Bájitalos bódétól eddig
Alexi

Még a bódénál:
Nem is folynak a könnyeim, csak csordulnak, amikor viszont a fájdalom kerül előtérbe, és szóba, kicsit magamra veszem. El is húzódom, csípőre vágom a kezem, és kérdően tekintek az előttem lévő, fess úriemberre.
- Tényleg úgy nézek ki, mint akinek fáj valamije? Vagy baja van?
Morcolom a szemöldököm is, és ok, most igen, így nézhetek ki, de előtte nem. Jesszus, ezek a fiúk nem tudják mi a különbség az örömkönnyek, és a fájdalom, rossz könnyek közt. Aztán elmosolyodom, mert ott ül, és rám figyel, meg minden, és megint kijönnek azok a fránya sós cseppek.
- Gyere, menjünk valamerre el!
Szólítom fel, majd hagyom, hadd jöjjön ő is, hiszen tudom, hogy allergiás a segítségre. Legalábbis az ez irántira. A fejem kicsit eltekerem, és nyújtom a folyosó felé, aztán nyújtom a kezem, és elvonulunk, valamerre arra, de nem maradunk ott....

Társalgó:
Lassan érünk le, de ez a séta nekem így is nagyon soknak tűnik. Nagy levegőt veszek, mert jelenleg nincs itt bent senki rajtunk kívül, és ettől a tenyerem is izzadni kezd, a jó hír viszont az, hogy a szemem tiszta, és száraz. Mármint nedves, de csak normálállapotában, nem könnyesen nedves.
- Ülünk kanapéra? Gyere, segítek.... Ha gondolod.
Teszem hozzá gyorsan, mert eszembe jut, hogy Alexről beszélünk, nem pedig valaki másról, de én meg segíteni akarok neki. Segíteni, és segíteni, mást nem. Meg mellette lenni, mert az olyan megnyugtató, és jó dolog. Nem is tudom, miért. De a délelőtt folyamán még ne teljesen ezt éreztem. Mi a csuda volt abban a narancs ízű, narancslészerű valamiben?

Alex

Nem megsérteni akartam a szavaimmal, mondataimmal Alexet, és emiatt megint könnybe lábad a szemem, mert látom rajta, hogy ő így értette. Pedig nem ám. Én nem akartam, tényleg.
A társalgóba sétálunk, és gurulunk, melyiket melyikünk végzi, aztán amikor hellyel kínálom, akkor inkább csendben maradok, amikor a székben marad. Megértem én tényleg,  és rá kell jönnöm, hogy ostoba vagyok.
- Ne haragudj, nagyon ostoba vagyok.
Fejtem is ki, és hajtom le a fejem, már ülőhelyzetben, a közeli kanapé szélére helyezkedve, hogy ő is oda tudjon ülni, és ne kilométerekről beszélgessünk. Így ülök nagyon nagyon sokáig, mire egyikünk megtöri a csendet. De az nem én vagyok. Meghallgatom a kérdést, mindet, aztán kicsit elgondolkozom a dolgokon, és az egyik ujjamat a számhoz téve kezdek válaszolgatni, hüppögések közepette.
- Hát tudod, hüpp. Nem éreztem semmit sem, csak hüpp... annyit, hogy jól érzem magam. hüpp. és akkor megittad azt a bájitalt, és hát én me... hüpp... meg nem is tudom.
Csak könnyek, közben mosolygósság, meg minden, ami kell, és amikor felnézek, tehát most, akkor csak sóhajtok egyet, és folytatom, remélem, hogy sírás nélkül.
- Szóval amikor megittad azt a löttyöt, akkor megváltoztál. Picit rövidebb lett a hajad, és olyan tök aranyos voltál, olyan igazi fiú.
Veszek egy nagy levegőt, és máris bocsánatot kérek.
- Mármint azelőtt is igazi voltál, csak utána, nem is tudom.
Egy kicsit elgondolkodok, és kibököm, amit eddig nem tudtam a nyelvemre venni.
- Alex. Te vagy a leghelyesebb, legaranyosabb fiú, akivel találkoztam eddig. Nem tudom, hogy hogyan nem vettem mostanáig észre, de ez így van. Tetszik a szemüveged, a széked, az inged, és a nadrágod.
Megint lehajtom a fejem, hiába, ilyenkor ez van, a kezeim pedig már az ölemben hevernek.
- És minden, ami te vagy.
Ez csak úgy kijött, na... Hát ez van, ez van bennem, és most már ő is tudja. És kezdem emiatt kicsit kényelmetlennek érezni a helyzetet, így mocorogni kezdek, és fészkelődni, amíg nem felel.

Alex

Bocsánatkérés elfogadva, bár jelenleg fogalmam sincs, hogy miért kéri azt. Legszívesebben elrohannék, vagy a térdei elé csüccsennék, és úgy néznék rá, a térdem összekulcsolva, és azon támaszkodva.
Aztán nem történik semmi ilyen, és nem is mondok semmit, csak leülök, aztán megérzem meleg bőrét a kezemen, és végigfut rajtam a hideg, meg még egyszer, mire elered a könnyem, és beszélni kezdek.
Szépen végighallgatja, és ennek örülök, mert azt sem tudom, miről beszélek. Miután befejezem, csak ülök némán, és nézek lefelé, egészen addig, amíg meg nem kérdi, hogy mi lesz.
Ez, be kell vallani, nem esett jól, mintha madarat lőttek volna le a levegőből. De elviselem, nagy vagyok, és erős. Legalábbis remélem. Csak megrántom a vállam, mert fogalmam sincs, mi lesz, vagy hogy lesz, bár reménykedek én ám sok mindenben. Ezt persze magamban tartom, ráharapok a nyelvemre, és csitt lesz a nevem, aztán megint csak hallgatok. Nem lehet, hogy csak ennyi legyen a reakciója.
De bárcsak ne tenném, hanem inkább a szavába vágnék, vágtam volna. De nem teszem, mert illedelmes vagyok, és különben is... Az ő szavaiba?
Persze, most bánt, meg minden, de a mondat második fele valahogy kissé meg is nyugtat. Meg nem is, mert ezt nem képzeltem ám én így. Kicsit gondolkodom, és csak kidől belőlem a következő mondat.
- Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam.
Rázom meg picit a fejem, és csak lógatom a lábam. Aztán felemelem a fejem, de csak picit, hogy valamennyire lássam az arcát, és az azon lévő kifejezést. Csalódottság, és kicsi, vagy inkább nagy letörtség.
- Ha gondolod, elmehetünk, és lezárhatjuk most ezt a témát. Nem kell beszélni róla, úgyis elmúlik egy, maximum két nap.
Vagy hét, vagy hónap, de reménykedjünk, hogy előbbi, hiszen hallottam, amit az előbb mondott. Ennek ellenére mégiscsak még valami, még utoljára eszembe jut egy nagyon nagy marhaság.
- Szabad megölelni? Minden nélkül, csak megölelni, és semmi több.
Szemem szinte könyörgő, ami most látható is, hiszen felemeltem az állam. De aztán ez a kifejezés szinte rögtön el is tűnik, és átadja helyét az egyszerű közömbösségnek, mindennek, csak nem árulkodó jeleknek.

Alex

A rövid, ámde a kínosság miatt hosszú sétánk végre véget ér. A társalgó, amit én ismertem, tök másképp nézett ki, szóval amikor benyitok, nem vagyok biztos benne, hogy jó helyen járok.
- Biztos ezt a helyet keressük?
Kérdem tőle bizonytalanul, de feleslegesen, mert a következő gördülő hangokból ítélve igen, jó helyen vagyunk. Én is belépek és becsukom az ajtót, mire a kandallóban fellobban a meleget árasztó tűz. Témaként pedig megint az iskola, amit tudom jól, egy ideig még nem fogunk elfelejteni.
- Hát lenne. De most nem zavar, hogy nem vagyok ott. Majd szépen mosolygok Viktorra, és elengedi a büntim. Vagy extra feladatot ad, ki tudja.
Az arcomon fellobban az a bizonyos cserfes mosoly, ami arról tanúskodik, hogy igenis képes lennék puncsolni, hogy megússzam a büntit. És talán Viktornál van erre a legnagyobb esély, hiszen korombeli. Vagyis közel áll hozzánk.
A vigyor nem olvad le az arcomról egyhamar, erre mérget veszek, bár arra nem mernék fogadni, hogy a lógás gondolata Alexet nem zavarja, és nem fog rám pirítani, hozzáteszem félig jogosan.
De mivel elég nagy csend támad, legalábbis a majdani témavesézés után, megint a mozizásról lesz szó, amire persze tisztára bepörgök, mintha nem is lehetne lelőni. Talán mert tényleg nem. Ide nekem halálos átok! Eskü, még azt is túlélném...
A kezembe adja azt a borzalmas színű izét, amibe beleszagolok és jól sejtem. Tutti frutti, alias gyerekrágó.
- Remélem nem gond, ha ezt nem iszom meg. A szagától is rosszul vagyok.
Fújolok és fintorgok egyszerre, de csak addig, amíg le nem teszem a poharat, amiből szerencsére rögtön eltűnik az az izé.
Na ezután tényleg megint szóba kerül Fertőd, az én részemről is. Már ami a társalgós témakezdetet jelenti. Összehúzom a szemöldököm, mert nem értem először...
- Én azt hittem, az mindenkire vonatkozik. Vagy mégsem?
Kérdem tőle meg, hátha ő többet tud erről.

Alex

Jobban belegondolok, hogy képes lennék-e bármit tenni azért, hogy bármit megússzak. Nem biztos, de hagyom is, és elterelem a témát, mert egyikünket sem tölti el túl sok jó érzéssel. Helyette inkább kapok töklevet, ami már sokkal jobban tetszik, mint az előző rágós izé.
- Az jöhet. Ha pedig hideg, az plusz pont.
Vigyorodom el, és hálásan veszem el a poharat, tele a hideg itallal. Belekóstolok, és mennyei érzés kerít hatalmába. Na ezért hiányzott ez a hely. Mindig minden tökéletes vagy minimum majdnem tökéletes, már ami a nem rajtunk múló dolgokat illeti, tehát ételt, italt. Nyammogok egy ideig, egészen addig, míg előkerül a filmezős dolog. Figyelek, hallgatok és gondolkodom. És ez akkor sem múlik el, amikor a hétvége kerül szóba. Na puff. Bumm csáá...
- Hát, akkor én tudtam rosszul.
Hajtom le belenyugvóan a fejem, de éppen csak egy pillanatra, aztán vállat vonva hozom fel a lehető legjobb megoldási lehetőséget.
- Akkor a nyáron? Bár nem mostanában van, de addig anya is fel tud készülni, meg a programot is megcsinálhat....juk?!?!?!?!
Az utolsó szótag előtt egy cseppet elgondolkodom, mit is lenne célszerű kimondani, aztán végül erre jutok.
Leteszem a poharam és nekitámaszkodom a párkánynak, de elég kényelmetlenül érzem magam. Kis gondolkodás után pedig az okára is rájövök.
- Nem akarunk leülni? Vagyis kényelmesebb lenne szemmagasságban beszélgetni, nem pedig, hát... így.
Tapintatosság a bunkóságban. Hát ez megint nem jött be. Minden esetre kissé fájdalmas arcot vágok, ahogy odasétálok a kanapéhoz, leülök rá törökülésben és egy párnát szorítok a mellkasomhoz, amitől olyan otthoni érzésem lesz. Így pedig sokkal egyszerűbb beszélni is. Jelenleg a létezésről.
- Hát barátokat nem mondanék. Inkább ismerőseim vannak. Furcsa nagyon és hiányzik a régi ágyam is, de bele fogok szokni. Ha szépen lassan is, de remélem, hogy menni fog.
Kicsit belegondolok, hogy mi is lesz itt még a tanévben, de a bizakodásom nem múlik el.
- Jó szobába kerültem, nem vagyunk sokan. Nálunk már alig van pár ember, egészen pontosan négy, és ebből is egy embert év eleje óta nem láttam. A hangulat mindig pörög, hasonlóan a kerthez, de mégis más. Olyan piros. De kellemesen piros. És ott zajlik az élet? Mi van Leen-nel, meg Runával, meg a többiekkel?
Lelkesedem fel rögtön, és görcsösen szorítani kezdem a kispárnát, amíg meg nem kapom a választ.

Csak bólogatok arra, hogy akkor most hogy is lesz ez a dolog, bár legszívesebben most futnék valamelyik tanárhoz, vagy akár egyenesen az igazgatóhoz, hogy megkérdezzem tőle.
Ellenben gondolataimmal viszont nyugton maradok, már amennyire lehet, és nemsokára széles vigyor terül el az arcomon. Most kb. olyan az arcom, mintha én lennék a mosolygásokról és csillogó szemekről szóló reklámok arca. Fura, mi?
Felvetem, hogy menjünk oda valamelyik ülőalkalmatossághoz, amire nem sokkal később le is huppanok. Viszont így túl idegen a testhelyzetem, szóval a kanapé karfája felé fordulva megtervezem, hogy fogok törökülésbe helyezkedni. Egyik láb, másik láb, jaj, nem is, fordítva, vagy mégsem így, na még egyszer...
Pár percnyi ügyetlenség után azonban sikerül megtalálnom az oly rég használt pozíciót, és nem is kell sokat nyugton maradnom, vagy pihentetnem az elmémet.
- Tényleg?
Kérdezem tök ártatlanul, de érdeklődve, a két könyököm a térdemre teszem, a kézfejeimmel pedig megtámasztom az arcom, hogy ne okozzon gondot az őt figyelés bárminemű formája. Így pedig az állam sem maradhat lent, ha véletlenül leesik... Márpedig leesik, amikor a kékecskék csintalanságát meséli, nem is kicsit, mindamellett, hogy nevethetnékem támad. Keiko sztorijánál el is nevetem magam, nem tudom elképzelni, hogy ő valaha is becsiccsenten menne be órára.
Ahogy azt sem gondoltam volna, hogy új környezetben lesznek az akkor ott hagyott emberek. Pedig hát de, és erre én vagyok a legjobb példa. Nem is tudom, hogy lehettem akkora mamlasz, hogy azt feltételeztem, csak én változom.
- És nem kaptak érte semmit? Mármint az ivászat miatt.
Kérdezek vissza, mikor már végez azzal, hogy mik történtek, és izgatottan várom, hogy vajon megkapták-e jól megérdemelt büntetésüket, vagy sem. Én utóbbiban reménykedem...
Ha felelt a kérdésemre, már megy is tovább, úgy látszik, nagyon belemelegedett, így én sem fogom megszakítani. Bár tök kínai, hogy mi az a vatera, meg gameboy, de azt tudom, hogy mi az a telefon. Anyáék is szokták használni, ha olyan embert akarnak elérni, aki nem tud rólunk.
- És min is kísérletezel? Mármint mihez kell ennyi elektromos mugli kütyü? Mert azt még nem mondtad.
Vigyorgok megint és arcomra kiül a mérhetetlenül nagy érdeklődés. Minden, ami új, azt iszom a fülemmel, hiszen a tudás bővítése sosem rossz dolog. Egy bizonyos határon belül. Ugyanez vonatkozik az ismerősökre, meg hát, majdnem mindenre. A könyves kérdést így tökre kihagyom, mert az agyam megint gondolkodóba esett...
Végül kis idő múlva, még mindig a kézfejemen támaszkodva valahogy ki is bukik belőlem, amire gondoltam.
- És hiányoztam?
Most már nem is annyira érdeklődő az arcom, mint megfigyelő, keverve némi izgalommal, verejték- gyöngyözéssel és mohósággal.
Mire viszont észbe kapok, már késő. Se beszélni, se mozdulni nem tudok, szóval akár itt érhetne véget az életem, nem tudnék ellene semmit sem tenni.

Nem kaptak büntit. Még szerencse. Nekik legalábbis.
- Hát ahogy gondolom, mostanában tuti nem fog még egyszer előfordulni. Kivéve, ha Keiko nem akar csínyekre tanítani mindenkit.
Vigyorgok megint, hiszen tudom, hogy én képes lennék rá. Na jó, nem alkohollal, de ha másról lenne szó, akkor elég valószínű. De ez most nem is lényeg, valahogy fontosabb a következő téma. Végre valami a régiekből...
Csak figyelek és hallgatok, de végül megint nem tudom meg, mi is van.
- Na szóval akkor min is kísérletezel? Lehet, hogy lomha lett az agyam, de nem jövök rá.
Szűkítem össze a szemem és nagy koncentráció ül ki az arcomra. Gondolkodom és gondolkodom, meg még utána is csak gondolkodom, mire nagy nehezen a sok fizikai okosság után megpróbálok megszólalni.
- És ha az áramforást próbálnád meg átalakítani, vagy átalakíttatni? Hogy ne elem legyen az, hanem valami más.
Aztán miután ezt kimondtam, valahogy másra gondolok. Megrázom kicsit a fejem, mintha nem is lenne érdekes, amit mondtam, mert hát valószínűleg nem is az.
Más viszont egyre jobban érdekel, és nem vagyok rest megkérdezni. Jó, oké, tartok tőle, mit is fogok hallani vagy mit nem, legrosszabb esetben pedig egyedül maradok.
Csak várok, és úgy érzem, valaki vízzel öntötte le a kezeimet, mire aztán a választól rögtön ki is szárad. Én ezt nem értem.
- Én kérdeztem előbb.
Húzom most ki magam, na nem mintha függne tőle az én válaszom, de azért ez így nem lenne fair. Gondolkodni kezdek, megint, majd  a tőlem telhető legjobb alkuval jövök elő.
- Te most válaszolsz nekem erre előbb, aztán tehetsz fel egy kérdést, ami kétoldalú, és arra én válaszolok előbb. Jó?
Nyújtom felé az egyik kezem, hogy áll-e az alku, és innentől már nem rajtam múlik a dolog.

Alex

Figyelmesen végighallgatom a mesét az elektronikáról, vagyis annak egy részéről, de többet nem tudok hozzáfűzni, így hagyom is aludni a dolgot. Egyelőre még úgyis korai róla beszélni, és csak rosszul érezném magam tőle. Messzi következő tanév de mégis oly közel. És hogy ez aggodalommal tölt-e el? Most nem. Ha kilépek innen? Valószínű.
Most viszont most van és a kíváncsiságom sosem határos. Ezt is bizonyítja a saját önérdekű kérdésem és az alkuajánlatom, amire a kézrázást nem kapom meg, csak egy "Jó!"-t meg egy puszit a kézfejemre. Óhh, hát ez sokkal jobb, mint a kézfogás. Hirtelen dadogni kezdenék, ha egyáltalán lenne mit mondanom, de egyelőre nincs, a pofim pedig a rózsa egyik vöröses árnyalatát veszi fel. Közben pedig még meleg is lett. Ki a fene tekerte fel a fűtést avagy lobbantotta be a kandallót. Na jó, elég a zavarból. A feltett kérdésére csak az azt megelőző válaszom után felelek, de rövidre fogva.
- Az én kérdésem re igen a válaszom, a másodikra pedig nem.
Ezzel pedig tudtára adtam azt is, hogy bármit kérdezhetett volna, az ígéret szép szó...
Bár a lányos zavarom nem múlik el, azért valamelyest magamhoz térek és normálisabb ülő helyzetet veszek fel, amiben a seggem sem fog annyira elzsibbadni, hogy nem érezném a seggbe rúgást.
Szinte meg is történik, amikor meghallom a csengőszót, amire megborzongva kelek fel a helyemről, hogy kényelmesen üljek vissza az előző helyemre. Egészen addig a pillanatig, míg valaki be nem ront, és el nem foglalja az egyik puffot.
Akkor aztán lehangolva és fejet lehajtva fordulok felé, beletörődve, hogy valószínű a témát egyelőre jegelni kell.
- Azt hiszem ma már nem fogok tudni többet mondani, kivéve, ha nem tudsz valami olyan helyet, ahol sem szünetben, sem egyébként nincsenek?
Nézek fel reménykedve a kis kacsómat előrenyújtva, nem is tudom, miért. Talán reflex...