-=Ébredés=-

Legnagyobb meglepetésemre a gurkó nem talált el. Ott lógtam fejjel lefelé, összeszorított farpofákkal, hogy ha az engem követő gurkó nem száguld el felettem, akkor kevésbé fájjon, amikor sejhajba billent. De ez nem történt meg. Föltornásztam magam a seprűm tetejére, és körülnéztem, mit sikerült véghezvinnem.
A passz tökéletes volt, Bran sikeresen elkapta. Eléggé lemaradtam tőlük, de azért próbáltam felzárkózni. Nedra viszont ott volt elöl, így a kvaff hozzá került, és ennek örömére dobott is egy gólt. Vettem egy mély levegőt, aztán kifújtam, hogy lehiggadjak. Én voltam jelenleg leghátul, ezért feljebb szálltam, hogy átlássam a felállást. A Navinés őrző kidobta a bőrt, és az egyik hajtólány már száguldott is a mi térfelünk irányába. A többiek üldözőbe vették, én viszont még álldogáltam egy kicsit. Úgy terveztem, ha elég közel ér, akkor felülről -mint egy rakéta- letámadom, és kikapom a kezéből a lasztit. Felfelé úgyis kevesebbet figyel az ember, nem? A lány passzolt, és pedig készülődtem a támadásra, amikor...
Még életemben nem láttam ilyet. Egy madár-ló hibrid, vagy a fene tudja, micsoda szállt be a pályára, és egy navinés lányra támadt. Felülről jól láttam, ahogy beleharap, aztán a többit eltakarta a szárnyával. Ármin száguld, és köteleket lövell a pálcájából, azonban a lény a lányt magára hagyva próbált kitérni. A hatalmas kígyónak tűnő szálak tehetetlenül estek a földre, majd eltűntek.
Szememmel a sérült navinás terelőt kerestem. Akármennyire is ellenük voltunk, azon körülmények között ez nem számított. És akkor...
Későn vettem észre, hogy a "madár" felém próbál meg elmenekülni. Nem is vett célba. Nem akart igazán bántani. Csupán nagyobb sebességgel akart eltűnni, és az arcomat éppen jó elrugaszkodó felületnek ítélte. Az egész olyan volt, mintha egy puha párnába rejtett dinnyével nagy lendülettel fejbe csapnának. A világ sötéten lüktetett, és a füleim sípolásán kívül nem hallottam semmit. A sikítozó lelátó pantomim előadássá változott. Meleget éreztem a számon: eleredt az orrom vére. Úgy tűnik, ez minden meccsem velejárója lesz.
Elindultam lefelé, hogy a gyógyító megint elláthasson. A tenyeremet néztem, ahogy a kis vörös cseppecskék melegen koppannak rajta. El is felejtettem, milyen magasan voltam. Csak szálltam és szálltam lefelé, egyre intenzívebb lüktetéssel. Nem túl nagy a vérveszteség, de éppen elég ahhoz, hogy fokozza a taslival járó tüneteket. Már gyanúsan sok ideje nem értem el a földet, ezért levettem a markomban lévő, alvadni kezdő tavacskáról a tekintetem, és lepillantottam. Nos, ezt nem kellett volna. Ahogy a fejem oldalra billentettem, ahogy a talajtól elválasztó méterek látványa megszédített, ahogy a szemeim sötéten lüktettek...
Egyszerűen leszédültem a seprűről. Fejjel előre száguldottam az egykor megmenekülést jelentő talaj felé, mint egy rakéta. Mindössze három méter lehetett a távolság, de nekem harmincnak tűnt. Zuhanás közben Dashát szúrtam ki, láttam az arcán az iszonyatot. Ekkor olyat éreztem, mint amilyet egy buborék érezhet, mikor kipukkan. Nem hatalmas robbanás, nem kibírhatatlan fájdalom... Csupán kis hanghatás, aztán sötétség.
_______________________________________________________________________

Álmodtam. Nem emlékszem, hogy mit, de álmodtam. Kis, halvány töredékek, egy keserédes, felsőbbrendű kacaj és egy mondat maradt csak meg. Azonban ezek mélyen belevésődtek az agyamba. És az alak, aki, vagy ami kiadta ezeket...
Leginkább úgy tudnám leírni, mint a világ legmélyebb hangú harangja. De... Egyben fülsértő, mint két acéllemez között morzsolgatott homokszemcsék csikorgása. És nyugodt volt, de egyben játékos. A Halál hangja volt ez. És amit mondott... Számomra nem volt éppen pozitív.
_______________________________________________________________________
Lassan kinyitottam a szemem. Még nem volt világos, de sötét sem volt már; nem sok kellett a napfelkeltéhez. Ezek a fényviszonyok szerencsére nem bántották a retinámat, szóval körül tudtam nézni. Még sosem voltam a gyengélkedőn, de azért villámlogikámmal ki tudtam következtetni, hogy ez az lehet. Kerestem a lányt, aki talán még nálam is rosszabbul járt, de nem volt sehol. Ekkor merült fel bennem: mennyi ideje lehetek itt? Ha tényleg olyan súlyosan megsérült, ahogy azt gondolom, akkor egy-két napig legalább itt kellett lennie... De lehet, hogy a lányoknak külön részlegük van, hogy - bár van paraván - ne legyenek gondok az öltözködéssel, higiéniával. Sóhajtottam egy hatalmasat, felültem, és az álmomon próbáltam gondolkodni, hátha eszembe jut valami, hátha az a mondat mégsem jelent semmit, hátha...
Gondterhelten vakartam volna meg a fejem, ha nem lett volna rajtam turbán. Pár percig így ücsöröghettem, fél kézzel a fejemet fogva, amikor beugrott. Lezuhantam. Ebben a pillanatban meg is fájdult a fejem, mintha a kín csak vezényszóra várt volna. Nem volt vészes, így fel sem szisszentem, csak grimaszoltam. Nem tudom, hogy keletkezett-e seb a fejemen, és azért van bekötve, vagy ez valami ősi indián módszer, és tele van gyógyfüvekkel, vagy imákkal, vagy varázs cuccokkal, de nem is izgatott. Inkább a meccs kimenetele érdekelt. Ha megnyertük, akkor elsők lettünk. Ha vesztettünk, akkor nagyon valószínű, hogy utolsók. Azonban az is lehet, hogy az a bizonyos incidens miatt elnapolták a mérkőzés befejezését.
Meg sem próbáltam elhagyni a termet. Még csak fel sem keltem az ágyból. Nem voltam álmos, aludtam eleget, de nem akartam, hogy esetleg - ha mégsem gyógyultam még meg, és komolyabb a sérülésem - összeessek a folyosón, aztán a diákok találjanak rám. Visszafeküdtem, összekulcsoltam a kezem, és a fejem alá tettem. Még a turbánt sem vettem le. Csak feküdtem, és gondolkodtam az eredményeken, a másik lányon, és legfőképp az álmomon. A mondaton, ami egyben egy ígéret volt magától a Haláltól.

Izaa

Halvány fogalmam sincs, meddig feküdtem, magam elé meredve. Arra eszméltem fel, hogy valaki mellettem ül. Ha sötét lett volna, akkor leugrottam volna az ágyról ijedtemben, de már felkelt a nap. Hogy elrepült az idő!
-Szia... - hunyorítottam, nem mintha nem láttam volna rendesen, csak így hatékonyabban tudtam rendezni az agyamban lévő kusza szálakat - Iza.
A hogylétem iránt érdeklődött. Tulajdonképpen ötletem sem volt, mennyire vagyok rendben, ezért óvatosan a kötés alá nyúltam.
-T... Tortát? - hatalmasra tágultak a szemeim, talán még a számat is nyitva felejtettem. Már az is ledöbbentett, hogy valaki ilyen korán - ha egyáltalán korán volt, a biológiai órám még nem működött rendesen - meglátogatott, hát még hogy hozott nekem tortát! Réhéhépatortáát!
Szinte extázisba kerültem a sütemény láttára, és csak akkor tértem vissza a való életbe, amikor Iza rákérdezett, hogy fáj-e a fejem. El is felejtettem, hogy a bal kezem még a kötés alatt van.
-Nem fáj. - Rámosolyogtam, aztán megtapogattam a fejem búbját. Kis heg maradt csak, a hajamnak nem esett bántódása, de amikor a sérülés helyéhez értem, azért még megsajdult. De ezt neki nem kell tudnia, nehogy akárki emiatt idegeskedjen. Pár nap, vagy talán annyi sem, és elmúlik ez is.
-Már semmi bajom. Köszi, hogy benéztél hozzám. Izé... Mióta vagyok itt? És mi lett a meccsel? És a lány, akit szintén megtámadott az a... És mi volt az, ami megtámadott minket? És... te sütötted? - tele voltam kérdésekkel, de egyenlőre ennyit zúdítottam csak rá, és még így is sok volt. Reméltem, hogy nem retten meg a kifakadásomért, de úgy éreztem magam, mint egy amnéziás.

Iza

Nem volt kedvem összemaszatolni magam, szóval megmondtam Izának, hogy mi az ábra.
-Figyelj, a sütit majd megesszük, amint az orvos visszajön. Nem biztos, hogy jó szemmel nézné, ha mindent összemorzsáznánk. Ráadásul szerintem elég jól vagyok ahhoz, hogy még ma leléphessek innen, szóval talán találhatunk ennél komfortosabb helyet is az evéshez.
Mosolyogva mondtam mindezt, és komolyan is gondoltam, de a gyomrom nem értett egyet az agyammal, és egy hangos mordulással jelezte, hogy jól esne neki végre valami étel.
-De... egy kis kóstoló nem árthat meg, ugye? - vigyorogtam, és lenyúltam egy szeletet. Megszagoltam, jó illata volt, de még nem haraptam bele.
A sok kérdésemre inkább nem válaszolt, biztos mert túl sokat kérdeztem egyszerre. Válasz helyett egy kérdést kaptam.
-Hát.. Elindult a meccs, csináltam a cselt, aztán felrepültem magasra. Ott várakoztam, amikor az az izé berepült a pályára, és megharapta a sárga csajt. Aztán Ármin megpróbálta elkapni a szörnyeteget, de elmenekült, éppen felém. Szerencsére nem támadó szándékkal közelített, szóval nem is karmolt meg, se semmi, csak arcon rúgott. Innentől homályos, de azt még tudom, hogy megpróbáltam leszállni, hogy a doki elláthasson, mert vérzett az orrom. Aztán... puff.
Itt szünetet tartottam. Nem tudtam, hogy beszélhetek-e neki az álmomról. Ha nem jelent semmit, és csak egy szimpla álom volt, akkor felesleges elmondanom. De ha nem csak álom volt... Ha tényleg a halállal találkoztam... Akkor pláne nem mondhatom el. Nem akarom, hogy emiatt akárki is idegeskedjen. Nem hiszek benne, hogy az álmok jelentenek valamit, de ez egy kivételes alkalom. Olyan valóságos volt. Ha álmodom, akkor a látvány marad meg az emlékezetemben, nem pedig az álmomban szereplő lények hangja. Ez alkalommal viszont nem emlékszem az alakra, csak a hangjára. Az a hang örökre belevésődött az agyam szürkeállományába.
-Aztán itt tértem magamhoz. Itt feküdtem, mindenfélén gondolkodva, amíg rám nem találtál. - Rámosolyogta, és haraptam a tortából. Egészen finom volt, de apáét meg sem közelítette. Mondhatni, életem harmadik legjobb répatortája, úgy, hogy a második hely ürese maradt. Ez egy pék fiától hatalmas dicséret!
A sütit, mint azt sikeresen kiderítettem, nem ő sütötte. Óh, minő csalódás!
-Mindenesetre köszönöm! A tortát, és hogy benéztél hozzám. - hálásan mosolyogtam, aztán leesett, hogy ez kicsit úgy hangzott, mintha el akarnám küldeni, hiszen az emberek búcsúzkodáskor köszöngetnek.
-Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kezdtem a kérdések lassabb adagolását. Talán így választ is kapok.

Iza

-Egy hétig?! - Tátott szájjal meredtem a lányra, nem tudtam elhinni, hogy ilyen sokáig nem voltam magamnál. Mi mindenről maradtam vajon le? Mikor is lesznek a vizsgák? A tananyagot is be kell pótolnom!
-Azt hiszem... Keresnem kell majd valakit, aki odaadja a füzeteit. - mondtam, amint képes voltam felhajtani az állkapcsomat a helyére.
Ekkor kijött a dokibá', és levette a kötést. Behúztam a nyakam, hogy kevésbé fájjon, de felesleges volt: olyan óvatosan csinálta, hogy meg sem éreztem. Vagy már talán meg is gyógyultam? Szerencsére a fel nem tett kérdésem nem maradt megválaszolatlan; az indián nem tette vissza a kötés, helyette a ruháimra mutatott, amit most vettem észre egy éjjeliszekrény tetején. Egy pillanatra megrémültem, hogy tök meztelenül fekszem itt, de aztán megnyugodtam, mert kaptam betegköténykét, vagy mit.
-Mit szólnál hozzá, ha a többit a klubhelyiségben ennénk meg? Talán a többiek is csatlakoznak. - Ezzel rejtve arra céloztam, hogy szeretnék átöltözni, és egy pöppet kényelmetlenül érzem magam, ha figyelnek közben. Ha felfogta, akkor elhúztam a paravánt, és elkezdtem belebújni a régi gönceimbe, ha nem, akkor néztem rá egy fél percig, aztán megköszörültem a torkom, és nyíltan kimondtam, hogy szeretnék átöltözni.
Miközben öltöztem, azon gondolkodtam, kitől is kérhetném el a tananyagot. Talán Lina, vagy Bran segít, vagy valamelyik évfolyamtársam... Ezzel a kómás húzással biztos szereztem magamnak egy röpke kis hírnevet, ami talán már most is éppen a feledésbe merülés útján van. Talán megismerkedhetnék új emberekkel! Eridonossal még nem beszélgettem, meccset leszámítva, onnan is biztosan jól jön pár barát, akik kihúznak esetleg a bajból, ha olyan adódik...
Amint elkészültem, visszahúztam a paravánt a helyére, és intettem a javasbácsinak, hogy köszönök mindent.