Időnként elgondolkozom hogy kerültem a Rellon házba. Vagy Rollen. Mindig összekeverem. Mindegy, sose tudtam rollerezni. De gyakran láttam Moszkva utcáin öltönyös fickókat repeszteni vele. Esztétikai trauma.
Nagy áldozatok árán, a már említett, ominózus tízforintost dobálgatva elcsalinkázok a folyosóig, közben sacc per kábé tizenháromszor megyek a rossz irányba, de ráérek, nem? Elképzelésem sincs, mi a szöszért diszkrétebb hely az elhagyatott erkélynél egy pletykás vén muff budoárja, de mindegy is, oda bízom. Csillogó szemekkel bámulom az egyik kiállított páncélt, akarva akaratlanul is elképzelem, ahogy meghódítom benne Narniát, csak az a fránya trutymófolt az egyik karján rondít bele tökéletes fantazmagóriámba. Megnyálazom a mutatóujjam, serényen suvickolni kezdem a vállvérten ékeskedő betolakodót, majd meglepetten konstatálom, hogy a páncélt fél centis por réteg gátolja a tündöklésben. Egyet se félj, majd én megmentelek!
Fél percbe se telik, és a fennkölt páncél koszburkán sután rajzolt Gucci biléták, szmájlik, szívecskék, meg egyéb genitáliák virítanak.
Így ni. Tökély.

Olyannyira elmerültem önnön képzőművészeti tehetségem fitogtatásában, hogy pikk-pakk elrepül az a negyven perc, és nem érzékelek belőle az égvilágon semmit.
- Csőzi. - dünnyögöm az orrom alatt, minden koncentrációmat felemészti az alkotás gyönyöre. Majd mikor az utolsó golyót is felrajzoltam az utolsó mindenki tudja mire, elhátrálok, és könnyekig hatódva csodálom legfrissebb műalkotásom.
- Oksa. - lezserül ráfirkantom még gyors, hogy kicsi Ricsimicsi, pont a fütykös fölé. Találó. Aztán mikor másfelé figyel, sebtében mellé kerül egy plusz jel, egy szívecske, meg egy stilizált...
- ...Nyuszi. - bököm oda, mihelyst felrajzoltam. Elvégre így hívnak. - Ez a nevem. - nem árt nyomatékosítani. Szórakozottan figyelem az eksönt, a bumburnyák banya vonyítva elodáz, én meg kárörvendően kacarászok.
- BOMBA! - rikoltok fel, és törökülésben becsapódok mellé a kanapéra. Izgatottan összedörzsölöm két tenyerem, mélyet szippantok a levegőbe, s kéjes nyögéssel konstatálom, hogy mocskosul be fogok állni.
- Megtekerem én, fél karral nehéz.

Így utólag talán ésszerűtlen volt meghitelezni neki a cuccot, és gyanakvásra is adhatott volna okot a késése, de annyi felelősségtudat sincs bennem mint egy befőtt koviubiban, szóval tök nyóc.
- Jaja, érzem, nem kell a marketing. - mohón kikapom a kezéből a zacsit, meg se várva míg a kezembe pottyan, és vadul szaglászni kezdem.
- Áh, még friss. - nyálkahártyámra tapad a kenderenyv megmásíthatatlan bukéja, ennyiből már azt is megmondom mikor szüretelték. Kicsit mintha kábszis lennék.
- Aha. - pillantok rá bambán, azóta nekiveselkedtem a tekerésnek: olcsó OCB papír, karácsonyi képeslapból farigcsált szűrő, és az ikonikus Hello Kitty grinder. - Velem jófejek voltak. Bátyám szerint suttyók. - felelem vállat rántva, elvégre mi sem természetesebb, mint bratyizni az ukrán maffiával.
- KÉSZ! - emelem a magasba az elkészült produktumot, olaszos csókkal koronázva. Kicsit csálé, de egészen precíz. Van benne cucc bőven. Honnan máshonnan kotornám elő a gyújtót, mint a melleim közül, ami - nyilvánvalóan - fuldoklik a rózsaszín glittertől, és egy fordított kereszt van rajta alkoholos filccel átszínezve. Érdekel is engem a templomi hókuszpókusz, csak a színe miatt vettem. Meggyújtom a cigi hosszú, eltekert végét - amit én diplomatikusan csak fitymácskának hívok - hagyom hogy leégjen, majd istenesen beleszippantok, fejemet hátradobom, és extatikus nyögéssel fújom ki a füstöt.
- Perfekt. A francért bogyózol te meg? - a bogyó szar. Többnyire. Nem is szoktam bogyózni. Nyúlbogyózni, legfeljebb. Vigyorogva átnyújtom neki a cigimet. - Bajtárs?

Defekt? Milyen defekt? Kérdőn összeráncolom tiritarka pici pöttyökkel díszített homlokom.
- Nincsen nekem defektem. - épp csak meggyőződésem, hogy túl tökéletes vagyok erre a planétára.

Tíz perc se telik bele, és agyamat behálózza a tompa bizsergés, a tér előttem pöppet irizál, még a nyelvem is összeakad néha.
- Hé, Ricsike... - nehezemre esik megszólalni a fojtott kacajtól - Tudod hova ül a tehén a buszon? - vigyorogva tolok még egy rövidke slukkot - Legelőre! - könnyezve felvonyítok, röhögve beletemetem az arcom fűtől bűzölgő tenyerembe, majd nemes egyszerűséggel eldőlök, egyenest a csávó ölébe. És hangosan nevetek.
Nyuszi off.

Ha szólt volna is csinálnám, szóval olyan nagyon mindegy, hogy nagyon, Nyuszinak nincsen diriga. Mit mutogat ez meg.
- Bájos lehet. - nyugtázom, és előkerül a gyújtó. Halkan serceg, szikrát szór, majd lángra lobban. Mint az otthoni rezsó. Tudom, gyújtottam már cigit vele. Meg konyhát is.
- Blöh. Anélkül is benyel a szar, hogy elnyomnád. Onnantól csak nem veszed észre. Cheers! - ha nem kér, hát nem kér, én vígan elszipkázok rajta.
És bumm. Beüt az agyhalál, csuda jó móka a képszakadás, meg is ijedek, mikor kinyitom a szemem, és tök sötét minden. Meg fiú szagú. Furcsállóan forgatom a szemem, valami motyogást is hallok a fejem felett, sandán kitekintek oldalra, hát nem a csávó ölében vagyok?
Bánom is én. A hátamra fordulok, fejem a combjain, békaperspektívából mélázok csontos pofázmányán.
- Alulról egész szép vagy. - incselkedve a nyelvemre harapok, s játékosan kacarászva megpöckölöm nem létező tokáját. - Szoktál te jókedvű is lenni? - nem akaródzik felhagyni a pimasz pöckölgetéssel, közben rajta fekszem, mint egy lomha krumplis zsák. Asszem jól alakult ez a nap.
Ám még mielőtt ezt elkönyvelhetném, behatol a látóterembe egy pálca, meg két tantobá.
- Ajaj.

Jah. Szóval a pirosak muftija latinul tüsszent, bár nem feltétlenül értem a miértjét; jelen pillanatban a dimenzióváltástól jobban parázom mint a mozgásképtelen végtagjaimtól.
De hogy ezek a tanárbácsik milyen szépek. Olyan... Tömörek. Markánsak. Nyami. Ám miután változtattam a mimikámon bamba lajhárról kevésbé bambára, majd révetegen körbenyaltam a fűtől kiszáradt ajkaim, lassan - nagyon lassan - zümmögni kezd a koponyámban a tény, hogy ezek ketten létező emberek, és nem csak éteri hallucinációk. S aztán... Nos, tulajdonképpen nem csinálok semmit. Tulajdonképpen mindegy. Minden mindegy. Porszemek vagyunk az univerzumban, egy merő abszurditás, létünk csupán múló szeszély az eternális KÁOSZBAN!!4!!négy
Ez a briliáns felismerés pedig olyannyira megcsap, hogy reflexből felegyenesedek, majdhogynem összekoccanva Ricsike állkapcsával, és már-már tapsot várnék, amikor tudatosul, hogy mindez csak a fejemben történt.
- Oh. - mérem végig a két tanárt, kissé szédelegve. Valami motoszkál, mintha beszélnének hozzám, Farkaska valami fáról magyaráz, amit olyan őszinte átéléssel ragadok meg, hogy az már-már filmbeillő. - Maga egy gyöööönyörű fa, tanár úr. Igen. Egy naaaagy... Ö, fűzfa! Az. Nagy lombkoronával, meg... Levéllel. Igen, sok levéllel. - a szemem valszeg ketté áll, és a mondatszerkesztés is okoz némi problémát, de az agyamon átfutó tévképzetekben rendkívül megnyerő vagyok. Hát nem nyilvánvaló, hogy a csodálatos bók hallatán megenyhül? - Sok boldogságot kívánok maguknak. - teszem hozzá elcsukló hangon, még egy üveg pezsgőt is képzelek a kezembe, és aléltan vigyorgok mellé. - Hupsz. - Ricsike vállának dőlök, másképp a padlón landoltam volna.

Egy kicsit elszontyolodok. Be kell valljam. Oroszföldön elkeserítően ritkák az édibédi meleg párok, pedig én oooolyan szívesen nézegetném őket.
- Aaaaz, nimfa. Höhö. - bódultan nevetgélek, mint akinek semmi gondja az életben. Ez minőség drágám, színtiszta minőség. Nincs ezeknek ízlése. Féloldalasan elfordítom a fejem a büntimeló hallatán, értetlenül pislogok, majd Ricsike képébe tolom a sajátomat, épp csak nem ér össze az orrunk. Kigúvadt, kíváncsi szemekkel bámulok rá.
- Te, ezek tudják hogyha valamit egyszer lepucolsz, az két hétig úgy marad? - kérdezem hitetlenkedve, mintha itt sem lenne a két másik. Hagyom a hímeket lejátszani a rituális köreiket, miszerint ki tud nagyobb dákóval offolni, én csupán csendben összekucorodok a kanapén, és gyermeki lelkesedéssel malmozok. Nahát, olyan mintha tizenkét ujjam lenne... Bele is szívnék a cigikém elhaló csonkjába, de szomorúan kell konstatálnom, hogy eltűnt. Nyilván fogalmam sincs hova, holott három másodperce lebegtette arrébb a jóképű tanárbácsi, de ki emlékszik már arra?
- Akkor most meg vagyunk büntetve? - kihúzom magam, elvégre meggyőződésem, hogy valami nagy dologra jöttem rá. Érdekes, mintha rémlene valami arról, hogy ebben a pillanatban is épp valamelyik szobában kellene körmölnöm hogy jó kislány leszek. Elfelejtettem volna?
- Kösz a kalandot. - hirtelen ötlettől vezérelve keblemre ölelem a Ricsikét, jó pajtik leszünk mi, tudom én.

A magam módján kedvelem Volkovot. Mint világát vesztett csitri a családfő felé, plátói rajongás övezi, mindez csupán azért, mert szép. Nekem ennyi elég.
Hogy mennyi jut el az agyamig a hallottakból, az nézőpont kérdése, serényen konvergál a semennyihez, de nem is azért füvezek, mert tudomást akarnék venni a valóságról. Duh! Biztos közbevágok ezt-azt, bódultan dőlöngélve a garnitúrán, no nem mintha számítana, le lettem némítva, mint a pornhub takarodó után.
Lassan, nagyon lassan, Farkaska nyomatékosításának hála sikerül elkönyvelnem, hogy meglettünk büntetve, de most azt felejtettem el, hogy miért. Hát ez van. Még azt is sikerül megemésztenem, amit Ricsike papol a magyar tanárokról, hevesen bólogatok mellé, zsigeri egyetértést vált ki belőlem, noha nincs az a pénz, hogy tényleg kirúgassam magam. Még mindig jobb mint odahaza. Hogy ki méltó és mire az életben, azt nem tudom, és komplette hiányzik belőlem az istenkomplexus, amivel determinálhatnám, a tanár úr meg majd reklamál Sámánbotnál. Észre se veszem, de a levegőben egymás mellett van a két kezem, és erőteljes fókusz közepette rakosgatom egyiket a másikra, próbálván Nyuszi-szinten értelmezni a hierarchia fogalmát.
Azután sem szólok semmit, hogy fel lettünk hangosítva, majd mikor egy ocsmány nagy hasra esés keretein belül konstatálom, hogy a lábaim nem mozognak, szomorúan visszakínlódom magam a kanapéra, visszahajtom a fejem Ricsike ölébe, és becsukom a szemem.
- Jóccak babushka.