A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=535369#post535369][b]Szelniczky Mínea - 2015.10.26. 19:02[/b][/url]

Sötétség, zsibongás. Homályos, fényes villanások. A fejem annyira lüktet, nem csodálkoznék rajta, ha épp szétrobbanni készülne. Újra sötétség, kivehetetlen hangok, egy férfi mély basszusa valahonnan a messzi távolból mintha szólongatna, amibe kapkodó, kétségbeesett, magasabb hang is vegyül. Aztán fokozatosan elhalkulnak. Végre. Szerettem volna őket megkérni, hogy fogják már be, mert megbolondulok, annyira éget a fájdalom, de valamiért… egyszerűen képtelen voltam kinyitni a számat, és megtenni. Pedig a gondolataimban tisztán és mogorván csengett a hangom, de ők ebből nyilvánvalóan mit sem érzékeltek. Most a mély, fekete ürességben lebegek, mintha álmodnék. Egészen kellemes érzés. Kár, hogy mostanában közel sem ilyen könnyedek az éjszakai fantáziáim.
Amikor legközelebb meghallom a hangzavart, és pár erőtlen próbálkozást is teszek arra, hogy kinyissam a szemeimet, rájövök: elájultam. És amint megérzem azt az eget rengető, egész testemet átjáró zsibbadást, szúrást, fájdalmat, tudom, hogy újra el fogom veszteni az eszméletemet. Még mielőtt ez bekövetkezik, meghallom a hangomat. Idegen hang, keserves nyögés, és ha tudnék, egészen biztos, hogy ordítanék. Helyette megállás nélkül mantrázom: ájulj el, ájulj el, ájulj már el!
Kemény, kényelmetlen matrac nyomja a hátamat, mire legközelebb tudatomhoz jutok. A fülemben süketítő dobolásként hallom az ereimben pumpáló vért, és tényleg, mintha csak kicsi híja lenne annak, hogy menten szétfeszüljön a koponyám. A fény bántja a szemeimet, még mindig sürögnek-forognak körülöttem – nagy gáz lehet, de egyelőre nem vagyok abban az állapotban, hogy visszaemlékezzek, mégis mi történt. Mi okból vagyok a gyengélkedőn? Mi fáj annyira, hogy eszeveszetten markolom az alattam lévő lepedőt, vagy épp valakinek a csuklóját? Nem tudom, nem tudok semmit, csak… múlna el minden. Vége lehetne, felőlem akár örökre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=535469#post535469][b]Szelniczky Mínea - 2015.10.26. 20:46[/b][/url]

A helyzet még nagyon sokáig változatlan. Ha őszinte akarok lenni, be kell valljam, fogalmam sincs, tényleg minden egyes alkalommal elájulok- e, vagy csupán másodpercek telnek el, olyan áldásos pillanatok, amikor nem érzek semmit. Tudod, mintha… mintha meghaltam volna. Ennyire azért mégsem törhettem magam össze, soha a büdös életben nem fordult elő ilyesmi. Nem jellemző rám a meggondolatlanság, túlzott vakmerőség ugyan előfordulhat, de mégis… Talán az lenne a legjobb, ha meg sem próbálnám kideríteni a fekete foltok hogyan s miértjét, sokadszorra is megpróbálom helyette megmozdítani szemhéjamat, felmérni, kik vannak körülöttem. A gyógyító, esetleg valami ápoló, gyakornok, Robi.
A hirtelen felismeréstől újabb fájdalmas nyögés hagyja el ajkaim, és kétségbeesetten igyekszem a tudatosság mezeje felé sodorni magam, felkelni. Felülni, és beszélni. Persze nem hagyják. Vagy egyáltalán nincs is erőm megtenni, de az egészen biztos, hogy nem engednék, hogy most azonnal értekezzek a csapatkapitánnyal, mi a helyzet és sajnálkozzak az idióta ötletem miatt. Felmegy a pulzusom, a halántékomat olyan erővel ostromolja a fájdalom szívverésem ütemében, hogy szívem szerint üvöltve könyörögnék valami szerért, ami csillapítja szenvedésem.
Nagyon csúnyát ütköztünk. Tudtam, hogy Várffy esetén túlságosan kockázatos ez a manőver. Tudtam, és mégsem tágítottam. Túl nagy volt a kavarodás. Emlékszem a csattanásra, sőt, hogy az adrenalin olyannyira tombolt bennem, hogy még megfordítottam seprűmet és azt az átkozott skarlát bőrlabdát kerestem. Aztán mintha egyszerre kezdett volna minden, mindenhol rettenetesen fájni. Hogy lezuhantam- e? Talán. Nem tudom. Elvakít a kimerültség. Mintha valaki homlokon csókolna. Biztos képzelődöm. Zsibbadok, egyre gyorsabban csúszok abba a korábban már említett, nagyon kényelmes állapotba, ahol nincs senki, nem érzek semmit, elfelejtek mindent.
Ismerős hang üti meg a fülem, és ahogy tisztul a kép – bár szemeim még csukva –, ernyedt kézfejemen érzem a tapintását. Simogat. Kedvem lenne elmosolyodni, és sírni. Hát persze, hiszen Ő végig itt volt. Erőlködnöm kell, hogy felfogjam a mondandóját, és különösen nyugtatóan hat a hanglejtés, az akcentus, még a helytelen fogalmazás is.
- Az nagyon jó lenne – halk suttogás csupán a hangom, de mosoly bujkál benne, még ha fizikai valójában ez annyira nem is mutatkozik meg. – Örülök, hogy jobban vagy, és hogy nem is olyan rémes itt. Vagyis, gondolom – résnyire nyitom szemeimet, feljebb tornászni meg sem próbálom magam. – Viszont én szörnyen nézek ki, igaz?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=535509#post535509][b]Szelniczky Mínea - 2015.10.26. 21:43[/b][/url]

Vajon előfordult már korábban, hogy ispotályban ápoltak? Minden épeszű ember jobb szereti elkerülni az ilyen helyeket. Az más kérdés, hogy… ha nem itt lennék, valószínűleg végleg megszűntem volna a Föld színén bóklászni, Ruival karöltve. Mindketten rendesen kicsináltuk magunkat.
Hogy a bódítószerek tesznek- e ilyen hihetetlenül fáradttá, vagy a nem szűnő fájdalom, amit végig megpróbált valahogy elviselni a testem, nem tudom. Megmozdul a mutatóujjam, de csak azért nem árulom el ezzel magamat, mert még előtte megszólalok. Rekedtes a hangom, száraz a torkom, talán nem is szabadna most erőltetnem ezt a beszélgetés dolgot. De alig fél napja bizonyítottam, hogy nem feltétlenül az ésszerűség a cselekedeteim mozgatórugója. Ha komolyabb mozdulattal úgy igazán próbálkozni sem merek, legalább a fejem fordítom el éppen csak annyira, hogy szemtengelyferdülést se kapjak a folyamatos oldalra kacsintgatás miatt. Halvány mosolyféleség ül a szám sarkába a csókokra, bár a puszta létezés is fájdalmakkal jár, nem adom jelét, hogy bármennyire is tetézte volna ezt a fiú. Laposakat pislogok, miközben hallgatom. Be sem áll a szája. És rendkívül szeretem ezért.
- Ennyi kaja nem is fér belénk! – a hangszálakra vonatkozó megjegyzést csak úgy lazán elhessegetem, mintha meg sem hallottam volna. – El tudom képzelni, mennyire. Bár… gondolom annál már egy fokkal jobb, mint ahogyan behoztak. – Darabokban, igen, pontosan így értettem. Érzem, hogy aggasztania kellene a bizonytalanságának, de egyszerűen… kimerült vagyok hozzá.
– Folytasd, kérlek - ólomsúlyúnak érződnek a pilláim, de kíváncsian tekintek rá, közben pedig közelebb küzdöm a kézfejét, csak annyira, hogy ujjaimmal befurakodhassak az ő ujjai közé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=535549#post535549][b]Szelniczky Mínea - 2015.10.26. 22:32[/b][/url]

Összeszaladnak szemöldökeim a nagy koncentrálásban, ahogy próbálok rájönni, mire is akar kilyukadni a fiú. Abban a hiszemben kutakodom a szavai értelmét keresve, hogy a fogalmazással van gond, a nyelvtani, tökéletes helyességgel még előfordulnak nehézségek. Nem is igazán gondolok bele abba, hogy csak tétovázik, nem tudja, hogyan kezdjen neki, hiszen… Rui mindig is határozott volt, legyen szó bármiről. Aztán végül is kihámozom, mit akar egy gyűrűvel majd egyszer, ha nem kapok jobb ajánlatot, és kis híján keservesen felzokogok.
Minden lány arról álmodik, hogy valamilyen módon rendkívüli lesz, amikor megkérik a kezét, valahogy… monumentális. Szép helyen, valami váratlanul kreatív módon, vagy hát, nem is tudom, annyira sohasem gondoltam bele. De senki sem találná megfelelőnek, hogy állig betakarva, összetörten, kék-zöld foltosan, ilyen kiszolgáltatott helyzetben történjen a lánykérés, és mégis… Végiggördül az első könnycsepp az arcomon, aztán követi még pár. Azok után, amiken keresztülmentünk ketten, sohasem hittem volna, hogy lesz olyan pillanat, amely felülkerekedik az összes többin. Gyengélkedő és sérülések ide vagy oda, ez a legmeghittebb és egyben legszomorúbb momentuma csekély életemnek.
- Én… - amint bármi értelmeset kinyögnék, megjelenik egy gyógyító. Ha meglátja, hogy sírok, a legrosszabbat fogja feltételezni, és azonnal elparancsolja mellőlem a fiút. Szabad kezemmel megtörlöm az arcomat, a másikkal pedig erőtlenül kapaszkodom a hosszú művészujjakba.
- Mindazok után, amit tettem… tényleg komolyan gondolod? – muszáj rákérdeznem. Ha feltételezés volt részéről és most árulom el magam, nem érdekel. Rui nem érdemli azt, amit vele tettem, én pedig nem érdemlem azt, hogy még ezek után is így szeressen. Marcangol belülről a bűntudat, az egyre csak növekvő undor, amit magam felé érzek. És mindennek ellenére itt ez a fiú, a nyílt, válaszra váró tekintettel, amit… nem tudok megadni neki. Egyelőre. – Én is szeretlek. Visszatérünk rá, amint kiengedtek mindkettőnket! – a hangom halk, reszketeg a fojtogató sírástól. Szeretném minden kétség nélkül kimondani, hogy igen, de nem lehet. Amúgy is pillanatokon belül különválasztanak minket, és nekem még… szükségem van arra, hogy megbékéljek magammal, leküzdjem démonaimat és bizonyítsak.