Mesélő, Etelka bőrébe bújva

Teljesen véletlenül keveredtem a társalgóba, annak köszönhetően, hogy elfelejtettem valamit, amit még reggel mondott nekem Rachel. Éppen egy közeli folyosón sétáltam és úgy gondoltam, hogy talán ha visszamegyek a mondat elhangzásának helyére, akkor maga a tartalma is eszembe juthat. Nem volt túl naiv feltevés ez, többször is bejött már a múltban, szóval egy próbát mindenképpen megért.
Eltartott egy darabig mire észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Elkerekedett szemekkel néztem a nőre, aki a társalgóban illegett-billegett, nem értettem a látványt. Az öltözködése alapján olyan volt, mintha egy történelemkönyvből lépett volna elő, a ruhái minősége sem árulkodott másról... És a viselkedése sem.
Egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra.
Mi az, jelmezbál van a Navinében?
Természetesen teljesen tipikus módon rögtön a Navinére asszociáltam bármiféle hasonló furcsaságról. De aztán, ahogy közeledni kezdett felém a nő, az arcomról hamar leolvadt a mosoly és nem csak a váratlan társaság miatt, hanem mert gyors felismerést tettem. Nem volt még olyan régen, hogy Adammel ücsörögtem a tóparton... Annyira rég legalábbis biztos nem, hogy ne emlékeztem volna arra, mit jelent a sápadt bőr, a természetellenesen csillogó szemek. A viselkedése pedig csak mégjobban megerősített ebben, főleg akkor, mikor odanyújtotta nekem a kezét.
- Én ugyan meg nem csókolom... - szűrtem a fogaim közt a szavakat, és inkább megragadtam a kezét és jó férfiasan megráztam. Hideg, mint a franc. Hát persze. Adam elindíthatott valamilyen láncreakciót, úgy tűnik most már soha nem lesz többé vámpír-mentes napom. Lehet, hogy be kellene újítani egy fokhagymában gazdag étrendet, meg pár ezüstgolyót, és átváltani a bigott kereszténységre, különben hamar megüthetem a bokámat. Persze lehet, hogy úgy is megütném, mert egy fokhagymás lehelletű, töltött fegyverrel járó, nagyon vallásos nővel valüszínűleg csak a macskái fognak valaha is együtt élni. No offense.
- Üdvözlöm. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, mert rájöttem, hogy jobb óvatosnak lenni vele. Adamnél tudtam mire számíthatok, de nála fogalmam sem volt róla. Akár egy mozdulattal eltávolíthat az élők sorából, ami annyira azért nem lenne vicces, ámbár a mai nap humorának tökéletesen megfelelne... Újabb ok, hogy meghúzzam magam. Node a kezét az Istenért (hopsz, szádra hiába ne vedd!!) sem fogom megcsókolni.

Idegesítő szipirtyó

Ó jó ég Lilla, már megint mibe keveredtél! Vannak akik isznak, vannak akik drogoznak. És vannak, akik mindennapos programként futnak össze elmeroggyant vámpírokkal. Mert ugye nincs is jobb, mintha csak egy rossz szón múlik az életed... Főleg, ha az adott illetőnél szinte minden rossznak számít. Kicsit kezdett emelkedni bennem az adrenalin szintje, egyenesen arányosan azzal, ahogyan Etelka is egyre erősebb hangon beszélt. Mindenesetre igyekeztem magamra nyugalmat erőltetni, mert tudtam, hogy a félelmemet érzi. Bár igazából nem voltam benne biztos, hogy az ne lett volna neki esetleg pont hogy hízelgő. Ez a nő fordítva van bekötve.
-  Elnézést. - mondtam cseppet sem bűnbánó hangon, ugyanis inkább dühített a helyzet, mint amennyire megijesztett. Legrosszabb esetben még a végén véletlenül és vámpírrá válok, és akkor szétrúghatom azt az úri valagát.
Kicsit megijedtem, hogy esetleg hozzám beszélt, amikor ráripakodott a manóra, de szerencsére nem. Na nem azért, mert akkora feladat lett volna elkészíteni egy teát... Csak kissé tartottam a reakciótól, amit akkor kaptam volna, mikor bűbájos mosollyal a képébe mondom, hogy nem kap fityiszt sem.
- Ez nem egy palota, és úrnője sincs. Ez egy iskola. Ön pedig attól tartok, hogy átugrott pár évet. 2016 van, ez pedig egy mágustanoda. Nem véletlenül hordok nadrágot... Változott a divat. - zúdítottam rá az információkat, az utolsó mondatommal pedig igyekeztem a logikai készségeire is hatni, már amennyiben volt neki olyanja. Ez bátor húzás volt, de sosem voltam beszari. Ha most nem nyír ki, akkor soha... De így legalább hátha képben lesz, és akkor nem kell hallgatnom ezt a sok baromságot tovább. Így is elég fárasztó volt ez a nap. Lehet, hogy ezt a napot a gyengélkedőn végzem... Vagy a hullaházban.

Etelka

Ha ember lenne igazából csak mulattam volna a puffogásán, így azonban inkább ijesztő volt. Nagyon remek lenne, ha nem belőlem vacsorázna, és nem is próbálna megölni. Fiatal vagyok én még a halálhoz, sok a dolgom. De úgy vettem észre, hogy amikor felvilágosítottam a megváltozott viszonyokról és a kor előrhaladásáról, mintha tényleg rögtön vette volna az adást. Abban reménykedtem, hogy ettől meg is fog végre nyugodni, és talán megérti, hogy nem rosszindulatból nem rajongom körbe, hanem mert ez egyszerűen már nem szokás. Vagyis szokás, csak manapság teljesen máshogy csinálják, és máshogy is nevezik...
Azonban hamar elmúlik a nyugalmam, mikor rájövök, hogy Etelka most rám mérges valószínűleg, mint a rossz hír hozójára. Hát ez remek, egy esélyem volt, és azzal is megöletem magam.
Persze először inkább csak tartottam magától a lehetőségtől, valós veszély azonban nem volt... Ám lett. Etelka közelebb lépett hozzám, és egyértelműen értésemre adta, hogy meg akar kóstolni.
Megmerevedett mindenem, nem bírtam megmozdulni, csak álltam és vártam, hogy most mi lesz. Az adrenalinom felszökött, rettegés fogott el.
Nemnemnem NEM! Könyörgöm, hagyj békén könyörgöm!
Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, egyszercsak félreállt mellőlem. Hamar észrevettem azonban, hogy nem én tudok a gondolataimmal irányítani vámpírokat, hanem a teája érkezett meg.
Rögtön hátrálni kezdtem, az ujjaimat a pálcám köré fontam, és igyekeztem minél nagyobbra növelni a távolságot kettőnk között, hiába tudtam, hogy valószínűleg nem tartana neki sokáig újra mellettem teremni.
- Mit szólna, ha elvinném az igazgatóhoz? - kérdeztem készségesen, kedvességet erőltetve magamra. Valamit csak fel kell ajánlanom, ami kicsit jobban leköti az érdeklődését, minthogy megkajáljon. Nincs még kedvem elvérezni, egyébként sem vagyok étel. Menjen és keressen valaki mást... Vagy itt a manó is. Bánom is én, csak a közelembe ne jöjjön mégegyszer.

Etelka

Folyamatosan a fülemben csengtek a szavai, még jóval később is, azonban a pálcámon a szorításomat egyáltalán nem állt szándékomban enyhíteni. Ettől függetlenül viszont, nem állt szándékomban úgy tűnni, mint aki alatt mindjárt összeroskadnak a lábai, így aztán szépen elővettem rendesen azt a pálcát, és magam előtt keresztben megfogtam, a markolatát a jobb, a másik végét a bal kezemmel fogva. Nyugodtabb testtartást vettem fel, kissé kifújtam a levegőt, kékjeimet pedig a nőre szegeztem.
Elégedetten sóhajtottam egy picit, láthatóan sikerült eltalánom, hogy mi az amit hallani szeretett volna, bár volt egy erős sejtésem, hogy hamarosan ki fog ábrándulni. Portnipper igazgató úr valószínűleg nem pont az a fajta "előkelőség", akivel Etelka szívesen teázgatott volna... Gyanítottam, hogy elégedetlen lesz majd, de egyelőre azonban neki erről nem kellett tudnia. Nekem pedig éppen elég lesz az igazgatótól annyi, hogy biztonságba kerülök, mert onnantól nem egyedül leszek egy vámpír ellen az elsőévfolyamos kis varázslataimmal.
Egyébként sem értem, hogy kerülhet ide egy ilyen vámpír.
Futott át az agyamon, az ilyen szócskát meg is nyomtam gondolatban. Adamre gondoltam, aki szintén megfordult a kastélyban. Ő tudott alkalmazkodni, sőt, még az iskolai életnek is szerves része volt az Edictum kapcsán. Ugyanakkor Etelkáról hasonló kvalitásokat nem lehetett elmondani. Hogyan jutott be ide? Vagy ha eddig is itt volt, akkor hol volt idáig? Miért nem hallottam még róla soha? Miért lehet itt egyáltalán, ha egyszer veszélyes? Sok kérdés cikázott bennem, és csak reménykedni mertem, hogy az igazgatói irodában majd válaszra lelek velük kapcsolatban. És hogy eljutok odáig.
- Köszönöm. - léptem közelebb Etelkához, bár erőszakot kellett, hogy vegyek magamon. Egy könnyed, elegáns mozdulattal vettem el az egyik csészét. Igyekeztem engedelmesnek tűnni, és abban is biztos voltam, hogy a mozdulataim kecsessége is Etelka számára a jólneveltség számlájára fog íródni (holott szegény nem tudhatta, hogy ma már szinte csak a táncosok rendelkeznek ilyen képességekkel a hétköznapokban). Úgy voltam vele, hogy minél "jobban" viselkedem, annál hamarabb érhetem el nála, amit akarok. Nem volt könnyű rávennem erre magamat, mert legszívesebben már kiszaladtam volna a társalgóból, vagy már rég elcibáltam volna magammal az igazgatóiba, csak hogy vége legyen az egésznek... De nem találtam okos ötletnek, hogy kihúzzam a gyufát.
- Ha úgy érzi készen áll, akkor pedig szívesen mutatom az utat. - néztem rá, mikzöben finoman visszatettem a csészémet az asztalra, és vetettem egy segélykérő pillantást a manóra. Ha ő esetleg hamarabb elszabadul innen mint én, egyébként is hozhatna segítséget, ennyire talán még a házimanók sincsenek a fejükre ejtve... Legalábbis őszintén reméltem.