KATT

[Első óra]


Nagy dolog van készülőben nagykislányunk életében - és kivételesen nem abban mesterkedik, hogyan csókolhatna meg valakit, akit mind jól ismerünk, akik kicsit is jártasak vagyunk a sorában. Kivételesen nem a fiú miatt izgatott, de nagyon, hanem más miatt, méghozzá a tanulás miatt! Bizony, ez legalább olyan jó dolog, mint Kornéllal tölteni az időt, de ha csak félve is, kicsit azért be kell vallania magának, hogy ez most még annál is jobb... vagy talán mégsem. Vagy mégis? Oké, annál biztos nem jobb, mint csókolózni vele.
Legalább negyed órával hamarabb ér a "terembe". Kisétál a másodikról, és felnéz a hatalmas kupolára nagyot sóhajtva. Nem tudja, hány lóerős most a szíve meghajtása, de tuti nem elhanyagolható, ahogy vágtázik... óvatosan sétál közelebb, és meg is találja a bejáratot. Soha nem járt még itt, így a látvány teljesen lenyűgözi, körbefordul egyszer, kétszer, megnézi az asztalokat, és odasétál a földhöz tartozó lámpáshoz, vigyorogva nézegeti, és mivel senki nincs itt, örömében még tapsikol is kettőt.
Ezután bátran felfedezőútra indul, talán megnézhetné a vizet, amit Viorel, a fiatalabb bátyusa birtokol. Igen ám, csak hogy ahogy odalép, falba ütközik, és akár hogy is szeretne, nem tud tovább menni, így mérgesen toppant a lábával.
-Ugye most csak viccelsz velem?!-
Kéri számon a teremtől bosszúsan, majd megfordulva észreveszi a tanár urat, és azonnal elpirulva elszégyelli magát a hangnem miatt.
-Csókolom!-
Köszön illemtudóan, ahogy visszasétál szépen az egyik asztalhoz, és várja a hogyan továbbra a választ... persze ezt a kérdést nem teszi fel, csak gondolatban, és talán minden egyes mozdulatával, amilyen tettre kész.

[Tanárbácsi]

Megszeppenten áll az asztal mögött a felszólításra, hogy tegezze. Utálja, amikor a tanárok ezt kérik tőle, mert ez számára annyira helytelen dolog... bár Anya is így van a diákjaival, azt sem érti igazán, és neki bizony nagyon nehezére is esik - na persze nem Anyát, hanem mást, aki szeretné.
-Igyekezni fogok. Ashley Valerie Stanwood.-
Válaszol kötelességtudóan, majd a kis rókát veszi szemügyre. Felcsillannak a szemei, teljesen elvarázsolja a kis lány, legszívesebben azonnal odarohanna, hogy megdögönyözze, és mivel a jószág igen apró, csöppnyi félelmet sem kelt benne - ellentétben nagyobb társaival.
-De aranyos!-
Kiált fel, majd illemtudóan azonnal elhallgat, elvégre most figyelnie kell, és tanulni. Végrehajtani a feladatokat, amit a tanárbácsi -Ádám- kér.
-Rendben, értettem.-
Válaszol nagyon udvariasan, és elkezd gondolkozni, milyen nevet adhatna a rókának, de aztán a kapu felé fordul, ami minden más gondolatot kitöröl az elméjéből. Nagy levegőt vesz, majd kifújja, és előbb óvatos, majd határozottabb léptekkel átsétál a kapun. Szemügyre veszi a tálakat, majd visszapillant a professzorra, hogy mit is kellene velük csinálnia, azután újra a tálakra, miközben próbálja felidézni, mit mondott Anya - az lesz a legjobb, ha a levegővel kezd.
Odaáll a tálhoz, és fölé helyezi a kezét. Összecsukja némileg az ujjait, mintha egy láthatatlan hálót próbálna kihúzni a tálból, próbálja kicsalogatni a levegőt belőle. Mintha érezne valamit, de könnyen lehet, hogy csak megcsalják az érzékei, megfordítja a kezét, összecsukja a kis markát, mintha a levegőt akarná gombócként belezárni, majd kinyitja, és csettint egyet. Anyának, amikor csettint, a levegő is "csettinteni" szokott utána, mintha valami kisülés lenne, vagy összesűrűsödött levegő, vagy ő ezt igazából nem is nagyon érti. Mindenesetre kíváncsi rá, mit mond a Tanárbácsi, történt-e valami.
A következő tálkának a vizet választja. A testvére, a kisebb "bátya" hármuk közül a vizet tudja irányítani. Ashley fölé helyezi a tenyerét, és koncentrál. Próbálja elképzelni, ahogy a vízcseppek szétválnak a hatására, majd a tál fölött megmozgatja az ujjait, és várja, mit csinál a vízfelszín. Viorelnek kopogó hangot szokott kiadni, mint amikor az eső csepereg rá, mert... mintha kiugrálnának a vízcseppek, hogy visszamenjenek. Azt látja, hogy mintha fodrozódna, de hogy azért-e, mert tud vele bánni, vagy csak a levegő hatására, amit a kezével csinál, azt nem tudja.
A földhöz sétál, egyre bizonytalanabbul. Amint odateszi fölé a kezét, ismerős vonzást érez. Olyat, mint amikor a kis földkupac megmentette a vízbefulladástól, ami korábban nem volt ott a tó alján. Elmosolyodik, és összecsukja a kezét, csak a mutatóujját hagyja ott. A tál egyik oldaláról átlósan a másik oldalára kezdi húzogatni az ujját, próbálva ezzel megnyitni némileg a földet a tálkában hogy arról a vonalról elmozduljon, egyre gyorsabban, és határozottabban mozgatja az ujját, majd abbahagyja. Nem hisz már a saját érzékeinek, és kezd nagyon fáradt lenni ettől a sok koncentrálástól, pedig hát minden bizonnyal ez még csak a kezdet, nem gondolta, hogy ez ennyire fárasztó.
A tűzhöz sétál, ami a Toronybeli kandallóban lévő tűzre emlékezteti. Odateszi a kezét, és persze érzi rajta, hogy meleg, de gőze sincs, mit kezdjen vele. A levegővel, a vízzel könnyű dolga volt, kapott róluk beszámolókat, a föld meg... az meg olyan fura számára, de a tűz? Mit csináljon vele? Végül úgy dönt, valami egyszerűt próbál, így elkezdi az ujjait húzogatni az ellenkező irányba, mint amerre a lángok hajlanak, hátha követik őt, miközben nagyon koncentrál is erre. Kis idő után ismét a Tanárbácsira néz, hogy megtudja, mi is az ítélet a számára, és még jobban izgul, mint amikor belépett ide.

[Tanárbácsi]

Igazán kimerítőnek találta ezt a néhány gyakorlatot, mert nagyon koncentrált. A tanárbácsi hívására közelebb sétál hozzá, és nagyon összpontosítva figyeli, amit csinál, és amit mond. Az ujját lesi, és a tenyerét, hogy biztos lehessen benne, semmit nem hagy figyelmen kívül, amit rögzítenie kell elméjének ahhoz, hogy sikeresen végrehajtsa a feladatot.
Odanyújtja a kezeit, és várja, hogy megkapja a kis homokvihart. Ahogy az ujjai, majd a tenyerei egyre közelebb kerülnek az elemhez, fura érzése támad, olyan, amit mindig is érzett, de soha nem tudta beazonosítani, hogy ezért van. Azt gondolta, szimplán szeret a természetben lenni, és ezt érzik a növények, és azért... reagálnak rá valahogy, vagy a mágia miatt - nem az elemi, hanem a boszorkánysága miatt, de most, hogy a tanárbácsi közelít felé, határozottan meg tudja különböztetni, hogy ez más. Erős, és csak az a szó jut róla eszébe, hogy szögletes, pedig ez egy totálisan nem ideillő szó. Azt, ami viszont passzolna a szituációhoz, nem találja, úgyhogy marad annál, hogy szögletes érzése van a földtől.
Tudta, hogy el fog jönni a pillanat, amikor megkapja a kis vihart, most mégis kissé megszeppen. Mi lesz, ha nem sikerül? Habár Ádám azt mondja, nem baj, de számára igen is baj lenne! Kell, hogy sikerüljön, ha a föld az eleme, akkor igen is szükségszerű, hogy meg tudja oldani ezt a feladatot, és különben is... amikor majdnem megfulladt, is valahogy aláhúzódott a kupac a vízben, akkor a homokvihar is viselkedjen jól, és csinálja, amit ő szeretne!
Bólint az instrukciókra, és amikor a tanárbácsi eljut az egyig, akkor megfeszített tenyérrel várja a kis homokvihart, közel készítve a másik tenyerét is, hogy rögtön körözni kezdhessen. A kis homokvihar a tenyerébe ugrik, és meglepi, hogy könnyebb, mint amire számított, mintha nem is lenne súlya, de határozottan érzi a vonzását. A másik tenyerét fölé helyezve mozgatja, mintha masszírozna valakit, de hamar megérzi, hogy ez így nem lesz jó, túl gyorsan csinálja, úgyhogy kicsit lassítani kezd. A tartó tenyerét némileg ellazítja, hogy ne legyen olyan feszes, mintha oldalról az ujjaival is próbálná tartani, de persze nem ér hozzá, a másik tenyerét pedig még jobban kifezíti, hogy az ujjai tövében lévő párnácskák jobban kiemelkedjenek, és most úgy kezdi el mozgatni, mintha egy ablakot törölgetne. Érzi az elem vibrálását, és próbálja felvenni a ritmusát is, ami egyértelműen nem ugyanolyan, amikor magához közelebb van a tenyere, mint amikor magától messzebb.
-Sikerült?-
Kérdezi félénken, mert nem biztos benne, hogy ezt ő csinálja, talán csak még nem fáradt el a homok, és azért nem hullt alá. Azért rendíthetetlenül folytatja, nehogy elrontsa, még akkor is, ha nem ő csinálja.

[Tanárbácsi]

A homokvihar kavarog, majd egyre lassul, végül aláhull. A nagykislány csillogó szemekkel nézi, ahogy kifolyik az ujjai közül, megbűvölten.
-Hű!-
Közli egyszerűen a véleményét, azután a Tanárbácsira pillant, és bólogat a szavaira. Átveszi a papírt, és olvasni kezdi, közben figyelve az instrukciókra is, ami így nem a legalaposabb, de szeretne mielőbb végezni, hogy gyakorolhassanak tovább. Szépen végigolvassa az elsőtől az utolsó betűig, megforgatja a lapot, hátha van még szöveg, majd remegő kezekkel aláírja. Az első hivatalos dokumentuma, ami már nagyon is számít!
Visszaadja, majd követi Ádámot a kijelölt helyre, és megtorpan. Kissé félve nyúl a sárkányrókáért, de a kis jószág barátságosan trappol a tenyerébe, szóval nem kell aggódnia.
-Szia!-
Köszön neki, és mivel a kis jószág igen kedvesen billegeti meg a füleit, elneveti magát.
-Jó barátok lesztek Ruruval.-
Közli, mintegy ígéretként, felemeli fejét, pillantását a Tanárbácsira, és hallgatja, amit mond, közben pedig egy japán szó jut eszébe, ami nem is tudja, honnan jött hirtelen, hiszen a japán nyelvtudása rengeteg kívánnivalót hagy maga után, mégis biztos benne, hogy ez nagyon jó lesz névnek a kis sárkányrókának. Egyelőre azonban magában ízlelgeti csak.
Ádám belevág a tananyagba, abba, amit tudnia kell, és a hallottaktól kicsit összerezzen, és szorongani kezd a gondolatra az állatokról.
-Én félek a nagy állatoktól! Ettől még lehetek jó terromágus?-
Ez bizony félelem benne, és talán addig ki fog tartani, amíg meg nem tapasztalja az ellenkezőjét, már ha a Tanárbácsi egyáltalán kedvező választ ad erre. Hiszen az is lehet, hogy ez bizony akadályozni fogja, és akkor talán el kellene gondolkoznia, hogy leküzdje ezt a félelmet.
Leteszi a kis rókát, hogy átvegye a magot, amit neki nyújtanak, és szemlélgetni kezdi, meg a környezetet is, tetszik neki ez az erdő, barátságosabb, mint ami a kastély mögött húzódik. Letérdel, és kikapar egy kis földet, hogy szépen alá áshassa a kis magot. Arra számít, hogy ezzel kapcsolatos lesz a feladata, így meglepődik némileg, amikor a bácsi egy fűzfára mutat. Nézi-nézi a nagy fát, majd a felszólításnak megfelelően, kissé feszengve, hiszen milyen bugyután hathat már, ahogy felemeli a kezét, és a levegőt húzza, de... azért mégis ezt teszi. Kinyitja a két tenyerét, az ujjait, az egyiket előrébb tartja a fa ága felé, mint a másikat, és megpróbálja behajlítani az ujjait, hátha érez valamit, de csak megköszörüli a torkát zavarában. Aztán inkább próbál kötélhúzásra gondolni, lehunyja a szemeit, és próbálja megérezni a Tanárbácsi által többször is említett kapcsot maga, és a fűzfa között, a mágikus összeköttetést, amit az adottsága generál. Nem is telik el sok idő, és érzi, mintha a fa húzná maga felé őt, kinyitja ezért a szemeit, és maga felé húzza a kezeit, remélve, hogy a faág is felé mozdul.
-Gyere!-
Suttogja, nem szándékosan, de annyira belemerült, annyira szeretné, hogy hangot ad neki.

[Ádám]

Valahol megnyugtatják a tanárbácsi szavai, valahol meg kicsit lelombozzák. "Alig párat" tud felsorolni: erejében magabiztos, érzelmileg kiegyensúlyozott... egyiket sem érzi, hogy illene rá, de azt tudja, hogy csak az egyiken képes változtatni, és az nem a kiegyensúlyozottság. Könnyebb számára az elemi erejét fejleszteni, még így, hogy alig tud róla valamit is, mint az érzelmeket elemezgetni és abban szilárdan állni. Ezt lehetetlen küldetésnek érzi... de azért nyilván mindent meg fog tenni, hogy változtasson ezen, és kihozza magából a legjobbat.
Hallgatja a választ, és a lehető legtöbb dolgot próbálja megjegyezni, el is határozza tehát, hogy figyelni fogja az állatokat. Azt még nem tudja, ezt hogyan valósítja meg, tekintve, hogy az erdőbe nappal és pláne éjszaka tilos mennie, de valamit ki kell majd találnia, elvégre fejlesztenie kell magát, gyakorolnia kell. Kis állatokkal. Talán kezdhetné a bagolyházban... bár azt nem tudja, hogy a bagoly végülis melyik elem állata, vagy egyáltalán minden elemnek van állata, vagy mivel minden állat a természetben él, így mindegyik a föld elemé legfőképp? Ezt tisztáznia kellene.
-Eszembe jutott egy kérdés... minden állat inkább a föld elemhez kapcsolódik, vagy van, ami máshoz? Mondjuk ami repül, az inkább a levegőhöz, vagy mivel ösztönösen közlekedik a természetben, inkább a földhöz és a levegőhöz kevésbé? Vagy egyenlően?-
Ezután dolgozni kezd a kapott feladatokon, elülteti a magot, és elkezdi hívogatni a fűzfa ágát, ami reagál is, így szinte ujjongva tapsol egyet, és elpirul a dicséretre. Feljegyzi a házit fejben, és már most biztos benne, hogy minden nap gyakorolni fog.
Ezután a mag felé fordítja a figyelmét, ami már a földben van. Amint meghallja a feladatot, szinte tátva marad a szája... ilyen nehéz feladatot, máris? Ez nagyon izgalmas! A földhöz érinti az ujját, ahogy Ádám, és lehunyja a szemét, úgy hallgatja az instrukciókat, hogy mit tegyen. Lelki szemei előtt próbálja elképzelni a magot a földben. Frissen került oda, de talán olyan lehet neki, mint hideg téli napon a takaró alá bújni - otthonos, melengető. Ahol pedig jól érzi magát az ember-állat-növény, ott könnyebben képes gyökeret ereszteni, és hajtást növeszteni, nem igaz? Látja a csukott szemei előtt a magot, amint szépen, nagyon lassan szívja be az energiát, amit küld neki, és mintha tényleg érezné, ahogy az ujja összekapcsolódik... valamivel. A maggal, nyilván, szeretné ezt hinni.
~Most pedig növekedj, mert szeretlek, és szeretném, ha kidugnád magad a földből, hogy bebizonyítsd, mennyire ügyes vagyok!~

[Ádám]

Érdeklődve hallgatja a tanárbácsi szavait, és próbál mindent megjegyezni, de kezd nagyon elfáradni, így az utolsó feladata sem sikerül igazán, amitől kissé csalódottá válik, és rögtön elhatározza, hogy rengeteget fog gyakorolni majd.
Ádám azonban meg tudja csinálni, amit tanít - nyilván ezért is tanítja - és ez a lányt egészen lenyűgözi, nagyon tetszik neki a színes virág. Nézi a tanárt, és a virágot, és jelenleg kissé nehezen tudja elképzelni, hogy majd egy növénnyel fog gondolatokat közölni. Számára ez kissé abszurd, és nem is logikus, totálisan mentes ez az elképzelés attól a világtól, ami benne él... tehát úgy tűnik, ideje megrengetnie a világa falait, és kitekinteni. Maga a varázsvilág az tökéletesen érthető és logikus a számára, hiszen ebbe nőtt bele, de ez, amit Ádám felvázolt, kicsit túlzás, és mint olyan, óriási kihívás - vagyis már alig várja, hogy megtörténjen!
Örömmel veszi a kezébe a cserepet, és odafordul vele a sárkányrókához, hogy megmutassa neki is. Ez lesz az egyik nagy feladatuk, jövőre nagyon szépnek, nagynak, és egészségesnek kell lennie.
Aztán a következő szavaktól kissé megszeppen. Nem szabad túl sokat gyakorolnia... már most tudja, hogy ezzel még komoly gondjai lesznek, mert ő képtelen keveset tanulni vagy gyakorolni. Születési rendellenesség. Elfintorodik a gondolatra, de most tényleg nagyon fáradtnak érzi magát, és nem szeretne beteg lenni, szóval ma már biztosan nem gyakorol, de holnap semmi sem állíthatja meg!
A lény említésére megint a rókára néz, és a kis lény is rápillant. Közben persze örömmel töltik el a szavak, hogy ügyes. Persze ezt kifejezetten elvárja magától, de mégis jó, hogy ezt gondolja Ádám, sőt, ez szuper!
A kérdések említésére elgondolkodik, majd megrázza a fejét, most nem jut eszébe, de biztos össze fogja állítani a kis listáját róla, hogy mi az, amit szeretne megtudni.
Egyik kezével elengedi a cserepet, és a sárkányróka álla alá nyúl, aki egészen éberen fürkészi új gazdáját.
-Mana.-
Mondja ki a nevét, ami nagyon is passzol az állathoz, hiszen ez japánul szeretetreméltót jelent, és ő több is, mint szeretetreméltó, ezt már most érzi rajta. Imádja!
Kezét odanyújtja Ádámnak, majd amikor már nincs több teendő, és mondanivalója, amit meg kellene hallgatnia, akkor illedelmesen elköszön, és kisétál a teremből.
-Köszönöm az órát, meg Manát, és a virágot! Szia!-

[Shania]

Legalább annyira izgatott a mai találkozója miatt, mint amennyire kedve lenne minden kastélylakóhoz odamenni, és egyesével körbepuszilni őket. Néha azt gondolja, hogy ez már komolyan beteges, máskor meg azon kapja magát, hogy a klubhelyiségben erőlködik, és próbál valakit sarokba szorítani, hogy megpuszilhassa, és mindettől jól érzi magát... ő, aki amúgy annyira nincs oda attól, hogy idegeneket puszilgasson, sőt!
De most nem gondolkozhat ezen, most a találkozón kell agyalnia, és visszafognia magát, hogy Shaniát nehogy elijessze. Igen ám, de könnyebb ezt mondani, mint megtenni, és érzi is a késztetést erősen.
Besétál a terembe, azon belül is a föld területére. Kíváncsi rá, mit tartogat a lány a számára, mit fog neki mutatni, mit fognak csinálni. Persze az órákat is nagyon élvezi, de ez most valahogy másfajta izgalom... egyszerűen úgy érzi, van mit tanulnia a navinéstől is, talán pont azért, mert nem négy elemet tud irányítani, és mert egyszerűen nem tudja a földet se még tökéletesen. Mert nyilván még ő is csak tanonc.
Kiszemel magának egy kényelmesnek tűnő sziklát, és szépen helyet foglal rajta törökülésben. Leveszi a talárját, és leteríti maga mellé, miközben Mana is odabattyog.
-Jajj, micsoda tünci-münci-bünci kis sárkányróka, igeeen, szereti a simogatást, egyelek meg, hát én vagyok a legrettegetteb sárkánykarókácska a környéken, én ám, igen én, bizony hogy én, jajjajjnyuuuujj!-
Gügyögni kezd a kis lénynek, aki határozottan megvetné érte és még el is kúszna némileg messzebb bizonyára, ha nem épp a hasát vakargatnák, ami egyszerűen olyan jó, hogy képtelen ellenállni, és itt hagyni a megveszekedett gazdáját.

[Ádám]

Izgatottan lépked be a terembe, mint mindig. Hiába jár ide egy éve órákra, mindig érzi ezt a bizsergő érzést a gyomrában, hogy annyira jó ide jönni, és ezzel foglalkozni, és hogy vajon mit talál ki neki a tanárbácsi.
Mana mellette baktat, könnyedén lépést tartva a lánnyal - természetesen. Szinte sosem hagyja magára a sárkányrókát, aki nem ellenkezik a folytonos társaság miatt - bár a kutyájukkal annyira nincs kibékülve, holott egy golden retrieverről beszélünk, aki végtelenül békés, mégis mindig versengeni akar vele. Ash nem veszi annyira komolyan ezt a problémát, majd megbékélnek, elvégre már Rurura sem haragszik (amióta sikerült magát az ágyba is bekönyörögnie a sárkánnyal egyetemben).
A föld eleműek részére megy, és az órájára pillant - még van öt perce, mint mindig, mindenhol, úgyhogy gondolkozni kezd, mit csinálhatna addig. Már épp törökülésbe vágná magát, amikor eszébe jut, hogy "bemelegíthetne", így összefűzi ujjait, és megropogtatásra hasonlító mozdulatot csinál, csak épp nem ropognak.
-Készen állsz?-
Kérdezi a sárkányrókától, majd a közeli fűzfákhoz sétál közelebb. Előre nyújtja az egyik karját, mire az egyik fűzfa egyik ága is felemelkedik némileg, majd ahogy mozdul, és emelgetni kezdi a karjait-lábait, úgy kezdenek a fűzfaágak mozogni, és mozogni, és mozogni, mintha megannyi kecses kacsó integetne-billegetne vele együtt. A sárkányróka is hol két lábon, hol négy lábon mozgatja a közeli bokor leveleit, imitálva a nagykislány táncát. Sokáig tartott, mire mindezt begyakorolták, hogy egyszerre tudják csinálni, ugyanis Ashleynek nagyon tetszik, hogy mozogni is lehet az elemi mágia gyakorlása közben (sőt, egy-egy újdonság elsajátítása könnyebb mozgással) így szívesen mozog, csak éppen nem nagyon tud táncolni, hiába járt órákra. Na meg aztán a föld elemnél nagyon kevés olyan mozdulat van, aminek lágynak és könnyednek szabad lennie.

[Ádám]

Megszeppenten kapja oldalra a fejét Manával egyetemben, ugyanolyan képet vágva, mint a kis róka, aztán a kis lény visszafordul, és elnyúlik a fűben, mert tudja, hogy itt a vége a mutatványuknak.
Ashley kicsit zavarba jön, de végül arra a döntésre jut, hogy nincs oka rá.
-Jó... Szia!- könnyű elfelejtenie, pláne ennyi idő távlatából, hogy Ádám azt kérte, tegezze, de végül észbe kap. Felé fordul, a fűzfaágak pedig visszatérnek eredeti helyükre, ahogy a lány a tanárbácsira összpontosít, és a mai leckére. Közelebb sétál hozzá, miközben a földrengéseken agyal, ami igazán jól hangzik, ugyanakkor nagyon veszélyesnek is, majd felé nyújtja a tenyerét. A követ nézi, és Ádám kezét, aztán a mozdulatára hirtelen szívja be a levegőt meglepetten, apró 'hi' hangot hallatva, majd engedi ki, amikor Ádám következő mozdulatára újra kő lesz a porból.
-Hűha!- véleményezi őszintén a mutatványt, és már készülne is fel, hogy megpróbálja utána csinálni, de aztán más feladatot kap. Bólint egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a hallottakat, aztán leguggol, és a földhöz érinti a tenyerét. Sokszor szokta így kezdeni a gyakorlást, ez segít neki összpontosítani, és nem megtalálni a mágiával a köteléket, mert azt már szinte mindig érzi, de szorosabbá fűzni. Az ujjait a fűszálak közé túrja, lehunyja a szemeit, összpontosít, aztán kinyitja a szemét, és felemelkedik, a két kezét még mindig maga elé tartva. Egy kavics emelkedik fel vele együtt a földről, majd visszaemlékszik arra, hogy Ádám egy percet mondott. Kicsit zavartnak érzi magát attól, hogy nem kapott pontosabb utasítást, így viszont úgy dönt, kihozza magából a legtöbbet, hogy bebizonyítsa, milyen ügyes. A jobb kezén a mutatóujját a hüvelykujja belsejéhez érinti, majd pöcköl egyet, mire a kavics pörögni kezd a levegőben. Ezután a másik kezét kissé lejjebb helyezi, hogy felemeljen egy másik követ is a földről, megfordítja a kezét tenyérrel felfelé, és meglódítja a levegőben, hogy a kő felrepül, majd leesik a földre, a lány azonban nem látszik meglepettnek, szimplán ismét visszafordítja a kézfejét, és letolja kicsit, majd megint felemeli, de most a mozdulatával együtt öt kő is felemelkedik, összeráncolja arcát összpontosítva, mire még öt a magasba emelkedik, nem nagyok, kis takarosak, de így már egész sokan vannak. A jobb kezével pöccint egyet, ahogy korábban, mire mind forogni kezd, erre elmosolyodik, majd az ujjait úgy mozgatja, mintha zongorázna, és a kövek is vele mozognak, mintha csak valami hallhatatlan dallamra táncolnának.

[Ádám]

Mosolyogva játszik a kövekkel, szinte el is felejti, hogy Ádám itt van - persze képletesen inkább, mert a mágiáján is érzi a tanárbácsiét. Fura ez, de egyben megnyugtató is, hogy mindig tudja, ha elemi mágus van a közelében, és nagyjából azt is el tudja különíteni, milyen elemű. Persze a több eleműekkel még nem áll ilyen szilárd lábakon, Ádámon is alapvetően a levegőt érzi inkább, kivéve, amikor a földet használja, de ez azért is lehet, mert a levegő elem érzete számára nagyon mélyen kódolt, hiszen Anya is levegőmágus.
Csak akkor pillant felé, amikor megszólítja, és kicsit elfintorodik. Milyen választ adhatna erre? Ujjai még járnak a levegőben a kövekkel, noha nem tudja, hol tartanak az egy percben. Anya mindig korholja, hogy túlhajszolja magát - mindennel. De hogy kifejezetten az elemi mágiában tenné? Kár, hogy nem jó az érzések értelmezésében, akkor könnyebben meg tudná mondani, így csak a tényeket tudja sorolni.
-Időnként kicsit elfáradok. Az erdőben szoktam edzeni, mert ott nagyon közel érzem magamhoz az elemet, de... szóval azt hiszem, nem hagyományos módon. Futni és ugrálni szoktam, és néha a végére remegek tőle, gondolom a futástól.- magyarázza, és kicsit elpirul, amikor arra gondol, hogy Kornélt ebből a beszámolóból tökéletesen kihagyta. Aztán leengedi a köveket, és a feladatára koncentrál, csak egyet emel a levegőbe, és a kezeihez közelíti az elemi mágiával, mert az a tapasztalata, hogy minél közelebb van hozzá az, amin valamit el akar végezni, annál könnyebb. Két tenyerét a kő köré tartja, egyiket alulról felfelé fordított tenyérrel, másikat felülről lefelé fordított tenyérrel, közöttük lebeg a kő. Behunyja a szemét, és koncentrálni kezd, elképzel egy nagy kalapácsot, majd azt, hogy a keze ez a nagy kalapács (és erre majdnem el is neveti magát) végül a fent lévő kezét erős mozdulattal lefelé tolja, aztán figyeli, hogy a kezében lévő kövön mintha egy repedés futna végig, de nem tudja eldönteni, hogy ez ott volt-e, vagy sem.