[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=64&post=63951#post63951][b]Pethő Abigél - 2013.02.16. 17:04[/b][/url]
Ermelinda
Megnyugodtam, amikor a lány elfogadta a segítségemet. Bár, amikor behunyta a szemét, akkor megfordult a fejemben, hogy lehet fél tőlem. Abban nem voltam biztos, hogy az előbbi kiabálásának, amiből még épp sikerült egy keveset elkapnom, is én voltam-e a címzettje, de ezzel nem is törődtem most. Kíváncsi voltam, mi lehetett rajtam, ami megijeszthette. Talán az ebédnél véletlenül bájitalt ittam a málnaszörp helyett, amitől átváltoztam valami szörnnyé? Körbepillantottam, miközben még mindig kinyújtva volt a kezem. Tükröt kerestem, hogy megnézhessem magam, de csak a hangoskodó portrék pislogtam vissza rám. Az egyik grimaszolt is, mikor ránéztem, ezért gyorsan és zavartan elkaptam róla a tekintetem.
A lányt pedig végül sikerült felsegítenem a földről. Amíg leporolta a ruháit, és összeszedte a könyveit, óvatosan ismét a festmények felé pillantottam. Engem kicsit zavart, hogy minket néznek, bár voltak, akik a saját dolgukkal foglalkoztak. És mintha kutyaugatást is hallottam volna!
Mindenesetre ebben a hangzavarban kissé nehéz volt megérteni, amit a lány mondott. A nevét nem hallottam jól,talán a Lindát igen, de úgysem erősségem megjegyezni ezeket, így nem is nagyon éreztem magamban késztetést, hogy újra rákérdezzek. Azért kedvesen mosolyogtam, bár bizonyára látszott rajtam, hogy eléggé feszengtem. A Levitás szót azonban tisztán hallottam, amire fellelkesülve magamra mutogattam.
- Én... - szólaltam meg, ám úgy éreztem, ez a hangerő kevés lesz ahhoz, hogy eljusson a mondandóm beszélgetőtársamhoz. Nem adtam ám meg magam olyan könnyedén. Néha ki lehet engem hozni a sodromból, és most a portrék ezt el is érték. Morcosan ráncoltam homlokom, majd megköszörültem torkom, és ismét kinyitottam a szám, hogy most már hangosabban szólhassak.
- ... én is Levitás vagyok! - úgy éreztem, soha nem beszéltem még ilyen hangosan. Nagyon furcsa volt. Kezemmel gyorsan kettest formáltam, és reméltem, a lány ebből megérti majd, hogy az évfolyamomat akartam ezzel mutatni.
El is felejtettem bemutatkozni, de ismét elkalandoztam a festmények felé. Szerettem volna megkérdezni a lánytól, miért ilyen zajosak ezek a portrék, és már majdnem rászántam magam, hogy ismét kiabálni fogok, amikor valami lekötötte a figyelmem. Felcsillant a szemem, rögtön az imént felfedezett festményhez siettem.
Miután odaértem, és vetettem rá egy pillantást, visszafordultam a lányhoz... Lindához, mert nem feledkeztem ám meg róla! Intettem a kezemmel, hogy jöjjön ő is, közelebb. S ha így tett, akkor nem mást látott a képen, mint puha kiscicákat, ugrándozva, gombolyaggal játszva. Nagyon szerettem az állatokat, főleg az ilyen apróságokat. Én nem időztem sokat ennél a képnél, rögtön tovább szaladtam egy másikhoz. Ebben az volt az érdekes, hogy csak egy képkeret volt, fekete háttérrel. Arra voltam kíváncsi, vajon van-e itt egy gomb, amit ha megnyomunk, akkor bábjáték jelenik meg, és valami vicces mesében lehet részünk. Egészen közel hajoltam a képhez, meg voltam róla győződve, hogy az a gomb létezik. Teljesen elmélyültem a kutatásban, mikor hirtelen egy borzas hajú, szakállas, csúnya ember jelent meg a képkereten belül. Ettől pedig annyira megijedtem, hogy ellöktem magam a faltól, majd elbotlottam a saját lábamban, s ezúttal én huppantam le a földre. S most én lettem a nevetés tárgya. Gonosz portrék.
