Szóval akkor vasárnap van. Az új év első vasárnapja. Egy normális vasárnap amúgy se jó semmire, minthogy egynapi üresség legyen két teljes értékű nap között; az új év első napjai meg légüresek. Ha a kettőt összerakjuk, abból kijön a nagybetűs, nyomasztó Semmi, amikor az ember már várja, hogy legyen valami, mehessen dolgozni, történjen valami katasztrófa, mert ez a semmi, hát ez felőrli az ember idegeit.

A kis navinés kínjában már ott tart, hogy ki se teszi magát a heveny tüdőgyulladás lehetőségének, hanem inkább itt benn marad a jó melegben. Határozott céllal indult el - elmegy a könyvtárba -, de aztán az ajtó előtt inkább sarkon fordult, és elkezdett császkálni. Hogy valahogy egyben tartsa magát, elkezdte megfigyelni a festményeket, és szégyenszemre be kell vallania magának, hogy pár kivételével egyet se nézett meg még alaposan. Úgyhogy akkor most megteszi, üdvözölve a festmény szereplőit, satöbbi.

És akkor most itt áll, bámulja a soros részletes, népes, hangos és nagyon jó festményt. Kicsúszott már a száján a megfelelő azta-tartalmú hangsor, jelenleg áll a kép előtt, úgy, ahogy akkor szokott, amikor jó zenével találkozik össze hirtelen: mozdulatlanul, a külvilágra süketen és vakon, és önnön tehetségtelenségének teljes tudatában. Mert legyen akármilyen hangos és pletykás - ezt hamar meg tudja már állapítani -, attól még kiváló egy festmény.

 - Basszus! - csúszik ki a száján, miután sikkantott egyet, felugrott, és a melléhez kapott. A fiú tökéletesen ráhozta a frászt. Ő szépen elnézegelődik itt - a részletek, a részletek, őszintén és komolyan le van nyűgözve, és mérges is, ő miért nem tud ilyen részleteket, miért  nem tud bármit se rajzolni -, se füle, se semmi a külvilágra, és akkor mellette megszólal csak úgy valaki. Bizonyos szempontból megszokhatta volna már ezt, elég testetlen meg nem hétköznapi beszélőke van a kastélyban, gondoljunk csak a festményekre meg a beszélő páncélokra, meg ilyenek, de attól még elég rendesen meg tud ijedni, ha úgy sikerül. Most úgy sikerült.

 - Ne haragudj. - rázza meg a fejét, és próbálja több-kevesebb sikerrel rendezni a lélegzését. - Nem halottalak. Mit mondtál? - ez az információ elveszett valahol a frász kiélése közben. - Ja igen. Hát azok, igen. Mármint.. hát beszélnek, nem? - remélhetőleg értelmesebben, mint a navinés most. Meg amúgy is, mugli környezetből jött, és megszokás ide, fél év oda, azért a mágusvilág kiegészítői azért még mindig nem helyénvalónak érzik a számára. - Meg nézd már, milyen szépen meg vannak festve. Meg milyen pletykásak. Már bocsánat. - pislog fel az egyik szereplőre amolyan bocsánatkérően. Mert hát ha egyszer azok, na. De mit hibáztassa őket, nem lehet gyöngyéletük nekik sem abban a képkeretben.

 - Oké. - mondja most már csak magának, illetve a festmény lakóinak, miután a fiú filmbeli jelenetekről másolt pontossággal elszelelt. Motyogott kettőt, aztán huss. Hát, gondolja Annamária, akkor ez most nem tudom, mi volt, de hogy megvolt, az egész biztos.

Összenéz kettőt az egyik dámával, vállat von, és tovább szemléli a festmény részletességét. Mármint, próbálja. Határozottan jólesik neki az a tudat, hogy nem ő az egyetlen mimóza-lelkületű egyén a kastélyban; hogy nem ő az egyetlen, aki hülyét tud csinálni magából különösebb erőfeszítés nélkül; hogy nem ő az egyetlen, aki csak úgy megy és nem képes kezelni a helyzetet, ahova a lába vitte.

Aztán persze, az is eszébe jut, hogy lehet, hogy ebben a furcsa, két egész percig tartó találkozásban ő volt itt a nyugtalanító, ronda, büdös, visszataszító, ostoba, idióta, jajistenem elem. Mert kombinálásra hajlamos a kis navinésünk, mert unatkozik, mert kevés önbizalma van, és úgy egyáltalán, most komolyan fogja, és elrontja a saját hangulatát?

Na, ez az a pillanat, amikor elbúcsúzik a dámáktól, és ő is elszelel.

Most komolyan.

Most jött a könyvtárból, egy halom jegyzettel, persze maga előtt, két kezével átölelve a papírokat. Amikor helyre akarta rakni azt a szerencsétlen és istenverte tincset, ami folyton a szeme előtt lebegett, hát na, ahhoz használni kell az egyik kezet. A tincset aztán már nem sikerült helyreigazítani, hogy történjenek vele rossz dolgok, mert az összes papír kicsúszott a fogásából, és szétszóródott a folyosón. Mappa, cöh. Csak a lúzerek használnak mappát.

Úgyhogy most itt áll, csípőre tett kézzel és igazán csalódottan néz le a papírokra. Az egy dolog, hogy ő maga buta, mint a kő; na de a papírokon okosságok vannak. Azoknak már majdnem esze van. Hát mért nem tudnak nem szétszóródni mindenhova. De komolyan, mindenhova. Lát egyet vagy öt méterrel arrébb is.

Ha lenne itt egy dokucsapat, nagyon szívesen belenézne a kamerába.

Lehet, hogy össze kéne szedni azokat a papírokat..

Áh, dehogyis. Minek. Akkor megint lenne hova esniük. És akkor le is esnének. Murphy. Jó helyen vannak azok ott.

Apatikus hangulat van, úgyhogy a képzeletbeli dokucsapat hiányát észrevéve, ráfintorog a lapokra, széttárja a kezét, hogy hát ez van, előfordul, és éppen rávenné a lábait, hogy hát akkor elmegyünk, ezeket meg itt hagyjuk, mikor Star wars-utalást kiáltanak felé, ami azért jó, mert sose látta a filmeket, és csak popkult utalások szintjén ismeri a történetet.

 - Hogy mi? - fordul hátra, és néz körbe, hogy a valószínűleg tanáron kívül ki szólt neki. Már ha neki szóltak. Várjál.

 - Jó napot. - motyogja oda se figyelve a szembejövőnek, és szórakozottan nyújtja a kezét, hogy átvegye az udvariasan összerakott paksamétát, de ha éppen el akarja vinni az úriember, felőle viheti. - Köszönöm szépen. - újabb udvarias motyogás.

Hát, nem neki szóltak. Vagy egy festmény volt. Akkor innen is el lehet menni, gondolja, és el is kezd elmenni.

Úgy néz ki, hogy most nem nagyon megyünk sehova. Úgy is jó. Jelen hangulatában megjelenhetne egy csillogó felhő, amiből döglött madarak potyognának, az is jó lenne. Megrándítaná a vállát, és érdeklődve figyelné, ott potyogna-e az ő kanárija is a többivel.

Ja, és neki szóltak. Ó. Jó, ebben a sok az is jó lennében egy lépéssel több távolság is nagyon jó lenne, de így is elmegy, és az a folyton beszélő tanárember még magasabb is nála, úgyhogy ilyen lehet kis termetű kutyának lenni, amikor a gazda pitizteti: jól fel kell néznie a magasba, és figyelni se ártana. Hát, mondjuk nem biztos, hogy lemaradt itt valamiről.

 - Annamáriának. - de hosszú neve van, csodálkozik el ezen hirtelen; nem csoda, hogy mindenki rövidít rajta, és milyen rettentően unalmas név, két név egymásra van dobva olyan ezeknekjólesz modorban, ráadásul. A másikat biztos valami idegen és megjegyezhetetlen és nevetséges néven híják, úgyhogy meg se kérdi. Minek. Úgyse érdekel senkit, őt meg pláne.

 - Miért? - mert ebben a felfelé nézős pozitúrában egyszerűen tovább kell beszélnie; aztán meg mert most nincs se kedve, se ereje több szót egymás mellé pakolni, hogy abból mondat legyen; mert mindig meg akarta kérdezni valakitől, hogy mit kérdezgeted a nevemet, úgyse érdekel az senkit; mert mind a ketten elvannak a maguk világában, és mindeközben össze-vissza dolgokat csinálnak; a han solora muszáj hasonló kaliberű okosságot és lazaságot visszamondania.

 - Szakmai ártalom? - kérdez vissza szerényen, a megfelelő "hát naná, persze, nem"-hangsúllyal. Még egy ilyen hülye kifogást. De hülye kérdésre hülye választ jár; szimmetria van, és azt értékeli.

 - Arra. - nincs más választása, itt neki most csak annyi dolga van, hogy tömören összefoglalja a szituációt, és megy a másik után. A kiskutya-hasonlat vissza-visszatér. De várjál, nem is, hát kellenek a búbánatnak azok a papírok - de még egy ilyen alakkal nem most fogja összehozni a sors meg az átv jegyzetelés. Hogy ki a fene ez az ember, azt ő nem tudja, és nem is érdekli, de stílusa van, és kellően rámenős, úgyhogy megy utána, nagyjából a megfelelő irányba.

 - Remélem, szereti az elsős átv-t. - na, ennyire lapos intonációt a finn nyelv is ritkán tud felmutatni. Ennyire nulla érdeklődést is az adott tárgy iránt. Ó, eszébe ötlött a megfelelő időtöltés a star wars-os emberrel: hát gyújtsák már fel együtt ezt a jegyzethalmot. De ha már belejöttek, várjon pár percet, hozza a többi könyvet is. Kellően flegma és menő dolog lenne, és ú, de szívesen hozná a cuccait.

Ó. Ó. És akkor még egyszer: ó. Hogy hát auror. Hát azt nem kellett volna. Hát persze, hogy kicsit lökött és furcsa. Akkor, ha éppen most fizikailag nem is, de mentálisan felvesszük a két lépés távolságot, mert az aurort és a nagyon hajkurászott közveszélyes embereket csak a nevük választja el egymástól, legalábbis a vidékies gondolkodású navinés lány szerint. Egyformán érdemes vigyázni velük.

 - Nem kérek, köszönöm. - néz hitetlenkedve és mosolyogva a rágóra meg az azt kínáló emberkére, és kedve lenne amolyan felnőttesen megcsóválnia a fejét. Hát a férfiak tényleg nagy gyerekek, na. Ismeri ezt a rágót, látott ő már érdekes dolgokat vele, mert a korabeli fiúk elképesztően hülye dolgokat képesek vele csinálni, most komolyan, kényelmetlen rágondolni is arra a klubhelyiséges estére. Őt nem különösebben vonzza, hogy egy hatalmasra növő rágóval küzdjön, meg amúgy is, ő ennél felnőttebb, érted, vannak néha ilyen téveszméi, mert mégis mi lenne gyerekes egy mókás rágóban, mindegy, majd kinövi. Amúgy is, ő olyan kis megkeseredett kisleány, még a mindenízű drazsét se szereti, ha hozzájut.

Né, má, micsoda kis duzzogás lett itt ebből a rágóból, hát ez borzasztóan aranyos és legalább annyira abszurd, jól el kell rejteni a vigyorát, mert hát nem nevethet ő itt a másik képébe. Nem feltétlenül azért, mert a másik auror és évtizedekkel idősebb nála, hanem mert ő itt most komoly kamaszként viselkedik, érted. Meg mert amúgy sem nevetsz ki egy aranyos kisgyereket, mert utána mindig megsértődnek, mert azt hiszik, hogy kinevetted őket, és attól csak még aranyosabbak lesznek.

 - Öh.. - várjál, egyszer, még az ősidőkben, úgy fél órával ezelőtt, mikor még kezében volt az összes idegesítő jegyzete, volt egy úti célja. Na, arra most már nem emlékszik. Mennek valamerre, eddig megvan, mentális térkép elő, aztán úgy dönt, hogy neki teljesen mindegy, hova mennek, csak legyen ott egy kandalló, ahova beszórhatja a papírjait. Hogy ezt másnap reggel meg fogja bánni? Hát, az másnap reggel lesz, és az még nagyon messze van. Most nincs más vágya, minthogy jól megtapossa, feldarabolja, és akkurátusan tűzre vesse a jegyzeteit, a tankönyveit, a tanárait és egy-két idegesítőbb iskolatársát, majd jól megérdemelt pihenőként elmenjen aludni. Ilyenkor kell szépen békén hagyni, mert ebben a kimerültségben tud hülyeségeket csinálni. Valami hasonlót csinál most is, mondjuk.

 - Szerintem a társalgó az jó lesz. - jegyzi meg félig magának, félig a másiknak, mert ott szép nagy a kandalló. És van hozzá nyugtató forró csoki. És ott, ha esetleg kitörne rajta a hiszti, mert esély mindig van rá, lesz, aki helyrerakja. Hú, gyerekek, és még mindig nincs vizsgaidőszak.

 - Azta.. - csúszik ki a száján meglepetésében és elismerően a szócska, miután meglepően hamar megérkeztek, és ő alaposan összerándult az igencsak eredeti ajtónyitási módozatra. Nem hisz ugyan a hercegekben, de ha egy mégis csak eljönne érte, kezdésként egyszer kinyithatja így is az ajtót. Utána többször ne, az nem jó, de egyszer igen, mert ez impresszív, na. Teljesen fölösleges, teátrális és ijesztő és váratlan és a legtöbb ember számára idegesítő, de.. na, akkor ez így egy majdnem jó portré a profról. A fölöslegest áthúzhatjuk, a többi viszont jó.

 - Ó, köszönöm szépen. - amíg társa a meglepett tekinteteket igazgatta, ő összerakta magát, beírta a levélírás mellé az ajtóberúgást is a romantikus dolgok közé, majd belibbent a terembe, mint akinek ez mindennapos. Ahogy gyorsan elnézi, van egy-két felsőbbéves, hátha imponálhat nekik..? Na jó, ez halva született ötlet volt, de nem is azért vagyunk itt. Azért vagyunk itt, hogy ezeket itt tűzre vessük.

 - Egy kis rituális jegyzetégetés? - ajánlja fel a lehetőséget a profnak, miközben már szedi is fel a köteget kezébe, gondolatban leköpi és keresztet is vet rá, hogy mindenki szája íze szerint meglegyen a rituálé része, és akkor már csak az égetés legyen hátra.

Bevillan egy satnya másodpercre a kép, ahogy a másnap reggel valószínűleg le fog zajlani. Kinyitja a szemét, felkászálódik az überhiperszuperdizájnos ágyából, odasattyog a kásás morgások közepette az asztalához, hogy reggeli sokkhatásként átnyálazza az előző nap átvett anyagot. Ami nem lesz ott az asztalán. Amikor majd eszébe jut, hogy miért nem, el fog tölteni pár másodpercet annak eldöntésével, hogy nemes egyszerűséggel elsírja magát, vagy inkább kárt tegyen magában.

Szóval a kilátások nem rózsásak. De hát carpe diem, kérlek szépen. Annak amúgy se lenne semmi hangulata, ha a jegyzetek már nem kellenének, kizárólag persze, ha ez követlenül vizsga után történik. De nagyobb buli a jegyzetégetés, ha vizsga előtt zajlik le. Élj a mának, pláne, ha holnap vizsga van.

És az auror is benne van. Azaz a dolog legitim. Akkor meg?

Szó nélkül, de annál nagyobb megelégedéssel nyomja a másik kezébe a jegyzetek felét, a maga részét meg gondosan felmért adagokban eresztgeti be a lángokba. Se ne túl sokat, hogy hamar elfogyjon, se ne túl keveset, hogy ne tartson ki az a kicsinyes lázadás, amit ezzel csinál.

 - Be kéne csukni az ajtót. - jegyzi meg oda se figyelve, mert az égetés fontos és figyelmének nagyobb részét leköti. A kis fennmaradó figyelmet viszont zavarja, hogy elfelejtette becsukni az ajtót. Ő rendes egy lány pedig. Néha. Ugye. Így meg valaki mondjuk bejöhet, és csatlakozhat. Hm, várjál, az nem is lenne rossz dolog. Írnia kell a DÖK-nek a következő program ügyében: vizsgák után össznépi jegyzetégetés.

 - Köszi. - mormogja félig a társának, hogy intézkedéseket foganatosított, és a srácnak, aki ténylegesen intézkedett. Az égetés komoly munka; minden energiájára szüksége van ahhoz, hogy a holnapi méretes agybajt megfelelően előkészítse. A társasági élete feljebb kúszott a kezdeti nullához képest, de még mindig nem elég pörgős; ebből következően muszáj időnként magának kikészítenie magát.

A tanár szövegére szimplán kibukik belőle a röhögés, amit megpróbál köhögésnek álcázni, elég kevés eredménnyel, de nem bánja. Így van, alapvető tantárgyak alapvető leckéit mindenkinek! Nem, komolyan, elég kemény hiányosságok szoktak ilyesmiből fellépni egy pár év után.

 - Hát, ez jól esett. - szusszan egyet, és csapja össze a kezét, miután az utolsó papírlapot is a tűzbe dobta. Ez így jó volt; kedve lenne megfogni egy-két tanárt is, ha már így belejött, lehetőleg azokból a tárgyakból, amik nem mennek, akkurátusan végighurcolni őket a folyosón, majd belökni a kis kandallótűzbe. Ez sajnos már ott bukik, hogy az ő fizikumával és edzettségével legyen azzal boldog, hogy a lábai elbírják, és képes járni. Bár, a mellette levő auror talán segíthetne... nem, nem, azért itt meg kell húzni azt a vonalat. Pedig..

 - Köszönöm szépen. - köszöni meg nagy vidoran az élményszámba menő égetést, mert ezzel túlzás nélkül egy álma valósult meg. Melyik diák ne akarná ezt megtenni? És hányan teszik meg végül? Ő most javította vagy rontotta a statisztikákat, nézőponttól függ. Közben végre kiegyenesedik, képes túllátni a keze és a kandalló közti távon, és rápillant a társára. És akkor egy kicsit végigfuttatja a tekintetét a tetoválásokon, ha már ott van.

 - Ügyes. - néz elismerően a másik arcába, minden mélyebb érdeklődés nélkül. Jelen pillanatban nincs olyan hangulatban, hogy ilyesmiről kérdezősködjön, és amúgy is, aurorral áll szemben. Annak valószínűleg vannak dolgai. Ha viszont mesélni akar, ő szívesen meghallgatja.

A végén aztán kiderül, hogy semmi komoly nincs a tetoválások mögött, csak tizenhat évesen részegen elvesztett egy fogadást, és amiatt varratta tele magát.

 - Hm.. nem is rossz. - vigyorodik el, mert persze mindegyik rettenetes ötlet, annyira fejbecsapósan rossz, mint ez a spontán, de régóta érlelődő, vizsga előtt jegyzetáldozat volt. De szerencsére ő pont most van abban a korban, hogy hülyeségeket csináljon, és nélkülözze a józan eszét és belátását. Mondjuk, ahogy így elnézi a másikat, ez a bizonyos kor tetszőlegesen elnyújtható. - Szerintem kenjük be a kilincset fogkrémmel vagy ragasztóval. - klasszikus ötlet, klasszikusan fárasztó és borzalmas, illik a többi közé.

 - Én akkor dolgom végeztével szerintem el is megyek valamerre. - reménykedett benne, hogy a mondat végére kitalálja, merre is, de nem jött össze. Nincs kedve a Navinéba menni. Az nem jó, addigra visszavedlik normális sárga kisdiákba, és az olyan unalmas és fejfájdító állapot. Inkább megeszik egy egész tortát, az is illene a mai idióta és felelőtlen repertoárjába.

 - Jó kis este volt. - néz körbe gyorsan a teremben, ahol többé-kevésbé napirendre tértek felettük, de vannak emberek sugdosódó-pózban imitt-amott. Egy pillanatra őszintén sajnálja, hogy nem fordított a helyzet, és ő nem egy a megzavart társalgóbeliek közül, mert ebből olyan szép kombinálásokat lehetne végrehajtani egy arra alkalmas személlyel, hogy kívánni se lehetne jobbat. De hát most már mindegy.

 - Szép jó éjszakát. - néz a társára, szépen rá is mosolyog egyet, és akkor kilibben az ajtón, amit előzékenyen nyitva hagy maga után, mert meri feltételezni, hogy az auror se időzik sokat a teremben. Hát maximum de, és valakit megint felugraszt, hogy csukja be a rendetlen navinés után azt a szerencsétlen ajtót.

Este van, este van, ki-ki nyugalomba. Ezzel nem is tud vitatkozni, ez így van, nem hiába ő a kedvenc költője. Ugyan így ilyentájt a nyugalom az ágyat szokta jelenteni a többségnek, de hát ő mostanában nem arról híres, hogy sokat alszik. A szobatársai megszokták, és ő is csinos kis rutint alakított ki magának az estéire, amiben még véletlenül se szerepel semmiféle tanulás. Pedig mondjuk nem ártana. Mindegy.

Ez a nevezetes rutin abból áll, hogy fel-felkeres portrékat és ott lézeng a környékükön. Ugye, milyen veszettül unalmasan hangzik? Pedig nem is az. Az az egy előnyük megvan, hogy nem háromdimenziósak, és mióta egyszer a kis navinés is közéjük keveredett a 2d-be, sokkal inkább rokonszenvezik velük. A portrék többsége nagyon jó társaság egy csendes típusú lánykának - hallgatni tud, és a legtöbb festmény mesélni szeretne. Nagyszerű esti elfoglaltság alvás helyett.

Ez a folyosó mondjuk nem a vidéki öregasszonyok vagy a kedves bácsik képeinek helye, pedig azokkal könnyű megtalálni a hangot. Itt szép, ékszeres dámák laknak, akikkel a lánynak, hiába töltött itt már vagy négy estét egyhuzamban, még nem sikerült beszélő viszonyt kialakítania. Annyit ért el mindössze, hogy időnként észreveszik - persze észrevenni eddig is észrevették őt, és egyszer-egyszer hallotta már, ahogy róla pletykálnak, miközben velük szemben ül az ablakpárkányon, nem nagyon szégyellik magukat ezek a festmények -, ami azt jelenti, hogy ki-ki vérmérséklete szerint csúnyán vagy cinkosan rápislog, illetve volt, aki intett is neki.

Haladás. Egyszer majd meg is szólítják majd, bízik benne. Addig viszont ő a ruhájukat nézegeti, ők meg róla költik a pletykákat. Ez így teljesen rendben van.

Ennél már csak úgy lehetne jobban eltöltenie az estét - az alváson kívül, ugyebár -, ha a szabad ég alatt bámulná a csillagokat. Majd legközelebb, de most, hogy így eszébe jutott a lehetőség, kicsit bánja, hogy az ékes-fényes dámákhoz jött. Szegények annyira zárt világban élnek, hogy majdnem lehetetlen nekik bárki mással szóba állni - és ha szóba is állnának, akkor se vele tennék. Mindegy is, most már itt van, és összességében nem panaszkodhat.

Akkor meg pláne nem, mikor feltűnik a másik is. Egy szó nélkül. A lányka nagyon hálás a szótlanságért - jó, hogy nem kell semmilyen udvariassági kört lefutni. Ez már majdnem hagyomány náluk, és hát a navinés ragaszkodik a hagyományokhoz.

 - Én leszek a fehérrel. - szólal meg mégis ő először, boldog mosollyal, miután lepattant a párkányról, hogy legyen hova tenni a táblát. Van is oka boldognak lenni, mert amúgy is ilyen kis pillanatokból áll az a híres-neves boldogság. Először is, Adam kitalálta a gondolatát, mert már régóta szeretett volna játszani egyet. De főleg, mert itt van - a lányka annyi mindennel tartozik már neki, hogy számolni se tudja. Ha problémája van, és azért időnként akad, egy csendestársra mindig számíthat. Ennél meg nem is kell több. Mondaná, hogy ha kell, ő is menne, de ilyet meg nem mondunk.

Ő valahogy úgy képzelte a jobb, megőrzésre szánt pillanatokat, hogy gyönyörű tavaszi nap lesz majd, valami erdőben, valami komoly, de érző szívű emberkével, aminek a végén valami szép bejelentés is lesz majd. Összességében tehát fogalma sem volt róla, hogy milyen lehet egy jó időszak. Mert úgy néz ki, az is lehet egy nagyon jó időszak, hogy egy párkányon ücsörögsz egy vámpírral, aki borzasztóan aranyos, mert a lába igenis leér a földre, és nem kalimpálhatja, mint ahogy azt egy ablakpárkányon szokás, és éppen sakkozni készültök. Ennyi. Ez egy ízelítő, mennyire különbözik majd az elképzelt meg a valós. Csak többnyire az elképzelt lesz a szebb, nem a valós.

Vissza a sakkhoz. Játsszuk azt, hogy azért vagyunk itt. Nem azért a valószínűtlenül lehetetlen dologért, hogy kicsit felejtsük a megszokott bundás-sáros-dzsungeles rémképeket meg azt, hogy minden addigi, saját magunkról felépített kép ripityára törött úgy nagyjából abban a pillanatban, hogy elkezdtük kántálni azt a szöveget, amit nem hajlandó lefordítani. És nem is csak azért, mert nem tudja lefordítani. Mindegy is. Itt vagyunk és sakkozunk. Annyira örül és annyira hálás, hogy az már sok. Itt a kastélyban nem nagyon számíthat senkire, mert ismerősei vannak, de barátai nem igazán. Illetve hát hogyne lenne, jól mattot is fog adni neki. Mindenesetre álmodozni szabad.

Fogja a jobb oldali, ló előtti parasztját, és kilép vele egyet. Van egy bevált kezdési sorrendje, most is azt csinálja. Ő ilyen kis kevésbé innovatív típus.

De van köztük fekete is! Egy kevés. Épp annyian vannak, hogy ne érezzék magukat egyedül. Mert az nem jó dolog. Hadd beszélgessék meg, mennyire jó a többinek odafönt a táblán, ahol éppen bekerítenék a következő áldozatot, az utolsó fehér bástyát. A bástya, ha tudna, nagyon mérgesen nézne, de a sakkfigurákon kívül, akiknek azért ez fontos, más nem kifejezetten érdeklődik túlságosan a játszma iránt. Semmi baj, kis bástya. A királynő majd jól fogad, ő is ott ücsörög a párkányon.

A kis navinés tudja, hogy egy csöpp esélye sem volt, már a kezdetekkor sem. Ez picit hasonlít a szigeti élményeihez, mert ott se volt semmi befolyása a történtekre, de most ugye itthon vagyunk. Mert időközben a kastély valami otthonszerűvé változott a számára - mennyit nyavalygott eleinte, hogy nem érzi itt jól magát. Na, azon a problémán már túllépett. Ha az ment, ezen is menni fog. Fel a fejjel, mondja magának, és feladja a bástyáját.

Miközben ráfintorog a bábura, körülnéz, hogy hogy vannak a képek. Ó, igen. A dámák figyelnek. Ez jelentheti azt is, hogy esetleg annyira érdekli majd őket ez a kis sakkparti, hogy holnap este esetleg megszólítják..? Fene se tudja, miért, de a kis navinés szeretné, ha ezek az úrihölgyek leereszkednének hozzá. Ha már hús-vér valójában nem született dámának, akkor legalább a festmények szintjén emelkedjen egy picit a ranglétrán, nem? Csak egy picit, mert sajnos így sem fog tudni szép ruhában, legyezők mögé bújkálva pletykálkodni, de hát nem kaphatunk meg mindent.

Egy kicsit megigazítja magát a párkányon, és sikerül egy kicsit visszafognia azt a fülig érő vigyort, ami hirtelen ki akart bújni belőle. A párkányt kisdiákokra tervezték, nem langaléta éjjeli lényekre, akik annyira nem illenek ide, mint kigyúrt apuka a homokozóba. De mivel az az apuka is szívesen sütögeti a homoktortát a gyerekkel, és ez a langaléta vámpír is szívesen játszik a kisdiákkal, az ember nem fennakad a szokatlan helyszínen, hanem mosolyog egyet. Amolyan jókedvűen, még akkor is, amikor már csak három parasztja, meg egy-egy lova és futója maradt.

Válaszul ránéz a királyra, aki szegény mozdulni se tud már, ilyen egy jó sakk-matt, majd szó nélkül elkezdi kezdő pozícióba pakolni a bábukat. Visszavágót kér. Már csak a király miatt is. Szegény annyira el van kámpicsorodva, hogy ilyen csúnyán legyőzték. Valószínűleg inkább a kis navinés képzelőereje nagy, mert ez nem varázskészlet, de mindegy. Azt persze nem ígérheti, hogy most győzelemre vezeti a királyt, de esély az van rá. Egy picike.

Két erőfeszítés között, hogy most megőrizze a királynőjét, átfut az agyán, hogy ezt a sakkpartit jól el kell raknia az emlékei közé. Teljesen biztos benne, hogy ilyen még egyszer nem lesz. Pontosabban szólva, olyasvalaki nem lesz, aki szó nélkül leülne vele játszani, mert tudja, hogy a navinés kicsit szétesett. Amennyire ő látja a jövőjét - ami ebben az iskolában sosincs kőbe vésve, itt minden képes megtörténni -, ott maximum olyan barátai lesznek majd, akikkel csúnyán ki lehet beszélni mindenkit. Ami nem egy rossz dolog, ha a morális oldalát nem nézzük a dolognak, de jellemzően olyan ismerősökkel szokás pletykálkodni, akikre nagyon nem lehet támaszkodni. Hiszen pletyálkodik. Ha elmondod neki a problémádat, másnap az utcán visszahallod. Erősen kiszínezve, persze.

Nem mintha nem ezért ücsörögne pont a dámák képe körül, akik hírhedetten szeretnek mások életében turkálni, de azért ez kicsit más. A navinés gyaró, és szereti a szép ruhkat, meg azt is, aki viseli, és ha a szép ruhás hölgyek csak egyszer ránéznének, már attól is jobban érezné magát. Nem, nem jobban, inkább pökhendien és úgy, mintha ő nem is hétköznapi halandó lenne. Mint mondtam, a kis navinés gyarló.

És fejlődőképes, mert megbosszulta a fehér bástya múltkori sérelmét. Kis sunyin leüt egy fekete bástyát, amit feltételezi, hogy nem véletlenül hagytak ott esetleg őrizetlenül, de a végeredmény attól még az, hogy immár nem csak fekete parasztok pislognak fel a táblára a párkányról.

Ez már így megy. Ha az ember megszokja, ami nem is olyan egyszerű dolog, hogy körülötte jóformán minden mozog, talán csak a fal nem, akkor elkezd olyat is élettel felruházni, amiben addig nem volt egy szemnyi sem. Elvégre ők itt varázslók. Ha nagyon akarják, talán elérhetik, hogy a figurák is érezzenek. Bár ez kétélű dolog, mert a vesztes csapat nem fog ennek örülni...

Amíg a másik lépésére vár, nekidönti a fejét a falnak, és behunyja a szemét. Egy kicsit azért is, hogy ne lássa, ahogy csúfosan megverik, de egy kicsit azért is, mert álmos. Annyira pedig még nincs, hogy aludni merjen. Az eszével tudja, hogy nem fogja magát az erdőben találni, ha felébred, de ő híresen nem az eszével gondolkozik, hiszen nincs abból neki sok. Inkább leskelődik a félig kinyitott szemével, és elkapja, ahogy a dáma integet. Hát ejnye. Adam elviszi előle álmai nőjét. Mármint, hát.. Neki nem kell megdolgoznia a figyelemért, az biztos, míg a navinés hiába is pedálozik, senki nem veszi észre. Úgy általában, nem feltétlenül festett dámák portréjáról beszélve. És habár ez úy öszességében nem esik jól a lánykának, kezdi elfogadni a helyzetet. Még egy kis idő, és ki is használja majd ezt a jellegtelenséget. Remélhetőleg kreatívan és legálisan.

És már megint jól elkalapálták a pályán. Ránéz a királyra, valahogy úgy, hogy hát ez van, ezt kell megszokni, majd társára esik a pillantása, aki úgy néz rá, hogy arra muszáj felnevetnie. Mint aki teljesen véletlenül adott neki erőfeszítés nélkül mattot. Mint aki sosem tudna ártani egy légynek sem, a kis navinés kettőbe törése pedig egyenesen lehetetlen volna számára. Ez nyűgözi ám le igazán a lánykát; hogy a másik probléma nélkül csinálhatna vele bármit, de eszében sincs. Világos pillanataiban mindig megijed attól, hogy ki is voltaképpen a barátja, de tudja, hogy nem kell félnie tőle. És ez annyira furcsa és kifordított helyzet, hogy őszintén csodálja Adam-et. Aki képes uralkodni magán. A lány arra se képes, hogy vizsgák előtt legalább a kézremegését fékezze, nemhogy az alaptermészetét. Ami, mint a szigeten történtek bizonyítják, nem éppen az a semmire se jó állott víz, mint ő korábban gondolta, hanem az egészséges erőszak is ott van benne. Mindegy is.

Már csakazértis felállítja a táblát, még egy partira. Ő is meg a fehér figurák is tudják, hogyan fog végződni a játszma, de a bábukon egészséges versenyszellemet vél felfedezni, magában meg azt a vágyat, hogy egy picit még maradhasson itt a szortyogó festmények adta alapzajban, ezen a kellemesen hűvös párkányon a társával. A kezelés részén már túl vannak a dolognak, nem kell helyrerakni; innentől magának kell lerendeznie a dolgait. És le is fogja. Érzi magában hozzá az erőt. Akármilyen nevetségesen is hangozzék ez így.

Ez az egész rettenettesen szürreális. Nem kifejezetten a sakkparti, hanem ez az egész akármi kettejük között. Normális, józan ember nem barátkozik, mit barátkozik, hagyatkozik rá egy nála összehasonlíthatatlanul tapasztaltabb és veszélyesebb vámpírra. Mármint, ezt gondolta volna ő, ha gondolt volna ilyesmire, mielőtt az iskolába került volna. Most meg itt állítgatja sorba a leütött bábuit egy vámpírral, aki jóformán az egyedüli olyan lény, aki nem vár el tőle semmit, és csak ad. Na, ezért volt olyan nehéz a beszokás a kastélyba. Minden addigi, amit addig tudott, fogta magát és jól fejreállt. Ugyan most se tiszta még a helyzet, és nem is gondolja úgy, hogy valaha is fennakadás nélkül mozogna majd a varázsvilágban, de lényegesen többet tud erről a másik világról, meg ami fontosabb, saját magáról is.

Így van, nem értik meg. A legtöbb ember nagyjából tudja, mit tehet meg, mire van joga. Pontosan tudja abban az egyáltalán nem ritka esetben, mikor átlépi ezeket a láthatatlan határvonalakat. Adam nem kizárólag azért különbözik az emberektől, mert nem ember; az évszázadok alatt kifejlesztette a saját szabályait, amik köszönőviszonyban sincsenek az emberekéivel. Nem is feltétlenül azért veszélyes, mert az, aki, de persze azért is; annyira gyökeresen máshogy gondolkozik, hogy kevesen értik meg a logikáját. A kis navinés semmiképpen sem fogja. Ő annyit érzékel, hogy Adam mindattól különbözik, amit ő valaha is ismert - és ezt kiterjeszthetjük talán a jövőre nézve is. Hogy aztán ez a különbözés a navinésre nézve milyen hatással van, az más tészta.

Ő igényli a figyelmet. Hiába mondogatja magának, hogy nem, ami ugye egyfajta beletörődés akar lenni abba, hogy soha senki nem veszi észre. Ember, még pontosabban tizenöt éves lány; ebben az életkorban még inkább kell a figyelem. Az is jellemformáló erő, ha van, az is, ha nincs. Nála többnyire nincs. Ő képtelen lenne úgy lavírozni, mint az, aki most adott sakkot a királyának; ő vállalná azt, ha valaki rátelepedne, mert az is sokkal, de sokkal több, mint amit általában kap. Őt nagyon nehéz lenne - bár nem lenne lehetetlen - önálló személyiségnek nevelni; túlságosan függ a többiektől. Nincs meg benne se az önálló akarat, se a megfelelő ész, se a talpraesettség. Könnyű hajlítgatni, és elég rossz dolog, hogy ő ezt mind pontosan érzi. Tudni, hogy mire vagy képes, veszettül rossz dolog. Mert akkor pontosan látod, hogy mire nem vagy képes.

Egyrészt nagyon örül, persze, hogy valaki, pláne egy ilyen kivételes személyiség, mint a sakkpartnere, önszántából észreveszi. Másrészt ilyenkor szembesül is azzal, hogy a másik a teljes ellentéte, az a sok minden, ami ő soha nem lehet. És furcsa módon ez mindig egy picit helyrerakja. Olyan illúziókat ad neki, hogy azzal kell dolgoznia, amije van; ki kell használnia a jellegtelenségét, a félvérűségét, a nyitottabb világlátását. Persze hamar rájön, hogy ezzel semmire se megy, de ezek a találkozások ideig-óráig adnak neki valamiféle öntudatot. Sok kicsi pedig sokra megy. Egyszer talán oda is eljut, hogy nem ácsingózik mindenféle után, hanem kezd valamit magával. Valahogy úgy, ahogy Adamnek már sikerült.

Úgy néz ki, negyedszerre már nem fogják megverni. A fehér király már nagyon fáradtnak tűnik szegény, nem könnyű méltóságteljesen viselni a négyszeri porba döngölést, legalábbis taktikai szinten. A lányka nagyon úgy érzi, hogy a királynő pörölni fog vele, elég jogtalanul, de mivel ez még mindig nem varázskészlet, a kis navinés azt érez, amit akar.

Éppen fogná szegény királyt, akit eléggé megkedvelt az elmúlt órában - ő már csak ilyen, a veszteseket szereti -, mikor Adam a semmiből megfogja a kezét. Nagyon úgy hangzik, de nem volt ebben a mondatban irónia meg szarkazmus. Tagadhatatlanul egy váratlan gesztus volt, de nincs vele semmi baj. Leszámítva azt, hogy a másik keze hideg. Jól mondtad, ráér majd akkor is zavarban lenni meg szégyellni magát saját maga miatt, mikor egyedül van.

Egy félig mosoly-félig fintor hibriddel búcsúzik a távolodó sakkpartnertől, aztán miután megtárgyalta az elmúlt estét a padlóval, felsóhajt egyet, integet az alvó portréknak, és nyugtázva, hogy még mindig borzasztóan sok idő van reggelig, elindul a hálóterme felé. A fene se tudja, a végén még önszántából aludni is fog. És álmában ő fog majd jól mattot adni.

Csendesen figyeli a kora délutáni forgalmat a folyosón; most üres órája van, amit illene mondjuk az egy óra múlva írandó dolgozatra való felkészüléssel tölteni, de hát na, születésnapja nem minden héten van az embernek, bűbájtan dolgozata viszont többnyire igen. Amúgy is, elég sokat tanul így tortaosztogatás alatt az emberi természetről. Többek között azt is, hogy hiába most volt ebéd, senki, de senki sem tud ellenállni egy jó kis oroszkrém tortának - őt magát kivéve, mert nem szereti a sok krémes süteményeket. Így nagyobb az esélye, hogy nem eszi meg más elől a saját tortáját.

 - Szia! - mosolyog kedvesen a frissen jött, csacsogó lányra, mindezt rutinosan, egy pillanat alatt. Persze, pár óra folyamatos figyelés és kedvesség nem elég, de azért egész jó kis hostess-t farag magából, ha így folytatja. Egy pillanat alatt feladja a kényelmes és kicsit unalmas szemlélődést, ellöki magát az ablakpárkánytól, ahol berendezkedett, és minden figyelmét a következő kliensre fordítja. - Igen, szülinapom van, és gondoltam, szerzek másnak is egy jó napot. - nem hiába került a navinébe a lelkem, nem igaz?

 - Én meg Anna, szia - kérsz egy szeletet? Oroszkrém torta, eddig mindenkinek ízlett, hm? - ide neki a kóstoltatós pultot, ezzel a tömény és őszinte (!) jóindulattal pótolni tudja, hogy nem kifejezetten szép, és talán el tudná kóstoltatni az összes fogpiszkálóra szúrt minta húsvéti sonkát vagy a vadiúj csokimikulást is a sarki boltban. Tényleg, nem keres valaki Boglyfalván hostesst?

Eleinte szép kis paranoiája és kisebbségi komplexusa volt együttesen, akárhányszor ezen a folyosón kellett elmennie, mert itt a szó szoros értelmében figyelő tekintetek kereszttüzében kellett megtennie minden lépést, és ráadásul biztos lehetett benne, hogy megjegyzéseket tesznek róla a háta mögött - ha szerencsés volt; mert az se ritka, hogy meg se várják, míg az alany eltűnik a látóterükből. A folyosó mindössze azért volt különleges az első pár évben, mert itt egészen biztosan kibeszélték, míg mindenhol máshol reménykedhetett benne, hogy esetleg nem is vették észre, vagy semmi érdemleges nem jutott róla senkinek az eszébe. Tudjátok, milyen rossz egy nulla önbizalommal rendelkező kislánynak az ilyen folyosó? Minden lélegzetvételének és minden lépésének teljes tudatában van ilyenkor, plusz azt is tudni véli, hogy még lélegezni se tud rendesen.

Azóta eltelt pár év, és habár a kisebbségi komplexusa vígan bulizik a nap legalább húsz órájában, a felesleges aggódást, túlizgulást és általános önbizalomhiányt nem vesztegeti többé holmi festményekre. Éppen elég valós emberrel kell kommunikálnia ahhoz, hogy legyen kivel szemben nullának éreznie magát. A fecsegő Dámák megjegyzései a legkisebb gondja, és amúgy is egészen elképesztő, milyen fantáziája van az öreglá.. hölgyeknek. Lekörözi az Edictumos újságírókét is, pedig azoknak is jutott elég.

Ez persze mind az agya hátsó részében fogan meg, mert az előtér túlságosan el van foglalva azzal, hogy a dolgára siessen. Jelesül, hogy egyen valamit, mert a mestertanonci lét sok órán ücsörgéssel, nemakarom-feladatokkal, és főleg az idő elpocsékolásával telik, így reggel nincs ideje reggelizni, délben meg éhen akar halni. Szóval a kis navinés most se hall, se lát, mert fut az ebédje után. Felé.

Mint mondám, a kis navinés se hall, se lát, de egy ilyen hangerejű megszólítás túlmutat a gyomra korgásán. Felkapja hát a fejét, ráfókuszál a hang forrására, cicceg egyet a nyelvével, és változatlan tempóval suhan az ebédje felé. Tevei szerint egy bólintással üdvözölné volt kollégáját, mert ennyit minimum illik, de beszélni nincs kedve, de ez a terv dugába dől, mikor eléállnak és nem eresztik.

Reményvesztetten néz a ráerőltetett beszélőpartnere arcába - ami még mindig nagyon magasan van, összemehetne már egy kicsit -, miközben egy icipicit elmosolyodik, mert többre nem érzi magát képesnek. Ez egy udvarias szájhúzás, ami egy egész beszélgetést magában foglal, buzgó helyeselgetéseket, a másik hogyléte felőli tudakozódást, és az időjárás kivesézését is beleértve. Ezt ő mind letudná ennyivel, ha rajta múlna, de törököt fogott, mert még mindig nem eresztik.

 - Figyelj, boldogan, de egy szendvics mellett, jó? - tör ki belőle az elemi sóvárgás, miközben már majdnem toporog. A kis navinés amúgy se az eszéről híres - meg slampos is -, de ha éhes, akkor nem tud, és nem is hajlandó egyébbel foglalkozni. Ha Jonathan szerez neki kaját, a kis navinés sok mindenre kapható lesz. Nézd, ő nem kerül sokba, cserébe jóindulatú és egyszerű, mint a faék. Hosszú soroknak kéne kígyózni a szobája előtt, az az igazság.

Jonathan Gerhard Van den Bergh

Azt gondolta, minimum kiröhögik vagy lenézik - bár Jonathant ismerve a kettőre együtt kellett volna számítania -, vagy nagyon álmaiban adnak neki egy Snickerst, mert nem önmaga jelen pillanatban, ehelyett iderendelnek egy házimanót...? Tessék..?

A kis navinés nagyjából olyan meredten és pislogás nélkül bámul a manóra, mint az rá, ami magában is egy érdekes látvány, bár a házmanó nem buta, de túlságosan szolgálatkész arcán több értelem honol, mint a diáklányén. Mikor erre ráun, Jonathant kezdi el pislogás nélkül nézni, ami általában kényelmetlen szokott lenni mindkét fél számára, és a csodálkozástól vegyes elképedés miatt rekedten, határozatlan gesztusokkal körítve számon kéri a sráctól a pofátlanság legfelső határának megsértését, a nagyképűségét és a saját maga nem kitűnő közérzetét, hogyaszondja

 - Te idehívtál egy manót, mert lusta voltál bemenni a Nagyterembe? Te idehívtál egy manót, hogy teát hozass magadnak? Te tényleg ennyire egy gazdag köcs-g vagy? - ő próbált szebb kifejezést találni, de nem sikerült. Mint egy nem gazdag vagy prominens, társadalmilag nulla személy, fel van háborodva ekkora kényelmen. És le is van nyűgözve. De az utóbbiról sssh.

 - Drágám neked a.. - motyogja oda se figyelve, de is egy ösztönös reakció. A lekezelésre többnyire szolgalelkűen reagál, és még meg is győzi magát, hogy simán helyénvaló úgy kezelni, mint egy darab sarat; kivéve, mikor éhes és/vagy fáradt, mert akkor úgy viselkedik, ahogy egy normális emberi lénytől elvárnánk.

A következőkre szava sincs. Zavart arckifejezéssel, szemöldökráncolva mered a srácra, miközben elhanyagolható számú agysejtjeinek jelentős részét azon dolgoztatja, hogy meglássa a szavaiban a viccet vagy a szarkazmust. Nem jut eredményre; egyrészt, mert általában véve buta, másrészt meg, mert egyik se lelhető fel a szövegelésben. Ezt mind teljesen komolyan gondolják, ami egész egyszerűen elképesztő.

 - Te nem vagy normális. - összegzi gondolatait egy nem túl eredeti, de annál őszintébb riposztban, miközben igyekszik megőrizni a személyes terét, valamint kiélvezni, hogy egyszer végre ő is viselkedhet úgy, mintha mások lenének azok a bizonyos sárcsimbókok a cipője talpán. Félreértés ne essék, a kis navinés nagyon gyakran gondolja ezt másokról, csak nem engedi meg magának, hogy ennek megfelelően is viselkedjék. Kivéve most. A kis navinés őszinte és élvezi.

Ki nem szeretne ilyen laza lenni? Ahhoz is túl arisztokratikusnak érzi magát, hogy beforduljon a sarkon ebédelni. A kis navinés álmodozó fele nagyon szeretne ilyen lekezelő lenni, de a józanabbik fele inkább egy szintén nagyon menő pofonra szavaz. De az is lehet, hogy inkább kettőre. Párosan szép az élet, nem?

A következőkben némajáték következik, mert ki tudja, mit mondana, ha kinyitná a száját. Inkább csak felhúzza a szemöldökét, hogy most komolyan?, és ellibben, igen, libben a Nagyterem irányába. Mert ha már mindenki hótlaza, ő is lehet az. Nyilván egy lépésre rá megbotlik a saját lábában, de a szándék megvolt, a falban meg tudott kapaszkodni is, úgyhogy olyan nagyon nem jött ki rosszul a szituációból. Amúgy se ér rá a saját bénaságán lamentálni, mert ekkora pofátlanság láttán még inkább megéhezett. Ha már ő sose lesz ilyen laza, evésbe fojtja bánatát.