Az itt lévő festmények közös jellemzője, hogy mindegyiket nagyon részletesen festették, nagy figyelmet fordítva az arcok tökéletességének és annak, hogy az alakjuk minden egyes vonala tökéletes legyen, legyenek teltkarcsúak vagy nyurgák, a lényeg a megjelenésükön volt. Közös még bennük talán, hogy sohasem tudják befogni a szájukat, még alvás közben is mozog, nem egy közülük még beszél is ami nagyon megnehezíti a csellengőket keresők figyelmét, hiszen az éjszaka csöndjében ez úgy hat, mintha valakik pusmognának. A képek háttere olyan, mintha mindegyik egy porcelánokkal teli, díszes és tökéletes világban készült volna. Talán így is van. Ezek a hölgyek titkolják, hogy mi volt a családi, társadalmi szerepük az életben, mindannyian csak társalkodónő szerepét töltik be egy másik fél oldalán és legyezőjük mögé rejtőznek, ha olyan kérdés kerül elő, melyre nem kívánnak válaszolni. Tökéletes babaarcuk, finom kezük, méregdrága ékszereik mind arra szolgának, hogy jelezzék mennyire elkényeztetett és tökéletesen fényűző életük volt. Többnyire hozzájuk futnak be a keringő pletykák és örömmel indítanak ők maguk is újakat, hiszen egyikük se szeretné, ha az itt élők unatkoznának és könnyű életet élnének. Nehezen engednek maguk közé bárkit is a "pórnép" közül, viszont ha számukra érdekes információkat tud akkor készek áldozatot hozni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=498581#post498581][b]Adam Kensington - 2015.07.21. 16:42[/b][/url]

Beugrottam a szerkesztőségbe. Ez a hivatalos álláspont. Mint mindig. De persze már jól tudja szinte mindenki, aki ismer, hogy már bőven nem ezért keresem csak fel a kastélyt. Talán soha sem csak ezért tettem. Így viszont mindig akad ürügy. Már ha bárki akadékoskodna. A tanárok többsége és  az igazgató sem nehezményezi a jelenlétem. Igazából kifejezetten kellemesnek találják. Természetesen jócskán vannak olyanok is, akiknek azért némileg szúrja a szemét. Ám ágálni ők sem ágálnak. Akik fennakadhatnak rajta, azok főleg a szülők, vagy éppen kívülállók, akik megneszelik. Ezért pompás, hogy ilyenkor most már csak elég meglobogtatni az Edictum egyik számát, és még ha a lelkük nem is lesz nyugodtabb, onnantól igazából csak magukban moroghatnak. Hiszen láthatják, milyen barátságos vámpír vagyok, ráadásul hasznos tagja a helyi közösségnek.
Mint azonban azt már mondtam, ez immáron jórészt alibi. Ahhoz, hogy vezethessem az újságot, bőven nem kéne ennyit a tanoda folyosóin lézengenem. Simán lerendezzük a cikkírókkal, lektorokkal a jó részét bagolyban, vagy egyéb üzengetésekben. Azonban a rend kedvéért természetesen mindig benézek ilyenkor a szerkesztőségi szobába, hogy pár perc múlva már induljak is tovább az iskolában. Ez most sincsen másképp. Amint pedig zárul mögöttem az ajtó és körbetekintek a -nevének ellenére most éppen egészen eseménymentes- Fejetlenség Folyosóján, máris abba az irányba veszem könnyed, bakancsos lépteimet, amerre azt az illetőt sejtem, akit most látogatni jöttem.
Hamar rátalálok. Ott üldögél a párkányon egy másik épületrészben. Körbepillantok a festményalakokon, néhánnyal üdvözöljük egymást és már oda is érek a lányhoz. Megállok mellette és csak némán végigpillantok rajta. Biccentek egyet üdvözlésül. Kezem eddig magam mellet lógattam, most felemelem, hogy megmutassam a navinésnek, amit hoztam: egy antik sakk-készlet. Így összecsukva maga a tábla a doboz. Benne rejlenek a figurák. Sötét szemöldökömet megemelve érdeklődöm meg a lánytól, volna-e kedve velem egy partyhoz. Vagy többhöz. Vagy hogy egyáltalán tud-e sakkozni. Mondjuk az se gond, ha nem. Most majd megtanul.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=498906#post498906][b]Adam Kensington - 2015.07.22. 13:48[/b][/url]

A dobozt a kinyitom, a párkányra öntöm belőle a bábukat, majd kitárva megfordítom és elhelyezem a táblánkat, aztán pakolom fel a figurákat. Szóval a lány lesz a fehérrel. Úgy hiszen, ez ellen aztán nem lesz kifogásom. Éppen csak rápillantok, aztán pakolászom tovább. Elég szélesek a párkányok itt a kastélyban, így még mi is fel tudunk huppanni a kész tábla mellé.
Mindössze fejem intésével és egy tekintettel jelzem, a diáké a kezdés joga. Addig én még kényelmesebben elhelyezkedem. A mágustanoncokat láblógázva szoktam látni itt az ablakokban ülni, az enyém viszont egész, bakancsos talpammal a márványlapokon támaszt, hisze bőségesen leér. Sápadt kezeimet ölemben tartom összekulcsolva, és belógó hajam alól figyelem, mit lép Anna.
Kinseyvel az otthoni sakktáblámon szoktunk játszani, ami igazából maga az konyhaasztal lapja. Lecseréltem rá, hiszen én úgysem ott költöm el étkezéseimet. Nincsen szükségem rá. Így sokkal több hasznát veszem. Göndör hajú barátommal azonban általában nem ülünk így le egymással szemben megmérkőzni, hanem hosszú, napokig tartó játszmáink vannak. Én lépek egyet este, ő meg betér nappal a házamba és ő is lép egyet. Kiváló és igen szoros küzdelmek a mieink.
Kíváncsi vagyok, a lány hogy játszik. Ez alatt nem azt értem, hogy vajon megver-e engem (minden szerénytelenség nélkül és koránt sem a navinést minősítve mondhatom: ennek nincs sok esélye), vagy hogy mennyire kerül a győzelem közelébe. Sokkal inkább a stílusa, a döntései foglalkoztatnak. Rengeteg mindent elmond egy emberről, hogyan játszik. Ebbe az is beletartozik, hogyan viseli a vereséget, vagy éppen a győzelmet.
Fő célom ezzel a sakk partival azonban esetünkben most nem feltétlenül a szokásos tanulmányozás. Csak egyszerűen az, hogy itt legyek Annával. A múltkor pontosan éreztem és láttam rajta azt, amit most is látok és érzek: történt vele valami és szüksége van maga mellett valakire. Valakire, aki csak úgy ott van vele. De kérni ezt nem fogja senkitől. Amúgy is meglátogattam volna, összeakadtam volna vele. Csak ez most jelen helyzetben, jelen állapotában még fontosabb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=499129#post499129][b]Adam Kensington - 2015.07.23. 00:21[/b][/url]

Játsszuk azt, hogy játszunk! Szerintem menni fog. Már jön is a várva várt első lépés. Miután ezzel megvagyunk, figyelem a táblát egy kicsit, aztán indulok én is az egyik szélső parasztommal. A lépéseim után hol ott hagyom nyugodt, töprengő tekintetem a mezőn, hol felpillantok kicsit játékostársamra.
Mint máskor, most sem nagyon izgatom magam azon, miket fognak pletykálni ezekről a mi találkáinkról a festmények. Vagy bárki. Egészen lényegtelen, mit teszek, úgyis keringeni fognak mindenféle szóbeszédek. Ha ki sem dugnám az orromat a házamból -amire ugyebár volt már példa-, akkor is, aki szeretne, kerekít valami szép történetet rólam meg a szegény, védtelen diákokról, akiket így vagy úgy megrontok. Főleg mindenhogy. Jelen esetben sötét lelkem sötét sakkfiguráival.
Lehet, hogy kedves volna tőlem, ha hagynám nyerni néha az ellenfeleimet, azonban úgy gondolom, az nem helyénvaló. Nem amiatt, mert ezzel megaláznám őket. Bár kétségtelenül, van egy ilyen rossz mellékíze is. Ám sokkal inkább amiatt, mert komolyan nem hiszem, hogy a játék lényege a győzelem lenne. A játék lényege maga a játék. Ezek a gondolkodással, tervezgetéssel, logikázással töltött, meghitt percek.
Eltelik már szűk fél óra, mire körvonalazódni kezd, hová tart a párbajunk, amit ezen a kopott, régi táblán vívunk. Igazán jól fest a két, egymásnak feszülő sereg. A pálya körül, a párkányon már ott pihennek kiütött társaik. Több köztük a világos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=499509#post499509][b]Adam Kensington - 2015.07.23. 22:28[/b][/url]

Győzelmem csöndes. Szinte csak belopózik a táblára, jelzi a létét és már ott sincs. Mintha csak egy színdarab befejezése volna. Eljött, mert el kellett jönnie. Ám nem kíséri vastaps, kárörvendés meg végképp nem. Csak tudomásul veszem és rábólintok, mintegy elfogadva, miként alakult a játék. Szusszanok egyet és párkánytársamra pillantok.
Jó őt derűsnek látni. Mintha kopna a tekintetéből az az enyhe őrület és bizonytalan félelem. Félreértés ne essék, ott van az még bőven, ám már koránt sem olyan markánsan. Töprengtem rajta, kérdezzem-e őt, mi történt vele. Lehetséges-e, hogy akarna beszélni róla, csak nem tudja, kinek és mégis miért tenné? Vagy jobb magában lerendeznie és elég az egyszerű jelenlétem ahhoz, hogy ez gördülékenyebben menjen neki? Úgy döntöttem, kivárok. Ellátogatok hozzá olykor, ahogy eddig is tettem, és kiderül, ez elég-e. Egyelőre úgy néz ki, az lehet. Nem fog persze hirtelen bekövetkezni a jobbulás, és ugyanolyan, mint régen, talán már soha nem lesz a navinés. De az nem is feltétlen kell. A lényeg, hogy kiheverje. Hogy feldolgozza. Hogy rendben legyen. Ehhez pedig jó úton haladunk.
Egyik bakancsos lábfejemet lazán keresztbe vetem a másikon. Ha már egyszer terpeszkedni itt nincs lehetőségem, akkor jó lesz így. Megfogom az egyik félretett bábut és emelem, hogy visszarakjam a pályára, közben pedig felvonom a szemöldököm, némán kérdezve meg így Annát, jöhet-e még egy játszma.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=499722#post499722][b]Adam Kensington - 2015.07.24. 12:46[/b][/url]

Látom ám, micsoda elkötelezett visszavágás folyik a táblán. Ez az, amit szeretek. Az átlagtól eltérő célokat. Hogy amikor az ember felméri az esélyeket -ami már önmagában nagy dolog, ha valóban átlátja-, akkor valami olyat tűz ki maga elé, ami szintén kihívás, ám talán elérhetőbb. A nekiveselkedést pedig siker koronázza, és mindenki jól jár. A lány is, hiszen megbosszulta az őt és figuráit ért sérelmeket, és én is, hiszen nekem az a bábú most nem annyira volt fontos, bármennyire is rosszul érinti ez a sötét bástyát. Engesztelésül a leütését követően közvetlenül az ablaküveg mellé csúsztatom, hogy legalább nézelődhessen. Úgy látszik, nem csak a navinés van eltévedve a sakk-készlet elevenségét illetően.
Idő közben nézőnk akad. Az egyik dáma úgy döntött, mégsem hajtja álomra a fejét ilyen korán, szóval figyelni kezd minket. Közben azért olykor megnézi magát a kis kézi tükrében és megigazgatja haját, ruháját. Érzem magunkon az érdeklődő tekintetet, szóval egyik alkalommal, amikor épp a lányon van a lépés sora, felpillantok a freskóra. A hölgy a meglepettségtől mozdulatlanná lesz, és lopva körbenéz, nem figyel-e valamelyik társa. Azonban többi nőszemély egyike sincs már ébren, csak mondják a magukét, fecsegnek álmukban. Hangjaik duruzsolássá, csöndes alapzajjá olvadnak. Felismerve, hogy nincsen közönségünk, a dáma kacér mosollyal integet nekem egyet, ujjait hullámoztatva, szempilláit rebegtetve. Azt hiszem, tetszem neki. Pár hete hasonlóan pajkosan üdvözölt engem. Már akkor is ügyelt rá, nehogy a többi társalkodónő ezt észre vegye. Hiszen akármilyen jóvágású vagyok, mégiscsak egy vámpír, egy sötét alak. Úri hölgyek pedig maximum kedvesen, korrektül üdvözölnek egy ilyen éjlényt, és ha úgy adódik, talán váltanak vele pár szót maximum. Különben viszont inkább csak kihallgatják beszélgetéseit és pletykálnak róla bőségesen. Hiszen van miről. Ez a bizonyos, álmatlan dáma viszont most kirúg a hámból. Figyelem incselkedését és mélyet bólintok neki, aztán ismét játékostársamra pillantok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=499823#post499823][b]Adam Kensington - 2015.07.24. 23:31[/b][/url]

Hiába azonban ez a csinos, festett dáma, nem neki szentelem a figyelmem. Egy üdvözlés, ennyivel szolgáltam neki udvariasan, hogy aztán ismét visszaadjam magam a diáklány társaságának. Ennek az oka pedig nem az, hogy egy freskóról van szó. Nem. Ha egy hús-vér szép nőcske lenne, akkor sem szentelnék neki most több időt. Nem érek rá. Annával sakkozom.
Még néhány megfontolt lépés, és ismét mattot adok neki. Ahogy ezzel megvagyok, olyan kedves és szinte ártatlan szemekkel nézek rá velem szembe, mintha nem az imént söpörtem volna félre fehér seregét, amit ellenem küldött. Most nem kérdezem meg se némán, se sehogy, akar-e még játszani. Részemről viszont szívesen bocsátkoznék legalább még egy partiba. Szóval, akár ha a lány elkezdi ismét felállítani a figurákat, akár ha megfordítja a táblát és marokra fogva beledobja őket, hogy elpakolja, nekem mind megfelel.
Szegény dáma meg közben felhagyott azzal, hogy magára vonja érdeklődésem és egyszerűen elaludt. Szólni nem szólhatott hozzám, hiszen akkor társai megébredtek volna és rajtakapják ezen a botrányos viselkedésen. Úgyhogy egész eddig szuggerált engem, hogy tekintsek fel rá ismét, és bár éreztem magamon a mázolt tekintetet, nem nagyon törődtem vele. Nem mintha gondom lenne a társaságával, csak jelen helyzetben nem nagyon tudnánk úgyse mit kezdeni egymással. Nem állhat abból az este, hogy ő némán, csábosan mosolyog rám odafentről. Hiszen -mint mondtam- ennél bőven van jobb dolgom. Itt ül velem a párkányon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=500068#post500068][b]Adam Kensington - 2015.07.26. 10:37[/b][/url]

Azért, mert valakinek lehetőségében és hatalmában áll megtennie valamit, attól még nem teheti meg. Ez az az alapelv, amit nem hogy a fajtársaim, hanem maguk az emberek nagy része sem tart szem előtt. Nem értik, más az, amire képesek vagyunk és megint más az, amihez jogunk van. Nincs jogom rátámadni a lányra, nincs jogom akarata ellenére a vérét venni, ketté törni meg aztán végképp nincs. Pedig megtehetném. Tényleg meg tudnám tenni. Egy szempillantás volna az egész. Még a szunyókáló dámák sem ébrednének meg rá. Még maga a kis navinés sem tudná felfogni és már megtörténne. De nem fog. Persze, ez tényleg nagy erőfeszítést igényel a részemről. Most pedig mondhatnák a gyűlölködők, hogy: tényleg? Komolyan olyan hatalmas önmegtartóztatást igényel, hogy ne öljem halomra a körülöttem élőket? Nos igen. Ez van. Ezt persze nekik nem kell átérezniük. Furcsa lenne, ha sikerülne nekik. Ám elfogadni elfogadhatnák és érteni érthetnék. Ők mondják mindig, hogy egy vadállat vagyok. Valóban az vagyok. Csak éppen a jól nevelt fajta.
Kezdődik az újabb ütközet a pepita táblán. Kiveszem a részem a figurák felállításából, aztán várom az első lépést. Sötét hajam félig arcomba lóg, kék tekintetem a pálya és a lány között jár türelmes fürkészőn. Tényleg meglepő páros a miénk. Annál jobb! Azt már tudjuk, a diáknak miért fontos ez. Marad a kérdés: nekem miért az? Miért vagyok itt? Pontosan azért, mert ő sem vár el tőlem semmit. Fürdőzik a társaságomban, ám nem követeli meg. Örül, ha itt vagyok és elfogadja, ha nem. Ez igazán ritkaság. Egy ilyen kapcsolat. Pedig számomra csak ezek a járhatóak. Hiába fogom vissza, tartom kordában természetem, a túlzott szabadságvágyamat és függetlenségemet nem adom. Éppen ezért van, hogy ha valaki kényszerít bármire, rövid úton ott hagyom; vagy ha valaki segítségért esedezik, jóval kevesebb eséllyel állok kötélnek, mintha én magam dönthetek úgy, hogy állok szolgálatára.
Természetesen azonban nem csak ez tart Annánál. Nem csak az, ő hogyan áll hozzám. Ha bárki arra alapozza a kapcsolatait és érzéseit, hogy a másik miként ítéli meg és hogyan viselkedik vele, az elveszett. Az örökké a többiek kegyét keresi és függővé teszi az életét olyanoktól, akik aztán lehet, egyszerűen eldobják és végül nem marad semmije. Nem csak azért üldögélek hát itt a kis navinéssel, mert ennyire ideális a viszonyunk. Hanem mert kedvelem. Tetszik az egyszerűsége, a visszafogottsága, a különlegessége, a fiatalsága.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=500482#post500482][b]Adam Kensington - 2015.07.27. 11:01[/b][/url]

A harmadik partinak is vége. Itt kell abbahagyni. Persze, nem kötelező, de későre jár már, ráadásul három a magyar igazság és három még nagyon sok minden. Köztük a szerencseszámom talán. A három meg mondjuk az öt. Mérkőzésszámot azonban nem szokás ötig húzni, szóval marad a három.
Mélyet bólintok, így köszönve meg a pompás játékot. Egy laza mozdulattal lesöpröm a fenn maradt bábukat, hogy megfordíthassam a táblát, és már rakom is bele a figurákat a párkányról. Most aztán végképp alig látszik bármi az arcomból, ahogy fekete hajam előre hull, miközben szakértően pakolászom. Mikor kész, össze is csukom a dobozt, és csak lerakom magunk közé. Ha meg már ott vagyok, adja magát egy mozdulat. Kezem önkénytelenül indul meg. Jó, nem annyira önkénytelenül, mint inkább magától értetődő ösztönösséggel. A mozdulatom felénél ébredek rá, hogy ez talán meglepő és különös lesz. Ám úgy döntök, az nem baj. Szóval fehér, hűs kezemet nemes egyszerűséggel a lányéra helyezem. Rásimítom, átnyúlva a sakk-készlet felett. Kék, békés tekintetem lassan Anna arcára emelem. Nagy kezem szinte elfedi az ő kis, meleg kezét.
Hogy ezt most miért kellett? Mi az okom? Mi az indíttatásom? Jól tettem-e? Van-e értelme? Van-e célja? Nyilván végiggondolhatnám mindezt. Ám nem változtatna semmin. Megtettem, mert késztetést éreztem rá. Megtettem, mert úgy véltem, baj nem lehet belőle. Az ilyesmiből főleg csak jó származik. Ám még ha meg is van a kedvesség, a törődés böjtje -márpedig meg szokott lenni-, inkább az, mint a tétlenség, hidegség és gorombaság.
Pár pillanat az egész. Persze, többnek tűnhet. Érzem pulzusát, szinte bennem dübörög. Ám nem hagyom, hogy ez most bármire késztessen a puszta tudomásulvételen kívül. Simítok még egyet hüvelykujjammal a navinés csuklóján, majd visszahúzom kezem. Magamhoz veszem a táblát, és felállok a párkányról. Mintha a pakolás és az indulásom között mi sem történt volna. Nem elmismásolni akarom ezzel a cselekedetemet, hanem az eseményekbe olvasztani. Nem tulajdonítani neki olyan nagy jelentőséget, hogy azzal zavarba hozzam a lányt. Ráér később zavarban lenni tőle, amikor már nincs társaságban.
Biccentek neki búcsúzóul, figyelem még egy kicsit, majd elsétálok a folyosón légies, bakancsos lépteimmel, az igazak álmát alvó drámák freskója alatt, kezemben lógatva magam mellett a sakk-készletet.