Húúú, apám, de bitang idegesítő ez az Ombozi... sóhajtanom kell, de nem teszem, inkább csendben visszanyelem az összes kikívánkozó gondolattal együtt, és csak nézem őt derűs békével, amivel tudom, közel hasonló érzéseket - bosszúságot - váltok ki belőle, mint ő énbelőlem.
A testemben dolgozó adrenalin felett persze nincs hatalmam, a tűz mintha a vénáimban lüktetne, érzem, hogy a szívem minden egyes dobbanásával forróbban táplálja a mélyen bennem nyugvó sárkányt, a dögöt, amit aligha ismernek az emberek. Még azok sem igazán, akik azt hiszik, tudják, ki vagyok. Azt, ami lüktet, pulzál és dobban, a férfit, aki a mindenki által úgy szeretett Buddha képe alatt tűkön ülve arra vár, hogy valaki eltépje végre azt a bizonyos utolsó cérnaszálat, és...
A szemeim résnyire szűkülnek, ahogy nézem a magából teljesen kikelő lányt, a mindenki előtt megelevenedő ördögöt, és érzem, nem bírom tovább, hogy az elmúlt időszak túl hosszúra nyúlt, túl sokáig maradtam veszteg, fordítottam félre a fejem, és mondtam nemet. Nemet neki és magamnak.
A nyakamon kitüremkedik egy súlyos ütőér, de nem törődök vele, észre sem veszem, hiszen a vér szinte éget belülről. A szívem átkozottul ver, kavargó gondolataimtól egyszerre túlzsúfolttá válik a fejem, tudom, hogy lassan megháborodok. Elvesztem az eszem.
Egy utolsó pillantás; a tekintetünk még összevillan, aztán a testem megadja magát. Mélyről feltörő mordulással vicsorgok rá a lányra, és hirtelen színét vesztő arccal, a békét hírből sem ismerő szemekkel lépek előre, és taszítom őt az ódon kőfalhoz, ezernyi festmény közé. Nem érdekel, ha leverünk egyet, nem érdekel, ha diákok vagy ex-tanárkolléga sétál el mögöttünk, most nem érdekel, ki mit gondol.
Felmondtam, visszanyertem a szabadságom.
Tekintetemet Boriéba fúrom, ahogy testét a falhoz nyomva tartom, és jobbra billenő fejjel nézem. Így még nem látott. Fogalma sincs arról, ki vagyok.
- Nem érdekelnek a skalpjaid, Boróka - morgom az arcába, forró leheletemet a bőrén érezheti. A szemeim elsötétülnek a vágytól. - Lehetsz bárkivel, ha közben rám gondolsz. Ha engem látsz, és miattam lesz nedves a bugyid...
A hangom mély, de meg-megreszket a testemen és elmémen egyszerre elhatalmasodó szexuális vágy ereje alatt. Csípőmet egy röpke pillanatra engedem, hogy az ördöghöz érjen, érezze csak, mennyire feszíti a kín a nadrágomat, hogy mennyire vágyom őt.
- Felesleges köröket futsz - mondom még neki visszafojtott hangon, övébe olvadó pillantással. Ha az út hozzám vezet, hiába fekszik le bármelyik széparcú jöttmenttel, a vágyát egyik sem elégítheti ki. Mert azt csak egy valaki tudja. Akkor is, ha az a valaki se nem szép, se nem korabeli. Akkor is, ha az a valaki tele van sebhelyekkel és a teste szét van varrva. Akkor is, ha várni kellett rá, és sokáig bizonytalanságban hagyta a legkisebb Ombozit.
Akkor is...

Sosem voltam egy ma született bárány. Mindig a magam makacs feje után mentem és csakis azt tettem, amihez épp kedvem volt. Elvettem, amit akartam, eldobtam azt, amire már nem volt szükségem. Mindezt mindig egy cseppnyi bűntudat nélkül. És mindig mindent meg is úsztam. Tudtam, hogy hogyan keverjem a lapjaimat, hogy végül széles, elégedett mosollyal én legyek az, aki a royal flösst teríti az asztalra. Most mégis úgy érzem, hogy csak egy satnya sort tudtam a másik elé tenni. És az a helyzet, hogy ezzel az Ősemberrel szemben a világ összes Felix Felicise is kevés lenne ahhoz, hogy nálam lehessenek a legjobb lapok a játszmában.
Minden apró mozdulatát figyelem, miközben és miután hozzávágtam mindent, ami tőlem telt ebben a pillanatban. Tény, nehezen élem meg, hogy nem én vagyok az, aki irányít. Nehezen éltem meg azt is, hogy folyamatosan vissza lettem utasítva, holott sosem hagyta el a férfi száját az a kis szócska, hogy nem. Annyira idegesít, annyira bosszant és mégis annyira vonzz, hogy azt el se tudom mondani. Talán olyan gyorsan túlléptem volna ezen az egész kalandon, ha nem kéreti magát és az első pillanatban leteper, mint ahogy ezt elvártam volna. Ahogy mások tették, miközben dróton rángattam őket. Ahogy mondtam... a royal flöss Payne kezében virít.
Hirtelen megszólalni sem tudok, ahogy a falnak nyom, csak a benntartott levegő szökik ki a tüdőmből a tompa ütközésnél. Nyelek egyet, de ez minden, ami a meglepettségemet mutatja. Nem ijedek meg tőle, nem düllednek ki a szemeim, nem keresek menekülőutat. Nem... vörös ajkaim vigyorra húzódnak, szemeimben kíváncsi fény villan, mintha csak azt ordítanák, hogy MÉG!
Hatalmas elánnal dübörög a szívem, mintha csak ki akarna szakadni a helyéről a hirtelen jött adrenalin hatására. Kicsit szaporábban is szedem a levegőt, miután újra hozzájutok. Már meg sem hallom a körülöttünk lévők ijedt, vagy hitetlen felkiáltásait. Nem létezik jelenleg más, mint a hátam mögött a hideg fal, a testemet perzselő hő, az arcomat érő lélegzet és az a térdrogyasztó mély bariton.
- Mégis honnan veszed, hogy te nem csak a következő skalpom leszel? - halkan, édes hangon búgom, miközben balra billen a fejem és a mosolyom még inkább kihívóvá válik. Nem veszem le a tekintetem róla, még pislogni is elfelejtek a kialakult helyzetben. A kérdésem viszont jogos, hiába a nagy önbizalom Payne hangjában. Hisz az alapelvem egyszerű és ezt mindenki ismeri. Nem áltattam soha senkit. Most sincs ilyesmiről szó. Nem azért kattogok rajta folyamatosan, mert bárminemű érzés kavarogna bennem iránta. Csupán testi vágy, kíváncsiság ez, semmi más. Merlinre, hányszor magyaráztam már ezt el Noelnek is! De az a mindentudó vigyor...
Minden gondolat kiszökik a fejemből, ahogy megérzem Őt magamon. Nem tagadom, nehéz nem rávetni magam, de hatalmas önuralomról teszek épp tanúbizonyságot. Ráharapok az alsó ajkamra, közben ujjaim már a laza zubbony alá tévednek, hogy a hátába marva húzzam magam közelebb hozzá.
- Össze fog törni a kicsi szíved, Payne... - lehelem túlcsorduló magabiztossággal. Azt már elfelejtem közölni vele, hogy igaza van... már a puszta hangjától nedves lett a bugyim...

Igaza van. Mégis honnan ez a mérhetetlen magabiztosság, ami már a kezdet kezdetén, azon az estén, ott, a székesfehérvári Ombozi kúriában makacsul a bőröm alá fészkelte magát? Fogalmam sincs. Nincs is rá logikus érveken alapuló valódi válasz. Ez csupán egy érzés. Mondjuk ahhoz képest elég erős. Olyasfajta, amit nem tudsz szavakba önteni, csak úgy megmagyarázni, de ott van benned, a sejtjeidben, és ha ránézel a másikra, egyetlen villanásból tudjátok. Mind a ketten. Mert ugyanarra gondoltok, és mert ugyanazt érzitek. Tudod, hiszen épp ugyanúgy tagadtok.
Nem lehet, hiszen majd' tíz év húzódik közöttünk, meg mert a diákom, és ami azt illeti, a feletteseim tökéletesen értésemre adták a Bagolykő Mágustanoda zero tolerancia elvét a tanár és diákja között kialakuló intim viszony esetén. Nem lehet, mert tanítottam a bátyját, és mert Noel jóbarátom lett, nem lehet, mert fiatal és előtte az egész élet, én meg lassan megállapodnék. Talán össze se illünk, ő hebrencs, még mindent akar, még két kanállal falja az életet, még az összes srácot magában szeretné tudni... én meg a kibaszott, ezeréve megtért behemót-Buddhát testesítem meg... nem nyerő szelvény a miénk.
Mégis...
Érzem a leheletét; mintha még ajkaimon is végigfutna a libabőr, ami csak még, még, még közelebb húz őhozzá. Utálom az önhittségét, a felsőbbrendűségét, a magabiztosságát, de még így is a bűvkörébe vont. Utálom azt, amilyen, de hónapok óta csak rá gondolok, őt akarom, érezni a testét, végigcsókolni minden egyes porcikáját, belekóstolni a húsába, és lehunyt szemmel eggyé válni vele.
Most, a testemben kínlódó tűzzel meg robbanni készülő férfiasságommal csak le akarom tépni róla a ruhát, és fordítva egyet rajta, hogy meztelen melle a hideg kőfalhoz nyomódjon, és én gondolatvesztve, átadva magam a tiszta vágynak, hátulról tehessem magamévá. Érezni, és végre, ennyi idő után, megdugni akarom. Aztán ráérünk összetört szívekről beszélgetni...
Az a visszafojtott sóhaj most szakad ki résnyire nyitott ajkaimon, ahogy megérzem Bori ujjait a felsőm alatt. A hátamon egyetlen centiméternyi ép bőrfelület sincs, azon vastag hegek és sebhelyek emlékeztetnek a választott hivatásomra. Dehát, ilyen ez. Önként vállaltam.
Tekintetem összeforr az ördögével; egyre mélyebbre és mélyebbre látok őbenne, és láthat ő is énbennem. Már nincs titok, nincs ellenszegülés, egyetlen ellenvetés sincs.
Szabad vagyok.
- Nagyfiú vagyok már, életem, személyim is van - mosolyodom el szélesen, ahogy leheletnyit közelebb hajolok hozzá, hogy orrunk hegye súrolja egymást, és a szavakat szinte ajkai közé suttogjam. - Egyébként sem te lennél az első... volt már dolgom bestiával.
Méghozzá nem is akármilyennel. Azt hiszem, Bori sokban emlékeztet is Carolinára. Mindkettő harcos amazon-típus, makacs és önfejű, szelidíthetetlen sárkányfajzat. De míg egyiküket feladtam, a másikukat nem fogom. Ezért is döntöttem úgy, ahogy.
- Ha az előbb nem figyeltél, most elismétlem - suttogom szájának vörös húsába, önkéntelen is lecsukódó szemekkel - ...felmondtam.
Alig érek a szó végére, már csókolom is, megadva magam neki, az általa ébresztett vágynak és ép ésszel talán fel sem fogható hatalmának, amivel uralkodni képes rajtam. Szabad kezemmel lassan végigsimítok az oldalán, majd mellébe marva nyakához érek, s rátartva megtámasztom a fejét, hogy a lehető legbiztosabban mélyíthessem el csókunkat.
Néhány pillanattal később az ütött-kopott, sokat látott fekete mappa észrevétlen csúszik ki balomból, de akkor már nem hallom a tompa puffanást, amivel földet ér.