-Atya ég!! Hol vagyok? -
Marci kábán hunyorogva pislog ki a takarója alól egy számára teljesen ismeretlen helyen. Hatalmas fényáradat tölti be a szobát, ami teljesen elvakítja az éppen ébredező fiút. Az első gondolata, hogy ez biztos a túlvilág és valami megmagyarázhatatlan módon kerülhetett ő ide, hiszen az utolsó emléke az, hogy leszáll a vonatról... Na de nézzük is az elejéről a történetet.
Farkas Marcell egy meglehetősen különleges figura, meglehetősen különleges történettel. A fiú édesanyja mellett nevelkedett, akinek semmi köze nem volt soha a varázslóvilághoz, még csak nem is hallott a létezéséről.
Marci anyukája a kamaszkorát hatalmas lázadások közepette élte át, folyamatosan ellenkezett igazából mindennel és mindenkivel, aki körülötte volt, állandóan az utcákat járta, bulizott, ismert mindenkit a városban, és elég gyakran közeli kapcsolatba került különböző férfiakkal. Egy ilyen "kapcsolatban" fogant meg Marci is, de sosem derült ki, hogy ki lehetett a vér szerinti apja. Az anyja 19 éves volt, amikor Marci világra jött és azóta neki szentelte az életét. Felhagyott a bulizással, elkezdett dolgozni, majd pár évvel később az iskolát is befejezte. Marci soha nem tudta megbocsátani neki azt, hogy nem ismerhette az apját, és ezt viszonylag gyakran tudatta is az édesanyjával. Nem volt sosem egyszerű gyerek, furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történtek körülötte, és ezekről nem is szívesen beszélt másokkal. A haragja ellenére Marcinak mindig is nagyon különleges kapcsolata volt az anyukájával, hiszen ő volt az egyetlen, akire mindig számíthatott, aki nem ítélte el őt és kíváncsi volt a fiú belső világára.
A fiú 14 éves korára nagy döntés elé kerültek, ugyanis választaniuk kellett, hogy Marci állami iskolában folytassa-e tovább a tanulmányait (amiben eddig nem sok sikert ért el), vagy beiratkozzon egy magániskolába rengeteg pénzért, ahol talán majd tudnak valamit kezdeni az ő sajátos személyiségével. Marci szerette volna otthagyni a jelenlegi osztályát, de az édesanyja nagyon aggódott a költségek miatt, úgy érezte, hogy ez még nem fér bele nekik. Hiába volt jó állása és egészen korrekt fiztése, a tandíj annyira horribilis összeg, hogy félő volt, hogy az életük vitelére nem maradna pénze.
Ebben a dilemmában érkezett meg Marci levele Bagolykőből. Először azt gondolta, hogy ez csak egy rossz vicc, és valamelyik haverja akarja őt hülyére venni, de valahol mélyen volt egy ismerős érzése, egy erős vonzás, ami az iskola felé húzta őt.
Sokat veszekedtek a kérdésen az anyukájával, mert ő abszolút hitetlenkedve állt a kérdéshez. Teljesen biztos volt benne, hogy varázslat nem létezik, és hogy ez az egész csak egy nagy humbug, ami elvonja a figyelmüket az igazán lényeges problémáról.
Marciban viszont napról-napra erősödött az érzés, hogy meg kell próbálnia, el kell mennie arra az állomásra, és meg kell nézze, hogy valóban indul-e az a vonat. Az édesanyja az utolsó pillanatig ellenkezett, de Marci megmakacsolta magát, és a levélben megjelölt napon hatalmas veszekedés közepette a vállára vett egy hátizsákot, majd elindult az állomás felé.
Legnagyobb meglepetésére valóban ott volt a vágány, és perceken belül a vonatot is megpillantotta, ami a Bagolykő Mágustanoda diákjait szállítja az iskolába. Talán még soha életében nem félt annyira mint akkor, amikor fellépett a vonatra. Nem tudta mire vállalkozik, vagy hova tart, csak reménykedett benne, hogy a megérzése nem csal. Titkon abban bízott, hogy talán most lehetősége lesz egy picit közelebb kerülni a vér szerinti édesapja kilétéhez, mert arra már rájött, hogy ha ez az egész valóságos, akkor csakis az apjához lehet köze.
Így történt hát, hogy megérkezett a faluba, egy hirtelen mozdulattal lepattant a vonatról, majd a következő pillanatban itt találta magát ebben a fényes szobában teljesen értetlenül és összezavarodva.

Anastasia Strakhova

Marcellnek lassan tisztult a látása. Elkezdtek körvonalazódni körülötte a tárgyak, de továbbra is minden teljesen ismeretlen volt. A fiú érezte, hog sajog a feje, de fogalma sem volt róla, hogy ennek mi lehet az oka. Odanyúlt hát a sajgó pontra, és rémülten összerezzent ahogy megérezte a hatalmas kötést a fején. Már szinte egy pánikroham kerülgette őt, amikor hirtelen bekúszott elé egy arc, amiből szintén nem sokat látott a vakító fényesség miatt, de a hang nagyon megnyugató volt, amin az ismeretlen hozzászólt.
-Üdv! És... hogyan kerültem ide? Csak arra emlékszem, hogy leszállok a vonatról, és.. - Marci a fejéhez kap, mert hirtelen iszonyatosan megszédült. Muszáj visszafeküdnie egy kicsit, mert félő, hogy újra eszméletét veszti. Kicsit sután mozog, de azért előre tudja tolni magát annyira, hogy lassan visszaereszkedhessen a fekhelyére.
-Igazából nagyon szomjas vagyok!-
A fiú hálásan pillanott a nőre, mert érezte, hogy egy pohár víz most életmentő lenne számára. Lassan kezdett kirajzolódni előtte a nő arca. Csinos, kedves tekintetű gyógyítóhoz volt szerencséje, aki továbbra is nyugodt hangon szólt a fiúhoz.
Marci a következő pillanatban mozgást érzékelt a terem másik feléből, majd pár másodperc múlva már ott ült a lábánál a hatalmas szőrpamacs. A fiú számára megnyugtató volt, hogy ebben a világban is ugyanolyanok a macskák, mint az övében, és nem valami vérengző fenevad pislog felé az ágy végéből. Marci mindenben kereste a fogódzókat, hogy egy kicsit megnyugtassa magát, hogy jó helyen van, és nem élete legrosszabb döntése volt felszállni arra a vonatra.
-Semmi gond, szeretem a macskákat!- Hálásan mosolygott a nőre, de azt semmi pénzért nem vallotta volna be, hogy valójában miért is örül ennyire a szőrmók jelenlétének.
- Hát igen... Igazából már szeptemberben el kellett volna jönnöm, csak... nem volt egyszerű elszakadnom otthonról. Tudom... hülye kérdés... De Ön is valamilyen varázsló?-
Marci kicsit kellemetlenül érezte magát, mert tudta, hogy a következő néhány hétben rengetegen fogják őt totál idiótának tartani. Pedig eddigi élete során mindig ő volt az, aki másokat lenézett, és azok ennek ellenére is feléztek rá. Nehéz lesz ezt megélnie, de azzal nyugtatta magát, hogy ez csupán csak átmeneti időszak.

Marci kezd magához térni, és ezzel együtt az emlékek is lassan kúsznak vissza a fejébe. Az eddig is megvolt neki, hogy a vonat megérkezik az állomásra, még az is, hogy elindul lefelé a lépcsőn, de onnantól kezdve teljes képszakadás. Viszont ahogy a gyógyító felvilágosítja, hogy mi történt, mintha neki is bevillanna egy emlékkép az esésről.
- Nagyon köszönöm, hogy segítettek! Lehet valamit tudni már arról, hogy van-e valami komolyabb gond? -
A fiú őszintén hálás, amiért ennyire kedves és megnyugtató vele ez a hölgy. A fizikai gyógyítás mellett a lelkének is nagy szüksége van most erre, mert még mindig kételkedik abban, hogy ő valóban varázsló lenne, és nem valami félreértés történt a levelét illetően.
Idő közben a cicus közelebb hozzá. Nagyon barátságos kis állat, és látszólag egyáltalán nem tart az idegenektől. A fiú kedvesen megsimogatja őt, amiért hangos dorombolással hálálkodik.
Marcinak úgy tűnik, mintha a nő teljesen megértené a helyzetét. Talán már találkozott hasonló sztorival, ami jelen esetben igen bíztató lenne, hiszen ez azt jelentené, hogy nem ő az egyetlen itt, akinek lila gőze sincs a mágiáról.
- Megtenné, hogy mesél nekem egy kicsit az iskoláról? Meg erről az egész varázslat témáról? Minden is érdekelne... - A fiú kérlelő pillantást vet gyógyítójára, de érzi, hogy az lenne a korrekt, ha ő is mondana valamit magáról.
- Az igazság az, hogy én soha életemben nem találkoztam még mágiával. Amikor megkaptam a levelet nem is igazán hittem el, csak folyamatosan éreztem, hogy meg kell próbálnom, adnom kell egy esélyt a dolognak. Annyit mondtak, hogy a Rellonba fogok kerülni, de ez sem sokat segített rajtam, mivel fogalmam sincs róla, hogy mi is az a rellon. -Marci elneveti magát, mert így kimondva még abszurdabbnak tűnik a helyzete.

Anastasia Strakhova

Marci egyre jobban érzi magát a bőrében. Szerencsére a látása is visszatért, így jobban szemügyre tudja venni az őt körülvevő termet. Valójában egészen hasonló egy sima gyengélkedőhöz, annyi különbséggel, hogy mintha változna a falak színe. Természetesen a fiú úgy gondolja, hogy csak képzelődik, hiszen az ő világában a falak színe nem szokott csak úgy magától átalakulni, így az egészet próbálja a fejsérülésére fogni.
- Rendben! Igazság szerint lehet, hogy a látásom még nem teljesen tiszta... -
Marci nem meri bevallani a gyógyítónak, hogy mit látott, ezért inkább ilyen óvatosan fogalmaz, aztán ha nagyon szükség lesz rá, akkor úgyis kifejti részletesebben a problémát.
A hölgy valóban nagyon kedves, a macsek után ő is leül Marci mellé, persze csak a másik ágyra. A fiú kíváncsi tekintettel fordul felé, miközben folyamatosan simogatja a cicust.
- Nagyon köszönöm! Ez így nem is hangzik olyan ijesztően! És honnan fogom tudni, hogy egyáltalán hova kell mennem? Van erre valami rendszer, hogy ki hol lakik?-
Marci már nem érzi magát olyan kellemetlenül a helyzetben, hiszen láthatóan a gyógyító egyáltalán nincsen meglepve a fiú tudatlanságától. Ezáltal a félelmei is kezdenek enyhülni, és a helyüket kíváncsiság tölti be.
Ahogy hallgatja a rellon ház jellemzését, egészen pontosan megérti, hogy miért is oda került ő, bár az még mindig nem világos számára, hogy ezt honnan tudták, hiszen nem is ismerik őt.
- Igyekszem így tölteni majd a következő éveimet. Azt hiszem most még szükségem lesz egy kis időre, hogy tényleg felfogjam ezt az egészet, és elkezdjm megismerni a varázslóvilágot. Erről az oldalról egyelőre olyan az egész, mint egy álom, amiből nem lehet felébredni. -
Ahogy hangosan kimondja a szavakat, ő is végre megérti, hogy pontosan mi is történik benne. Ez sokat segít a saját maga megnyugtatásásban, és abban, hogy felszívja magát és szembenézzen az új kihívásokkal.
- Azt lehet már tudni, hogy meddig kell még itt maradnom? Nem mintha nem érezném magam jól, csak kíváncsi lettem.- Marci kedvesen mosolyog a gyógyítójára, hiszen valóban jól érzi magát itt, és tudja, hogy örökre hálás lesz neki ezért a beszélgetésért.

Sajnos pontosan úgy történt, ahogyan Marci várta, és a gyógyítónak nem volt elég annyi, hogy valami gond van a látásával. Így hát kénytelen bevallani a furcsa képzelgését.
- Igazából egyik sem... Olyan, mintha változna a falak színe. Eddig simán fehérnek tűnt, most meg felvett egy narancsos árnyalatot. -
Marci pislog néhányat, hátha változik a helyzet, de be kell lássa, hogy állandósult a sárgaság körülötte.
- Ez jól hangzik! És annak mi a jelentősége, hogy ki melyik házba kerül? Azon kívül, hogy ezek szerint máshol lakunk és más a személyiségünk. -
A fiú mindent tudni szeretne. Szinte biztos, hogy a házába érve mindenre választ kapna, de túl kíváncsi ahhoz, hogy addig bírjon várni. Így amíg nem megy a gyógyító agyára, addig nagy valószínűséggel folyamatos kérdésáradatra lehet számítani.
- Igen... lenne! Azt szeretném tudni, hogy vannak mások is, akik még nem ismerik ezt a világot? Vagy itt mindenki úgy szokott érkezni, hogy mindig is ebben élt?- Ez a kérdés már a vonatút óta nyomasztotta Marcit. Nem akart ő lenni a különc, aki mit sem ért a körülötte történő dolgokból. Nagyon bízott benne, hogy a helyzete nem olyan extra Bagolykőben, úgy több esélye lenne, hogy elkerülje a lúzer szerepet.
- Ez egészen bíztatóan hangzik! Bár szerintem már reggelre is tök jól leszek, és akkor talán elmehetnék... De persze visszajövök kontrollra, vagy bármi! - Huncut vigyor jelenik meg a fiú szája sarkában, ahogy próbál egyezkedni jótevőjével. Ebből már maga is érzi, hogy kezd visszatérni belé az élet. Magabiztosan kihúzza magát, mint akinek kutya baja. Akaraterőből bőven jutott neki...

Marci nagyon tart tőle, hogy a látászavar miatt azt fogja mondani a gyógyító, hogy még tovább bent kell maradnia a gyengélkedőn. Tényleg jól érzi magát, de nagyon kíváncsi már a kastély többi részére, alig várja, hogy felfedezhesse az egészet!
- Ó... Na erre nem számítottam! Akkor ez jó hír! Nincs akkora gond az agyamban.- Marci megkönnyebbülten sóhajt fel. Csak az hiányzott volna, hogy valami maradandó károsodást szenved. Így is épp elég lesz neki a fejsérülését takargatni, nem hogy még a szeme is elromlik.
- Értem-értem! Akkor ezeknek még utána kell járnom. -
Marci cinkos mosollyal néz a mellette ülőre. Ezek szerint ő sem volt szent diák korában. Ez mondjuk még szimpatikusabbá teszi őt a fiú szemében. Nem godolja, hogy mindenkinek állandóan a rosszaságon kellene törnie a fejét, de azért az jól jön, ha az emberekben van egy kis lazaság. Könnyebben lehet úgy venni az akadályokat, és nem mellesleg iszonyatosan szórakoztató.
- Jólvan, jólvan. Akkor holnap este! -
Marcinak be kell látnia, hogy teljesen esélytelen a nővel szemben. A szabály az szabály, és ezzel szemben most tényleg semmit nem tud tenni. Meg hát nem is igazán akar. Megéri neki az az egy nap várakozás, annak érdekében, hogy ezt az éppen kiépült jó kapcsolatot megőrizze.
- Akkor viszont alszom még egyet, hogy gyorsabban teljen az idő. Nagyon köszönöm a segítségét, de tényleg! Őszintén hálás vagyok!-
A fiú összekuporodik az ágyban, és félig lehunyt szemekkel még visszamosolyog jótevőjére. Ilyenkor valóban látszik rajta, hogy minden megpróbáltatás ellenére mennyire fiatal is még ő.

//Köszönöm a játékot!   //