36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyFöldszint

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Podmaniczky Ádám
INAKTÍV


PodiÁdi | Team Eridon <3
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 1519
Írta: 2014. január 28. 21:28 | Link

Édespofa Cheesy  Kiss

Meg kell tennem. Nincs más megoldás, nincs több lehetőség. Érzem, ahogy az erek megfeszülnek a bőröm alatt, ahogy minden néma lélegzetvétellel a szívem ki akar ugrani. A torkomban dobog, a lüktetése szinte földöntúli. Pusztítani akar. Ha távozik belőlem, el is éri a célját. Nem engedhetem. Nekem kell az erősebbnek lennem. Felül kell kerekednem, hiszen feladatom van. A küldetés közepén, a lemenő napfény megcsillan a fegyveremen. A pálcám a szobámban maradt. Nincs most rá szükségem. Itt és most, más, mugli eszközökhöz kell folyamodnom. Egy villanás, egy elsuhanó fekete árny, egy lobbanó fekete hajzuhatag. Ő az. Tudom, hogy ő az, hiszen a vérem most hevesebben ver. Be kell cserkésznem őt. El kell kapnom, le kell számolnunk egymással.
Mikor már szöszmötölő léptei elhalnak, nem is értem, hogy lehet valakinek ilyen kicsi lába, mint neki, finoman feljebb csúszok, szigorúan a fal mellett, és mint gondos vadász, indulok az áldozatom után. Nem láthat meg. Ez most itt az én időm, revansot kell vennem rajta. A múltkor elgyengültem a rám szórt átok miatt, most a visszavágón kikötöttem, hogy nem lehet nálunk pálca. Nagyon ajánlom, hogy tényleg be is tartsa. Ma kiemelkedően szép vagyok.
Már majdnem a folyosó végén járok, amikor egy áruló kerül az utamba. Erniszna Péter tehetséges, ám igen együgyü volt életében. Sok mindent feltalált azzal, hogy elszúrta a legalapvetőbb bájitalokat is. 107 éves korában halt meg, amikor jól készítette el egy mérget és a narancslevébe öntötte ízfokozónak. Ironikus nem? Mindegy, most nem az életútja a legfontosabb, hanem az, hogy nem tud csendben maradni. Amint meglát, kezemben a fegyveremmel, azonnal elkezd vinnyogni, hogy „gyilkos, gyilkos van a folyosón!” Hát az eszem megáll. Anélkül, hogy egy kicsit is gondolkoznék, ösztönösen célzok, és lövöm ki rá a puskám ragacsos tartalmát, de ez nem segít, hiszen átmászik egy másik keretbe, és folytatja az óbégatást. Idióta!
Feladom a rejtőzködést, nyíltan támadok, nem érdekel már semmi. Terepmintás ruhámban, fekete, barna és zöld szemfestékkel – Andine meg fog ölni – kidekorált képemmel rohanok a lány felé, aki az előbb elsuhant néhány méterre tőlem, és amint meglátom a hátát, már tüzelek is, remélve, hogy megfordul, így nem csak a háta közepét találom el a ragacsos, édes nyalánksággal töltött vízi pisztolyommal. Közben igyekszem bemenekülni egy páncél biztonságos holtterébe, nehogy egyből válaszolni tudjon rá.

Hozzászólásai ebben a témában

Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. január 29. 00:20 | Link

Cukorfalat :3


A harcunk már nem a mai nappal kezdődött. Mindig megtaláltuk egymást a tanév kezdete óta különböző hülyeségeinkkel. Jókat beszélgettünk, és sokat lógtunk együtt, legalább is a többi emberhez képest. És akkor kezdődött ez az egész. Settenkedés a folyosón, mindenféle átok és ártás szórása, persze csak az ésszerűség határain belül. Most is tudom, hogy milyen nap van, nem véletlenül van a pálcám a cipőmben. Hogy miért nem hagytam otthon, ahogy megbeszéltük? Mert nem érzem magam biztonságban, ha nincs nálam ez a kis szépség, pontosan ott, ahol lennie kell. Ugyan használni nem szándékozom, egyelőre, de nem tudom még, mi lesz a vége.. hát semmit se tudhatunk előre.
A nyugati szárnyban megyek végig, folyamatosan balra tartok, mintha csak céltalanul bolyonganék.. illetve.. pontosítok. Épp azt teszem. Nem szívesen kötök ki a harsogó portrék folyosóján, ugyanis a hangzavart nem szeretem, hiába élek néha otthon is abba. Fülemre szorítottam fél kezem, miközben másikkal előtúrtam fegyverem, és készenlétbe álltam, hogy ha esetleg támadás ér, hárítsak. Aztán hirtelen csend lett. Óvatosan lestem át a hátam felett, majd meghallottam az első koppanást a portrén, és mire szembe fordultam, már elölről ért a támadás.
- Hééééé!! - torpantam meg, majd visszatüzeltem a kezemben levő fegyverrel, mely azt a cukorból készült szivacsos anyagot lövi ki, amelyikkel az amerikai gyerekek szokták megviccelni egymást. Ezesetben kicseréltem egy-két összetevőt és egy rózsaszín édességet kaptam, mely ha telibe találja, igencsak nehezen vakarja le magáról. Nekem ugyan nem pisztolyom volt, másféle eszközzel oldottam meg a problémát, de így is tökéletesen eltaláltam. - Nemááár! - nevettem fel, majd elkezdtem felé futni, takargatva arcomat, folyamatosan tüzelve, végül beleakasztottam bal kezemet, megforogtam körülötte, majd lendületet véve a hátára ugrottam.
- Na most mi lesz, Cukorka? - kérdeztem hangosan nevetve, nem foglalkozva a portrék megvető pillantásaival és szitkozódó szavaival. Mi közük van nekik bármihez is? Ádival meglehetősen jóba vagyok ahhoz, hogy ennyire közvetlen legyek vele. Miért zavar ez bárkit is? Semmi.közük.hozzá.
Hozzászólásai ebben a témában

Podmaniczky Ádám
INAKTÍV


PodiÁdi | Team Eridon <3
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 1519
Írta: 2014. január 29. 20:56 | Link

Édespofám

Az első elől elugrok, na nem azért, mert ilyen ügyes vagyok, hanem azért, mert készültem rá, hogy vissza fog támadni, így jó időben felkészülök arra, hogy védekeznem kell, ezért a legjobb, amit tehetek, hogy bebújok a páncél mögé, aminek egy részét beteríti a cukor, amit a lány lőtt ki. Óvatosan nyújtom ki a kezem, próbálom úgy rendezni, hogy ne találjon el, majd egy kis részt leszedek belőle, és magamhoz húzva, elkezdem falatozni. Nem is rossz. Ne nézzen rám senki furán, de muszáj megnézni, hogy mivel nem találnak el. Ha itt ma mégis eltalálnak, hát nem bánom meg, mert ez nagyon finom, csak valószínűleg leszedni nagyon nehéz, mivel az ujjaim még mindig erősen összeragadnak. Legfeljebb odaragadok az ágyhoz és ha valamelyik tanár holnap nem fogadja el kifogásként, az eljöhet akár megnézni is. Csapok egy pizsipartit majd a csinibb tanárnénikkel és Matilda nénivel, aki nagyon szimpatikus nekem.
- Aucs. Ez erőset üt!
A második ugye talált. És tényleg fáj, nagyon is! Ha most elkezd lekislányozni, akkor komolyan mérges leszek. Érzem, ahogy az alkarom és a felkarom közötti rész, aminek akkor se jut eszembe most a neve, teljesen összeragad egy adag cukortól. A bőröm húzódik rendesem, ami nem kis fájdalmat okoz nekem, de most ez a legkisebb problémám, a másik meg az, hogy kikötődött az egyik cipőfűzőm. Nevetve szaladok a lány előtt, hátra se nézve lövöm a színes cukorkát, remélve, hogy nem csak a falat, az ablakokat, meg a padlót, de néha őt is eltalálom.
Aztán egy hirtelen jött plusz súly, és egy lépés a fűzőre, és máris kész a katasztrófa. Sikerül megcsúsznom, és szinte lassított jelenetben esek el, menet közben megfordulva, így nem a lányra esek, hanem a lány esik rám, a hasamra ülve. Ösztönösen védem a fejem, de azért így is fáj a becsapódás, bár leginkább a hátamat sikerül jól megütnöm, de hát hős vagyok, egy igazi mini férfi, aki nem sír. Soha. Semmilyen körülmények között. A szemeimet egy pillanatra becsukom, remélve, hogy a könnycsepp nem akar kitörni, végül kinyitom a szemem, és a fegyverem, ami még mindig a kezemben van, a lány orrához nyomom.
- Az lesz, Édespofa, hogy feladod. Én nyertem.
Elég viccesen nézhet ki a kijelentés, tekintve, hogy én vagyok az, aki a földön fekszik, hadisérültként, lassan kialakuló zúzódásokkal. De ettől még magabiztos vagyok. Tudom, hogy én nyertem. Nem is lehet másképp a dolog.

Hozzászólásai ebben a témában

Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. január 29. 23:20 | Link

Cukorfalat :3


Mindketten nevetgélve estünk egymásnak, azt hiszem az eridonos vér hajt bennünket úgy általánosságban véve. A cukorháborúnk már nem ezen a héten kezdődött, annál azért egy kicsit régebben, mondjuk úgy néhány hónapja. Így, hogy közeleg az év vége, és a vizsgaidőszak pedig már igencsak tág lett a baráti köröm. Már nem csak az eddig előkészítőből ismert barátaim vannak, hanem szereztem újakat a felsőbb évfolyamokon. Éljen az érettség, igenis lehet felsőbb éves barátja az embernek, csak nem szabad gyerekesnek lennie, ami hihetetlen egybeesés, de nem vagyok. Sose voltam annyira, mint az adott időben kellett volna. Azért annyira nem is értem túl, de jó ez így. A cukor és a csoki imádat mindenképpen gondoskodik gyermeki énemről.
- Nem üt, csak ragad... - rántottam vállat, mintha ez ilyen egyszerű lenne, pedig cseppet sem az. Nem kevés kísérletezés következménye lett az, amit elértem ezzel a pink ragaccsal, ami több volt, mint egy egyszerű töltény. Bár nem mondom az a lé se semmi, amivel engem lőtt össze, ugyanis legalább 3x betalált, plusz amíg futottam, hogy a hátára ugorhassak, igencsak sokszor célba ért a lötyi, így mondhatni a tiszta ruhám mehet kifele a mosásba. Akcióm igencsak balul sül el ahhoz képest, ahogy a fejemben létezik az adott verzió, így igencsak meglepődök, mikor nagy puffanással zuhanunk le a földre mindketten, és ugyan nem én vagyok az, aki megüti magát, tekintve, hogy Ádám van akkora tekintettel rám, hogy alám fordítja magát, így én a hasára érkezem, mintha csak békésen ott ücsörögnék.
- Áááá! - kisebb sikítás hagyja el ajkaimat, melyet ugyan megpróbáltam elnyomni, de nagyon megijedtem. A levegő is megfagyott egy pillanatra, teljesen olyan érzésem volt, mintha megállt volna az idő, aztán egyszerre nyert értelmet minden.  A hirtelen adrenalin szint megnövekedésétől majd' kiugrott szívem a helyéről, ahogy próbáltam szaggatott, közben mégis gyors légzésemet lelassítani. - Úristen, Ádám! Jól vagy ?! - nyúltam bal kezemmel fejéhez, pontosan oda, ahol beverte, de mire legközelebb észbe kaptam, egy pisztoly volt az orromhoz tolva. Elengedtem hát kobakját, és félig felvont szemöldökkel néztem rá.
- Cukorfalat, szerintem ne provokálj... - jelentettem ki egyszerűen majd egy kevés pink ragacsot nyomtam a hajába, és összeborzoltam azt. - Vruuuh. Hát, nem tudom, ez a pink... annyira a te színed. Kiemeli nőies vonásaidat! Esküszöm szebb vagy, mint 1-2 lány az iskolában. Már pedig ez dicséret... - forgattam meg szemeimet mosolyogva, majd megragadtam kezemmel a pisztolyát, legurultam róla, így mellette feküdtem ki a folyosón, a fal felé irányítva a fegyver végét. Muszáj volt felnevetnem. - Hihetetlenek vagyunk, azt hiszem ki fogjuk készíteni egyszer a manókat.. - nem vagyok egy rossz szándékú ember, de szerencsétlenek mennyit gürizhetnek, mire végre felnyalják ezt a ragacsáradatot, amit i idecsináltunk? A portrék ismét rosszalló morajlásban törnek ki, de nem szegik kedvemet, vidáman fekszem ott, ahol eddig is.
- És mizu Cuki? Várod már az év végét? - vetettem oda egy mosollyal, felé fordítva arcomat, hogy fürkésző tekintetemmel ne az üres plafont kelljen bámulnom. Ilyen a mi barátságunk; eseménnyel teli.
Hozzászólásai ebben a témában

Podmaniczky Ádám
INAKTÍV


PodiÁdi | Team Eridon <3
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 1519
Írta: 2014. február 8. 22:34 | Link

Zsófim

Hogy miként is kezdődött a mi kis cukorháborúnk? Nem tudnám megmondani, de azt hiszem, valamikor akkor, amikor Zsófit megismertem. Nála tudtam, hogy azon kevesek közé tartozik, akik határozottan mások, mint a többi lány. Különlegesebb a számomra. Van pár ilyen lány, mindenki más miatt, de ott vannak. Szóval, amikor megismertem, én már akkor tudtam, hogy ő olyan ember, akivel jóba kell lennem. Aztán megszólalt, az orcái kicsit pufibbak, így tudtam, hogy ő olyan „Édespofa” alkat, így valahogy rajta maradt ez a név. Ő nem bánja és én sem, hogy ő „Cukinak” hív, sőt megtisztelő.
Sosem beszélünk konkrétan ezekről a becenevekről és sosem furcsáltuk, hogy így kiabálunk egymásnak a folyosón, nem csak most, hanem akkor is, amikor éppen tömve van, és mindenki a következő órájára igyekszik. Ahogy ez, úgy a cukorkaland se éppen szokatlan a számunkra. Tudom, vannak páran, akik furcsán néznek ránk, de ez csak még érdekesebbé teszi ezt az egészet.
- Akkor próbáld ki magadon, és majd meglátod!
Kiabálok hátra két lövés között. Jó, nem olyan vészes, de sokkal viccesebb és élvezetesebb így játszani, és a szenvedő macsót úgyis mindenki imádja és ápolja, hátha velem is így lesz. Miközben épp azon agyalok, hogy milyen jó lenne, ha szenvedő macsó lennék, észre se veszem, hogy milyen szépen feláldoztam magam, csak amikor megütődik a hátam, ami iszonyatosan fáj. Komolyan mondom, ez egy őrülten fájó eset. Szívem szerint sírva fakadnék, de az elég lányos lenne, így egy nagy levegőt véve nyelem le minden könnyemet, és játszom a nagyon bátort. Nincs az a galleon, amiért én beálljak kviddicsezni, most már biztos. Elég volt ez, a gurkó tudom, hogy erősebbet üt.
- Persze, a padló igazából pillecukorból van.
Ha a csattanás nem lett volna ilyen hangos, akkor talán hitelesebb lenne a dolog, de én annyit mondogattam magamnak, hogy már el is hittem. A fájdalom lassan elül, és, ahogy a lányra pillantok, egyre jobban úgy érzem, hogy erősnek kell lennem. Én hős vagyok, egy lovag, sőt herceg, egy olyan herceg, aki lovagi dolgokban is otthon van.
- Héhéhééé, a hajaaaam!!! Ugye így is jól néz ki?
Amikor azt mondja, hogy az én szívem, elnevetem magam, és egy kisfiús félmosollyal nyugtázom, hogy ez csak természetes. Nekem minden jól áll, úgyhogy ez is. Csak a nőies vonásoknál keményedik meg egy kicsit az arcom. Ez az érzékeny pontom, szóval nem örülök neki, ha valaki felemlegeti, hogy hajlamos vagyok a lányosságra. Két lány testvérem van, az egyetlen férfi a családban pedig ingázik, így nincs mindig otthon, hogy fiús dolgokat csináljunk. Szóvá azonban nem teszem, nem szeretem ezt a témát, helyette inkább lecsapom a magas labdát.
- Nem nehéz. Vannak, akik nem igazán törődnek vele. Persze sírnak, hogy nincs pasijuk, de akkor mit várnak? Mármint nem kell sok, csak egy kis igényesség és máris szebb a világ.
Ezen elmélkedve kicsit felemelkedem, tuti, hogy be fog kékülni az, ahol beütöttem az előbb. Nagyon szép lesz, de most ez zavar a legkevésbé. Nézem, ahogy mellém fekszik, majd én is visszahajtom a fejem a földre.
- Egyszer? Szerintem már most is ki vannak készülve miattunk. Szerinted fel tudok lőni a plafonig?
Szinte biztos, hogy nem, sőt, biztos, hogy nem, de azért megpróbálom. A puskát célra tartom, majd megemelve becélzom a magasan lévő plafont. Vicces lenne, ha onnan lógnának mindenféle cukrok, holnap pedig a diákok nyakába esnének. Tüzelek és hihetetlen, de ötből négy tényleg fennragad, az ötödik meg az arcomra esik, de ezen már csak nevetek.
- Persze. Apával síelni megyünk, anya is vett ki szabit, szóval együtt leszünk. Lehet, hogy ez lesz az utolsó családi nyaralásunk, Andine kapott egy ösztöndíjat, vagy mit annál a híres máguskórusnál, így lehet, hogy mostantól folyton el lesz utazva. Állítólag a mesterszakot is távoktatásban csinálja majd. Hiányozni fog, persze neki ne mond, de akkor is így van. Ayva végzős lesz, ő se ér majd rám. Furcsa lesz. Na és te? Hogy van Zétény, rég dumáltunk, elfoglalt ő is, mentek valamerre? Többiek?
Hozzászólásai ebben a témában

Várnai Zsófia
INAKTÍV


csokihercegnő<3
offline
RPG hsz: 30
Összes hsz: 122
Írta: 2014. február 13. 21:29 | Link

Cukorfalat :3


Sokat nevettem. Szinte mást sem lehetett hallani,mint a portrék szitkozódását, és vidáman csengő nevetésemet, mert valóban nem kellett tagadnom, hogy jól érzem magam. Egyre közelebb éreztem magamhoz Cukit, mégha csak hülyülés terén is. Amióta csak ismerem ilyen bolond volt, és mindig tudtam, hogy hozzá kell fordulnom, ha netán borúsabb a napom. Arra azonban nem számítottam, hogy a súlyomnak köszönhetően -, vagy épp valami másnak, de kikérem magamnak, nő vagyok! - elesik, és mondhatni majdhogynem összetöri magát. Meglepetten ültem felül, és ijedten kaptam oda hozzá lecsekkolni, hogy jól van e. Persze, nyilván nem fog óvodásat játszani, és elsírni magát, de őszintén szólva, a csattanás hangjából ítélve ezen sem lepődtem volna meg. Jó, hogy nem tört be a feje, vagy valami hasonló, mert akkor nem is kell mondanom, hogy most nagyon ijedt lennék.
- Ha pillecukorból lenne, most nem csillogna a szemed a visszafojtott könnyeidtől. - jegyzem meg kissé talán epésebben, hiszen zavar, hogy még ebből is viccet csinál. Miért nem tudja egy kicsit rendbe tenni magát, és komolyan venni valamit, ami fontos, mint például ez? Nem tudom, hogy bírja, de néha esküszöm rosszul vagyok a puszta gondolattól, hogy mennyi mindent elviccel. Látom, hogy a nőies vonással belenyúltam, ugyanis hiába nem akarja mutatni, egy pillanatra megrándul az arca, ezzel is kifejezve nem tetszését. ÁdiÁdiÁdi, hát ennyire nem megy? Csak egy nevetést nyomok el szimpla mosollyá, az egésznek hitelessége csak akkor lenne, ha mindezt én is komolyan gondoltam volna, de nem így volt.
- És én a szebbik világ része vagyok? - érzem, hogy valamelyest égni kezd arcom a kérdés kimondása után, de valahol mégiscsak el kell kezdeni, nem? Bátorság, egyenesen arányos boldogság. Ezután kecmergek le róla, látom ő is megkönnyebbül, meg nekem is kényelmesebb, így legalább elfordulhatok, ha szeretnék.
- Lehetséges. Pedig én nem akarom őket bántani. A plafonra lőnöd meg esélytelen. - rázom meg kissé fejem, csalódott arcot vágva, mintha fontos lenne. Nem az, és ezt mindketten tudjuk, így fel is nevetek egy kicsit, belegondolva a bolondságokba, amiket az elmúlt kábé tíz-húsz perc alatt leműveltünk. Nem tudom, hogy ezért van e ez a fura bizsergés, amit már nem most érzek először, vagy más miatt, de teljesen új ez a dolog. Illetve körülbelül az utolsó 2-3 találkozásunknál éreztem, de nem tudtam, és azóta se tudom eldönteni mi ez. Lehet elrontottam a gyomrom valamivel?
- Mikor mentek? - mosolyodtam el kedvesen, miután befejezte monológját. A síelés jó dolog, mi is voltunk már, habár apa nem lelkesedik túlzottan érte, én nagyon megszerettem, ugyanúgy, minthogy jég korizni is szeretek, csak nincs rá mindig lehetőségem. - Apu megvan, most valami új munkán ügyködik, mindig csak az aurori teendők.. olykor nekem is hiányzik. Anyu is otthon van legtöbbször, főz, mos, takarít, háziasszonykodik, ellátja a sérüléseimet, na meg a testvéreimet. - felelem először a családomra vonatkozó részt, aztán elgondolkozok, mit is mondhatnék magamról. A bizsergést, vagy azt, hogy kicsit félek a vizsgáktól, mert fogalmam sincs milyen ez, vagy hogy nem tudom. Tényleg, annyi mindent tudnék mondani, és mégis annyira keveset vagyok képes kinyögni. Hirtelen, mintha elveszteném az önkontrollt ülök fel félig, és pillantok le Ádámra. - Megvagyok. De... valamit ki kell próbálnom, már a múltkor is akartam. - inkább volt halálra vált arcom, mintsem bátor, vagy éppen mosolygós, és a gyomrom is görcsbe rándult. Komolyan el kell gondolkoznom, mit is ettem mostanában, de lehet csak át kéne jobban gondolni mit jelenthetnek ezek a dolgok. Tudatlanság fél egészség. Jobb kezemmel rátámaszkodtam a mellkasára, odahajoltam hozzá, és nyomtam a szájára egy puszit. Vagy valami olyasmit, én magam sem tudtam volna megmondani, mi is szeretne az lenne pontosan. Aztán hátrébb hajoltam, az arcom úgy égett, mintha képen vágtak volna, és lenéztem Ádám szemeibe. - Bocsánat.. - olyan cikinek éreztem hirtelen a helyzetet, hogy az valami hihetetlen, nem csoda hát, hogy belepirultam. Ilyen amúgy se volt még sose velem.
Hozzászólásai ebben a témában

Podmaniczky Ádám
INAKTÍV


PodiÁdi | Team Eridon <3
offline
RPG hsz: 184
Összes hsz: 1519
Írta: 2014. február 18. 18:32 | Link

Zsófi

- Csak azért csillog a szemem, mert valami szépet nézek.
Mielőtt a lány nagyon elbízná magát, a válla felett elmutatok a portrék sokasága felé. Az egyik képen egy halvány vörös hajú, szeplős lányka néz vissza rám, enyhe pírral az arcán, és amikor látja, hogy a rá mutatok, zavartan elbújik a nehéz lilás bordó bársonyfüggöny mögé, mely mellett lefestették. A gyengéim a vörösek, talán ez az, ami miatt titkon elsős korom óta arra vár, hogy Leonie egyszer odalép hozzám, és megfogja a kezem, aztán miután megfogta a kezem, elmennénk sütizni, együtt kakaóznánk, és onnantól már összetartoznánk. Hiába osztottak be vele egyszerre, egy házba, nem vagyok képes vele rendesen kommunikálni. A lány biztos azt hiszi, hogy bunkó, vagy dadogós, vagy dadogós bunkó vagyok, mert más eddig még nem nagyon jött ki a számon, csak rövid válaszok, vagy zavart dadogás.
- Akár. Nem vagy csúnya, meg azért úgy adsz is magadra, szóval ja, egészen oda tartozol. Neked biztos lesz pasid, még mielőtt keseregni kezdenél.  
Ebben szinte biztos vagyok, vagyis ha ez a megerősítés kell csak neki, akkor tessék, megkapta. Magamban vállon veregetem magam, hiszen nagyon szépen, és tőlem telhetően hosszan kifejtettem neki, hogy nem bányarém. Tudok én dicsérni, de nem itt, ennyi portré között fogom elkezdeni, mert ezek aztán csak a körítést tudják kitalálni, fantáziálnak, ha túl unalmas nekik valami, és eddig még nem volt olyan, ami ne lett volna felnagyítva álltaluk. Az emberek meg, persze hiszékenyek, és képesek elhinni a legvadabb dolgokat is. Én eddig, három év alatt jól megúsztam, és örülnék neki, ha a negyediket is tiszta lappal kezdhetném.
- Nem tudom, valamikor a szünetbe. Akkor mindenki otthon lesz, apa is, anya is vesz ki szünetet, bár anya szerint apa nem fogja elkapkodni. Végül is, ő közel van hozzá.
Így is, az apja korán hajnalban indul, hiszen kint dolgozik, aztán vacsorára ér haza. Kivéve pénteken, akkor már nem sokkal kettő után otthon van, és nem is megy vissza, csak hétfőn. Jó dolog, hogy a szülei ennyire megértik, a másiknak milyen fontos a hivatása, és nem veszekednek ezen egy percig sem. Meg most azért nagy a lelkizés Andine suli váltása miatt is. Nem tudják, hogy mi lesz, mert lehet, hogy teljesen átmegy, és akkor ott kell keresni neki valami lakást, de lehet, hogy marad az ingázás, de a lakás akkor se lenne rossz. Bonyolult, de legalább nem én leszek a középpontban, én bomlaszthatom a rendet a sípályákon.
Tényleg örülök, hogy ez most így alakult, korábban minden évben fenyítettek, Dini meg túl jól takargatja a titkait ahhoz, hogy botrány legyen belőle otthon, még mi is, a testvérei csak apró kis információmorzsákból táplálkozunk, amelyeket a portrék suttognak, szóval az se biztos, hogy egyáltalán egy aprócska dolog is igaz lenne belőle. Figyelmesen hallgatom a lányt, a szemem már levettem a vöröskéről és most a mellettem helyet foglaló felé fordítom, aki a családjáról beszél.
- Tényleg, ők jövőre jönnek suliba nem? Mármint nem most, hanem utána. Milyen érzés, hogy mindjárt mindenki ide fog járni? Nem lesz egy perc nyugtod se.
Dini mindig ezt mondja, amióta ő is és Ayva is itt vannak, de tudom, hogy örül nekünk, hiszen nélkülünk azért unatkozna, és bármennyire is tagadjuk a nagy nyilvánosság előtt, azért mi hárman egymásnak hatalmas támasz vagyunk a nehéz pillanatokban.
- Hát akkor…
Végigmondanám a mondatot, de a lány félbeszakít, nem is akárhogy. Felvont szemöldökkel nézek Zsófira, nem értem, hogy most egészen mi is történik. Vagyis de, a fizikai részével igen, de hogy mi is van ennek a hátterében, azt nem igazán.
- Ooooookkkéé.
Ez a világ leggázabb válasza, amit úgy súlyosbítok, hogy fel is pattanok a földről. Huh… na ezzel most jól összezavart. Nem is értem, hogy hirtelen mit kéne tennem, de az, hogy bocsánatot kér, nagyon zavar. Bocsánatot kér, valami miatt, amit ő csinált. Hát milyen eridonos az ilyen?
- Bolond vagy.
Jelentem ki teljesen nyugodtan, miközben a kezét megfogva felhúzom a földről, és felveszem a két pisztolyt is. A lányhoz hajolva visszaadom a szájra puszit, Ashleyke azért jobb ebben, vagyis lelkesebb, nem tudhatom, hogy Zsófi mit tud, mindenesetre a folyosón elkezdtem húzni magam után. Nem akarok a portrék közelében lenni, és ott megbeszélni ezt az egészet, remélem ez érthető.  

Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyFöldszint