36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyMásodik emelet

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Rui Mendes Dias
INAKTÍV


Mikulikánus.
offline
RPG hsz: 48
Összes hsz: 114
Írta: 2015. október 25. 17:11 | Link

Mínea

Falak. Mennyi féle, fajta, nagyságú, színű fal létezik! Vagy vegyük azt, hogy egy-egy ilyen épületet oldalról megtartó elhagyhatatlan hozzávaló hány éves. Mennyi ezer meg egy dolgot láthattak, megélhettek és tapasztalhattak! Példának okáért itt, a Bagolykő gyengélkedőjének falai, sőt, a plafonja! Itt-ott foltos, fent néhány repedés, és ha igazak az itt terjengő szóbeszédek, akkor valaki felvarázsolt egy muglik által használt kütyüt: egy olyan műanyag csillagot, ami magába szívja a fényt, és ha már sötétség uralkodik a szobában, akkor az világít. Igaznak tűnik: lámpaoltás után valóban fénylik ottan valami cucli, és mily véletlen: épp csillag alakban. Hát én most jobb híján itt fekszem ez után a tárgy után kajtatva, pedig fényes nappal van, délután 4-5 óra fele. Mióta Mínea ide bedugott, azóta mintha 180 fokot fordult volna az egész életem. Az első 2-3 napban konstans ki voltam ütve, ami nem is csoda: lázam volt, vert a víz, légszomjam volt, étvágytalanság. Amikor épp magamnál voltam, akkor legalább 2 az imént felsoroltak közül jelen volt. A negyedik napra enyhültek a tünetek, képes voltam egy huzamban aludni 8 órát, tiszta volt az agyam (legalábbis néha). Egy hét leforgása után már csak az étvágytalanság és némi levertség volt jelen. Az ápolónő mesélte, hogy be szokott járni hozzám egy csodaszép lány hosszú, barna fürtökkel, elegáns megjelenéssel. Azt mondta, hogy szokott hozzám beszélni. Hogy le szokott ülni az ágyam szélére, megfogja a kezem és csak beszél. Nem hallotta, hogy mikről (na persze), de mindig csak olyankor jön, mikor ki vagyok ütve. Bizonyára szépeket mondott és bíztatott: nem egyszer fordult elő, hogy mosolyogva keltem, ültem fel az ágyban. Mintha még meleg lett volna mellettem az ágy, mintha még éreztem volna a parfümjét, de.. ez is bizonyára csak egy tünet. S hogy ne csavarodjak be még jobban, így a plafont fixírozom, számolgatom a repedéseket és keresem azt a csillagszerű tüneményt, ami éjszakánként világítani szokott.
Hozzászólásai ebben a témában

Szelniczky Mínea
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 169
Összes hsz: 426
Írta: 2015. október 26. 19:02 | Link

Rui és valamikor majd Robi

Sötétség, zsibongás. Homályos, fényes villanások. A fejem annyira lüktet, nem csodálkoznék rajta, ha épp szétrobbanni készülne. Újra sötétség, kivehetetlen hangok, egy férfi mély basszusa valahonnan a messzi távolból mintha szólongatna, amibe kapkodó, kétségbeesett, magasabb hang is vegyül. Aztán fokozatosan elhalkulnak. Végre. Szerettem volna őket megkérni, hogy fogják már be, mert megbolondulok, annyira éget a fájdalom, de valamiért… egyszerűen képtelen voltam kinyitni a számat, és megtenni. Pedig a gondolataimban tisztán és mogorván csengett a hangom, de ők ebből nyilvánvalóan mit sem érzékeltek. Most a mély, fekete ürességben lebegek, mintha álmodnék. Egészen kellemes érzés. Kár, hogy mostanában közel sem ilyen könnyedek az éjszakai fantáziáim.
Amikor legközelebb meghallom a hangzavart, és pár erőtlen próbálkozást is teszek arra, hogy kinyissam a szemeimet, rájövök: elájultam. És amint megérzem azt az eget rengető, egész testemet átjáró zsibbadást, szúrást, fájdalmat, tudom, hogy újra el fogom veszteni az eszméletemet. Még mielőtt ez bekövetkezik, meghallom a hangomat. Idegen hang, keserves nyögés, és ha tudnék, egészen biztos, hogy ordítanék. Helyette megállás nélkül mantrázom: ájulj el, ájulj el, ájulj már el!
Kemény, kényelmetlen matrac nyomja a hátamat, mire legközelebb tudatomhoz jutok. A fülemben süketítő dobolásként hallom az ereimben pumpáló vért, és tényleg, mintha csak kicsi híja lenne annak, hogy menten szétfeszüljön a koponyám. A fény bántja a szemeimet, még mindig sürögnek-forognak körülöttem – nagy gáz lehet, de egyelőre nem vagyok abban az állapotban, hogy visszaemlékezzek, mégis mi történt. Mi okból vagyok a gyengélkedőn? Mi fáj annyira, hogy eszeveszetten markolom az alattam lévő lepedőt, vagy épp valakinek a csuklóját? Nem tudom, nem tudok semmit, csak… múlna el minden. Vége lehetne, felőlem akár örökre.
Hozzászólásai ebben a témában
Rui Mendes Dias
INAKTÍV


Mikulikánus.
offline
RPG hsz: 48
Összes hsz: 114
Írta: 2015. október 26. 19:24 | Link

Mínea


Félig elszenderedtem már, mire hatalmas zsibongás és hangzavar kíséretében, futólépésben behoz valaki egy szerencsétlent. Van rajtuk valami kviddicstalár is.. mintha ma lett volna a Rellon edzőmeccse. Szent ég, ha..ha Őt hozták be..
Nagy okosan úgy döntöttem, hogy megvillantom a kockáimat a jónép előtt: lerúgtam magamról a takarót – ami a földre pottyant –, majd csupasz lábakon elbotorkáltam az ágy irányába, ahova lepakolták az első és egyelőre egyetlen versenyzőt. Na, caplassunk el addig! Míneának bizonyára nem esett baja. Nem rá vallana. Ő annál temperamentumosabb, okosabb és..
Azt a kutya meg a mája! Ennél cifrábban nem is kiálthattam volna fel, miközben félrelöktem a gyógyítót és az ott tébláboló embereket – mindezt egy susogós, térdig érő, pirosas sportnadrágban. Épületes látványt nyújthattam. Sebesen megfogtam Mini kezét, arca fölé hajoltam s még épp meg tudtam csókolni a homlokát, mielőtt arrébb taszítottak volna. Persze elsőre nem tudtak arrébb tessékelni, erővel legalábbis nem, aztán elmagyarázták nagyon gyorsan, hogy pihenésre és legfőképp a gyógyítóra van szüksége. Karba font kézzel hátráltam pár lépést, és aggódva figyeltem minden egyes apró mozdulatát a segítő kezeknek.
Már este 10 óra is elmúlt, mire az utolsó látogatót is kiparancsolták. Mínea az én ágyamhoz képest a másik sorban feküdt, 3 fekvőhelynyire, jobbra az enyémtől. Csendben odalopakodtam, igyekezve minél kisebb zajt csapni a mezítlábas lépteimmel. Mini ágya szélére ültem, aki már át volt öltöztetve a helyi egyenruhába és nyakig be volt bugyolálva takaróval. A keze kilógott. A kezét simogattam a hüvelykujjammal.
- Öcsém, még egy ekkora eszelőst, mint én. Remélem helyre jössz. Én már jól vagyok, bár gondolom a felét se hallani annak, amit mondani. Jó itt a kaja. Nem ez érdekel, mi? Hallottam, mi történt veled. Nem semmi. Nincsenek neked suicid hajlamaid? – kicsit elnevettem magam, talán kínomban. – Felépülsz és minden király lesz. Mi lenne, ha elmennénk egyszer a játszótérre? Vagy.. – olyan régóta meg akarom kérdezni tőle, de .. nos, nem nagyon futotta rá eddig. Már jó ideje spórolgatok apró dolgokon.. – Mi lenne, ha egyszer elmennénk vacsorázni? Valami előkelő helyre. Ketten. Én fizetnék. Bár gondolom nem hallod, de arra gondoltam, hogy .. szóval hátha tetszene.
Utoljára módosította:Rui Mendes Dias, 2015. október 26. 20:36
Hozzászólásai ebben a témában

Szelniczky Mínea
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 169
Összes hsz: 426
Írta: 2015. október 26. 20:46 | Link

Rui

A helyzet még nagyon sokáig változatlan. Ha őszinte akarok lenni, be kell valljam, fogalmam sincs, tényleg minden egyes alkalommal elájulok- e, vagy csupán másodpercek telnek el, olyan áldásos pillanatok, amikor nem érzek semmit. Tudod, mintha… mintha meghaltam volna. Ennyire azért mégsem törhettem magam össze, soha a büdös életben nem fordult elő ilyesmi. Nem jellemző rám a meggondolatlanság, túlzott vakmerőség ugyan előfordulhat, de mégis… Talán az lenne a legjobb, ha meg sem próbálnám kideríteni a fekete foltok hogyan s miértjét, sokadszorra is megpróbálom helyette megmozdítani szemhéjamat, felmérni, kik vannak körülöttem. A gyógyító, esetleg valami ápoló, gyakornok, Robi.
A hirtelen felismeréstől újabb fájdalmas nyögés hagyja el ajkaim, és kétségbeesetten igyekszem a tudatosság mezeje felé sodorni magam, felkelni. Felülni, és beszélni. Persze nem hagyják. Vagy egyáltalán nincs is erőm megtenni, de az egészen biztos, hogy nem engednék, hogy most azonnal értekezzek a csapatkapitánnyal, mi a helyzet és sajnálkozzak az idióta ötletem miatt. Felmegy a pulzusom, a halántékomat olyan erővel ostromolja a fájdalom szívverésem ütemében, hogy szívem szerint üvöltve könyörögnék valami szerért, ami csillapítja szenvedésem.
Nagyon csúnyát ütköztünk. Tudtam, hogy Várffy esetén túlságosan kockázatos ez a manőver. Tudtam, és mégsem tágítottam. Túl nagy volt a kavarodás. Emlékszem a csattanásra, sőt, hogy az adrenalin olyannyira tombolt bennem, hogy még megfordítottam seprűmet és azt az átkozott skarlát bőrlabdát kerestem. Aztán mintha egyszerre kezdett volna minden, mindenhol rettenetesen fájni. Hogy lezuhantam- e? Talán. Nem tudom. Elvakít a kimerültség. Mintha valaki homlokon csókolna. Biztos képzelődöm. Zsibbadok, egyre gyorsabban csúszok abba a korábban már említett, nagyon kényelmes állapotba, ahol nincs senki, nem érzek semmit, elfelejtek mindent.
Ismerős hang üti meg a fülem, és ahogy tisztul a kép – bár szemeim még csukva –, ernyedt kézfejemen érzem a tapintását. Simogat. Kedvem lenne elmosolyodni, és sírni. Hát persze, hiszen Ő végig itt volt. Erőlködnöm kell, hogy felfogjam a mondandóját, és különösen nyugtatóan hat a hanglejtés, az akcentus, még a helytelen fogalmazás is.
- Az nagyon jó lenne – halk suttogás csupán a hangom, de mosoly bujkál benne, még ha fizikai valójában ez annyira nem is mutatkozik meg. – Örülök, hogy jobban vagy, és hogy nem is olyan rémes itt. Vagyis, gondolom – résnyire nyitom szemeimet, feljebb tornászni meg sem próbálom magam. – Viszont én szörnyen nézek ki, igaz?
Hozzászólásai ebben a témában
Rui Mendes Dias
INAKTÍV


Mikulikánus.
offline
RPG hsz: 48
Összes hsz: 114
Írta: 2015. október 26. 20:59 | Link

Mínea

Ohohóó, ember, hát hall engem! Körülnéztem, hátha szólni kéne valami orvosnak.. vagy nem. Félig feltérdeltem az ágyra, közelebb hajoltam Minikéhez és hosszan megcsókoltam a homlokát. Nem tudom, hogy fájt-e neki, de nagyon reméltem, hogy sikerült olyan vigyázva megoldanom, hogy ha fájdalmat is okoztam neki, csak minimálisan. Eztán ismét visszaültem az ágyikóra, ám most már közelebb hozzá. Apró, finom kis kezét számhoz emeltem, azt is megcsókoltam. Kedvem lett volna sírni. Hogy jól van. Hogy rendbe fog jönni. Hogy nem esett – az átlagoshoz képest – komolyabb harci sebesülése.
- Nana, csak nem beszélünk! Bajod lesz, elszállnak a hangszalagjaid meg ilyenek.. Szóval igen, vacsora. Előétellel, hatfogásos főétellel, desszerttel meg pezsgővel. – tartottam egy kis szünetet, majd a szemébe néztem – ugyan, kisasszony, magácska mindenhogy szép – mosolygok rá. Némi kis bundát növesztettem az elmúlt napokban, bár azért Csubakka még nem irigyelte volna meg. Lassan mint egy arab jeti… Ott nincsenek jetik, mi? – Tudod, gondoltam valamire. Elég sok időm volt mostanában.. Amúgy ha pihenni akarsz, akkor szólni, és elhallgatok. – ötletem se volt, hogyan bökjem ki neki itt a .. dolgokat. A kezét ellenben végig simogattam.

Hozzászólásai ebben a témában

Szelniczky Mínea
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 169
Összes hsz: 426
Írta: 2015. október 26. 21:43 | Link

Rui

Vajon előfordult már korábban, hogy ispotályban ápoltak? Minden épeszű ember jobb szereti elkerülni az ilyen helyeket. Az más kérdés, hogy… ha nem itt lennék, valószínűleg végleg megszűntem volna a Föld színén bóklászni, Ruival karöltve. Mindketten rendesen kicsináltuk magunkat.
Hogy a bódítószerek tesznek- e ilyen hihetetlenül fáradttá, vagy a nem szűnő fájdalom, amit végig megpróbált valahogy elviselni a testem, nem tudom. Megmozdul a mutatóujjam, de csak azért nem árulom el ezzel magamat, mert még előtte megszólalok. Rekedtes a hangom, száraz a torkom, talán nem is szabadna most erőltetnem ezt a beszélgetés dolgot. De alig fél napja bizonyítottam, hogy nem feltétlenül az ésszerűség a cselekedeteim mozgatórugója. Ha komolyabb mozdulattal úgy igazán próbálkozni sem merek, legalább a fejem fordítom el éppen csak annyira, hogy szemtengelyferdülést se kapjak a folyamatos oldalra kacsintgatás miatt. Halvány mosolyféleség ül a szám sarkába a csókokra, bár a puszta létezés is fájdalmakkal jár, nem adom jelét, hogy bármennyire is tetézte volna ezt a fiú. Laposakat pislogok, miközben hallgatom. Be sem áll a szája. És rendkívül szeretem ezért.
- Ennyi kaja nem is fér belénk! – a hangszálakra vonatkozó megjegyzést csak úgy lazán elhessegetem, mintha meg sem hallottam volna. – El tudom képzelni, mennyire. Bár… gondolom annál már egy fokkal jobb, mint ahogyan behoztak. – Darabokban, igen, pontosan így értettem. Érzem, hogy aggasztania kellene a bizonytalanságának, de egyszerűen… kimerült vagyok hozzá.
– Folytasd, kérlek - ólomsúlyúnak érződnek a pilláim, de kíváncsian tekintek rá, közben pedig közelebb küzdöm a kézfejét, csak annyira, hogy ujjaimmal befurakodhassak az ő ujjai közé.
Hozzászólásai ebben a témában
Rui Mendes Dias
INAKTÍV


Mikulikánus.
offline
RPG hsz: 48
Összes hsz: 114
Írta: 2015. október 26. 21:59 | Link

Mínea

Lehet agyamra ment ez az itt töltött pár nap. Lehet valami szert kevernek folyamatosan az ételembe, megmérgezték a levegőt, vagy álmomban hangok suttognak nekem. Lehet megőrültem. Elment az eszem. De nem tegnap fogalmazódott meg bennem először a gondolat, amit most mindenáron ki akarok bökni neki. Mégis hogy vághattam hozzá olyan ocsmányságokat, olyan alantas és rettenetes dolgokat, amiket normális, épeszű ember nem hogy agresszívan reagálna le, de még feljelentést is indítana? Hogy mehetett el az a maradék, csipetnyi eszem is? Hogy lehettem ilyen alávaló gazfickó..
Ujjai enyémbe fonódnak, mire egy alig hallható sóhaj hagyja el ajkaimat. Ha meghallják itten az ápolók, hogy mi itt trécselünk és pletykapartit folytatunk, olyan agymosást kapunk, hogy csak na! Mégis, ennél nincs jobb alkalom, hogy ezt a valamit végre elmondjam. Innentől játszhatunk már nyílt lapokkal, nem? Épp itt az ideje.
- Tudod, őő.. – hajamba túrtam a szabad végtagommal. Karomon a kígyó alakú tetoválás egy pillanatra megrezzent, de nem csinált semmi többet: se nem lépett közbe, se nem bátorított. Hagyta, hadd tegyem, amit jónak látok. – Ha lesz egyszer gyűrűm, akkor majd azzal is.. – hát ez maga a katasztrófa. A totális káosz. Nem mellesleg direktbe magyarul beszélek neki. Ez az ő anyanyelve, és ilyen helyzetben azt hiszem, hogy ez követelmény. Számomra legalábbis. – Mi lenne, ha egyszer majd őő.. szóval ha nem kapsz jobb ajánlatot, akkor valamikor .. – a manóba már, kellett nekem belekezdenem! Most meg bénázok össze meg vissza, szana meg szét. Mély levegő. Ahogy a hadseregnél. Épp az imént kértem meg a kezét tulajdonképpen.
És ilyen a mi szerencsénk: egy gyógyító ruhába csavart tag a hozzánk távolabbra eső bejáratnál megjelenik, pálcáját maga elé tartva, melyből kis fénycsóva világítja meg neki az előtte álló utat. Ránk esik a fény. Észrevett, most pedig jön, lerángat az ágyról és elparancsol egy másik, külön szobába.
- Hm? – addig azonban nem kelek fel innen mellőle, amíg nem kényszerítenek rá. Már hallom, ahogy dohog magában a nénike, én viszont teljes nyugalommal pillantok Míneára és hajolok hozzá kicsivel közelebb.. – szeretlek
Hozzászólásai ebben a témában

Szelniczky Mínea
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 169
Összes hsz: 426
Írta: 2015. október 26. 22:32 | Link

Rui

Összeszaladnak szemöldökeim a nagy koncentrálásban, ahogy próbálok rájönni, mire is akar kilyukadni a fiú. Abban a hiszemben kutakodom a szavai értelmét keresve, hogy a fogalmazással van gond, a nyelvtani, tökéletes helyességgel még előfordulnak nehézségek. Nem is igazán gondolok bele abba, hogy csak tétovázik, nem tudja, hogyan kezdjen neki, hiszen… Rui mindig is határozott volt, legyen szó bármiről. Aztán végül is kihámozom, mit akar egy gyűrűvel majd egyszer, ha nem kapok jobb ajánlatot, és kis híján keservesen felzokogok.
Minden lány arról álmodik, hogy valamilyen módon rendkívüli lesz, amikor megkérik a kezét, valahogy… monumentális. Szép helyen, valami váratlanul kreatív módon, vagy hát, nem is tudom, annyira sohasem gondoltam bele. De senki sem találná megfelelőnek, hogy állig betakarva, összetörten, kék-zöld foltosan, ilyen kiszolgáltatott helyzetben történjen a lánykérés, és mégis… Végiggördül az első könnycsepp az arcomon, aztán követi még pár. Azok után, amiken keresztülmentünk ketten, sohasem hittem volna, hogy lesz olyan pillanat, amely felülkerekedik az összes többin. Gyengélkedő és sérülések ide vagy oda, ez a legmeghittebb és egyben legszomorúbb momentuma csekély életemnek.
- Én… - amint bármi értelmeset kinyögnék, megjelenik egy gyógyító. Ha meglátja, hogy sírok, a legrosszabbat fogja feltételezni, és azonnal elparancsolja mellőlem a fiút. Szabad kezemmel megtörlöm az arcomat, a másikkal pedig erőtlenül kapaszkodom a hosszú művészujjakba.
- Mindazok után, amit tettem… tényleg komolyan gondolod? – muszáj rákérdeznem. Ha feltételezés volt részéről és most árulom el magam, nem érdekel. Rui nem érdemli azt, amit vele tettem, én pedig nem érdemlem azt, hogy még ezek után is így szeressen. Marcangol belülről a bűntudat, az egyre csak növekvő undor, amit magam felé érzek. És mindennek ellenére itt ez a fiú, a nyílt, válaszra váró tekintettel, amit… nem tudok megadni neki. Egyelőre. – Én is szeretlek. Visszatérünk rá, amint kiengedtek mindkettőnket! – a hangom halk, reszketeg a fojtogató sírástól. Szeretném minden kétség nélkül kimondani, hogy igen, de nem lehet. Amúgy is pillanatokon belül különválasztanak minket, és nekem még… szükségem van arra, hogy megbékéljek magammal, leküzdjem démonaimat és bizonyítsak.  
Hozzászólásai ebben a témában
Rui Mendes Dias
INAKTÍV


Mikulikánus.
offline
RPG hsz: 48
Összes hsz: 114
Írta: 2015. október 26. 22:53 | Link

Mínea

Tekintve, hogy eddig összesen egyszer estem át olyan beszélgetésen, ahol utalást tettem valami komolyabb ajánlatra, könnyebben ment, mint hittem. Az első lány, óóó, hát a kelleténél talán jóval hamarabb ugrott a nyakamba és sírt és össze-vissza beszélt és miegymás, majd ezen jelent után 2 héttel bevallotta, hogy neki már van valakije és most költöznek össze. Na, egy évvel erre rá ismertem meg Minit. Ez volt már 2 éve, ha emlékezetem nem csal. A lélegzetem is visszafojtottam most a várakozás nehéz pillanataiban. Hogy mire vártam? Nos, magam sem tudom pontosan. Nem voltam különösen felkészülve semmire, inkább csak vártam, hogy ledöbbentsen a lány.
A könnyei megijesztettek. Ha egy lány sír, az sosem jelent jót, és amúgy is kutya kötelességem lenne megvigasztalni – egyik pontja a legionáriusi szerződésemnek ez volt. Nem találta a szavakat, s az összezavarodottság kiült az arcára. Ekkor sürgetett meg mindent a fénynyalábbal érkező gyógyító, aki sietős léptekkel ügetett felénk, de így is legalább fél percébe tellett, mire az ágyhoz döcögött. Próbáltam kizárni a tudatomból ezt a betolakodót. Mini darabos, lassú mozdulattal megtörölte könnyező szemét, nekem pedig 250-re ugrott a vérnyomásom egy másodpercen belül.
Hogy.. jaj, ez a lány. Kedvem lett volna ölbe kapni, vagy a hátamra venni, vagy csak egyszerűen agyonpuszilgatni ahol érem, de persze csak ültem ott, mint egy RTL riporter, akit kiküldenek az autópálya szélére télen és megfagyott szegényke.
- 1-1 az állás. Én voltam a hülye, te pedig nem tudtál mit kezdeni velem. – ha józan lettem volna, legalább a nap 80%-ában, akkor mindez történhetett volna másképp. Pillanatokon belül ideér a nő. – Olvasd el. – bájos, susogós nadrágom zsebéből egy papírfecnit csúsztattam a kezébe, kézfejét megcsókoltam, és még mielőtt elkezdte volna személyre szóló tréningjét a gyógyító a betegek pihenésével kapcsolatban, felálltam a Rellonos ágyáról, és kötelességtudóan követtem a nőt azon kijárat felé, amelyikből megjelent. – Hé! – gyors megpördültem a tengelyem körül, kezeim széttártam s a lány ágya felé fordultam. Mindeközben pedig folyamatosan hátráltam. – Ne dobd fel a pacskert, cunikám! – visszafordultam, szembe néztem a betolakodónk korántsem kedves arcával, és végül tovakullogtam vele.
A cetlin nem állt túl sok. Egy vers, melyet Pilinszky János írt, s pusztán 4 sor. Címe: az átváltozás. Sokat keresgéltem, hogy miként mondjam el neki röviden, tömören, lényegre törően mindazt, amit megváltoztatott bennem. Azt hiszem, fejezi ki a legjobban – bár mire elolvassa, már nem vagyok ott. Akár most teszi meg, akár csak nappal.


Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyMásodik emelet