Lépteit iparkodott megszaporázni, habár futni nem szándékozott a diákoktól tömött folyosóhálózatokon. Nem akarta felhívni magára mások figyelmét, vagy fellökni egy figyelmetlen varázslótanoncot, így próbált a séta fogalmán belül maradni, annak határait feszegetve.
Egész nap ezt a tempót diktálta, lábai lassan kiáltozni fognak tiltakozva a megerőltető gyaloglás végett, ám a lány csak nem lesz hajlandó nyugton maradni, míg elveszett kincsecskéjét magához nem fogja szorítani ismét. Ritka számba ment, hogy akármilyen mütyűr, ketyere vagy kacat eltűnjön keze alól, általában gondosan oda szokott figyelni arra, hogy merre teszi le egyes tárgyait, most mégis azért rója az iskolában a köröket, mert az egyik legfontosabb ékszerkének kélt lába.
A karkötőt, melyet Lellától kapott, amolyan félig szuvenír Madagaszkárról, félig szerencsét hozó bizgentyű gyanánt, eddig unhatatlan csuklója körül ücsörgött, és csak nemrégiben fedezte fel a lány, hogy keze megüresedett, és a csinos karperecnek hűlt helye sem volt karján. Ezután nem is volt kérdés, hogy azonnal keresni kezdje; először áttúrta ágyát, szekrényéjét, sőt az egész Gyöngyöt felkutatta, minden bútor mögé, alá és aminek lehetett még belsejébe is belesett. Ezt követte a tantermek átbogarászása, és az étkező alapos végigjárása, utána pedig a mostanában felkeresett szobák és helyszínek következtek sorra.
Jelenleg a társalgóba sietett, hogy ott is körbenézzen. Valahol meg kellett lennie, magától mégse sétálhatott el, vagy tűnhetett kámforrá az a fránya karperec.
Hatalmas lendülettel rontott be a szobába, nem volt ideges, csupán nem volt kedve és ideje lassítani az ajtó előtt, és különben sem számított arra, hogy bárkinek is a nyugalmát megzavarja odabenn. Mikor legutóbb itt járt sem voltak igazán sokan a helyiségben, pedig akkor sokkal emberibb időpontot ütött az óra, így mikor egy fiatal fiúval találta szembe magát hirtelen megtorpant, és az illetőre meredt.
- Szia - nem mosolygott, ahhoz túl meglepett volt, de talán hanghordozásában fellelhető volt némi kedves él, mely általában - ha a lány nem túl zaklatott - meg szokott jelenni akarva, akaratlanul.
- Ugye nem ijesztettelek meg? - kérdezte, immár sokkal szelídebb mozdulattal belökve maga mögött az ajtót, és szembe fordulva a másikkal.

Benedek és a mesélő

- Szívesen fogadok bárminemű segítséget - bólintott rá a felajánlásra. Lanetta nem az a lány volt, aki az ilyesmit csak azért visszautasítaná, mert a másik talán csak formaságból ajánlotta fel. Azt mondta segít, hát segítsen is. Ketten sokkal gyorsabban elvégzik a munkát mint egyedül, és még a száját is jártathatja majd, ami plusz pont a társas munkák mellett.
- Igen, a legjobb barátnőmtől kaptam azt a karkötőt, aki mellesleg a nyakamat törné, ha megtudná, hogy sikeresen elhagytam. Vagy ha azt nem is, biztos mérges lenne rám, mert általában nem hagyok el dolgokat, de nem ám! - megrázta fejét, ahogy elképzelte maga előtt a dühös Scarlettet, aki a méregtől olyan vörös lett, mint egy hatalmas, túlérett paradicsom.
Miután a fiú felpattan, Lanettának sem volt maradása a fotel mellett, ahol Benedek nem kereste ott Lala nézte meg. Azokon a helyeken kutatott, ahol nagyon abszurd lett volna a karperec honléte. Benézett a kandallóba, bár ott javában ropogott a tűz, de még így is piszkafát ragadott, és alaposan széttúrta a szenesedő, izzó faszálakat, majd vissza. A könyvespolcokat is megnézte, leginkább a könyvek alatt, vagy felett, de néhány könyv előtt is elhúzta ujját, pár poron kívül nem ragadt egyéb mancsára.
Halkan felsóhajtott, mikor a kanapét is szétszedte belesve annak belsejébe. Sehol nem volt, mintha a föld nyelte volna el. Pedig megesküdött volna, hogy itt lesz. Legalábbis mintha érezte volna, egy női megérzés, mely úgy tűnt jelenleg megcsalta gazdáját.
- Nincs itt... - nyöszörgött szomorúan, az imént újra összetákolt kanapéba dőlve. Elfáradt, és ha a fiú mellé akart ülni arrébb vánszorgott valamelyest, de felkelni nem volt kedve. Kicsit pihenni fog, aztán megy a következő helyiségbe, talán a konyhába, mert idő közben a hasa is éhséget kezdett hirdetni.
- Hm...talált tárgyak osztálya? Ha van is, sem tudok róla. Akkora ez a kastély, hogy még én sem jártam minden négyzetméterét be, és amin megfordultam, de csak alig pár alkalommal azt sem tartottam igazán fejben. - azért mégis kutakodni kezdett emlékei között, hátha hallott valakitől valami ehhez hasonlót. Talán valaki említett egy ilyen szobát pár mondatban, vagy talán ő maga elsétálhatott egy ilyen nevet viselő ajtó előtt...de semmi, még csak megközelítő emlékre sem bukkant.
Az ajtó nyílt, és a lány meglepetten kapta fel eddig a karfán kényelmesen elhelyezkedett buksiját. Nem mintha olyan különlegesnek számított volna, hogy valaki bejött a társalgóba, de mégis kíváncsi volt az illető arcára.
Szemeivel végig követte a másik lány útvonalát, úgy tűnt az a másik nem örül olyan nagyon a jelenleg benn ülők jelenlétének. Lala nem köszönt, ha a másik piperkőc kisasszonynak sem állt szája üdvözlésre ő minek törje magát? Nem volt szimpatikus számára az idegen. Viselkedésével és külsejével is valami fensőbbséget akart sugározni társai felé, valamit, amiből le lehetett fenni, hogy a világ úrnőjének tartotta magát. Talán ha Lanetta is úgy viselkedett volna, ahogy szülei elvárták volna tőle,  most olyan lenne ránézni a "hercegnőre", mintha tükörbe nézne éppen? Ezen képtelen volt nem elmélázni egy keveset, ám ideje tényleg nem volt gondolatainak lágy vizében lubickolni, hisz csakhamar szemet szúrt neki a lány karján ücsörgő tárgyacska, mely mit adott isten, kiköpött mása volt az ő elveszett kincsecskéjének. Összehúzta szemöldökét és szó nélkül felpattant, hogy aztán a hollóhajú lány mellé huppanhasson, és egy fülig érő mű mosoly kíséretében köszönthesse.
- Szia! Szép karkötő!

Benedek és a mesélő

Lala szórakozottan bólintott a fiú megállapítására, de nem avval volt elfoglalva amit a másik mondott, figyelmét inkább az ajtón belépő lány kötötte le. Fekete, hátrafésült hajának első szálától, csillogó cipője orrának utolsó négyzetcentiméteréig unszimpatikus volt az idegen, az a fajta lánynak tűnt, aki tökéletesen passzolt a sznob fogalom keretébe. Persze elképzelhető volt, hogy Lanetta megállapítása nem volt helytálló, hisz első látásra felszínes viselkedés és külső alapján nem feltétlen ugyanarra az eredményre jut az ember, mint egy alapos megismerés után, de az ezüst hajú eridonos nem akarta megismerni, vagy beszédbe elegyedni a másikkal, így megelégedett egy ilyen véleménykialakítással is mindaddig, míg meg nem pillantott valami érdekeset társán.
Már éppen vissza akart fordulni Benedek felé, és folytatni a beszélgetést ott, ahol abbahagyták, vagy talán egy kicsit arrébb, tudva, hogy a pontos beszélgetőszál végét Lala nem fogja megtalálni az akkori figyelemkihagyása miatt, mikor a "hercegnő' csuklója körül megpillantott egy hasonló karkötőt, mint amit ő elvesztett. Elkerekedtek a szemei, és nem tétovázott egy pillanatig sem. Nem agyalt vagy gondolkodott, ami nem vallott rá, de ez egy különleges alkalom volt, hisz Scartól ki tudja mit kap majd, ha kiderül, hogy azt a szép kis karpereckét sikerült elveszítenie.
Nem számított szívélyes üdvözletre, és valóban nem is kapott egyebet egy mogorva köszönésnél. A következő visszakérdés viszont annál érdekesebb volt a lány számára. A hollóhajú hangjából gyanakvás szökött ki, és ezt valahogy fejben a ezüsthajú Lala összekapcsolta avval, hogy jó nyomon járt. Nem akart rátámadni azonban rögtön azzal, hogy ha találta a másik, akkor adja vissza, mert az övé. Valahogy kinézte társából, hogy csak úgy felállna és elsétálna, el a társalgóból, azzal a dologgal a kezén, mely lehet, hogy Laláé. Helyette hátradőlt és megvonta a vállát.
- Csak megjegyeztem. Amúgy új? Bizonyosan az, szépen csillog. Csak nem valakitől kaptad? Egy hódoló netán?- sok kérdés, akár ezzel el is ijeszthette volna a másikat, de nem akart időt vesztegetni azzal, hogy lassítson. Minél előbb tudja, hogy az övé-e vagy sem, annál előbb mehet ő is és a "hercegnő" is a dolgára.

Benedek és a mesélő

- Én csak aranyos akartam lenni - hangjából kicsengett valami gyermeki sértődöttség, már ha a másik kettőnek a morgás szintjét megütő mondatot sikerült értelmeznie. Csupán nem akart egyből a feketének rontani azzal a kijelentéssel, hogy ha találta a karkötőt akkor adja vissza, mert az csúnyán hangzott volna, szinte támadásba hajlóan csúnyának. A kerülőutak azonban sokkal szebbek és illedelmesebbek voltak. Lehet, egy picivel hosszabbak, de a zord egyenességgel ellentétben, itt legalább néha fel lehetett fedezni néhány virágszálat. De ha a másik nem kért belőle, Lala sem fárasztotta tovább magát, hogy legalább a kellemes társalgás illúzióját fenntartsa.
Halkan felsóhajtott, füle mögé tűrt egy arcába lógó tincset, és minden műmosolyt letörölt ajkáról.
- Nézd - kezdte, egy sokkal komolyabb hangnembe váltva, mint amivel eddig a másik kettő találkozhatott volna. - Tudom, hogy nem bírsz, barátosném - erősen megnyomta a szót - de mint már bizonyára rájöttél, addig úgy sem fogunk békén hagyni, míg el nem mondtuk amit akartunk, szóval szerintem kezdjük elölről az egészet. - tanácsolta és kicsit előre dőlt szünetet tartva, hogy meglesse a másik reakcióját.
- A nevem Lanetta, ő pedig itt mellettem Benedek - nem számított arra, hogy a lány el fogja fogadni a kéznyújtást, de az illem kedvéért mégis kitárta a fekete felé kacsóját, hátha csalódik majd egy kellemeset a "hercegnőben". Megrázta  a másik kezét, vagy ha az nem fogadta el csak egyszerűen visszahúzta, és folytatta mondandóját, saját kezébe véve a beszélgetés szálainak az irányítását.
- Szóval a minap elvesztettem egy karkötőt, ami úgy nézett ki mint amit jelenleg te hordasz. Ha találtad azt a karkötőt, akkor remek eséllyel az enyém, és kérném vissza, hisz a legjobb barátnőmtől kaptam, és szép szavakkal élve is, meg fog fojtani, ha megtudja, hogy elvesztettem. Ha nem az enyém, és már régóta megvan neked, akkor pedig bocsánatot fogok kérni a zavarásért és esküszöm, soha többet nem fogok hozzád szólni. - próbálta egy levegővétellel ledarálni mondandóját, hisz fennállt a veszélye annak, hogy ha nem mond el mindent addig, míg fejében van, kiszökik onnan valami fontos információ, és a feledés mélységeibe merülve el fogja felejteni megemlíteni a feketének.
Miután végzett nagy levegőt vett, és ajkaiba harapva, kifejezéstelen tekintettel várta a másik válaszát. Nem vetett be semmilyen mimikai "fegyvert", nem nézett a másikra hatalmas bociszemekkel vagy lebiggyesztett ajkakkal, úgysem vált volna be.

Benedek

Próbálta a tőle telhető legőszintébb módon elmesélni azt, ami vele történt. Néha mutogatott, máskor csak maga elé meredve beszélt, még azt sem észlelte igazán, hogy néha Benedek kicsit kipótolta a lány mondandóját. Csak minél előbb túl akart lenni a beszélgetésen, hogy vagy folytathassa a keresést, vagy vidám vigyorral ajkain visszaugrálhasson az eridon klubhelyiségébe, minden arra járó orra alá dugva meglelt karperecét.
Lala szemöldöke felszökött a másik gúnnyal telt sajnálkozására, nem számított ezek után semmi jóra a piperkőc rellon lánykától. Az ilyen mondatokat általában nem követte kedélyes mosoly kíséretében átnyújtott elveszett tárgyacska, de abban is biztos volt, hogy a másik nem fog az arcába hazudni rezzenéstelen arccal. Az az ember, aki olyan nagy híve volt az őszinte szónak, hogy képes volt mások arcába vágni, miért is hazudtolná meg önmagát hazugságok kusza hálójával? Sok mindent feltételezett a feketéről az ezüst, de ezek között nem szerepelt a buta viselkedés, vagy a saját maga megalázása.
Nem szólt tehát semmit, jobb ötletnek gondolta a hallgatást, mert a csúnya szavak talán ellökték volna őt a karperec közeléből. Azt pedig nem engedhette meg.
Gerdát figyelte, mindaddig teljes figyelmével rákoncentrálva, míg a társalgóba újabb személy nem tért be. Egy fiú volt az, magas, szőke hajú, érdekes arccal. Lala hátrakapta fejét, de nem foglalkozott vele különösebben, míg észre nem vette a hercegnő és minden bizonnyal a herceg közti kapcsolatot. Ekkor összeállt számára is a kép, és alig tudta visszafojtani azt az elégedett vigyorát, hogy mikor az udvarlóról faggatózott, igazából teljesen telibe talált Gerdánál.
Az ezüst hajú Eridonos szemei felcsillantak, mikor meglátta, hogy a másik lehúzta csuklójáról az aprócska ékszert. Szóval megtalálta. Egy teljes napja ráment, de megtalálta. Öröm járta át testét, és kezeit egymásba kulcsolva várta, hogy a másik átnyújtsa neki  az elveszett karkötőt. Szíve szerint, azonnal, mohón kikapta volna a fekete vékony ujjai közül, de modortalannak találta, így kénytelen volt csak ajkait harapdálva figyelni a szépen csillogó tárgyacskát.
Nem bánta azt, hogy a másik lemásolta az övét, nem volt önző, sem irigy, hogy csak magának megtartsa az ilyen csinos ketyeréket. Másrészt pedig Scar Madagaszkáron vehette a karkötőt, az egyik bódéban, ahol valószínűleg százszámra hevertek még hasonló szerencsehozó mütyűrök, melyeket bármelyik Bagolyköves könnyűszerrel, és megfelelő pénzzel meg tudott vásárolni magának.
- Mi a... - Lala ledermedve meredt a láthatatlanná vállt kincsecskéje után, mely újra eltűnt szemei elől. Pedig olyan közel volt, látta, érezte, majdnem megérintette. Düh kerítette hatalmába, mérhetetlen düh, talán még bele is vörösödött máskor hófehér pofija a sok arcába szökő vértől.
- Rictusempra - ahogy magához eszmélt előkapta pálcáját, Gerda felé irányította, és fennhangon elmondta az első átkot mely eszébe jutott. Csakhogy a másik gyorsabbnak bizonyult, már kinn is volt, a pálcából származó varázsige pedig semmivé foszlott az ajtó sötétbarna falapján.
- A macska rúgja meg! - a földhöz vágta eszközét és ökölbe szorított kezét a fal irányába lendítette. Alig néhány milliméterre fékeztek csak be izmai, mikor kapcsolt, hogy valószínűleg ujjai fogják bánni az ütközést, így inkább egy hatalmas sóhaj kíséretében leengedte karját és felszedte a földről pálcáját.
- Sajnálom... általában nem vagyok ilyen... forróvérű - nem fordult  a fiú felé, még azután sem, hogy ráeszmélt, nevetségesen gyermekded jelenetét Benedek is végignézte.

Benedek
- Nem megyek vissza...
Vállai merevek maradtak, hangja kissé elszomorodott és cseppnyi méregként ott gyöngyözött a keserűség benne, még a szavakat is alig találta, azután elcsendesedett néhány pillanatra. Összeszedte magát, és mikor megfordult már mosolygott. Tudta, hogy nem engedheti meg magának, hogy a hangulata felülírja a viselkedését. Gyakran küzd ez ellen, és ezen az estén nem akart veszíteni, még ha eddig ő is állt vereségre hajolva. Mosolyognia kellett, vidámnak maradnia, kitartónak és elszántnak. Ez a cél lebegett szemei előtt.
- Ugye segítesz megkeresni? Ha hagynám, hogy elvesszen a karkötőm, az felérne egy győzelemmel Hollóhaj kisasszony részéről- nem várta meg a másik válaszát, azonnal elindult arra, amerre remélte a keresendő tárgy körülbelüli helyét.
Négykézlábra ereszkedett és a szőnyegben turkált, ujjait belemélyesztve annak puha rojtjai közé. A könyvespolc alsóbb részein is végigtapogatózott, majd következett a polc alja ahol végül sikerült kitapintania valamit, ami hasonlított a elveszett karkötőre. Azonnal megmarkolta, és egy elégedett felkiáltás kíséretében az ég felé emelte ökölbe szorított karját. Megtalálta. Megtalálta, és mostantól nem fogja elhagyni, mert biztos volt abban, hogy ha újból egy ilyen lány kezébe kerül majd, nem biztos, hogy akkora szerencséje lesz, hogy vissza is fogja kapni.
Feltápászkodott a földről, és Benedek előtt állt csak meg, nem tartva be azt a bár lépésnyi távolságot sem, amit általában idegen vagy a közelmúltban megismert emberek között tartani szokott.
- Köszönöm a segítséget, Beni - súgta, most először használva a fiú igazi neve helyett egy általa elgondolt becenevet. Azután még közelebb lépett hozzá, és szó nélkül megölelte. Ezt sem tette túl gyakran, de abban a pillanatban túltengett benne a megtalálás okozta jókedv és öröm. Nem tartotta túl sokáig markai között a fiút, hamar elhátrált és kedélyes mosollyal ajkain indult el az ajtó felé, hogy keressen valakit, aki leszedi majd az átkot, ezzel újra láthatóvá téve az aprócska ajándékot, melyet mától sohasem fog levenni. Soha, még egy perc erejéig sem.