Többiek

Nem is igazán emlékezett, hogy hogyan jutottak el a gyengélkedőig, pedig biztos volt benne, hogy ő varázsolt, mert ő fogta még most is a pálcát a kezében. Égett szag terjengett a szobában, miközben neki a kezébe nyomtak egy bögrében valamit, és az a kis törpe közölte, hogy igya meg, majd lényegében az ablak felé fordították, a vörös meg persze engedelmesen bámulta a sötét birtokot. Valahol a távolban fény villant - nincs kizárva, hogy az éjszaka folyamán még újabb beteggel gyarapodik a gyengélkedő társulata, de ki tudja. Nem mindenki olyan idióta, mint ő.
Belül egyre gyűlt a feszültség, amit az okozott, hogy képtelen volt kezelni a helyzetet. Nem akart itt maradni, pláne nem akarta nézni, ahogy égett barátját rendbe teszik, de tudni szerette volna, hogy mi lesz vele, úgyhogy mégis maradt. Pedig könnyű lett volna lelépni, megfutamodva slisszolni ki az ajtón, amit senki se zárt be, amíg a gyógyító és a kölyök Gillel foglalkozik. Mégis, csak állt tovább, és nézte az ablak üvegén visszatükröződő mozdulatokat, a lába pedig nem akart neki engedelmeskedni.
Mikor őt is kezelésbe vették, megitta, amit a kezébe nyomtak, mert teljesen mindegy volt az egész, aztán felszisszent, ahogy a csont helyre ugrott, de nem szentelt több reakciót az egésznek. Az indián azt mondta, hogy aludjanak. Jó, akkor alszik, majd, de nem most.
Végignézte, ahogy a másik felhajtja a bögre tartalmát, és leveti magát a Gilbert túloldalán lévő ágyra, látszólag cseppet sem foglalkozva tovább az üggyel, Nath viszont csak addig jutott, hogy leült az egyik fekhelyre, és bambult. Nem tudta pontosan, hogy az előző teában mi volt, de lett volna pár tippje, mert a riadalom és önvád egyre csillapodott a szer nyomán. Nyilván reggel újra fel fog ébredni ez az érzés is, hiszen most is érzi a tompa szúrását, de most... Most nézte a fiút, akit majdnem megölt, de gondolatban is csak kerülgette a tényt, hogy ezt ő tette vele. Valószínűleg az lett volna az elvárás, hogy most belül marja magát, hogy hogyan is tehetett ilyet, vagy legalább fojtogatnia illett volna a megbánás könnyeinek, de nem. Nem érzett szinte semmit, pedig mikor feljöttek, akkor még benne volt az érzés, hogy mennyire gyűlöli önmagát azért, amit tett, még ha másról már akkor sem tudott igazán, de most csak nézett. A fiú mellkasa lassan emelkedett-süllyedt. Még él. Rendbe fog jönni? Azt mondták, igen, de vajon nem hazudtak? És ha ennek nyoma marad? Miért is ne maradna. Akkor pedig ő tehet róla... Nem, még mindig nem sajgott eléggé, és ma már nem is fog.
Ránézett a bögrére, amiben a gyógyító az altatót hagyta, de nem látta értelmét annak sem, hogy azt megigya. Miért aludjon? És amúgy is, hogy merte csak úgy itt hagyni Gilt a férfi? Mi lesz, ha baja lesz, amíg ők mind alszanak? Így aztán csak ült tovább, mereven bámulva jó ideig, hogy vajon lélegzik-e a másik. Nem vette észre, hogy mikor dőlt ő maga is oldalra és aludt bele az éjszakába.