Az itt lévő festmények közös jellemzője, hogy mindegyiket nagyon részletesen festették, nagy figyelmet fordítva az arcok tökéletességének és annak, hogy az alakjuk minden egyes vonala tökéletes legyen, legyenek teltkarcsúak vagy nyurgák, a lényeg a megjelenésükön volt. Közös még bennük talán, hogy sohasem tudják befogni a szájukat, még alvás közben is mozog, nem egy közülük még beszél is ami nagyon megnehezíti a csellengőket keresők figyelmét, hiszen az éjszaka csöndjében ez úgy hat, mintha valakik pusmognának. A képek háttere olyan, mintha mindegyik egy porcelánokkal teli, díszes és tökéletes világban készült volna. Talán így is van. Ezek a hölgyek titkolják, hogy mi volt a családi, társadalmi szerepük az életben, mindannyian csak társalkodónő szerepét töltik be egy másik fél oldalán és legyezőjük mögé rejtőznek, ha olyan kérdés kerül elő, melyre nem kívánnak válaszolni. Tökéletes babaarcuk, finom kezük, méregdrága ékszereik mind arra szolgának, hogy jelezzék mennyire elkényeztetett és tökéletesen fényűző életük volt. Többnyire hozzájuk futnak be a keringő pletykák és örömmel indítanak ők maguk is újakat, hiszen egyikük se szeretné, ha az itt élők unatkoznának és könnyű életet élnének. Nehezen engednek maguk közé bárkit is a "pórnép" közül, viszont ha számukra érdekes információkat tud akkor készek áldozatot hozni.

Már fürdés után voltam, s lépteim visszhangoztak az üres folyosókon - ezen kívül már csak az esőcseppek kopogása hallatszott az ablakok üvegein. A portrék nagy része már aludt, s szuszogva zárták ki a külvilágot, amire én, ez a magányos árnyék a folyosó csendjében nem voltam képes.
Nem véletlenül jártam erre, s ténferegtem szerencsétlenül a nyugati szárny ezen folyosóján. A múltkor, amikor erre jöttem, hallottam pár lánytól az eridonos jelszót, ezért császkáltam apró és lassú léptekkel pont ezen a folyosón. Az az érzés hozott ide, ami már tegnap este is belém költözött, ami már múlt héten ilyenkor is itt volt bennem, csak nem tudtam kifejezni. Azzal is tisztábban voltam, hogy valószínűleg most sem fogom tudni, mert nem leszek elég bátor ahhoz, hogy be merjek merészkedni az Eridonba. Hiába tudom, hogy lesz másik alkalom is, amikor megpróbálhatom kifejezni magam, mégis jól esett, hogy itt lehetek, noha tisztábban voltam vele, hogy ő már valószínűleg a folyosókat rója, hogy olyan kóborlókra találjon rá, mint én. Csak jólesett egy kicsit közel lenni ahhoz a helyhez, ahol él. Talán csak pár perce vágott át ezen a folyosón, azon a kövön, amin állok; a levegő őrzi az emlékét.
Valószínűleg Lángra lobbant lány portréja fölött állhattam meg, s néztem ki az ablakon. Egy emelettel lejjebb van a klubhelyiség és a portré, és én akár be is mehetnék. De ne teszem.
Szinte megsejtettem a keresett ember lépteit a falak közt, ahogy valószínűleg egy teljesen másik szárnyban, talán pont az északiban nézi ő is az esőt. Nem volt rossz ebbe belegondolni. Bár nem ugyanazokat a cseppeket látjuk, lehet, hogy mégis ugyanazt nézzük épp. Ennél több kapcsolat egy ideje úgysem volt köztünk, s ez is csak azért lehetséges elméleti síkon, mert nem tudja, hogy erre gondolok. Lehet, hogy akkor még az esőcseppekről is elfordítaná a tekintetét, ha tudná, hogy az én szemeim is azokat nézik? Vagy csak megint a képzeletem és a kamaszkorom túláradó érzelmei játszanak velem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=545870#post545870][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.21. 20:47[/b][/url]

Már fürdés után voltam, s lépteim visszhangoztak az üres folyosókon - ezen kívül már csak az esőcseppek kopogása hallatszott az ablakok üvegein. A portrék nagy része már aludt, s szuszogva zárták ki a külvilágot, amire én, ez a magányos árnyék a folyosó csendjében nem voltam képes.
Nem véletlenül jártam erre, s ténferegtem szerencsétlenül a nyugati szárny ezen folyosóján. A múltkor, amikor erre jöttem, hallottam pár lánytól az eridonos jelszót, ezért császkáltam apró és lassú léptekkel pont ezen a folyosón. Az az érzés hozott ide, ami már tegnap este is belém költözött, ami már múlt héten ilyenkor is itt volt bennem, csak nem tudtam kifejezni. Azzal is tisztábban voltam, hogy valószínűleg most sem fogom tudni, mert nem leszek elég bátor ahhoz, hogy be merjek merészkedni az Eridonba. Hiába tudom, hogy lesz másik alkalom is, amikor megpróbálhatom kifejezni magam, mégis jól esett, hogy itt lehetek, noha tisztábban voltam vele, hogy ő már valószínűleg a folyosókat rója, hogy olyan kóborlókra találjon rá, mint én. Csak jólesett egy kicsit közel lenni ahhoz a helyhez, ahol él. Talán csak pár perce vágott át ezen a folyosón, azon a kövön, amin állok; a levegő őrzi az emlékét.
Valószínűleg Lángra lobbant lány portréja fölött állhattam meg, s néztem ki az ablakon. Egy emelettel lejjebb van a klubhelyiség és a portré, és én akár be is mehetnék. De ne teszem.
Szinte megsejtettem a keresett ember lépteit a falak közt, ahogy valószínűleg egy teljesen másik szárnyban, talán pont az északiban nézi ő is az esőt. Nem volt rossz ebbe belegondolni. Bár nem ugyanazokat a cseppeket látjuk, lehet, hogy mégis ugyanazt nézzük épp. Ennél több kapcsolat egy ideje úgysem volt köztünk, s ez is csak azért lehetséges elméleti síkon, mert nem tudja, hogy erre gondolok. Lehet, hogy akkor még az esőcseppekről is elfordítaná a tekintetét, ha tudná, hogy az én szemeim is azokat nézik? Vagy csak megint a képzeletem és a kamaszkorom túláradó érzelmei játszanak velem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=546337#post546337][b]Claire Anne Livingstone - 2015.11.23. 18:02[/b][/url]

Ricsi

Ma kaptam egy baglyot a nagyapámtól. Szokatlan, sosem kaptam még. Pontosabban persze, kaptam már, de úgy, hogy a nagyival közösen írták. Elmesélték, mi van otthon, mi van a bácsikámmal, küldtek sok-sok finomságot, pár kedves szót és ennyi. De nagyapa külön sosem írt még ezelőtt.
Megijedek, amikor meglátom rajta a nevét, csak az övét, nagyiét nem, így hát, mint egy őrült, úgy bontom fel a levelet.
A levél elolvasása után sokáig csak ültem az ágyamon és bámultam a szemközti falat. Azután egy hirtelen ötlettől vezérelve felvettem a papucsomat, köntösbe bújtam, és már kívül is voltam a klubhelyiségből.
Ezelőtt soha nem csatangoltam éjszaka az iskolában, hiszen szigorúan büntetik az ilyet, de most nem érdekel.
Megyek és megyek, magam sem tudom, hová tartok, csak pakolom magam elé a lábaimat, nagyapa levelét még mindig a markomban szorongatom.
Egyszer csak megtorpanok, mély levegőket veszek.
Nem lesz semmi baj! Semmi baj! Semmi baj! Semmi baj! Semmi baj!
Leülök a padlóra a hátamat a hideg kőfalnak vetem.
Próbálok lehiggadni, de rettegek, rettegek a gondolattól...
Behunyom a szememet és jó erősen összeszorítom. Ez biztosan csak egy álom. Hirtelen nyitom ki újra, de még mindig a sötét folyosón, a hideg kövön ülök, egy lenge kis pizsamában, nagyapa levelét szorongatva. Amikor rosszat álmodok, akkor szoktam ezt csinálni, hogy felébredjek. De ez most a valóság.
Amikor újra behunyom a szememet, motoszkálást hallok. Összerezzenek, gyorsan körülnézek. Fogalmam sincs, hol vagyok. A lélegzetemet visszafojtva hallgatózok, de semmi. Biztosan csak képzeltem, különben is olyan sötét van, hogy bárki is jönne erre, nem látna meg. Na, de én sem őt.
Újra behunyom a szememet, muszáj gondolkoznom, nem szabad pánikba esnem, de újra hallok valami zajt, most már sokkal közelebbről, mint legutóbb.
Feláll a hátamon a szőr, de körülnézek megint és kis híján felsikoltok, amikor pár méterre tőlem meglátok egy alakot.
Kint zuhog az eső, ezt csak most hallom meg. Eddig, mintha kizártam volna a külvilág minden zaját, hogy a fejemben és nagyapa levelében legyek.
Villámlik és ekkor ki tudom venni, hogy ez az alak itt mellettem egy fiú, nem egy tanár, és valószínűleg nem is prefektus, ha csak így álldogál egy ablak előtt.
Feltápászkodom, közben próbálok egy kisebb zajt kelteni, hogy felhívjam magamra a fiú figyelmét, és odaköszönök neki.
- Szia! - suttogom.
El is osonhattam volna, de segítség kell, mert tényleg fogalmam sincs, hogy hol vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=546368#post546368][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.23. 18:54[/b][/url]

A távolból hallatszott a felhőkben összecsapó töltések zaja. Talán ő is hallja. Talán pont elkerültük egymást. Mintha mágnesek lennénk, akiknek mindig meghatározott távolságra kell lenniük egymástól; így keringünk mi a kastélyban egy ideje.
Jó volt elképzelni, hogy talán tudatlanul is ugyanazt tesszük, és legalább egy ilyen kis dolog összeköt minket. Annyira jó, hogy a folyosó gyér fényében, melyet csak néha-néha világított meg egy-egy villám, nem figyeltem fel semmi különösre. Mert mire is figyelhetnék másra, mint az elképzelt reményeimre, amik olyan gyorsan alszanak ki, mint az égen a csupán pillanatokra látszó villámok fénye?
Apró zajt hallottam magam mellől; fejemet gyorsan kaptam oda, s bár hiú dolog volt a részemről, de csalódtam, mikor egy lány alakját pillantottam meg a hirtelen jövő fehér fényben. Egy kicsit elhittem, hogy Ő az, de nem. Ő most valahol magányosan rója a folyosókat, maga elé bámulva igyekszik elkerülni az éjszakai mászkálókat, hogy ne kelljen megbüntetnie senkit. Teljesen máshol van, mint én. Volt egy olyan érzésem, hogy ehhez hozzá kéne szoknom.
Szia, köszönt a lány, én pedig pár pillanatig csak néztem rá. Még egy eltévedt lélek lenne, akinek fogalma sincs, hol a helye? Igaz, nem méláztam el azon, mi lehet ittlétének okai, de már láttam néha a folyosókon, sőt, talán közös óránk is volt, lévén egy évfolyamon vagyunk, de a nevét nem tudtam, s arca is csak homályosan rémlett. Igaz, ha ismertem is volna... nos, abban a pillanatban csak egyetlen arc lebegett a szemeim előtt.
- Szia. - mondtam én is. Nem voltam tisztábban azzal, hogy miért szólított le, de jó pár pillanatig nem is tudtam kapcsolni, hogy volt oka.
Aztán visszatértem egy kicsit a valóságba. Nem volt a legkellemesebb, mert ebben a fekete-fehér világban pontosan tudtam, hogy Ő nem gondol rám. Nem nézi az esőt, és nem az jár a fejében, mint nekem, hogy vajon én is épp ezt nézem-e. Pontosan tudtam ezt, és elfogadnom is el kellett tudni. Mégis nehéz volt, bár ezzel gondolom nem lepek meg senkit.
Ahogy álmodozásomból kissé visszarántott, ismét a lányra fókuszáltam, mintha érzékelőrendszereim újra bekapcsoltak volna. Egy eltévedt lélek, vagy csak egy éjszakai kóborló, akinek nincs ennél jobb dolga.
- Keresel valamit? - kérdeztem egy gyors mérlegelés után. Hiszen azt, hogy segíthetek-e, vagy hogy mi a baj, esetleg hogy "mi van?", nem kérdezhettem meg így, lévén nem szokásom se más embereken segíteni, se a bajaikat kutatni. Bunkó persze szoktam lenni, de azt inkább hanyagoltam most, mert nem lett volna értelme.
Tekintetem egy pillanatra az esőcseppekkel pöttyözött ablakra vándorolt, majd vissza a lányra. Nem, Ő nem nézi most ezt.
Vajon mire gondolhat?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=546390#post546390][b]Claire Anne Livingstone - 2015.11.23. 19:20[/b][/url]

Ricsi

Kissé tolakodónak érzem magamat, mert úgy tűnik a fiú nagyon bele volt merülve a saját gondolataiba. A néhai villámlások miatt olykor látom az arcát. Egyáltalán nem ismerős, de azt tisztán látni rajta és a tekintetéből, hogy ő is ugyanannyira elveszett ebben a pillanatban, mint én. Szomorú arccal mered rám, de egy kis kíváncsiságot is észreveszek a szemében. Ki ne lenne kíváncsi arra, hogy egy másodikos lány, éjnek éjjelén, mit keres a sötét, kihalt folyosókon, amikor nem szabadna itt lennie?
És ő vajon mit keres itt? Vagy mégis kit keres itt?
- Igen, keresek. Pontosabban nem keresek, csak úgy itt vagyok. - félek bevallani neki, hogy eltévedtem, és a saját dolgaimat nem akarom egy idegen vállára rárakni. No meg nem hinném, hogy kíváncsi rá.
Előre-hátra billegek a sarkamon és egy kicsit összébb húzom a köntösömet. Igaz, hogy nem látunk a másikból semmit sem, de egy kissé hűvös van itt, pláne, hogy ilyen lengén vagyok öltözve.
- Te keresel itt valamit? - a kérdés csak véletlenül csusszan ki a számon, miért is érdeklődöm, hiszen én szólítottam meg, semmi közöm hozzá.
- Na jó, ne haragudj, hogy megzavartalak csak... szóval... nem tudom, hogy hol vagyok. Úgy értem, hogy nem figyeltem, merre jövök és olyan sötét van, hogy semmit sem látok, nem tudom besaccolni, hol lehetek.
Nem mintha vissza akarnék menni most a szobámba, nem akarok más emberek között lenni. Egyedül lenne a legjobb, hogy kitaláljam, hogyan tovább.
Utazzak haza, hogy tudjak segíteni? De akkor mi lesz az iskolával? Viszont, ha itt maradok, azt örökké bánni fogom. Úgy érzem, szétdurran a fejem.
Villámlik egy hatalmasat odakint és egy hosszú pillanatig fénnyel tölti be a folyosót.
Mégiscsak ismerem ezt a fiút. Sokszor szoktam őt látni órák között. Ha jól emlékszem R betűvel kezdődik a neve. Erre nem, de az arcára tisztán emlékszem.
Leülök a földre, nem bírok állva maradni. A bőgés határán állok, de hogy ezt elkerüljem inkább bemutatkozom neki, mert biztos, hogy nem tudja a nevemet.
- Egyébként Claire vagyok és most tudtam meg, hogy a nagymamám haldoklik.
Ezt muszáj volt kimondanom hangosan is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=546439#post546439][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.23. 22:03[/b][/url]

Finom nesz, ami a folyosó csendjébe vegyült, a gondolataim mégis ezerszer hangosabbak voltak a cseppeknél. A szavai visszhangoztak a fejemben, emlékek jöttek elő ebben a némaságban, amiket sehogy sem tudtam visszatartani. Csak apróságok, mint a haja színe, vagy a szemeié, mégis felkavarták a kint hulló cseppeket, és a folyosó ködszerű csendjét.
Nem keresek, csak úgy itt vagyok. - mondta aztán a lány, én pedig szenvtelen, érzelemmentes arccal néztem rá, sőt, valószínűleg még a szememben sem csillant semmi, ami utalhatott volna a gondolataimra. Akkor, ha nem keres semmit, minek szólított le?
Eszembe jutott, hogy sok embernek szüksége van a kommunikációra, akár idegenekkel is. Ez nekem furcsa, de néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy mások sokkal nyíltabban beszélnek az érzelmeikről és a gondolataikról, mint mondjuk én.
Visszakaptam a kérdést, ám kicsit átfogalmazva. Valahogy betalált a dolog, mintha a lány egy céltábla közepét találta volna el, úgy fúródott belém a kérdése. Mintha kipréselték volna belőlem a levegőt; megdermedtem. Hát végül is mit keresek én itt? Ő úgysincs itt. Csak... jó kicsit ott lenni, ahol lenni szokott.
- Itt nem keresek semmit. - feleltem halkan jó pár másodperc elmúltával. Itt tényleg nem keresek semmit. Magamban keresek. Válaszokat.
Végül aztán a lány kibökte, hogy mégis miért van itt, és miért is lépett velem kapcsolatba. Tehát nem tudja, hol van. Hát, ha úgy vesszük, én sem igazán tudom, hogy hol is vagyok. Mármint, tudom a helyet, az időt, de mégsem tudom, hol vagyok igazából, vagy hogy hol kéne lennem. Hogy hol a helyem. Hogy az Ő agyában és szívében hol a helyem. Ha van helyem egyáltalán. Remélem, csak a kétségbeesett kamaszkor szól ki belőlem.
- Nyugati szárny, második emelet. Az Eridon alattunk van egy folyosóval. Így rémlik? - pillantottam rá ismét a lányra. Nem azért segítettem neki, mert annyira szeretek hőst játszani, vagy mert pusztán a jó szándék vezérelt. Roppant egyszerű megfontolásból határoztam meg a helyet; hogy esetlegesen távozni tudjon, ha úgy gondolja. Én most jól elvoltam itt, és nem szívesen adtam volna át a helyem a lánynak. Oka volt, hogy pont itt voltam.
A másik a földre ereszkedett, leült. Felmerült bennem a gondolat, hogy rosszul lehet, azonban mikor megszólalt (remegő hangja árulkodott lelkiállapotáról is), mindent megértettem, noha megdöbbentem, mivel... azért az ember ezt így egy teljesen ismeretlennek, akinek még a nevét sem tudja... hogy képesek az emberek ilyen nyíltak lenni? Nem értem. Sosem fogom megérteni. Ilyen könnyen kiadni a gyenge pontokat és vakon megbízni valakiben...?
- Tudom, milyen, ha meghal valakid. - nyögtem ki végül, ugyanis inkább ezt az opciót választottam a színvallás helyett. Viszont tudtam azt, hogyha most kimondanám az igazságot, a lány valószínűleg teljesen összetörne, és bár nem szokásom kifejezetten ügyelni az emberek lelkének épségére, most mégis megkíméltem a földön ülőt a dologtól.
- Ricsi vagyok. - mutatkoztam be én is, bár igazából teljesen mindegy volt, hogy tudja-e a nevemet, vagy sem. Valószínűleg úgyis csak "az este kóborló srác" maradok, vagy még az sem; és ennek örültem volna a legjobban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=546475#post546475][b]Claire Anne Livingstone - 2015.11.24. 11:57[/b][/url]

Ricsi

Nem valami együtt érző ez a fiú, de nekem nem is erre van most szükségem, hanem arra, hogy kimondja valaki az igazságot. És ő kegyetlenül megtette.
Igen, az emberek meghalnak, ezt jól tudom, jobban is, mint egy átlagos ember. Na de, hogy a sors ennyire igazságtalan legyen hozzám. Elvette tőlem a szüleimet, mielőtt még megismerhettem volna őket. Most pedig készül elvenni tőlem megint valakit, aki a világon az egyik legfontosabb ember a számomra. Hogy lehet ilyen kegyetlen az élet? Miért mindig azokat az embereket veszi el, akik nem érdemelnék meg? A nagymamám a világon a legkedvesebb, leggondoskodóbb ember, miért vinné őt el a halál idő előtt?
Végig folyik egy könnycsepp az arcomon, gyorsan letörlöm, nehogy a fiú meglássa. Nem mintha ebben a sötétben látnánk bármit is a másikról.
- Ígérem mindjárt eltűnök innen, csak adj nekem pár másodpercet, hogy összeszedjem magamat. - kérlelem őt, és reménykedem benne, hogy megérti.
- Sajnálom, hogy idegenként neked mondom el a bajaimat, csak... a fejemben nem tűnt valóságnak, hallanom is kellett.
Ricsi. Tudtam, hogy R betűs neve van. Sokszor szoktam őt látni, a folyosókon. Abból, amit látni szoktam belőle ő olyan kis magának valónak tűnik.
Örülök, hogy van itt valaki rajtam kívül. Ha egyedül lennék biztos nem tudnám visszatartani a kitörni készülő hisztériát. De így könnyebb lenyelni a könnyeimet és arra koncentrálni, hogy nem szeretnék bőgni és sajnáltatni magamat egy idegen előtt.
- Na, jobb lesz, ha megyek. - suttogom, de nem tudom mozgásra bírni a lábaimat. Itt most jó, itt úgy érzem elbújhatok a szörnyű valóság elől.
- Ha nem keresel itt semmit, akkor miért vagy itt? - kérdezem, inkább az ő bajaival lennék elfoglalva, mintsem a sajátommal. Bár nagyapa arra kér a levélben, hogy mielőbb válaszoljak neki, de biztosan megérti majd, hogy csak egy kis időre volt szükségem, hogy átrágjam a dolgokat. - Vagy te olyan fajta vagy, aki szereti feszegetni a határait?
Magamban azért esdeklem, hogy válaszoljon és beszéljen, mert nem akarok innen felállni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=546558#post546558][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.24. 17:36[/b][/url]

Nem mondhattam neki, hogy sajnálom, hiszen fogalmam sem volt, ki ez a lány, vagy hogy ki a nagymamája. Az, ha ilyenkor azt mondják neked, hogy sajnálják, amúgy sem a legjobb érzés. Csak olyan, mintha szánnának.
Azt ígérte, mindjárt eltűnik, ezt az információt csupán tudomásul vettem, ahogy bámultam ki az ablakon. Ma sem világítja be a Hold fénye az eget, csak felhők mögé rejtőzik. Hogy is lehetne ez másképp?
Mikor ismét megszólalt, vállat vontam. Általában nem vállalom magamra mások terhét, nem remegtem bele, hogy a nagymamája meg fog halni.
- Nekem nem baj. - jegyeztem meg halkan. - Az ilyeneket amúgy is jobb kimondani.
Mert valahol értettem, hogy Claireből miért kívánkozott ki a dolog. Az átlag embereknek erről beszélniük kell, ha egy idegennek, akkor egy idegennek, de mindenképpen szükség van a szavakra a feldolgozáshoz, hogy néha kimutasd a gyengeséget. Tudom, mert én is itt rontottam el valamit, ami miatt ott tartunk most Vele, ahol. Egyszerűen nem mondtam ki, így nem is tudtam feldolgozni, és a dolgok csak gyűltek...
A probléma forrása igazság szerint én magam vagyok. Ezzel tisztábban voltam. Sőt, azzal is, hogy nem okoztam helyrehozhatatlan károkat, és hogy van megoldás erre is. Mégis, maga a tudat, hogy egyáltalán nem is keres, elbizonytalanított, megkérdőjeleztem magamban rengeteg mindent, ami ezzel kapcsolatos. És most itt álltam, az Eridon klubhelyisége fölött, mégsem tettem semmit azért, hogy megbeszéljük a dolgot. Pedig most kellene.
Menni akart, mégis a földön maradt a lány. Én sem lettem volna képes most csak úgy elsétálni, túlságosan ide voltam kötve. Van, hogy az ember egyszerűen leblokkol, holott tudja, mit kéne tennie. Félelem, ez gátol meg a legtöbbünket rengeteg mindenben, s bár ezzel sokunk tisztábban van, az érzés mégsem enged minket cselekedni. Ez a helyzet most velem is, talán Clairerel is.
Hogy miért vagyok itt? Lesütöttem a szemeim. Mégis mit felelhetnék erre?Hogy elkeseredésemben jöttem ide, annak teljes tudatában, hogy nem teszek majd semmit? Jól esik annak az illúziója, hogy képes vagyok megoldást találni, vagy hogy megvan a lehetőségem arra, hogy most bemenjek a szobájába, és ott várjam meg. Ezen a vékony határvonalon egyensúlyoztam, az cselekvés illúziója és a tehetetlenség realitása közt.
- Azért vagyok itt, mert... - kezdtem, aztán megakadtam. - Nem szeretném elmondani, miért. - fejeztem be végül. Nem szeretek a benső dolgaimról beszélni; hát hogy is mondhatnám ki, hogy azért vagyok itt, mert hiányzik nekem valaki? Nem is lenne érthető a legtöbb ember számára, hogy miért vagyok akkor azon a helyen, ahol biztos nincs. Pedig számomra logikus.
- Nem feszegetem a határaimat, csak este jobban tudok gondolkodni. Szép a kastély, mikor teljesen néma.
Ilyenkor csak a napközbeni ricsaj emléke verődik vissza a falakról. Ilyenkor a legszebb ez a hely; amikor nincs benne senki, mikor visszahúzódnak a saját kis életterükbe. Tényleg szép. Főleg, hogy tudom, hogy rajtam és pár kódorgón, meg tanáron kívül most ő az egyik, aki úgyszintén kint jár. Talán azért jó érzés ez, mert kicsit olyan, mintha egy légtérben lennénk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=546566#post546566][b]Claire Anne Livingstone - 2015.11.24. 17:51[/b][/url]

Ricsi

Van valami ebben a Ricsiben, ami rettenetesen megfogott, kíváncsivá tett. Olyan zárkózott próbál lenni, de valahol, mintha látnám rajta, hogy valójában szívesen beszélne valakivel, csak nem meri. Talán azért, mert fél. Sokszor érzem azt én is, hogy mások biztosan nem értenének meg, hiszen a többiek nem olyanok, mint én, ezért jobb csendben maradnom. Viszont olykor muszáj kiadnom, mert tudom, hogyha nem tenném, akkor egyszerűen szétdurrannék tőle.
- Tudom, milyen érzés, amikor tele van a fejed és a szíved, de inkább nem mondanál semmit. De hidd el, ez nagyon rossz út! Tapasztalatból mondom ezt. Bár nyilván egy lánynál másmilyen, de egy idő után biztos, hogy te is besokallnál a sok kimondatlan szótól. - próbálok valami okosat mondani.
- Viszont, ha nem akarod elmondani, nem kell. Én sem vagyok valami beszédes kedvemben.
- Mit szólnál, ha ideülnél mellém és csak csendben ülnénk egymás mellett? - vetem fel neki az ötletemet. - Olykor, még ha nem is mondasz semmit, jó, ha van melletted valaki. És nekem most nagyon jó lenne, ha nem kellene egyedül lennem. Ráadásul kifejezetten kényelmes itt.
Lehet, hogy most kicsit furcsának gondol, de ez vagyok én, mindenki ezt hiszi rólam. Viszont annak tényleg örülnék, ha nem hagyna magamra, mert bár nem ismerem, mégis jó lenne nem egyedül ücsörögni itt.
Eszembe jut Balázs, hogy elfogom mondani neki holnap, mi történt velem az éjszaka, aztán meggondolom magam. Ő prefektus, nem örülne, ha ilyeneket tudna rólam, hogy éjszaka a kastélyban császkáltam. Pedig olyan jó lenne, ha most ő lenne itt velem.
De Ricsivel kell beérnem, amivel semmi problémám, talán még jobb is, mintha Balázs lenne itt.
- Egyébként nem kell elmondanod nekem semmit, de ha szeretnéd, szívesen meghallgatlak. - előbújik belőlem a segítőkész énem és egy pillanatra - de csak egy pillanatra - sikerül elfelejtenem a saját problémámat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=547171#post547171][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.26. 17:45[/b][/url]

Claire szavaira egy erőtlen mosoly jelent meg az arcomon, ami aztán hamvaiban elhalt. Mintha nem tudnám, milyen következményei lehetnek annak, ha magamba folytok mindent - az a pánikroham elég maradandó élmény volt, hogy megtanuljam a lehetséges következményeket. Mégis, vannak olyan dolgok, amiket az ember tényleg nem akar kimondani, mert egyszerűen meg akarja tartani magának a gondolatot. Nem akartam volna megosztani az idillt egy másik emberrel, még akkor sem, ha tudtam volna, hogyan is kell pontosan. Akkor elmúlt volna az érzés.
- Én is tapasztaltam már, milyen, amikor besokall az ember. - közöltem halkan, bár nem állt szándékomban elmondani, hogy üvöltve pánikoltam a réten, nagyjából azt sem tudva, hol vagyok. Nem, ez nem olyan dolog, amivel dicsekszik az ember.
Annak ellenére, hogy Claire azt állította, nincs beszédes kedvében, mégis nagyon úgy tűnt, hogy igen. Ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal eridonos lehet - bár a barátom rá az élő ellenpélda, de az eridonosokon kívül kevés ház diákjaira jellemző az, hogy amikor nincsenek beszédes kedvükben is többet beszélnek, mint én alapjáraton.
A felajánlásra elfordítottam a tekintetem az esőtől, hiszen valami olyasmi járt a fejemben, hogy Sebby semmiképpen sem gondol rám. Jó, ha saját magát össze tudja kaparni. És ezzel nincs is semmi baj, nem mondom, hogy ez esik rosszul. Csak hiányzik.
Felmértem magamban, hogyha most visszaindulnék a faluba vagy a körletembe, akkor is arra vágynék, hogy itt legyek ezen a folyosón, és legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy megvan a lehetőségem a cselekvésre. Jó pár pillanatig néztem Clairere, mielőtt bólintottam volna.
- Legyen. - mondtam aztán halkan, hogy pár pillanat múlva leüljek mellé... igaz, ez azért erős túlzás. Nem voltam hozzá túl közel, de nem is nagyon távol helyezkedtem el, hogy aztán a jobb térdemet felhúzzam, s rátámasszam a könyököm. Kézfejem a hajamba túrt, ahogy elgondolkodva fixíroztam magam előtt egy pontot.
A lány ismét nyafogópajtinak ajánlkozott, belőlem pedig kiszaladt egy sóhaj. Hát persze. Annyira tipikus. Az embereknek fogalmuk sincs, hogy valaki miért nem akar beszélni a problémáiról - mert most hogy magyarázhatnám el egy számomra tök ismeretlen lánynak, hogy "hellószia, meleg vagyok, és a barátom nem akar találkozni velem"? Ez sokkal komplikáltabb annál, hogy én nekiálljak magyarázni.
- Valaki hiányzik, ennyi. - közöltem aztán, remélve, hogy talán nem forszírozzuk tovább ezt a témát, hanem annyiban hagyhatjuk esetleg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=547174#post547174][b]Claire Anne Livingstone - 2015.11.26. 18:22[/b][/url]

Ricsi

Szinte lélegzet visszafojtva várom, hogy leül-e mellém vagy sem, mert ha visszautasítja az ajánlatomat, akkor nincs mit tenni, mint visszavonulni. Bár sok kedvem nincs ahhoz, hogy ágyba bújjak és lefeküdjek aludni, hiszen úgysem tudnék. Ahhoz meg végképp nincs kedvem, hogy máshová csatangoljak, félek, hogy esetleg észrevesz valaki.
Így nagy kő esik le a szívemről, amikor kis morfondírozás után, de leül mellém.
Azon gondolkozom, hogy vajon mi bánthatja őt ennyire, hogy ilyen reményvesztettnek tűnik. Azt mondja, hiányzik neki valaki, de csak emiatt nem lehet ennyire maga alatt. Hacsak nem valami tragikus dolog történt.
Tudni szeretném, mi van vele. És nem azért, mert kíváncsi vagyok, hanem azért, mert segíteni szeretnék neki. Jobb érzés lenne neki is, hiszen kibeszélhetné magából, tanácsot kapna, amit esetleg felhasználhatna, és jobb lenne nekem is. Egy kis jó cselekedet ma, és legalább már volt értelme annak, hogy felkeltem reggel, vagy egyáltalán annak, hogy kilógtam a körletemből.
Viszont érzem rajta, hogy nem szeretne beszélgetni, nemhogy a bajáról, hanem semmiről, így csak bólintok egyet és csendesen nézek magam elé.
Nem tudom, hány percig ülünk így, mire megszólalok.
- Gyakran szoktál kiszökni éjjelente? - kérdezem, hiszen nem bírok lakatot tenni a számra.
- Valahol mindig is csodáltam azokat, akik kimertek jönni. Mondjuk sosem értettem, hogy miféle plusszot adhat ez az embernek, de most már kezdem felfogni.
Próbálok másról beszélgetni, mintsem a bajáról, ha nem akarja elmondani, nem feszegetem, nincs közöm hozzá.
Abban viszont teljesen igaza van, hogy a kastély másmilyen ilyenkor. Egy másik oldalát mutatja meg, és gyönyörű, csodálatos.
- Meddig szoktál ilyenkor kint lenni? Nem félsz, hogy elkapnak?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=442&post=547911#post547911][b]Szépvölgyi Richárd - 2015.11.29. 15:52[/b][/url]

Ahogy néztem magam elé a félhomályban, és csak törtem a fejem, hogy mégis mi lehet igaz egyáltalán abból, amit feltételezek... fáradtam. Igencsak fáradtnak éreztem magam, noha ezt nem feltétlen fizikailag értettem. Az elmém fáradt el a túl sok opció kutatásában. Bámultam magam elé. Ennyire voltam most már csak képes.
Sokáig ültünk így, mire Claire ismét szólásra nyitotta a száját.
- Nem olyan gyakran. - feleltem. A csodálatát nem igazán tudtam hova tenni, ugyanis nem tartottam túl nagy dolognak, hogy ki merek lépni egy ajtón egy időpont után, mindazonáltal a legtöbbeknek furcsa szabályt szegni. Én mondjuk sosem a mások által meghatározott értékrend szerint éltem. Egy takarodó ideje nekem igencsak relatív és nem is nagyon érdekel.
- Van, hogy másnap reggelig, de néha csak egy kicsit. Kedvfüggő - mondtam halkan, még mindig az előttem lévő követ bámulva - Nem félek tőle. Nekem nem ijesztő, ha megjelenik egy prefektus.
Sőt, szinte várom, gondoltam még magamban. Na persze nem mondjuk egy rellonos vagy egy navinés prefektust vártam annyira, hanem egy eridonost. De persze itt hiába vártam, mert erre, ha jól tudom, ritkán szokott csak jönni, vagy egyáltalán nem. Eddigi összeráncolódott homlokom kisimult, miközben kintről egy villám fénye festette fehérre egy pillanatra a kastély falát. Holnap úgyis látom majd. Lehet, hogy nem kéne stresszelnem.
Még egy ideig csöndben ültünk, miközben az eső még hangosabban kezdte verni az ablaküveget. Végül is, lesz ami lesz. Meglátjuk. És legalább bizonyosságot kapok majd a folytatás felől, nem? Végtére is, de. Ez pozitív dolog. Vagyis jó lenne meglátnom a pozitív oldalát.
A fáradtságom később elemi erővel tört rám. Ahogy Clairere pillantottam, laposat pislogtam felé.
- Most elbúcsúzom. További szép estét. - motyogtam pár perccel később, hogy aztán felálljak a helyemről, s egy biccentés kíséretében útra keljek a kastély falai közt.