A keleti szárny már kívülről nézve is nagyon elüt a kastély többi részétől. Ez az épület legmodernebb része, hiszen külön az elemi mágikus képzéshez lett kialakítva. A modern hatású üvegkupola egyesek szerint rontja az összképet, míg mások kellemes látványnak ítélik az átlátszó félgömböt.
Az elemi mágia terasza nem csak egy hely, ahol az elemi mágusok gyakorolhatnak, ez egyben a tárgy tanterme is. A törékenynek tűnő üvegfalak varázslattal vannak megerősítve, így onnan semmilyen mágia ki nem törhet, adott esetben képes lehet egy irányítást vesztett elemi mágust is megállítani.
A terembe egy viszonylag szűk melléklépcsőn lehet feljutni, ami a keleti szárny második emeletéről visz egy kicsivel még magasabbra. Belépve a helyiségbe, egy ötszögű teremben találjuk magunkat, aminek csupán a teteje üveg. A szoba egyik oldala az, ahol az, az ajtó is van, amin át beléptünk, a többi négy mögött az elemek külön helyiségei rejtőznek.
A terem közepén egy hatalmas, fehér színű, csavaros oszlop áll, ez tartja a tetőszerkezetet, és egyben díszíti a teret. A lépcsőkön fellépdelve juthatunk el a tényleges tanítási helyszínre, ahol, ha a tanár úr éppen órát tart, megjelennek a padok és a székek. Vagy éppen a párnák, ha úgy ítéli meg, hogy az óra inkább figyelős, mint jegyzetelős lesz.
A négy elem helyiségeibe alapból kis ablakokon át lehet bekukucskálni, de amint valaki belép valamelyikbe, a fala átlátszóvá válik. Ilyenkor lehet megpillantani az üvegkupola külső falát, és azon át a kastély környékét.

KATT

A föld terme kívülről is eléggé elüt a többitől, hiszen növények borítják be az egészet. Belépve egy üvegházban érezhetjük magunkat: üvegfalak és rengeteg növény. Ahogy mindegyik kis terem, úgy a földé is tértágító bűbájjal van ellátva, így bár kívülről nem gondolná az ember, hogy ebben a teremben még eltévedni is igen könnyű. Ide csak az léphet be, aki rendelkezik a föld elem irányításának képességével.

KATT

A víz terme valószínűleg sokaknak csalódást okoz elsőre, hiszen nem egy akváriumról van szó, ahogy alapból elképzelnék. Bár azok gyönyörűek, de gyakorlás szempontjából nem túl praktikusak. A víz terme fekete és fémes és csupa lyuk, de tele van folyadékkal. A lyukakon át pillanatok alatt elárasztható, kiüríthető, gyakorlás esetén az elemi mágusokat a víz körbeveszi. Mivel nincsenek közvetlen falak, csak a vékony drótháló és a rengeteg víz, úgy érezheti, mintha egy hatalmas víztömeg közepén állna.

KATT

A tűz terme egy kissé más. Tiszteletet parancsoló, sötét, csak a tűz, és a kupola egy sor ablaka világítja meg. A terem távolinak tűnő végében folyton égő tűz lobog. Az oszlopokon lévő lyukakból gyakran füst szivárog, tűzcsóva lő ki, a bent uralkodó hőség a legtöbb ember számára elviselhetetlen lenne. Gyakorlásra, és, hogy a pyromágusok érezzék és megszokják a tüzet, tökéletes.

KATT

A levegő terme teljesen átlátszó. Üvegfalai mellett a padló is üvegből van. A kupola ezen része alulról nem támaszkodik a kastély keleti szárnyának alsóbb emeletein, kilóg a hegyek fölé. Tériszony legyőzésére alkalmas terem. Néhol az üveg átereszti a kint süvítő vagy éppen csendeskén suhanó szelet, szellőt. A levegő folyamatosan, de finoman kavarog, áramlik a teremben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=827255#post827255][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.03.07. 20:31[/b][/url]

Szemeim elé tett kezem remeg, ahogy nevetek. Annyira abszurd az egész elképzelés, hogy meg sem kellett volna születnie, de mégis megtette, és itt lebeg a szemem előtt, pedig igazán befejezhetné. Nevetésem csillapodásával érzem meg azt, mégis mennyire ingoványos talajra léptem a gyöngyszemek egyikével, így tovább lépve a témán lököm el magam a párkánytól, hogy haladjunk is, mert sosem fogunk végezni. Nincs szükségem még egy beszélgetésre Volkovval, akinek inkább néztem minden mását, mintsem figyeltem a szavaira. Szemöldököm rebben meg a válaszra, oldalvást sandítok Kendére, apró mosollyal ajkaimon bólintok egyet. Őszinte, és nem ostoba. Pedig a kettő nagyon gyakran jár kéz a kézben. Hozhatsz döntést őszintén, mikor alapvetően mégis ostoba, de legalább őszinte. Hogy megéri-e? Azt nem az én tisztem eldönteni, de ahogy kékjeimet szakítom el a srácról, valamiért elhiszem, hogy nem érdeklik a döntései következményei, mindössze az a fontos, hogy azokat őszintén, saját akaratából cselekedje meg, még akkor is, ha az őszinteség bizonyos esetekben, a másikat bántja. És ez itt a lényeg. Mégsem feszegetem.
A lépcsőházba kiérve töltöm meg tüdőmet levegővel, mert eddig fel sem tűnt, de valahogy a festmények által gerjesztett tömör alkohol szag orromba ivódott. Vállam felett pillantok hátra ismét, hogy Kende vajon követ-e, vagy akkor itt váltak el útjaink, amikor meglepetten kapom el tekintetét. Kedves mosoly kerül ajkaimra, ahogy teljes testemmel felé fordulok, megrebbenő szemöldökkel követem végig a mozdulatsort, amivel leveszi a pulóvert, végül a lépcsősor felé indulok el lassan, nos, bármilyen meglepő legyen, azzal a feltett szándékkal, hogy felmenjek rajta. Tekintetem zizzen magam mellé, ahogy a srác csusszan el mellettem, elnyílt ajkakkal figyelem mégis mi a terv, fejemet oldalra biccentve hallgatom szavait. Megemelkedik a szemöldököm, igencsak egyértelműen, miközben a másik már a lépcsősoron megy felfelé. Fejemet fordítom arra, amerre menni terveztem, végül hajamba túrva nevetek fel halkan. Szóval van elég helyem cha-cha-chazni? Ki nem hagynám. Komótos léptekkel követem, majd lépek ki a teraszra.
- Soha nem jártam még itt - pillantok körbe. Persze, hogy is tettem volna, mikor nemhogy elemi mágus nem vagyok, de még a pálcás mágiám is nevetséges? - Gondolom nem ok nélkül jöttünk fel. Melyik elemet uralod? - lépkedek beljebb, majd állok meg Kende mellett, miközben kékjeimet járatom körbe a helyen. - Csak azért érdekel, mert ha neki állok a produkciómnak, nem mindegy, hogy elégek vagy megfulladok - vonom meg vállaimat szemtelen vigyorral.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=827524#post827524][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.03.13. 00:23[/b][/url]

Érzem magamon a másik pillantását, ahogy elcsúszik mellettem, mintha minimum egy sítáborban lenne, azonban megszeppent tekintetemen nem tudok, és nem is akarok változtatni, ahogy végül - pillanatnyi - habozás után csupán, követni kezdem. Kékjeim gyorsan járnak körbe a teraszon, hogy mindent felmérhessek, ami elterül körülöttünk, de Reiner mozdul, így tekintetem szinte automatikusan követi, ahogy az első ajtóhoz lép, miközben a nyilvánvaló kijelentésem követi a kérdés, ami szintén egyértelmű. Válaszára mosolyodom el féloldalasan. - Most igen - lesütöm tekintetem, egy pillanat erejéig fürkészem csupán a padlót, majd tekintek fel újra, hogy követhessem Kendét, aki éppen magyarázatot ad arra, miért is vagyunk itt. Hitetlenség csillan szemeimben, bár hangot nem adok neki, amíg hallgatom szavait, amiket az ajtóknak intéz, mégis nekem szólnak. Szóval pár elemista gyakorta jár ide takarodó után gyakorolni. Elmosolyodom a hallottakra, mert valahol megértem őket: üres folyosók, üres az egész kastély, mindenki a körletében tengeti a szabad óráit, mielőtt álomba zuhanna. Csend honol mindenhol, a teljes koncentráció melegágya. Ennek köszönhetően hunyom le szemeimet több másodpercre is, amíg nézelődik tovább a srác, majd a vélt végszóra, félszemmel pillantok rá. Felemelt hüvelykujjára bólintok egyet, a folytatásra nyitom ki másik szemem is, mert ismételten érdekes vizekre eveztünk. Szemöldököm rebben meg, végül mosolyom szélesedik csak jobban és jobban.
- Tartom magam annyira logikusnak, hogy az úszásból kitaláltam volna, bár még úgy is fennállt volna a tévedés, szóval… - kapom el a másik tekintetét. - Tusé - mert ennyire még én is tisztában vagyok az elemekkel. Vannak párok, amik elviselik egymást, míg - példának okáért - a tűz és a víz, aligha marad meg egymás mellett. A hibázás lehetősége mindig adott, mindössze döntenünk kell, hogy bevállaljuk-e a vele járó csalódást, avagy a vele járó győzelmet. Olyan kétélű penge ez, amin mindenki az élén táncol. Fejemet eresztem lejjebb, le sem veszem kékjeimet róla, ahogy közelebb lépked. Az inger van meg, hogy én is lépjek egyet előre, mégsem cselekszem meg. Kérdő tekintetem függeszkedik arcán, ahogy elhangzik az utasítás, végül lassan fordítom fejemet felfelé, hogy a látványtól nyíljanak el minimálisan ajkaim egymástól. Megbabonázva figyelem az elém terülő látványt, ádámcsutkám mozdul egyet gyorsan, ahogy aprót nyelek. Messziről, halkan jut el hozzám Reiner torokköszörülése, de ördög látja lelkemet, nem sajnálom. Talán csak pár másodperc, talán percek telnek el, ahogy iszom magamba a tiszta, éjszakai égbolt látványát, csendben, a gondolataimmal. Végül őszinte mosoly kerül ajkaimra. - Reiner - lágyan gördül le a név ajkaimról, pár pillanatot várok csupán, hogy rám figyeljen, mielőtt folytatnám. - Te hiszel a sorsban? - kellemesen mély baritonom tölti meg a teret, a falakba issza magát óvatosan. Nem pillantok rá, egyelőre úgy érzem, képtelen vagyok elszakítani tekintetem a sötét tisztaság megtestesítőjéről.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=827597#post827597][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.03.14. 19:06[/b][/url]

Hosszúra nyúlik a csend köztünk, aminek minden pillanatát kihasználva fürkészem a fölöttünk elterülő látványt. Szinte magamba szeretném szívni, vagy lehet inkább azt vágyom, hogy ő szívjon magába, tűnjek el, és vissza se jöjjek. Eltűntem, magam mögött hagytam mindent egy szempillantás alatt, mégsem érzem úgy, hogy elég ideig voltam távol. Nem vitatkozhat velem arról senki ember fia, hogy helyesen cselekedtem meg, mert ebben biztos vagyok, azonban az vitatható, hogy nem jöttem-e vissza túl korán. Mennyi idő kellett volna még? Mennyi idő kellett volna még a lelkemnek ahhoz, hogy valóban elfogadja, az élet, amiben benne ragadt velem együtt, nem jövedelmező és ki kell törnünk belőle? Valószínűleg egy egész élet nem lett volna elég, én pedig gondolkodás nélkül, utolsó elhatározásként döntöttem egyik éjszaka. Vigyorogva mutattam fel a sorsnak nevezett szarságnak a középső ujjamat, hogy megmutassam neki: ahogy eddig, úgy mostantól sem irányíthat senki és semmi. A magam ura vagyok, és inkább elviselem a döntéseim után hagyott fájdalmat és hiányérzetet, mintsem egy olyan dologba ragadjak, ami nekem nem jó.
Innen a Reinernek szegezett kérdés, aminek feltétele közben sem pillantok rá. Csillogó kékjeimben tükröződnek vissza a csillagok, a Hold kellemes fehér fénye simogatja arcomat, mintha csak a Nap meleg sugarát érezném magamon. Igen is, meg nem is. Demokratikus válasz, ahogy a halkan puffanó cipőtalp jut el tudatomig sandítok le, hogy követhessem a mozdulatot, ahogy leül. Nem szólalok meg, túlságosan könnyed a pillanat ahhoz, így csak halvány mosollyal ajkaimon vezetem vissza kékjeimet az égre. Zsebemből húzom ki mindkét kezemet, tarkómon kulcsolom össze ujjaimat, mert nem várok folytatást tőle, ennyiből is le lehet vonni a konklúziót, ám legnagyobb megdöbbenésemre hangzik fel ismét hangja. Először szemöldökömet ráncolva hallgatom, majd kékjeim kerekednek ki, ajkaim nyílnak el egymástól, karjaim csúsznak le magam mellé, miközben fejem biccen előre, hogy mosolyogva fürkésszem arcát a másiknak.
- Azt mondod, hogy lényegében azért van szabad akaratunk, hogy döntéseket hozzunk, amik által saját sorsunk kovácsai vagyunk? - emelkedik meg fél szemöldököm kérdőn, hogy halkan nevessek fel, mikor elhangzik az olyannyira vágyott miért kérdés. - Kíváncsi vagy? - emelem vissza fejemet a tetőablak felé, miközben halkan szusszanok. - Lényegében azt mondtad el, amiben hiszek - sandítok lefelé rá halvány mosollyal ajkaimon, majd vezetem is vissza kékjeimet az égre. - Azonban vannak olyan helyzetek, amikor egyetlen opciód van és azt sem a saját döntésed alapján kapod magad elé. Ez a karma? Sors? Mindegy minek hívod lényegében, akkor is a fejed fölött lebeg, mint a büntetés, amit említettél. De mégis meddig kell egy embernek vezekelnie? Mikor lesz elég a büntetés? - fejemet előre biccentve kapom el a szürkéskék tekintetet, miközben kékjeimben csillan meg a múltam gusztustalan látványa. - Kedvelem a látásmódodat - jelentőségteljes pillantást intézek el felé, majd szakítom el róla tekintetem, hogy az égre vezessem. Még egyszer. Utoljára. Pár másodpercre hunyom le szemeimet, utolsó, vágyakozó pillantást engedek meg magamnak, mielőtt hátrálni kezdenék és hátamat vetném az egyik szabad falnak. - Neked mi a büntetésed? - halkan száll hangom az üres térben, lágyan, megnyugtatóan siklik Reiner felé, miközben halvány mosollyal figyelem minden rezdülését. Érdekelsz, Reiner Kende, mert nem vagy olyan, mint a többi. Magyarázatot adsz, vagy úgy hátrálsz meg, hogy közben mégsem teszed?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=827620#post827620][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.03.14. 21:11[/b][/url]

Százszor visszajátszott pillanatokban éltem le az utóbbi pár napot. Kapaszkodót kerestem bennük, valami olyat, ami csak megerősíti a döntésembe vetett bizalmamat: helyesen döntöttem, amikor ott hagytam. Szívemben ezer tőrrel, végtelen szerelemmel, de kiléptem az ajtón. Magam mögött hagytam a könnyáztatta arcot és a miattam ezer apró darabra tört szívet. Mégsem pillantottam vissza egyszer sem, csak mentem előre, hogy valaki az én ezer apró darabra tört lelkemet szedje össze. Mindössze napok teltek el, én pedig képes vagyok ismét felemelt állal, úgy sétálni a folyosókon, ahogy eddig mindig tettem, ahogy mindenki látott eddig. Mosolyogva beszélgetni mindenkivel, aki hozzám szól, lepacsizni a rég nem látott haverokkal, újult erővel, utoljára belevetni magam a kötelességeimbe, hogy úgy hagyhassak magam mögött mindent, ahogy én is elvárnám. Talán az, hogy idegenek vagyunk, talán maga a helyzet, majd a feltett kérdés komolysága hozza be elém a régmúlt képeit, nem tudom, de annyi biztos, hogy a hosszú barna haj akaratlan suhan el arcom előtt, mintha valóban itt lenne.
Mosolyom szélesedik, a meglepettség egyértelmű jeleit mindig öröm látni beszélgetőpartnereim arcán, mikor olyat mondok, amiről a másiknak talán fogalma sem volt. Igazam lenne? Nem tudhatom, de meg merem kockáztatni, hogy a meglepettség igenis a látásmódja létezésének szól. Pólóm azonnal átengedi a fal hűvös érintését, kékjeim zizzennek az előttem elterülő ajtóra, ami ironikus, ugyanis éppen a víz terme fekszik velem szemben. Oldalvást sandítok Reinerre, a szavai késztetnek egy széles mosolyra, amiben elismerés csillan. - Nézőpont kérdése lenne a büntetés maga is? - nyammogva fordítom felé először csak tekintetem, végül fejem is arra mozdul. Nem várok választ a kérdésre, halk hangom is erről árulkodhat, mert a szavakat szinte csak magam elé suttogtam.
Pillanatok alatt lesz a Reiner körüli levegő hideg és sűrű. A kérdés. Szemöldököm rebben meg, miközben végig követem a mozdulatsort, ahogy a plafon felé fordítja fejét. Ajkam szegletébe bujkál a mosoly. Van egy pár. Azonosulni tudok a válasszal, lehunyt szemekkel biccentek felé aprót, amolyan megértemmel, hiszen: akinek nincs az nem is élt soha igazán. A tetteink következményeit viselnünk kell, a döntés pedig a kezünkben van, mégis hogy tesszük azt? Felemelt fejjel, magabiztosan, avagy engedve neki hagyjuk, hogy feleméssze lelkünk minden épen maradt szegletét? Ahogy a navinésre nézek, egyértelmű ő melyiket választotta, a kérdés az, hogy képes lesz-e követni is, ha a döntése már meg is született? Kékjeim siklanak az ajtóra, mikor Kendéé is, azonban pillanatok múlva fürkészem ismét az arcot. A mágiája nélkül? Ahogy rám kapja tekintetét mosolyodom el és lököm el magam azzal a lendülettel a faltól. Lépek párat, a lépcső előtt állok meg, de tekintetem le nem veszem az ajtóról.
- Mégis megválaszoltad a másodikat is - sandítok rá oldalvást, könnyed léptekkel termek az ajtó előtt, majd koppintom meg azt mutatóujjam bütykével. - Elaludt az elemed, de ettől még nem leszel elbaszott, hiszen ugyanúgy benned van, csak ki kell engedned. Gondold át, mi az a lelki gát, ami akadályozza, hogy feléledjen benned, és páros lábbal rugdosd le - hajolok közelebb az ajtóhoz és kukucskálok be rajta, majd fordítok hátat az ajtónak, támaszkodom neki, miközben a kilincsre teszem kezemet és kapom el Reiner szürkéskék pillantását. - A döntés a tied, igaz? - nyomom le a kilincset, majd lököm be az ajtót és lépek el előle. - Ott az esélye annak, hogy felsülsz, de az elfojtott érzelmek még mindig szarabbul hatnak egy emberre, mint a bukás, hiszen… - nevetek fel halkan. - Azok szülik a bukást magát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=827665#post827665][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.03.15. 13:39[/b][/url]

Talán az teszi könnyeddé a beszélgetést, hogy idegenek vagyunk. Semmit nem tudunk a másikról lényegében, mégis - ámbár feszélyezve - de elhagyják a szavak ajkainkat, amiket talán nyíltan, vagy részemről burkoltan soha nem mondtunk ki. A múlt árnyéka vetül rám, de szinte azonnal tova is száll, ahogy Reiner reakciója túl sok mindent árul el. Halvány, de egyértelmű mosoly pihen ajkaimon, ahogy lelépked a fokokról, majd a terembe sem nézve torpan meg előtte. Két végletként állunk egymással szemben: aki elfojtja érzelmeit, mert úgy véli, nincs más lehetősége kezelni azokat, és én, aki kiengedte magából minden felgyülemlett érzelmét, aminek azóta is súlya nehezedik rám. Ellentétes, mégis olyan párhuzamokat lehet vonni köztük, hogy már-már képtelenségnek hat az egész. Szemeim körül ülnek meg a ráncok, ahogy a mosolyom lesz szélesebb a kérdésre. Vállamat vetem a falnak, ahogy hallgatom, minden szavát úgy nyelem magamba, mintha minimum engem érintene a vízzel való kapcsolat. Követem tekintetét a terembe, kékjeim időznek el a különösen kialakított helyiségen, ami valóban, első ránézésre is az elem birtoklóinak könnyíti meg annak használatát. Fejemet a félfának döntve nézelődök befelé a teremre, amíg Kende befejezi. Ugyanaz a mosoly pihen ajkaimon, miközben rásandítok, majd vissza a helyiségbe.
- Különös lenne, hogyha álomvilágba ringatnám magam egy órácska után - nevetek fel halkan. - Tudod, Reiner, kurva bátor dolog belátni azt, hogy nem érzed magad késznek erre, így inkább visszakozol, mintsem csak ronts a helyzeteden. Kevés ember képes erre, mert azt hiszik, ha így cselekednek, akkor az automatikus bukás - fordulok felé, mellkasom előtt fonom keresztbe karjaimat. Széles mosoly terül el arcomon, mert akarata ellenére erősít meg abban, amit az eleje óta magával hordoz: ő más, mint a többi. Fejemet ingatom meg,  miközben lassan nyúlok az ajtó felé, és vágom el a kapcsot Kende és közte. Pár másodpercig figyelem ujjaimat a kilincsre fonódva, miután az ajtó nyelve kattan. - A hivatásom lesz másoknak segíteni felállni a földről, talán kezdhetném éppen veled - kékjeim villannak rá, arcom komoly, hangom határozottan vágja a levegőt, miközben felegyenesedem és döntöm hátamat ismét a falnak, csak immár a másik oldalon, mint ahol eredetileg tettem.
- Nem ismerlek, és épp ez benne a legszebb, nem gondolod? - csúsztatom kezeimet zsebeimbe, ahogy lábaimat nyújtom ki és vetem azokat keresztbe bokámnál. - Elmondtál valamit, és fogadni mernék, hogy megkönnyebbültél, talán… - ingatom meg fejemet elgondolkodva. - Talán ezért is volt könnyebb. Mert idegenek vagyunk - fordítom fejemet kicsit felfelé, de csak a plafon azon részét láthatom meg, ami a csillagos eget rejti. Innen nem láthatom. Lemondóan sóhajtok egyet, visszavezetem kékjeimet Reinerre, arcomon kedves és megértő mosoly pihen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=610&post=827681#post827681][b]Mihail Vladiszlav Sztravinszkij - 2021.03.15. 20:41[/b][/url]

Az ajtó nyelve kattan a zárban, mintegy jelzésként, hogy a témát is ennyiben hagyjuk. Mosolyogva bólintok egyet Kende szavaira, igazán jól teszi, hogy nem esik az emberek legtöbbjének hibájába. A másokhoz való hasonlítgatás olyan csorbát ejthet az önbizalmon, amit évek kemény munkája visszaépíteni, ha egyáltalán képesek vagyunk rá. Sok ember adja fel inkább, beleül abba, amit úgy vél, elfogadott, miközben minden nappal csak jobban marcangolja a lelkét. Reiner pedig, mindezt meghazudtolva, a visszakozása ellenére csal mosolyt arcomra, amiért újra és újra csak bizonyítottan áll előttem aziránt, hogy legnagyobb meglepetésemre, de érdekel. Tudni szeretném, miért olyan, amilyen.
A kijelentő mondatra emelkedik meg szemöldököm, ajkaim nyílnak el egymástól, ahogy arcát fürkészem, majd nevetek fel halkan. Lassan csóválom meg fejemet. - Nem szoktam akarni - szögezem le még gyorsan, mielőtt a félreértések elvinnének minket messze. Csúnya szó ez, ami soha nem fedheti a valóságot annyira, amennyire akaratos jelleme engedné neki. Bizonytalan talajra léptünk mindketten, amire senki nem számított, amikor elindultunk, hiszen egy egyszerű járőrözésnek indult. Lehetőségek tömkelege szaladt Reiner nyakába, amikkel élt, így lelke egy darabja kaphatott feloldozást az elfojtott érzelmek alól. Ajkam szeglete rándul meg, ahogy a talán szócskát követi a mondat. Szívem kihagy egy dobbanást, azonban ez kívülről nem látszik, mindössze továbbra is kedves mosolyom pihen ajkaimon. Tökéletes emberek. Végül halkan nevetek fel.
- Vannak tökéletes emberek? - biccentem előre fejemet, hogy elkaphassa tekintetemet, miközben közelebb lép. Gondolkodás nélkül lököm el magam a faltól és egyenesedem ki, kezeim nem mozdulnak azonban zsebeimből. Nem szakítom meg a szemkontaktust, amíg ő nem teszi, apró mosolyom akkor sem lankad, amikor beleegyezése után lép el tőlem, és ujjai túrnak értetlen a tincsek közé. Lehunyt szemekkel csóválom meg fejemet ismét, mielőtt elindulnék utána, azonban pár lépés után torpanok meg. Felpillantok, mosolytalan arccal, mégis csillogó kékekkel fürkészem hosszú másodpercekig a csillagokkal beborított eget, mielőtt Kendére pillantanék. Halkan nevetek fel a jó tanácson, majd indulok utána, hogy kilépve a teraszról kövessem csendben, majd induljak el lefelé a lépcsőn.
- Egy folyosó van és végeztünk - biccentek fejemmel a lépcső aljáról a folyosó felé, majd minden további szó nélkül indulok el arra. Úgy folytatjuk a beszélgetést, mintha pár perccel ezelőtt nem tört volna meg Kende szívét rejtő jég, én pedig a könnyed beszélgetés hatására jutok el ismét ahhoz, hogy cha-cha-chazok. Szemeimet eltakarva nevetek fel hangosan, ahogy a kép úszik be elém, végül a folyosó átfürkészésének végeztével elválnak útjaink. Mosolyogva és elégedetten térek vissza a szobámba, hogy tudjam: valószínűleg soha többet nem látjuk egymást, hiszen hamarosan elhagyom e kastély falait.