A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

Lüktető fájdalom járja át az egész testem, a lábfejemből kiindulva. Apró mozdulatot teszek csupán, de kis híján elájulok a vele járó eget rengető égető-zsibbadó hullámtól, amit magával vonz. Elfojtottan nyögök fel, és fél szememet résnyire nyitva mérem fel a terepet. A gyengélkedő egyik ágyán fekszem – természetesen. Csakhogy halványlila gőzöm sincs, hogy kerültem ide. Pedig meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem ájultam el, és senki nem kapott a hátára a szuperhiró megmentőt játszva. A reccsenésre és arra a szörnyű érzésre tisztán emlékszem. Nem néztem a lábam elé, és rosszul léptem. Teljesen rám vall ez a baki, már hogy egy ilyen egyszerű, jelentéktelen félrelépés miatt töröm-zúzom össze magam, semmi komoly, hősies tett…
Az időzítésről pedig… inkább ne is firtassuk.
- Megmaradok? – rekedtes hangom nyöszörgésbe fullad, de azért még kivehető a kérdésem. Büszke férfiként nem tagadom, előfordulhat, hogy kicsit nagyobbnak látjuk a bajt, mint amekkora. Ez csak egy törés – remélhetőleg –, jobb esetben csak egy csúnya ficam, hamar rendbe fog jönni. Gondolom, legalábbis. Rosszcsont gyerek létemre mindig hatalmas szerencsém volt, és nagyon ritka esetben szorult ellátásra a csintalankodás közben szerzett sérülésem. Bár egyszer betörtem a fejem. Meg a karomat is. És az sem kizárt, hogy fejre ejtettek már születésemkor.
- Nem vagy te túl fiatal javasasszonynak? – kérdezem. A testemet intenzív ütemben ostromló fájdalomtól elhomályosult tekintetemmel annyit azért ki tudok venni, hogy valami vörös leányzó sürgölődik körülöttem, ami éppenséggel még kedvemre is lenne, ha nem foglalná le mindenemet a szenvedés. De komolyan, állatira fáj!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=521856#post521856][b]Várkonyi Arnold - 2015.09.22. 18:13[/b][/url]

Lüktető fájdalom járja át az egész testem, a lábfejemből kiindulva. Apró mozdulatot teszek csupán, de kis híján elájulok a vele járó eget rengető égető-zsibbadó hullámtól, amit magával vonz. Elfojtottan nyögök fel, és fél szememet résnyire nyitva mérem fel a terepet. A gyengélkedő egyik ágyán fekszem – természetesen. Csakhogy halványlila gőzöm sincs, hogy kerültem ide. Pedig meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem ájultam el, és senki nem kapott a hátára a szuperhiró megmentőt játszva. A reccsenésre és arra a szörnyű érzésre tisztán emlékszem. Nem néztem a lábam elé, és rosszul léptem. Teljesen rám vall ez a baki, már hogy egy ilyen egyszerű, jelentéktelen félrelépés miatt töröm-zúzom össze magam, semmi komoly, hősies tett…
Az időzítésről pedig… inkább ne is firtassuk.
- Megmaradok? – rekedtes hangom nyöszörgésbe fullad, de azért még kivehető a kérdésem. Büszke férfiként nem tagadom, előfordulhat, hogy kicsit nagyobbnak látjuk a bajt, mint amekkora. Ez csak egy törés – remélhetőleg –, jobb esetben csak egy csúnya ficam, hamar rendbe fog jönni. Gondolom, legalábbis. Rosszcsont gyerek létemre mindig hatalmas szerencsém volt, és nagyon ritka esetben szorult ellátásra a csintalankodás közben szerzett sérülésem. Bár egyszer betörtem a fejem. Meg a karomat is. És az sem kizárt, hogy fejre ejtettek már születésemkor.
- Nem vagy te túl fiatal javasasszonynak? – kérdezem. A testemet intenzív ütemben ostromló fájdalomtól elhomályosult tekintetemmel annyit azért ki tudok venni, hogy valami vörös leányzó sürgölődik körülöttem, ami éppenséggel még kedvemre is lenne, ha nem foglalná le mindenemet a szenvedés. De komolyan, állatira fáj!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=522008#post522008][b]Ombozi Rebeka Liliána - 2015.09.22. 21:35[/b][/url]

Éppenséggel sikerült jókor lennie jó helyen. Nem szokása, hiszen ő általában ugyanezt a verziót űzi, csak a rossz jelzővel, most mégis a javára írandó, hogy rögtön pattant segíteni. Illetve még nem. Szerencsére a fiú -, akinek a bokája akkorát reccsent, hogy még Rebeka fülének is fájdalmas volt - közel a gyengélkedőhöz döntött úgy, hogy most lerobban, így nem kellett messzire hurcibálni. A sokk akkora volt, hogy Arnold semmit sem fogott fel abból, hogy tulajdonképpen varázslat segítségével arrébb cincálják, egészen pontosan be a gyengélkedőre.
Mindenesetre immáron biztonságban van, egyedül annyi a bökkenő, hogy van egy törött csontunk. Illetve csontja, Rebekának meg feladata. Azt még nem is mondtam, hogy a levitás egyébként beverte a fejét, így nem csupán a sokk játszik közre abban, hogy nem emlékszik a körülményekre, melyek idáig hozták, hanem az a bizonyos pár perces eszméletvesztés is. Ettől függetlenül leányunk nem gyógyító, szóval nem tud rábökni és azt mondani: agyrázkódás. Ő egyedül a lábra koncentrálna, ha hagynák, de nem, pedig már pulóverét is ledobta a székre, ezzel látni engedve tetoválásait. Szépek, mi? Na legeltessed másutt a szemed.
- Jótól kérdezed. És ne nyüszíts légyszíves - komolyan, mintha egy kutya lenne. Elégszer tört már a rellonosnak csontja ahhoz, hogy tudja milyen érzés, de Arnold reakciója... Mintha legalábbis amputálni kéne valamijét, mert elüszkösödött (?), vagy ilyesmi. Sajnálatos, hogy ennél sokkal prózaibb és semmitmondóbb a probléma oka. A kérdésre felnevet és megcsóválja a fejét.
- Komolyan úgy nézek ki, mint egy javasasszony? - felvonja fél szemöldökét és nemes egyszerűséggel - minden kíméletet és óvatosságot mellőzve - lerántja a cipőt a fiú lábáról, a zoknival együtt, a nadrágot pedig feltűri. Férfi, viselje a fájdalmat. - Na ide figyelj, most tessék nyugton maradni. Nem nagyon fogod érezni, ami történik, nem fog fájni, viszont bizseregni igen. Meg tudod tenni, hogy nem mocorogsz? Fontos - kérdőn pillant a másikra. És nem, az sem érdekli, ha Arnold zokog, mert gorombán lett lehámozva róla az a kevés ruhadarab. Majd lesz még ezért hálás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=522029#post522029][b]Várkonyi Arnold - 2015.09.22. 22:20[/b][/url]

Bízom benne, hogy annak a rettentően gusztustalan ízű trutyinak köszönhetően nem lesz szükségem mankóra, meg ilyenekre. Annyi lépcső van a kastélyban, kizárt dolog, hogy ez működőképes lenne… Egyébként pedig különösen kényelmetlenül érzem magam az ilyen steril helyeken, semmi szép emléket nem tudok előkaparni az orvosok kapcsán, mert oké, meggyógyítanak, hatalmas köszönet és gratula nekik azért, hogy a munkájukat végzik. De mindig kínnal jár, ha már odáig jutok, hogy szükségem van a segítségre. Ráadásul a felnőttekkel már nem is beszélnek olyan kedvesen, sőt, matricát sem kapok. Gonosz egy világ ez.
A párna kényelmetlenül begyűrődött a lapockám alá, és bár eléggé messze van e testrésztől a sérült végtag, nem kockáztatok további szenvedést. Inkább… nos, szenvedek attól, hogy nyom az az átkozott textil. Ah, a legjobb lenne, ha csak szimplán befognám. Mármint megszűnnék komolyan gondolkodni, nem tesz jót. Vagy csak az agyam ne kavarná meg indokolatlan gondolatmeneteimet még inkább, amúgy is eléggé hasogat a fejem, ez így nem valami kellemes kombináció.
- Mégis kitől kéne kérdeznem, te értesz hozzá, nem? Persze, mert ez tökre ilyen egyszerűen működik – forgatom a szemeimet. Tegezem, mert fiatal, legfeljebb majd kikéri magának ezt a tiszteletlenséget, és akkor majd esedezem a bocsánatáért.
A tetoválások csak most tűnnek fel. Eddig nem igazán volt miért különösebb erőfeszítést tennem a környezetem felmérése kapcsán, a kérdése azonban felkelti az érdeklődésem. Még mindig pokoli érzés, ami a bal lábamban megállás nélkül tombol, kis időközönként még különböző erősségű szúró érzés is végigszáguld az egész testemen. Bár ezt már egész jól, összeszorított fogakkal és legfeljebb visszafogott szisszenéssel tűröm, a lány kíméletlen vetkőztetési módszerét hangos ordítás, amit cifra, többnyelvű káromkodásroham követ.
 - Most már rohadtul biztos vagyok benne, hogy nem vagy hivatásos – szűröm fogaim közt a szavakat, és igen, szándékosan fogalmazok kétértelműen. De nem, egyáltalán nem néz ki úgy a vörös, mintha kedve lenne viccelődni. Bizalmatlan pillantást vetek a lányra szavai hallatán, és kétlem, hogy lenne más választásom, mint szót fogadni. – Nem fog fájni… ezek után még higgyem is el. Oké, csak… csináld már!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=522035#post522035][b]Ombozi Rebeka Liliána - 2015.09.22. 22:44[/b][/url]

Rebeka nehezen viseli, ha valaki agonizál, épp ezért maga sem szokott. Talán tart attól, hogy megunja a sirámait és otthagyja magát. Hogy hogyan tenné mindezt, az ugyan rejtély, de addig jó, míg önnön magával nyugalomban van, így megelőzi a világkatasztrófákat.
- Egy macska is csendesebb nálad, ne hisztizz. Ha már egyszer férfi vagy, viselkedj is úgy - szúrós pillantásokat lövell Arnold felé, majd rátér a láb kérdésre, kíméletlen verzióban. Ha azt mondom, hogy tetszik neki a dolog, akkor finoman fogalmazok, mert hát ki ne akarna megkínozni egy levitást rellonos létére? Na ugye. Az mellékes, hogy fogalma sincs arról, a fiú melyik ház lakója, valószínűleg akkor is megkínozná, ha a zöldektől jönne. Ma ilyen napja van, illik tolerálni.
- Gratulálok a felismeréshez, nem lehetett könnyű - mert ugye a javasasszonyok itt mind fullosan tetováltak, egyszerű fekete csőfarmert és sötétkék blúzt viselnek, munka közben meg a halálfejes pulcsijukat ledobják egy székre. Tényleg, ha definiálnunk kéne a fogalmat, nyilván ezen ismertetőjegyekkel kezdenénk. - Akkor fog fájni, ha nem csinálod, amit mondok - leinti gyorsan, majd odahúz egy széket, hogy lehuppanjon rá. Hosszú meló lesz ez.
- Ne mocorogj és ne beszélj sokat, ha zavarsz, dupla annyi időmbe fog kerülni - mintegy kiadva az utasítást a továbbiakra, kezét a törött, igen ronda boka fölé tartja, elméjét kiüríti, és csak és kizárólag a törött csontra koncentrál. Míg bal kezét tartja a láb felett, addig jobbjának mutató és középső ujját nagyon lassan húzza végig a testrészen. A hatás várhatóan enyhe bizsergés lesz, illetve forrósodás, mintha legalábbis égne. Ez pusztán csekély mértékben kellemetlen, nem fájdalmas vagy elviselhetetlen. Tizenöt perc leteltével hátradől és megmasszírozza a fejét.
- Nehogy megmozdítsd, öt perc szünet és folytatom. Még három ilyen szakasz és kutya bajod sem lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=522044#post522044][b]Várkonyi Arnold - 2015.09.22. 23:45[/b][/url]

Hatalmas, döbbent szemeket meresztek a lányra. Felmerül a kérdés, hogy ha nem ő a javasasszony, akkor éppenséggel mi a kénköves ménkűt keres itt, illetve mire fel beszél velem így? Igazán adózhatna némi tisztelettel az idősebb felé, aki ráadásul harci sérülést szerzett… hm, gyaloglás közepette az egyik láthatatlan lépcsőfoknak köszönhetően. Ha azt mondanám, hogy nem alakul túlságosan fényesen a mai napom, hihetetlenül szépen és kulturáltan fejezném ki magam. Márpedig egy úriember nem ejt ki a száján trágárságot, csakis indokolt esetben!
- Nem szép ilyen lekezelően bánni a beteggel – húzom el a számat. Értem én, hogy ez a csaj most itt megteheti, mert erősen hátrányos helyzetből indulok vele szemben, meg tetkók és keménykedés, de hát, no! Ideje volt hangot adnom gondjaimnak, ha már férfiúi büszkeségemen úgy keresztültiport, hogy legfeljebb csak hamvai tanúskodnak bágyadtan, szétszórva valahol a kényelmetlen ágy mellől arról, hogy valaha ilyenem is létezett. Szomorú történet.
- Mintha lefoglalt volna valami más ahelyett, hogy a karjaidon lévő firkákat bámuljam – duzzogok. Mint egy kisgyerek. – Amik egyébként elég csinik – teszem hozzá. Őszintén, de inkább attól tartva, hogy még meg is csavargatja a bokámat, mert nem tetszik neki a kifejezésmód. Most, hogy végre anélkül tudok körülnézni, hogy megpusztulnék a fejemben szóló brutális dobkoncerttől, elég egyértelmű, hogy egy diákkal van dolgom. Arra ugyan van esély, hogy gyógyítónak készül, és azért dekkol itt, de bizonyosan köpeny fedné a testfestést a kíváncsi páciensek szeme elől, ha professzionális munkaerőként lenne jelen.
Meg sem merek mukkanni a továbbiakban, minden porcikám megfeszül az erőfeszítésben, ami a nyugton maradással jár. Hiperaktív gyerek vagyok, komoly feladat az ilyesmi. Csak várakozásteljes, sürgető pillantássommal próbálom ösztökélni a vöröst, hogy álljon már neki annak a… bárminek is, amit éppen szándékozik tenni. Nem, még mindig nem túl biztató a tudatlanság, meg hogy nem bájitalt nyom a kezembe rögtön, de nem feleselek. Végtére is, csak segíteni akar. A maga sajátos módján.
- Mit csinált… csinálsz? – kérdezek rá, amint abbahagyja. Tényleg nem fájt, nem jobban, mint egyébként, viszont őszintén ötletem sincs, hogy milyen… képessége van, vagy tudom is én, amivel bűvészkedik ott a lábamnál. És rendes stréber módjára eléggé… tudni akarok mindent.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=528276#post528276][b]Ombozi Rebeka Liliána - 2015.10.06. 11:06[/b][/url]

Jó, Rebeka nem épp a patyolat stílusáról híres, de mindent összevetve nem akar javasasszony lenni, ahogyan ápoló sem. Sokáig akart, azonban ma a Nap, a Hold és a csillagok állása nem ezt sugallja neki. Így viszont megengedheti magának, hogy morcos legyen a hisztis sérült miatt. Komolyan, férfi ez egyáltalán? Na mindegy, nem ez a lényeg.
- Nem kelt túl jó benyomást hisztizni egy lány előtt - felvonja szemöldökeit és amolyan "tudod, hogy igazam van" fejjel néz Arnoldra. Ezt a kis közjátékot letudva tüzetesebben megvizsgálja a lábat, ami elég rondán néz ki, bár nem is tudom, mit lehetne várni. Felsóhajt, és ezzel egyidejűleg fel is készíti magát a hosszas tortúrára, ami ezzel fog járni.
- Kösz - végre valahára megenyhül egy kissé és el is mosolyodik, ami rögtön kedvessé és sugárzóvá varázsolja az amúgy komoly arcot. Kicsit átértékeli a fiú szadizásának ötletét, majd úgy dönt, hogy nem teszi meg. Azért van itt, hogy segítsen. Végtére is, csak mert Rebi rendszeresen (és gyakran szándékosan) töri-zúzza magát és megszokta a fájdalmat, attól másnál ez még nincs így. Neki a képessége fejlesztése érdekében muszáj néha áldozatokat hoznia.
Erősen koncentrálva kezdi szép lassan használni képességét, szemei a folyamat során egyre vörösebbé válnak, szinte lángolóvá. A hatás sem marad el persze: apró bizsergés, a fájdalom enyhülése és persze a csont forradása. Tizenöt perc után abbahagyja és hátraroskad a széken, fejét masszírozni kezdi. Még nem fáj, még nincs baj, de mire végez, már enyhén lüktetni fog. Ismeri jól az érzést. Elvileg valahogy ki lehet ezt küszöbölni, de Gevin meghalt, mielőtt beszélhetett volna erről. Pompás.
- Csontot forrasztok tulajdonképpen - megemeli buksiját és Arnoldra néz, így viszont kissé ijesztő lehet vérvörös szeme. - Amorfizációval egyszerűen tudok gyógyítani mindenféle csonttal és porccal kapcsolatos rendellenességet és sérülést. Cserébe nap végére általában iszonyatos migrénem van - elhúzza száját és a bokára pillant, ami lohadni látszik. Ó igen, hatásos. Összeszedi magát, felkel és ismét arra a bizonyos testrészre koncentrál. - Most egy picit maradj csendben - azzal a választ meg sem várva ismét nekikezd a gyógyításnak. Fárasztó ám ez, nehogy mást higgyetek. Arnold nem kevéssel jön ezért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=528320#post528320][b]Várkonyi Arnold - 2015.10.06. 14:20[/b][/url]

- Minden jogom megvan szenvedésemnek hangot adni ilyen fájdalmak mellett – tiltakozom, szó sincs itt hisztiről. Egészen máshogy néz ki az, ha valami a kelleténél hevesebb reakciót vált ki belőlem, és mindent bevetve, valóban némileg idegesítően kampányolok a saját igazam mellett, vagy nyögök fel az indokoltnál nagyobb beleéléssel, és egy oktávval magasabb hangon, amikor az orrom előtt bánnak túl keményen az ősöreg könyvekkel. Mindenesetre diplomatikusnak szánt érvelésem közepette hangom megbicsaklik a bokámba nyilalló émelyítő fájdalomtól. Vajon, ha rálesnék, hogyan néz ki a lábam, elájulnék?
Inkább csak nyugton maradok, igyekszem nem túlságosan ficánkolni és elfeledni azt a traumát, amit a kíméletlen vetkőztetés okozott. Más helyzetben… áh, nem, ez már sok.
- Nicsak, mosolyogni is tud! Sokkal jobban áll, mint a ’megkeserülöd, hogy megszülettél és még ilyen pancser is vagy’ arckifejezés – közlöm, bár erősen kétlem, hogy pont ezzel fogom arra ösztökélni, hogy megenyhüljön és a szadizás helyett inkább egy ehhez hasonló, bájos görbével a szája sarkaiban mondjon valami kamu szöveget figyelemelterelés céljából. Csak úgy, mint a valódi ápolónők. És minden bizonnyal jobban járok, ha ezt magamban tartom.
Mennyi esély van arra, hogy a furcsa, nem fájdalmas, nem kellemetlen, de nem is jóleső bizsergés alatt szinte érzem, ahogy a csontom nagyon lassan ugyan, de helyrerakódik? Összevont szemöldökeim közt mély barázda árulkodik a szükségtelen erőkifejtésről, amit agyam rejtett zugainak átkutatására fordítok, a megoldást keresvén: mi a szentséges… akármi történik velem. Hozzátenném, befogni a számat és türelmesen kivárni, míg a lány hátradől, és csak aztán utat engedni kíváncsiságomnak, különösen komoly feladatnak bizonyul. De megteszem, mert belegondolni sem merek, mit tenne a vörös, ha pofátlan módon félbeszakítanám a gyógyítás folyamatát.
- Amorf… - hogy a rám szegeződő vérvörös tekintet folytja belém a szót, vagy az ismerősen csengő kifejezés, magam sem tudom. – Hm, erről már tutira olvastam valahol. Ritka képesség. Ez fantasztikus! Szóval, és izé, származik neked bármi hasznod abból, hogy most helyreraksz, a kellemetlen mellékhatásokon túl? Nem, mintha bánnám, félre ne érts, ez igazából… - teljesen fellelkesülök, de közben csendre int, én meg jól nevelt páciens módjára egy szájbiggyesztés mellett leállítom magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=533228#post533228][b]Ombozi Rebeka Liliána - 2015.10.22. 13:15[/b][/url]

- Legalább harmincszor tört már csontom, ha nem többször, ne nekem magyarázd el, milyen érzés - ezzel pedig végleg lezártnak tekinti a beszélgetés ezen vonalát. Ha majd egyszer lesz ereje és ideje hisztis kislányokkal foglalkozni, akkor folytathatják ezt a diskurzust, most azonban nagyon nincs.
Szerencsére a fiú humoránál marad, Rebeka pedig mindezt egy újabb mosollyal honorálja. Nem fogok ódákat zengeni róla, de valóban, jól áll neki a mosolygás. No meg persze a "mindjárt kicsinállak te pancser" is, csak nem feltétlenül ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Mindeközben az első negyedórás gyógyítás megkezdődik és lassanként véget is ér. Hihetetlen, hogy egyesek milyen kíváncsiak és milyen meglepően sokat tudnak. Az a parányi öt perces béke és csend, amire annyira vágyott is elrepül, mert Arnold tulajdonképpen végigdumálja. Csak azért nem forgatja meg a szemeit, mert így is elég durván néz ki vérvörösen, nem kéne adni a dolognak még egy pofont. A második kör végeztével ismét leroskad a székre és óvatosan megtapogatja a sérült testrészt. Ez a következőben meg is lesz.
- Figyelj, nekem ebből semmi előnyöm nem származik. Migrént kapok és még hallgathatom is, ahogy be nem áll a szád - egy gonosz vigyor ül ki arcára, de nem nagyon engedi, hogy a levitás szóhoz jusson. De nem ám. - Nem azért teszem, hogy ellenszolgáltatást nyújts. De vegyük úgy, hogy jössz nekem eggyel - vállat von, majd ismét talpra áll. Sokkal rövidebb a szünet, mint tervezte, de érzi, hogy a feje valóban lüktetni kezd. Ha nagyon sokáig vár, nem fogja tudni befejezni a műveletet. Így hát el is kezdődik az utolsó etap, ami már húsz percesre sikerül, de ha minden igaz, sikerrel zárja az eddigi nyűglődést. Ujjait erősen halántékához szorítja, szemeit lehunyja, egy pillanatra meg is borzong. Muszáj leülnie.
- Várj még egy keveset, mielőtt ráállsz. Körülbelül fél óra múlva olyan lesz, mint újkorában.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=559554#post559554][b]Várkonyi Arnold - 2015.12.31. 01:28[/b][/url]

- Te jó ég, ennyire csak nem lehetsz béna! Harmincszor? Hát mi a frászt kell ahhoz csinálni, hogy több, mint harmincszor… ó! – már majdhogynem hevesen gesztikulálni kezdek, egy pillanatra megfeledkezve a testem másik végén tompán lüktető fájdalomról, közben pedig úgy akadok meg mondandómban, mint aki megvilágosodott épp. – Vagy csak enyhe mazochizmus játszik közre.
Fogjuk a szédülésre és a kínjaim által elhomályosodott tudatra, hogy ilyen merész kijelentéseket teszek, annak kezei közt, aki épp az életemet menti. És teheti is még kellemetlenebbé, ha tippelnem kéne. A negyed órás nyugton maradás legnehezebb része leginkább az, hogy lehetőleg csendben tegyem. Körbejáratom tekintetemet egy faliórát keresve, de nem lelek, nyilván kiesik a látómezőmből, így marad a báránykák számolása. Azt is elölről kell kezdenem vagy ötször, mert vagy belekavarodok a nagy számokba, vagy az izgatottságtól elfelejtem, hol tartottam és már nagyon fészkelődhetnékem támad, ahogy érzem a kiszabott idő lejártát. Megállás nélkül jönnek is a szavak, amint tehetik, tekintetem pedig hiába függ a lányon, olyan légiesen suhanok el az amúgy egyértelmű jelek felett, miszerint a legkevésbé sem érdekli lelkesedésem, mi több, kifejezetten idegesítem, mint egy kecses balerina. Uh, ezt most elképzeltem – az indokolatlan fintor az újabb csendre ítélt percek alatt ennek a hab testemre feszülő sztreccs overálnak szól. Ugye? Nyami.
- Ó, igen, izé, basszus… bocsi. Nem is gondoltam bele, hogy ez nem a legalkalmasabb most – azért még elhadarom, mielőtt újra, az utolsó és leghosszabbra nyúló szakaszra is el nem hallgattatna. Szándékoztam volna felajánlani stréberségem előnyeit, de hát, nyilván valami komolyabb viszonzásra gondolt, alkalomadtán.
A plafont bámulva próbálom fejtegetni a procedúra leírását, hogy a lehető legpontosabb képet tudjam adni szavakba öntve, de nem is olyan egyszerű. A nagy töprengés közepette pedig arra eszmélek, hogy már vége is, és ügyeletes ápolónőm kiadja a végső utasításokat. – Majd egyszer mesélhetnél a képességedről. Nagyon szépen köszönöm az életmentést! – rövidebbre zárom a vártnál egy mosoly kíséretében, és kényelmesen elhelyezkedem a fennmaradó gyógyulási folyamathoz. Hisz a nevét sem tudom! De mire ráeszmélek, a vörös már messze jár.