Meccs után
Axel és persze a többiek

A fene se gondolta volna, hogy egy meccs után megint idekerülök. Jó, annak idején nem volt nagy bajom, de valahogy akkor sem vágytam ide vissza. Az élet viszont nem kívánságműsor.
A meccs egy ideig - ha nem is sokáig - de ment, száguldott, ellenben bele sem lendültünk igazán. Mindig is voltak veszélyei, tudtam én, nem is vagyok akkora nyuszi, hogy ez miatt meghátráljak, ha amúgy meg szeretek a levegőben hasítva játszani. Csakhogy ez most eléggé nagyon rosszul jött ki, a tűréshatárom végleteit merítettem ki az utolsó percekben. Kész voltam arra, hogy ha kell, fogaimat összeszorítva, mukkanás nélkül legyek fent a pályán addig, amíg kell, ameddig le nem zavarnak onnan, de nem így alakult. Sőt. Alighogy a saját manőverem véghezvittem, egy szempillantás alatt hullott több ember is a mélybe. Többen utánuk indultak, magam is megtettem volna, ha épp nem a fájdalomtól eltompulva érzékeltem volna a világot. Nem szokásom nyavalyogni ilyen miatt, de most rettentően fájt. Csak álltam, és néztem. Az, hogy a gólom bement-e már nem érdekelt, és mire feleszméltem, sípszót hallottam. Vége. Ennyi volt. De valahol meg is értettem. Robiék is kaptak abból a gurkóból, amelyből én is, de a két fekvő egyén a földön jelezte, hogy itt most nincs mese, végezni kell a meccsel.
Leszálltam magam is, de a földre huppantam, és az ordítást visszafogva pihentettem kissé a lábam. Ahogy a többieket is, úgy engem is egyenesen a gyengélkedő felé kísértek, ellenkezni pedig, se kedvem, se erőm nem volt. Fél lábbal, esetlenül próbáltam idekeveredni, több-kevesebb segítséggel, melyet csapattársaktól kértem. Ahhoz képest, hogy máskor mennyire rövid az út, most órák hosszának tűnt minden egyes emelet, lépcső, méter. Mennyire meg tudnak változni ilyet helyzetben a körülmények, és maga az idő is. Ahogy viszont puha ágyra huppantam, és vártam, hogy a lábammal valamit kezdjenek, már minden sokkal kényelmesebb, és jobb volt. Nem törtem magam, felszerelésemben, kényelmesen, lüktető végtaggal bámultam magam elé, vagy épp azt lestem, hogy a többi "áldozat" épp hogy van. Unalmas program, de többre nem futotta jelenleg, se akar, se erő terén. Ez így alakult.

Meccs után
Axel és persze a többiek

Nagy szusszanás, majd újabb. Kissé kényelmetlen volt hosszabb távon az, ahogy feküdtem, de nem moccantam, vagy legalább is, csak a felsőtestemmel mocorogtam, mint valami kukac. Persze, nem úsztam meg azt sem, hogy a lábam moccanjon, amelyet hangos szisszenéssel reagáltam le, de ahhoz képest, még mindig istenesebb volt a fájdalom, mint a levegőben. Szép lassan kezdtem el fekvőhelyzetből félig-meddig felülni, mert kényelmesebbnek is láttam, no meg jobban tudtam megfigyelni, illetve figyelni csapattársamra. Axelnek azt hiszem jövök egy baromi nagy hálával, amiért segített az eljutásban, és még le is parkolt velem. Tekintetem a nézelődés után az ő alakjára siklott, mert még itt is maradt, nem menekült ki a klórszagú teremből, ahogy azt épeszű ember tenné. Ő szerencsés volt, nem kapott be vasat, nem kell feküdnie úgy mint nekem, és a többieknek. Gondolom ő is örül annak, hogy megúszta, Ármin is, hogy nem hullott annyi ember, mire lefújta volna a meccset. Azért ez még mindig keserű szájíz, de jobb, mintha a csapat 80%-a itt feküdne, és jajongana.
Ahogy meghallottam hangját, úgy húztam magam vissza a jelenbe a pályáról, hiszen arra jártak a gondolataim, és bólintottam elsőre szavaira. Igen, ahhoz képest tényleg az, mint ami lehetett volna.
- Mert még nem melegedtünk bele a meccsbe. Nem sok idő telt el, alkotni nem volt időnk. - húztam el a számat, hiszen tényleg elmaradtak azok, amelyeket gyakoroltunk az edzésen, és bevethettünk volna. Pedig milyen királyul nézett volna ki..
- Ahh, ne hidd, hogy ezzel nagy ember lennék. Lehet utána lejöttem volna, mert nem lehet ezt sokáig bírni. Csak vagyok olyan vadállat, hogy amit elkezdek, szeretem végigvinni. - itt már egy félvigyort ejtettem a makacsságomat emlegetve, de ami így van, az így van. Persze, hősködni nem szeretnék, távol álljon tőlem, de azt hiszem, ennyi belefért. A kérdésre viszont lepillantottam az emlegetett végtagra, amely mozdulatlanul pihent, lüktetve adva a tudomásomra, hogy még megvan, csak ramatyul.
- Most annyira nem. Megnézni nincs erőm, hogy néz ki a nadrág alatt, de a fájdalom elég képet ad. De ha nem mozgatom, elviselhető. - szusszantam, miközben visszapillantottam a másikra, arcomon pedig ténylegesen nem tükröződött a fájdalom, amely a pályán túlságosan is odaköltözött. Talán kissé sápadt lehetek, de semmi több.
- Na de te, megvagy? Mert azt láttam, hogy üldözött az egyik gurkó, de nem fogtam fel nagyon, mi volt a történet vége. - érdeklődtem, hogy ne csak az én jelenlegi nyomorom legyen a téma, na meg valóban, az utolsó percek túlságosan életlenek, és összemosódottak voltak, így utólag visszagondolva rájuk.

Meccs után
Axel és persze a többiek

Ahogy egyre telik az idő, úgy kezdi el marni az orrom a klórszerű szag, az a tipikus illat, ami belengi az ilyen helyeket. Meg is dörzsölöm az emelgetett testrészt, de a fintort nem húztam elő, nem akartam, hogy a másik netán rosszul értelmezze, abba a hitbe ássa magát, hogy neki szól a fintor.
A kezem leeresztve pillantottam ujjaimra futólag, amelyek kissé piszkosak voltak, hiszen, ha jól emlékszem, kínomban már a talajba is markoltam. Nem zavart, laza mozdulattal töröltem ép lábam nadrágszárába, és pillantottam vissza Axel felé. Jót vigyorogtam a megjegyzésén, és igaznak is tartottam, de a makacsság az makacsság.
- Köszi, jó, hogy nem tűnök annak. Nem az a kategória vagyok, aki mindenki torkának esik. – persze, az nem kizárt, hogy ha nagyon sikerül megpiszkálnia valakinek, akkor viszont megteszem. De ki nem. Mindenkiben van egy kicsi, de én a békés őrültek talaját taposom. További szavaira bólintottam párat, ismét a sajgó tagot bámulva, morogva magamban, hogy múlna el magától, de olyan isteni csoda nincs, ki kell húznom vele egy darabig.
- Abban nem is kételkedtem, de szívesen kihagytam volna ezt a kis malőrt. De a gurkó nem válogat. – húztam el a szám, amelyből gyors vigyort is faragtam.
- Hah, majd lehet, hogy ha épp lusta leszek, sántikálok még egy kicsit, hogy a futást kihagyjam. – szórakoztam a gondolattal, mintha amúgy kihagytam volna valaha is. Sőt, szinte tudom előre, hogy amint rendbe jön, ugrálni fogok örömömben, és dupla annyit futok, mint kellene. Vagy mégse, de szép gondolat. A mozdulatot, melyet művelt, nemigen vettem fel, megszokottnak, rutinnak véltem, amit magam is szoktam alkalmazni, tény, legtöbbször olyankor, ha zavarba éreztem magam. Ezen átlépve vártam inkább a választ, hogy hogy is van ő most, mi lett a dolgokkal. Picit ismét helyezkedve, de csendesen ücsörögtem, mintha semmi dolgom nem lenne, és mintha semmi sem történne jelenleg. Nem siettettem a másikat sem, nem köhintgettem, hogy nyögje már ki, mit akar, mi erre a válasza, hisz nem vagyok türelmetlen. Egyedül talán a gyógyítás részt tudnám siettetni, de a gyógyító után se kajabálok, vagy épp fújtatok, mert nincs mellettem. Ráérősre vettem a figurát, és ahogy észleltem, Axel sem sietett a vonatára, vagy bárhová. Ahogy viszont meghallottam a hangját, úgy söpörtem félre minden felesleges gondolatot, amelyeket agyalva csak bambultam volna én is, és felét se értettem volna a körülöttem zajló dolgoknak. Jó, hogy neki nem kell ezzel szenvednie, vagy más sérüléssel, mint mondjuk Mihael esetében, akinek nem lennék a helyében.
- Akkor jó, szerencsés voltál most. Hah, bevinni? Milyen cseles, biztos mókás lett volna. – vigyorogtam ismét, egy kissé gonoszabb ábrázattal, mert persze nem nekem kell tartanom olyankor a nézőtéren, csak moziztam volna egy jót.
- Háááát.. akár fura volt, akár nem, az ereje nem volt az. Az sajnos megegyezett az eredetijével. De akkor lehet, hogy buherált valami volt? Kinek állna szándékában az, hogy mű-gurkót alkot, hogy laposra verjen vele mindenkit? – elmélkedtem homlokráncolva hangosan, hisz tényleg semmi ötlete nem volt erre. Komolyan. Ki lehetett az, akinek ez jó? Most kissé sikerült elbambulnom, ahogy ezen törtem az agyam, így, mikor megszólított, kénytelen voltam kissé megrázni a fejem, hogy képben legyen, majd rápillantva hallgattam a kissé meglepő témát. No nem mintha zavart volna a dolog.
- Jól hallottad, igen. Ha nem fal fel addig valami, az leszek. – vicceltem el kissé a dolgot, majd folytattam. – A Sárkányok jók, kár, hogy nem vettem fel másodszaknak. Persze, addig jó, ameddig nem akar felfalni de részletkérdés. De na.. mini sróforrú? Óóó. A volt szobatársamnak is volt egy minisárkánya, vele is igyekeztem kijönni. – bólogattam visszaemlékezve Rolira, meg arra, hogy néha meg akarta pörköli a nem létező bajszom, de azért nem volt vészes. Az viszont már kicsit tényleg jobban meglepett, mikor kacsintott. Már épp akartam volna folytatni, de kizökkentem. Értetlenül pislogtam csak párat, hogy ezzel most mire utalt, de nemigen esett le. Mintha máshova akarna elcsalni, ezzel a címszóval. Na.. képzelődjek már ilyet, komolyan. Nem egy copfos kislány vagyok, akit elakarnak csalni a sötétbe egy kis lopott csókra. Hol élek..
- Ühm.. – szólaltam meg gyors, hogy ne tűnjek kukának, de a kis zavar most előbújt, a szép, okos szavak meg eltűntek. – Úgy érted.. nézzem meg? Felőlem nincs amúgy akadálya. – maradtam annál inkább, amit kimondott, nem mentem bele, hogy na mit is akar komolyabban, nem zavartam fel semmit. Lehet, csak én láttam bele mást, mint amit kellett volna. Hjaj, mint a tinilányok.. Leo, nőj már fel.

Meccs után
Axel

Egy picit elgondolkodtam a dolgon, mintha olyan hatalmas nagy dolog lenne, amit át kell gondolnom, többször is, de végül megrázom csak a fejem, lágyan, és visszapillantok rá.
- Áááá, nem. Vagyis olyan szempontból kiválasztott, hogy felhúzza az agyam, de nagyon. Rég volt ilyen hála, nem is akarok sokat. – na ja, nemigen a kedvencem az ökölhasználat, inkább csak oda-, meg beszólni szeretek. Nem mintha félnék, csak én nem a verekedő őrült típusa vagyok. Ez van. A lábam említése már nem olyan fájdalmas, mint eddig, örülök, hogy nem gyűlik könny a szemembe, pusztán a létezéstől is. A vigyorra magam is azzal válaszolok, nem bírom megállni, sosem tudtam, mindig is egy vadalma típus voltam, ha jól éreztem magam. Most pedig, a fájdalom ellenére sikerült. Meg persze, ha nem arra figyelek, akkor máris sokkal jobb minden.
- Oda se neki. Lesz majd még alkalmad rá, bőőőven. Nem ez volt az utolsó meccsünk ebben az életben. Akkor majd megkapják a cuki kis ajándékot. – bátorító vigyort küldök felé, hogy egy percig se búslakodjon ezen, hisz az a csel bármikor jó lesz még, nagyon is. Kicsit fészkelődő, ismét, de igyekszem az ehhez társuló fájdalmaknak jelét sem mutatni, egész sikeresen, hiszen inkább Axel szavaira irányul a figyelmem, amely egészen jó módszernek bizonyul. No majd többször bevetem. A felvetéseire csak bólogatni tudok, hisz tény, nem egy cukorborsók vagyunk, ha belelendülünk, sőőt. Így ezt a fajta antiszeretetet nagyon is ismerem már. De na, nem fogjuk meghazudtolni magunkat, mi ilyenek vagyunk, és kész. Ezt kell szeretni. Viszont nem hiszem, hogy ez miatt valamelyik csapat, vagy ház embere ilyet merényelne ellenünk, aztán meg ki tudja, kinek milyen ördögi tervei akadnak néhanapján.
- Nem hát, mert akkor te lennél mocsok embernek elkönyvelve, hogy hogy van merszed ilyesmit feltételezni bárkiről is. Nem hiszem, hogy valaha megtudjuk ki is volt, hacsak nem lesz belőle nagy balhé. Én, ha megtudnám, tuti szétcsapnám a lábát, csak, hogy érezze, milyen kellemes. – apró fintorral masszírozom meg kicsit a combom, mivel lentebbi területekre nemigen akaródzok nyúlni. Nem izgat valóban annyira a kiléte, de viszonozni viszonoznám. Lehet, csak Ármin fogja tudni, ha megtudja, és embervédelmi szempontból nem mondaná el nekünk, hisz biztos sejti ő is, hogy egy ilyen alakra mi várna a zöldektől. Semmi jó.
Kicsit fura, ahogyan végignézett rajtam, de lehet még mindig csak én látok többet a dolgokba. Sejtéseim vannak bizonyos dolgokról, de hát a pletykarovatnak hinni sosem szoktam, rólam is hozott már olyan hírt, amelynek még a kötőszavai sem voltak igazak, nemhogy a tartalma. De nem mutattam végül jelét, hogy zavarna a dolog, ültem tovább, mintha amúgy bármi mást tudtam volna tenni, és vártam. Nemigen akadt új témám, kicsit a szer, ami enyhítette a fájdalmam, az kicsit az agyam is eltompította. Nem, nem voltam álmos, se kába, inkább csak nehezebben forogtak azok a bizonyos kerekek, amik ilyenkor szoktak, viszont ahhoz képest igencsak jól, amit egy erősebb fájdalomcsillapítótól várni lehet. A megjegyzésére egy jót vigyorogtam, mert hát na, viccesnek vicces volt, hisz az igazi félelem ilyen esetben már rég járt át, az erdőben. Na az se egy kellemes mese.
- Ki tudja, mennyire talál finom falatnak! – ami merőben nagy szó, végiggondolva a méreteket, amellyel egy mini bármit is tudna kezdeni. Talán a kislábujjam kell féltenem.
- Amúgy meg, attól függ, milyen bestia. Sajnos volt szerencsém olyanhoz, akit akármennyire is akartam, de sose tudtam volna megenni.. – húztam el kicsit a szám, de hamar el is tűnt, hiszen a téma folyt tovább, a minisárkány felé.
- De jópofa neve van. Óóó, akkor az tényleg nagyon pici, aranyos, már így hallásra is.  - képzeltem el a hatalmas vadat, és körülbelül úgy hatott nekem belülről, mint ahogy a lányok reagálnak, ha kiscicát látnak. Persze kívülről ez csak mosolyban nyilvánult meg, hisz hogy nézne ki, ha pattognék – ezzel a lábbal nem is menne  -, meg gügyögnék, mint a vadmarha. De a cukiskodás elvetve figyeltem tovább, komolyabban, jobban összpontosítva, hogy a számomra kicsit több, és más értelmű mondatokban megleljem az igazi mondanivalót. Vagyis, igazából már sejtettem, csak bizonyosságot akartam.
- Oké, megnézem. Majd addig kérek mankót, vagy valami, hogy eljussak odáig. – azt hiszem értettem én, hogy mit akar igazából, talán kissé ki is pirulhattam, de nem érdekelt. Most már tudni akarom, amit ott fogok átélni.
- Biztos vagyok benne, hogy vannak jobb ötleteid. Na de akkor majd megyek, és megnézem én azt. – mosolyodtam ismét el, bólintva, és gyors átbeszéltük a haditervet. Ahogy Axel távozott, hogy visszaszerezze a minisárkányt, hátradőltem, pihentem, és agyaltam csak. Fura volt ez a dolog, de egyben tetszett is, és kíváncsi voltam. De még pár óra, és megtudom…