tündérruhástul vetette magát egy ismeretlen nyakába. Most meg alig bírja visszafogni a nevetését, mert annyira vicces, ahogy Axe körbejárja, és úgy böködi, mint valami másik bolygóról érkezett zöld szörnyet. Vagyis inkább pirosat.
-Lehet, hogy csak álcázod magad, hogy jól megviccelj vele – mondja összehúzott szemöldökkel, miközben ő is elkezdi visszaböködni a fiúcskát. Egy facebook-társadalomban még érvényesülni is tudnának ezekkel a megnyilvánulásokkal. Csakhogy az ő kezében pálca van, ami a művelet közben vészesen szikrázni kezd. A végén még akaratlanul kiüti valamivel a szösszencs srácot, ami meglehetősen ingoványos talajt adna egy kezdődő barátságnak.
-Nem mindig – vonogatja meg derűsen a vállát. – Olykor ráküldöm a vérnyulamat a diákokra, aztán hogy hősként tűnhessek fel, megmentem őket, és akkor utána nagyon szeretnek. De most Trillian aludt, úgyhogy inkább jótündéreset játszom – vihogva beletűzi pálcáját a hajába, izgatottan közelebb lép friss pajtásához, és egyből megmarkolja a csuklóját.
-Neked kéne tudnod, hol a végtelen! A te feladatod lenne, hogy elvigyél oda! – némi rosszallás kihallatszik a hangjából, mert ezek szerint ma sem fog eljutni oda, ahol már a vakond sem túr.
-De ha nem ismered az utat, nekem az is megfelel, ha felveszel a nyakadba, magunkra terítünk egy pokrócot, és óriásosat játszunk! - tapsikolva lábujjhegyre áll, és már-már elkezd felmászni szerencsétlen gyerkőcön, mígnem hirtelen meggondolja magát.
-Jaaa, igaz is, emlékeztess, ma én vagyok a jótündér, szóóóóval - előhúzza pálcáját, és lendületes, széles mozdulattal suhint vele egyet.
-Kívánj valamit! - észre sem veszi, hogy egészen véletlenül megpörkölt egy képkeretet nagy izgalmában. Pedig a kép lakója magából kikelve ordít, hogy most azonnal elmegy az igazgatóhoz, és óriási büntetést fognak mindketten kapni... kínos.

Aximaxi

Oké, lehet, hogy sámlira kéne állnia kishölgyünknek ahhoz, hogy meglapogathassa Axe fejét, de azért az álla még csak alig pelyhedzik, ha egyáltalán… végül is ebből az alsó szögből pont rálátása van a srác nem létező szakállára, úgyhogy kicsit még lábujjhegyre is áll, hogy megvizslassa azt. Mert ha az álmodó kíváncsi erre az infóra, egyértelműen Leonie is az, hiszen oly’ nagy köztünk az egyetértés.
-Neked nő már a szakállad úgy, mint a mikulásnak? – érdeklődik abszolút nem témába vágóan, bár lényegében azzal sincs tisztában, mi is az a bizonyos téma, amit követnie kéne. Jah, pardon! Minő udvariatlanság a részéről, egyfolytában elfelejt bemutatkozni.
-Én Leonie vagyok. Meg Linnéa is – vigyorodik el, miközben pálcás kezével elkapja újdonsült barátocskája mancsát, és jól megrázza üdvözlésképpen, majd összehúzza szemöldökét.
-Az egerek nem is rémisztőek. A vakondok sokkal inkább! Jött már veled szembe vakond az utcán? Hidd el, biztosan megijednél tőle! – Állapítja meg aggodalmas arccal, s még körbe is néz, hátha valahonnét les rá egy olyan bestia. A vérnyomása is rögtön a magasba ugrik, mikor Axel elkezdi pedzegetni, hogy el kéne tűnniük innen nagyon gyorsan. Ajjaj, csak nem máris túr a vakond? Nagyon nem is kell rángatni, megy ő magától is, csak a sarkon túl hajlandó megállni.
-Most mi lesz? Most mi lesz? Meglátott? Meg fog enni bennünket? Nézd meg! Nenene, inkább menjünk, amíg lehet! – igen, ő még mindig arról a fenevadról beszél. S kívülről kész komédiának tűnhet, hogy ide-oda próbálja meg tuszkolni a nála jóval nagyobb fiúcskát. Csodálatos huzavona ez  a részükről.
-Majd inkább én megnézem! – jelenti ki határozottan, s lép is kettőt, hogy benézzen a folyosóra, de egy kéz megállítja.
-Ne is próbálj meg visszatartani! Kemény vagyok, majd én! – aztán ahogy lepillant, észreveszi, hogy tulajdonképpen most már ő maga markolássza a másik csuklóját, s nem fordítva. Axel meg sem próbálta megfékezni? Hupsz. Ez kínos.
-Hol iiiis… most mii? – miről van akkor szó? Próbálja visszavenni a fonalat, amit alig fél másodperc alatt vesztett el valahol félúton. Zavarodottan tekint a falnak támaszkodó úriemberre.
-Az én bátyám ám magasabb még nálad is – csúszik ki a száján a megállapítás, ami megint csak sehogy nem illik ide.
-Én szeretem ezeket a képeket, velük mindig lehet beszélgetni – vihogva megvonja a vállát, majd elkezd ugrálni és tapsikolni. Messze áll tőle a konyhaművészet, de egy forrócsokit csak tudna csnálni. Illetve… ott vannak azok a kedves manócskák, akik minden bizonnyal el fognak alélni a boldogságtól, ha segíthetnek nekik elkészíteni a világ legfinomabb forrócsokiját.
-Akkor menjünk gyorsan a konyhába, mert igazad van! Ha játszani akarunk, előbb energiát kell gyűjtenünk! – nyilván neki semmi szüksége nem volna rá, de azért na. Lelkesedve pattog össze-vissza, és már indul is a konyha irányába. Remélhetőleg rellonossal a nyomában.