Ez a folyosó talán a legrejtélyesebb, hiszen a lakók gyakran elvándorolnak, egyetlen egy van aki állandó, nem más, mint a Bibircsókos banya aki nem szeret messzire menni, mégis mindent tud az iskolában, minden olyat, melyről talán a többi portrénak még fogalma sincs. Nagyszerű képessége, hogy képes szinte beleolvadni egy-egy tájképbe a körülötte lévő keretek valamelyikében és addig mozdulatlan lenni, amíg az előtte lévő cselekmények le nem folynak. Érdekes egy folyosószakasz ez, hiszen a páncélok végig egymástól azonos távolságra vannak, kivéve a banya eredeti kerete alatti területet, ott ugyanis egy hosszú, kényelmesen elsüppedő kanapé van, melyen a diákok várakozhatnak vagy pihenhetnek, ha éppen nem kell sehova rohanniuk, sokan nem veszik észre, hogy ez csak egy csali annak érdekében, hogy még több pletyka elhangozzon, inkább kihasználják a kényelmes lehetőséget, melyet később súlyosan megbánnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=798556#post798556][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.15. 18:57[/b][/url]

Most, hogy lement az a francos vizsga, olyan elánnal vágta a körtelébe a táskát minden jegyzettel és úgy van vele, hogy következő tanévig ne is lássa. Zsibog a feje minden alkalommal, úgy érzi, hülye ötlet volt eleve ez a tanulósdi, mert ő aztán ilyenkor tényleg azt érzi, hogy öreg hozzá. De ez hülyeség, még nincs harminc sem, de mivel közelebb van, mint a húsz, azért néha aggódik. Nem-e vicc az, ahogy itt van, amit művel, megint túlgondol, túl sokat gondol és minden probléma. Nem, nem most kéne ezen kattognia, sőt, az lenne a legjobb, ha kikapcsolna és lelazítana, inni egy pofa sört, mert hirtelen még ehhez is kedve lett, mik elő nem jönnek. Aztán kicsit mégis másfelé veszi az útja, megleli végre a játszószobát, amely normál esetben a kondival érne fel és meglepi, hogy erre gondolt bárki is. Aztán beleveti magát.
Frissen tusolva, kellemes zsibbadással tagjaiban indul meg végül, hogy majd egy jót egyen, csalással, egyenesen a konyhában. Aztán elindul a pizzázóba dolgozni, majd haza, jó kör lesz, már megszokta, hogy amúgy elfoglalt mint a fene, és már-már majdnem mindjárt elhiszi, mennyire fontos ember is ő, de igazából csak beosztani nem tudja rendesen az időt és csapong, no meg ott van az, hogy valami kell a zsebbe is, még ha a nagy kiadások miatt nem fájhat a feje, mert le van róla tiltva. Szusszan egyet, vállát átmozgatva hagyja, hogy a helyére roppanjon és leereszti a kezét. Jó hely az, jó arra, hogy kipucolja agyát, néha nem is árt, mert feltelik, mint valami pohár és nem tud mit kezdeni vele. Az iskola falai között sétálva mindig frusztrált, tekintve, hogy a nem is olyan régmúltban nem csak a vizsgák voltak a legnagyobb baja, vagyis az sem volt baj, hanem olyasmi, amely kilökte rendesen a komfortzónából. Hazudna, ha azt mondaná, nem direkt kerülte a bázist és kicsit vonta ki magát az ötletelésből, azonban örökké sem menekülhet, nincs is rá semmi oka, csak a fura agya és felzaklatott lelkivilága. Azonban, manapság úgy érzi, leülepedett benne a dolog annyira, hogy értelmesen nyilatkozzon, azonban semmi visszhangja nincs, nem indult el olyan láncolat, amelyet kellemetlenül fogadna és ezért valahol hálás. Mégsem azért indul el, hogy köszönetet mondjon, vagy bármi más miatt keresse fel, ő sem tette, így a dolog ennyiben maradt, annyiban, amire aznap éjjel jutott. Hogy ez semmi, mintha meg sem történt volna, lapozni kell és nem újra meg újra belesüppedni. Mindjárt visszafordul és fut még egy kört komolyan, ha megint elmennek erre a gondolatai, de kissé sajgó tagjainak egyelőre ez elég is volt, holnap bizonyára így is meg kell küzdenie majd az izomlázzal. Egyelőre? Ez a folyosó is olyan, mint a többi és kezdi idegelni. Hirtelen azt sem tudja, merre kanyarodjon majd, ahol a cél sejti és morog is egy sort. Ő tuti, hogy beleékelődik az alaprajzba egyszer és megpusztul, mielőtt kijutna. A hirtelen felbukkanó kanapéra veti le magát és dől hátra, nagy késztetést érezve, hogy mint valami főúr, rágyújtson, de csak az öngyújtó babrálásáig jut, mert hát, mint minden rendes folyosót, más is használja. És a tilosban bagzó prefektus nem menő látvány, sokaknak. Így marad, hogy mint valami hülyegyeerek, kattog a zippo az ujjai között és elbámul az érkező irányába. Már épp futna tekintete másfele, sőt, át is siklik a páncélra a távolban, amikor mégis visszafordul a feje felé, szinte már fájdalmas gyorsasággal. Hogy is van az, hogy amire gondolnak, azt be lehet vonzani? Mert most így érzi magát, meg, hogy az előbbi magabiztossága ellenére, a közeledő, nagyon is ismerős sziluett láttán nyel egyet. Késő felkelni és úgy tenni, mint aki semmit sem látott és épp siet, nem? De? Fene. Csak normálisan, lazán, Helvey. Csak épp nem megy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=798582#post798582][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.15. 20:27[/b][/url]

És akkor tökre jogos a kérdés, hogy az eddigi nyugalmas semmi hogyan váltott át mozgalmas akármibe. Mert már lassan ott van, hogy nem az a gondja, hogy elfoglalt, hanem, hogy amellett annyi dolog van, amire figyelnie kell, illik, hogy megszeppen szinte. Mert tökre úgy tűnik, hogy közvetlen és mégse az, mert még mindig nagyon jól elfoglalja magát egymaga és csendben, csak a csend manapság ritkábban sikerül, mint hiszi. Pedig, az könnyen jön, nem? Nem egyszer hallotta már fél füllel, hogy panaszkodnak az unalomra, tessék, neki meg szinte pont abból nem jut. Nagy levegőt vesz, kiengedi. Ez ilyen, valamiért egy kis mágnes, ami bevonzza a történéseket, dolgokat, még ha néha nem jók vagy épp kellemetlenül érzi magát, mert szokatlan. Előbb vagy utóbb tanul, megszokja, csak neki idő kell, időt kér mindenkitől némán. Vagy megkapja, vagy elkönyvelik furának, ez van.
És most pillanatok alatt eléri valaki, hogy az agya megint csak körülötte forogjon. Pedig, nincs mágia, nincs az, amiről magyarázott, mert csak jön, nem is számol vele, ő sem érzi. De azt igen, hogy megint feltelik elméje az emlékekkel, azokkal, amik történtek, kissé még talán ajkai is bizseregnek, mintha három másodperccel ezelőtt csókolta volna nem, nem pedig isten tudja mikor, mert nem is számolta. Igen, lehet kicsit látványos volt, hogy elvonult és másképp viselkedett és talán ez a többieknek fel sem tűnt, talán neki sem teljesen, de kicsit szégyelli magát. Mint valami gátlásos, lelkis fruska, aki nem tudja kezelni normálisan, amit lehet, hogy kellene. Mert hát, semmi olyan nem volt pár csókon és már-már iszonyatos közelségen kívül. És mégis volt, mert ha ő nem áll le, akkor simán belefut az egészbe, odaadja magát bármire és nem tudja, ha most elkezdené, megállna-e ismét és ő tiltakozna-e, és azt sem érti, hogy jut ilyen hirtelen az eszébe. Mert hülyeség, mert minek. Ki kell söpörnie a fura és hirtelen feltörő gondolatokat, mert közelít és nem, nem biztos, hogy egyáltalán rá is néz, vagy hozzá is szól, de nem nézhet ki úgy, mint amennyire rakás szerencsétlenségnek érzi magát jelenleg. Szinte szorongatja azt a gyújtót, amit eddig könnyedén pörgetett ujjai között. Hogy elég, mondja magának, és szedje már össze magát. Hogy mi is ez? Miért is van ez? Nem érti. Ő nem akar ilyen lenni. Valaki segítsen rajta...
Összerezzen, ahogy megemeli a kezét és int neki, mint aki most ébredt, úgy mered rá. A mosolyra, amely természetes és semmit mondó, de főleg arra, hogy már megy is. Hogy ennyi, neki bizonyára nincsenek kételyei, kérdései. Benne nincs semmi, ahogy jól számolta ki. És ez valahogy helyre billenti, de nem tudja, ennek örülnie kell vagy épp fájjon. Nem tudja, mit akar tőle, az a nagy helyzet.
- Hello, Mihail – kissé nehezen, halkan jön ki belőle, elfelejt úgy inteni, ahogy akár ő, csak ül tovább, kicsit előre is dől, amint távozik. Ennyi volt, és fúj egyet, mert ő reagálta túl, pánikolt be egy pillantásról. Verné a fejét a falba megint, hogy ennyire szerencsétlen. Mikor lesz már könnyebb? Mert nem most, ugyanis megáll. Megáll és fejét lehajtva mintha várna valamire. Bambán pillant rá, akaratlanul emelkedik fel a kanapéról és örül, hogy nem jön most más erre. Odalépkedne, de csak annyi sikerül, hogy a folyosó közepére sétál és bámulja a hátát, azt, amibe belekapaszkodott akkor. Nyel egy újabbat, mert mondhatna már valamit, de nem teszi és ha ő sem fog, tovább megy, lelki szemei előtt már távozni látja, majd eltűnni. És lehet, az lenne jó, a legjobb. De végül csak kiböki.
- Ne haragudj, hogy nem voltam tegnap a gyűlésen. A... vizsgámra készültem, meg ilyenek – és hazudik, pedig megígérte, hogy nem teszi. Nem, nem ő ígérte, hanem a kába valaki, aki valahol mocorog benne és válaszokat követel. Bármit. Hogy aztán ő is lehajtsa a fejét és megdörzsölje az orrnyergét. Nem ezt akarta mondani, de az okos szavai most elhagyták. És fogalma sincs, ha egyáltalán reagál rá a másik, mit tesz. Sosem látott zavarral áll szemben és tehetetlen. Segíts.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=798626#post798626][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.15. 21:46[/b][/url]

Menj el. Menj. Az, hogy ezt most magának, vagy a másiknak mantrázza, nem tudni. Csak felbukkan benne, mint akkor a nem-ek, az akkori tiltakozás, halkan és óvatosan, de határozottan kérve. Mert nem tudja, hogy kellene-e egyáltalán erről bármit is beszélni, hogy fel kellene-e hozni újra és újra, mert míg az élmény jó volt, a bizsergés és az érzések jók voltak, utána már határozottan nem. Hogy amint kiürült, üresség volt a helyén, míg kijózanodott és felfogta a valóságot. Üresség, amely tud marni és amely emlékeztette, emlékezésre kényszerítette. Mert nem kell fojtó vágynak lenni, vagy beteljesületlen szerelemnek ahhoz, hogy az üresség fájjon, hogy egyszer ő már mindent kiszaggatott onnan, kigyomlált és találkozott vele. Hogy kicsit visszavitte a kezdőkörre, amikor rájött, az addigiaknak vége és fogalma sincs, hogyan tovább. Pontosan erre emlékeztette és ijesztette meg, hogy milyen és mennyire rossz volt. Hogy betömni próbálta bármivel, de sosem telt meg, hogy a hiány olyan dolog, amit ezen érzések mellett nem akart újra. Mert mindig érzett, mindig jobban figyelt ezekre, ő ilyen típus, de a hirtelen és erőszakos rántás, amellyel ebbe a világba érkezett, nem volt jó kísérő. Nem esett neki jól, és az, hogy ezt felelevenítette benne, jobban fájt, mintha soha, egy pillanatra se vett volna el semmit. Mert tette volna azt, pacsiztak volna le és jó éjszakát. Ehelyett bámulta a plafont, marta magát és próbálta kimosni, lemosni magáról az egészet.
És egészen eddig a pontig azt hitte, sikerült is. És tudatában sincs ennek, mert nem beszélt róla, ennyire nem mélyedtek bele abba, csak a külsőt mutatta és egy megnevezést, ami illik rá. Bár ne tett volna semmit, és a harag, amely emiatt felgyűlt, benne van. Nem szereti, nem szereti a negatív dolgokat, egyszerűen ő is az, és taszítja, az életről viszi le, amely már olyan jól ment neki. Amelyet már ő is elismert, hogy tökre más, könnyedebb, kevesebb a teher. Hogy mennyire kevés emberrel kell hadakoznia, mennyire jó, ha tud beszélni, vagy csak leülni és hallgatni, ha olyan napja van. És miközben feltépi magában a múltat, megint visszaesik, mintha semmi sem történt volna, lelke mégis közben követel, hogy valaki találja meg, hogy valaki megint érjen hozzá. Akár Ő. De nem teszi, közönyös ellépkedése azt mondja, ne várjon semmit, de mégis, meg akar szólalni. Idegen helyzet, ezerfelé kavargó gondolatai pedig nem segítik. Mit kellene mondani? Hogy jó volt, köszi az élményt? Vagy hogy most akkor hogyan állnak, hogyan nem? Ahogy azt az eddigi időszak mutatja, a nem felé hajlik. Mindegy is. Továbbra sem szerelmes, továbbra sincs semmiféle köd, csak egyszerűen értetlen és nagyon elviszi a gondolatait a másik, olyan irányba, amit nem tud kezelni. Mert más, más, mint az a nő, akit akkor, azon az éjjelen fel akart hajtani, más mint bármelyik ami valaha, valamilyen módon az életében volt. Más, mert nem is nő és mégis, ez a legkisebb probléma. És tényleg. Erre most jön rá.
Elteszi inkább a gyújtót, esetlen magyarázkodása után jobb ha semmi nincs a kezébe, amely kárt okozhat bármiben. Értetlenül ráncolódik a homlokra arra, ahogy felnevet az egészen, ez olyan most, mint valami pofon inkább. Oké, hogy nem veszi komolyan, hogy nem vesz semmit komolyan, de mégis, azért... azért nem ezt várta. El kell mennie, a komor arc is ebben segíti, hogy hagyja itt a francba, legyen ő is ilyen és kész, szarja le az egészet. Az lenne a legkönnyebb. Mégis marad, rápillant, de teljesen a tekintetébe nem mászik bele, azt kerüli. Mintha félne, mintha nem akarna megint belegabalyodni. Tiszta fejjel akar beszélni, nem lép közelebb. Még ne menj el.
- Megint nem hazudtam – ajakira mégis keserű mosoly ül ki, szemeit egy pillanatra lehunyja. A hideg rázza a szavakra, mert felbukik benne, hogy hogyan érezte magát akkor. Nem lehet. Nem. Egyszerűen nem.
- Tanultam, dolgoztam, máshol voltam. Máshol, mint te, tudom. Félig szándékos, félig nem. De nem tudtam mást tenni. Nem tudok – hangja elhalkul, szinte már azt mondja, ennyi elég is volt. Nem erőlteti, nem húzza, nem akar semmit. Csak kimondja. De mit is? Az jó kérdés. Maga sem érti, miért magyarázkodik neki, miközben feje tiszta és mégsem. Ez bonyolult, sóhajt is rá egy nagyot. Ebben van benne minden, nem a szavaiban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=798756#post798756][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.16. 22:31[/b][/url]

Emlékszik ám, minden pontra. Arra is, amit akkor mondott, mikor nem sodorta el annyira az egész, hogy nem volt képes összetett, értelmes mondatokat alkotni. Mert az igaz volt és talán igaz a mai napig is, hogy megismerné, hogy látni szeretné azt, aki hibázott és aki ott hagyta, hogy mi vitte erre, miért és aki azt mondta, egyedül van. Azt felelte rá, nem kell egyedül lennie, ő mégis azt választotta és választja talán most is. Jogos a kérdés, ezek után neki kellene-e bármit is tennie, mondania? Egyáltalán, lenne értelme annak, hogy bármit is akarna mondani? Nem tudja. Valahol a sértett fél elutasítja, de ő az az ember, aki nem akar haragot táplálni, mert nem tört az életébe, annyira át sem verte és nem is tud olyanról, hogy ártott volna valakinek, valakiknek annyira, hogy megérdemelné. Sok mindent nem tud, rájön, hogy semmit sem nagyon, ő kiterítette mindenét, ami van, minden, ami önmaga. Mert ezen kívül nincs más, nincs mély és sötét múlt, nincs szövevényes kapcsolatháló, nincs semmi, csak a farkas, aki előbújt és megmutatta magát, holott nem kellett volna, sosem engedte neki. Csak az erdő magányában enged neki szabadságot, úgy börtönzi be minden más alkalommal, ahogy saját magát tette a csendbe és magányba hosszú évekig. Mert ha neki sem jó, annak se legyen, értitek. Mintha direkt és igazából mégis, csupa véletlen minden. Az nem, hogy akkor ott volt, ott akart lenni, hogy a kis „kihallgatás” után maradt és igazándiból ott lépett a csapdába. Nem, nem várta azt, nem várt semmit. Mégis kapott, majd el is vette. Hullámzó gondolatok, nem is érti őket, miért vannak ennyire felkorbácsolva. Nem kellene, mert nem. Volt a mágia által létrehozott valami, amelyből kialakult az, hogy beszéltek, hogy együtt dolgoztak, hogy az elején segítette valamiben, amit nem értett és amit amúgy egy szempillantás alatt dobott el, mintha csak álca lett volna. Egy újabb pókháló? Vajon már akkor is akart valamit, vagy tényleg minden a véletlen és a játék? Egy biztos, válaszokat szeretne, mert nem követelőzik, nem tud, hogy nyugodtabban léphessen akármerre. Tovább. Nem segített rá, hogy valami a házuk tornyában nem kerek, hogy valami rányomja mindenkire a bélyeget és minden csak sötétebb tőle és ridegebb. Hogy ez se tett jót az idegeinek, de a mostan, a mostani történések emellett már talán jobban kiélesednek. Ne haragudj, de muszáj. Valahogy le kell rendezni, ha fáj, ha nem, mert továbbra sem tudja, mit érez a másik. Csak amit lát.
Követi a tekintetével, ahogy moccan és a falhoz vándorolva dől neki. Mintha támasz kellene az egész miatt, vagy csak megszokás, fene se tudja, hogyan szokás az ilyet tárgyalni. Nincs tapasztalata, ő azt is elhinné, ha törökülés lenne erre a legjobb, azonban nem moccan, továbbra is ott ácsorog és vár a csodára, amely nem akar jönni. Pedig jöhetne. Már el is engedné a dolgot, majdnem kicsúszik belőle egy „hagyjuk” és egy köszönés és indulna. De az se könnyebb, ahogy a másik tesz. Mintha elgondolkodna, szégyellné magát? Kissé oldalra billen a feje, kérdőn pillant felé, így kaphatja el a tekintetét. Így fúrja bele magát megint és ő akaratlanul rezdül össze erre. Most ne. Most ne vegye elő, engedje meg neki, hogy józanul gondolkodjon. Csak ennyit, utána meg... meg vagy elmenekül az egész elől, vagy, ha végre valami választ kap, már biztosabban dönt. A saját nyelvét harapja, a saját nevét hallja és beleborzong. Ne, ne kezd. Ne kapj el még.
- Mindkettő – feleli őszintén, majd szinte meglepi a kérdés. Mit vár tőle. Mintha úgy szegezné neki a dolgot, hogy oldja is meg, ha már felhozta, kész válaszokat. Mintha csak... nem érdekelné, csak legyenek túl rajta. Kihúzza magát, mint aki most kapna erőre, de ugyanolyan tanácstalan, mint eddig. Többször nyílik ajka szólásra, de többször be is zárja azt, mire elkapja a fonalat.
- Nem vártam semmit, tudod? Se választ, se cselekedetet. Aztán jössz, jöttél és most szeretnék. Mert... lehet neked totál megszokott, hogy ezek történnek veled, de nekem... nekem nem. Összezavar, és nem az, mert tudom és emlékszem arra, amiket mondtál, hogy hogyan hat és bla, bla bla – megered a nyelve, de hangja bátortalan, mintha tini lenne, aki most tanulja. Lélekben az is, tanul is. Nem lép nagyon közelebb, csak a tipikus, beszéld közbeni lépés sikerül, hogy ne kelljen hangosnak lenni.
- Szóval nem tudom. Végét, elejét, pontot, hogy ne legyen kellemetlen. Mert nem vagyok naiv fruska, aki arra vár, hogy na, enyém és kész, csak... nem akarok folyton ezen gondolkodni, hogy... hogy nem tudom. Én tényleg meg akartam ismeri azt, aki a maszk mögött van, de neked muszáj bebújni a mágia mögé, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel ellöksz. Vagy mit művelsz. Én nem hazudtam, de nem tudom, hogy fordítva... hogy fordítva mennyire. Úr isten, mekkora szerencsétlenül hangzok magamnak is – utóbbit már csak magának morogja és a plafonra szegezi a tekintetét. Elég ebből. Kimondta, még ha hülyeség is az egész. Lesz, ami lesz. Más nem elküldi a francba és az is egy válasz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=799813#post799813][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.22. 12:51[/b][/url]

Minden szempontból különleges, míg ő közben egy szürke kisegér mellette. Aprónak érzi magát, noha soha nem volt olyan hatalmas, amely már kényelmetlen lenne, nem is tud, és nem tudna olyan feltűnő lenni, mert nem is akar. Csendben, békésen és mégis, úgy néz ki, vannak, akik erre is figyelnek, akik nem a többi tündöklő vagy épp kiemelkedni vágyók között néznek szét, hanem azok között, akik el akarnak tűnni talán. Minden szempontból más ő, és nem lenne ezzel semmi probléma, mert figyelne rá, már abból, amit csinálnak iskolai elfoglaltság keretein belül, másrészt azért is, mert azzal nincs semmi gond, ha néha kommunikál, ismerkedik, vannak pillanatok, amikor kinyílik picit. És nincs mögötte több, csak ami és amiről szó van. Ezt próbálta talán ott is, ezen dolgozott, hogy akkor már a kellemetlen után vezessék le és felejtsék el, hogy kicsit mitől fájt a fejük. Nem akart ő többet, rosszat, kellemetlenséget, semmit. Mondhatni, ártatlan volt az egészben, tehetetlen és a végén telhetetlen. Nem akarta, hogy a következő találka kínos legyen, hogy szinte kínosan hosszú ideig inkább csak meneküljön, mint valami gyáva akárki, és valóban az, mert félt valamitől, amit nem tud körbeérni. Talán inkább attól, hogy ő nem tud majd mit kezdeni és nem is tud, látványosan. Hogy megint átpörget mindent a fejében újra és ugyan oda lyukad ki. Hogy most már fogalma sincs, kit kellene hibáztatnia, hogy hol volt az a rossz pont, amikor meg kellett volna állni és mégsem rossz, mert... Mert. Hogy aztán el is veszítse ismét a határozottságot, hogy nem érti, mi folyik a másikban és érteni szeretné, de nem erőltetheti, mert az kellemetlenebb, mint az, ahogy most áll előtte. Különböző világ az, amit ők képviselnek, mégis, valahol egy. Talán ezt, talán valami hasonlót érez az egész mögött, még ha az események kicsit hátra is vetették és csendre kényszerítették. Nem tudja, vajon megérti-e teljesen, mi az, amiért ilyen, mert maga sem tudja és persze, akkor mégis hogyan várhatna bármit a másiktól mégis. Hogyan kérhetné arra, hogy na, lépjék meg ezt és legyen valami, csak ne az, ami most van? Hogyan kérhetne bármit?
A plafont akarja magára szaggatni, de csak bámulja, mintha oda kellene írnia a választ akárkinek és ő csak felolvassa, mint az okos diák. Nincs ott válasz, csak magában van, meg kellene keresni. Tekintete végül visszavándorol hozzá, hallja, hogy mond valamit, de nem teljesen, ahhoz most túl nagy a táv és túlságosan zakatolnak a gondolatai, meg valamennyire a szíve is, megint, pont úgy, mint amikor egyre csak közelebb és közelebb hajol, ahogy épphogy érintette ajkait. Akaratlan harap a sajátjára, aprót, nem úgy, mintha arra vágyna, hanem mint aki ki akarja marni onnan az érzést. Miért van ez? Elég. El kéne engednie. Aztán folytatja a másik, mondja és sóhajt egyet. Ezt akarta hallani? Ezt vagy így? Csendben figyel, mintha csak a folytatást követelné. Kérné. Nem kellene?
- Tudom, hogy nehéz. Nekem ne mond – apró mosoly kerül fel ajkaira. Annak mondja, aki nem akart megnyílni, aki kénytelen volt mégis és aki már valamelyest, egy részét elfogadta. Teljesen még talán nem. Mindent nem tárt fel. - A kérdés, hogy akarod-e, mert... nem tudom. Mondhatnám, hogy itt vagyok én, de az a te dolgod, hogy eldöntsd, végül kinek akarod. Remélem érted... - lényegében megint azt mondta, amit akkor és mégsem, mert ezzel azt tette, ami a legjobb. Nem erőlteti magát, ha azt mondja, nem akar, nem neki, akkor nem erőlteti többet. Tovább nem mondja, mert elindul felé és egy pillanatra hátrálni támad kedve. Mögötte megint fal van, a kanapé, csapda lenne. Nem. Közelebb kerül, és lesütve a tekintetét, karjait fűzi össze mellkasa előtt, kapaszkodik magába, mint a józan észbe. Akarta őt. A hideg rázza ki ettől, apró szusszanás szakad ki belőle. De nem volt rá képes. Őszinte kíváncsiság az, ahogy mégis fel bír rá nézni végül.
- Miért nem? Mármint, értem, nem voltam önmagam, nem... etikus vagy illik, vagy mi. De miért nem? - nem kellemetlen. Neki valamelyest igen, csak nem azért, amiért hinné. Oké, ez nehezebb, mint hitte, főleg szemtől szemben. Nem csoda, hogy eddig húzta, halasztotta és ha nincs ma a véletlen, akkor talán még várt volna vele. Vagy fogalma sincs. Nagy sóhajjal fogadja a mosolyt és oldalra pillant, mert hát, szedje már össze magát. Körülbelül úgy érzi az egészet, hogy kívülről nézve igencsak furán nézhetnek ki. A másik szeretne közelebb kerülni, míg ő bezárkózik, távot tart. Ez nem kellemes, de most nem tud mást. Visszafordítja arcát felé, de tekintetét kerüli, cikázik arcán, most józan fejjel nézi meg azokat a pontokat, amiket érintett. Amiket... Elég. Ez nem ő. Hirtelen hűvösnek érzi a folyosót, ahogy a hideg rázza ki.
- Min gondolok? Fogalmam sincs – neveti el magát, apró, bátortalan, de igaz. Nem tudja és nem őt neveti ki, hanem saját magát. - Segíteni? Miben? A fájdalommal megint? Nem, az ugyan úgy visszajön és... nem tudom, megszoktam, ez most mégis furán érintett – engedi le a kezét, a körömágya bőrébe vájja körmét és kezdi piszkálni azt. Hát mit akar, komolyan. Elnézi a mosolyt, ahogy nem mozdul felé. - Ne haragudj, kikövetelem szinte ezt és hasztalannak bizonyulok máris... - fújtat egy aprót. De hát mind gondolkodik. Oké. - Sok mindenen gondolkodtam amúgy. Mérges voltam, aztán mégse, értetlen aztán meg még jobban. Nézd én, semmit sem erőltetek. Csak letisztázni szerettem volna, nem rád akaszkodni, hogy ami megtörtént, azután már csak én lehetek az életedben, mert nem. Nincsenek efféle kéréseim, csak passz... oldjuk meg, lépjünk túl és legyen valami kellemesebb? Ami miatt nem akarlak kikerülni? Ühm... - apró szünetet tart, legalább magát nem hazudtolja meg. Zavarban nincs teljesen, de mégis, beszél, fecseg, mintha muszáj lenne. Tényleg tud sokat. - Nem tudom ezzel mit kellene kezdenem. Tanácstalan vagyok, de ez hülyeség, mert voltak egy éjszakás pillanataim az életben, vagy amikor csak elcsattant egy csók. Ki tudja, voltam-e olyan részeg, hogy nem-e sráccal, nem tudom. Azt viszont igen, hogy most nem vagyok az a főiskolás aki valószínűleg meghalt és lett belőle egy szerencsétlen, aki nem tudja helyrerakni a gondolatait se, mert itt állsz előttem és folyton eszembe jut, hogy bassza meg, mégis kisöpörtél onnan mindent és mennyivel könnyebb volt, kellemesebb és aztán gyomron rúgott, hogy haha, csak illúzió, semmi több, ahogy jött, úgy ment. Hogy neked ment, de csak mert használsz valamit, amit eddig elképzelni sem tudtam. Hogy mindjárt felrobbanok, mert ennyi dolgot nem lehet érezni, mert nem egy tinilány vagyok és azt akarom, hogy múljon el. Legyen úgy ahogy eddig, vagy... nem tudom. Akármi. Nem tudom befogni sem, ez lehet hülye ötlet volt. Biztos nem érsz erre rá, nem így tervezted a napod. Nem tudom. Nem – tanácstalan tárja szét a karjait, kicsit talán gyorsabban kapkodja a levegőt. Kiszakadt belőle most egy darab. Karjai leesnek maga mellé, és nem könnyebb sokkal, vállai megereszkednek kicsit, hogy aztán a saját tenyerébe temetve az arcát, átgyűrje azt. Vagy lekaparja a bőrt, mert az most rettentően ég.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=801085#post801085][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.26. 23:46[/b][/url]

Nem szereti a feszültséget, haragudni, ha nincs olyan ok, amely tényleg megköveteli. Nem szereti a negatív dolgokat, még ha önmagára ez már nem annyira igaz, hogy mentes. Nem szeret úgy felpillantani, hogy aztán mint valami szégyellős, félre is vigye azt. Nem szeret, nem akar megint a saját káros, rossz gondolkodása miatt valami ingoványos és sötét mezőre tévedni. Nem. Kimászott, az istenit, kint van valamelyest, hadd maradhasson kicsit, hadd nézze meg, milyen is ez. Talán közelebb sose jut semmihez, talán más miatt visszaesik, de most még minden olyan friss. Kellett hozzá idő, nem kér vállveregetést, hogy megcsinálta, csak... csak. Nem akarja. Figyel hát. Figyel, ahogy belekezd és elakad, nem szól közbe, türelmesként várja ki, hogy összeszedje a gondolatait. Mert ez kell, mindenkinek. Bár fogalma sincs, mire számít a mondattól, hogy mi áll benne. Jót, rosszat? Már nem számít, csak történjen. És végül kimondja, közli és mint aki nem értené elsőre, úgy pislog rá, majd mire leér és megemészti, pillantását zavartan kapkodja ide-oda, saját ajkát beharapva rágja meg, mint cselekvés, mint meglepettségének leplezése. Mert miért ne lenne az. Szeretné, őt és nem mást, és komolyan is gondolta, minden körítés nélkül, ahogy sikerül, de felőle nincs akadálya, mert önzetlenül ad, hát akkor figyelmet, társaságot, amelyre vágyik. Mert nem olyan elképzelhetetlen ez, nem olyan, amit senki se érdemel. Most kezdi megérteni, hogy az ember társas lény, el lehet játszani a remetét, de amikor egy ilyen jön szembe, ilyet hall, elszáll.
- Örülök – emeli vissza tekintetét, ajkait nem rágva húzza mosolyra. - Nem mindig vagyok a legjobb, de igyekszem – utal finoman arra, amit amúgy megosztott vele, még ha csak azért is, mert azt már kihúzta belőle. Nem tudja, hogy emiatt haragot érezzen, vagy felejtse is el, mert lényegében nem ez az első, így lett úgymond lakótársa is, tehát annyira nem rossz dolog. Ott van másrészt mégis egy megkönnyebbült érzet, hogy ezt már nem kell takargatni, nem kell majd magyarázni miért feszült, miért vannak a szemei alatt karikák, bármi. Könnyebb. A köd miatt ezt se észlelte, most igen. Egyel kevesebb dolog nyomja a vállát és ez... fura. A jó fura. Kimondani magában. Szóval nem teljes a harag, nem. Úgy néz ki, kell az ösztökélés ahhoz, hogy ki tudja mondani, ami valahol elég gyenge. Határozottság meg hát pasi, és tessék, sehol sincs, miért van ez vele? Miért nem tud mégis úgy lenni, mint anno? Tudja, hogy miért, de akkor is. Emlékszik hogyan kell, miként, csak... jön valami, egy újabb mondat, pillantás és rándul a gyomra, visszalép és kábé már dadog. Idegesíti, talán érezhető is, hogy az, saját maga miatt, a helyzet miatt és hogy képtelen kezelni, hogy azt várja, mikor tör ki a nevetés és mondja azt, hogy oké, elég, vége a mókának, vicc volt az egész. És ennyi. Fél? Nem tudja, inkább csak, nem akarja. Fogalma sincs, tessék. Újabb.
- Hogy? - ráncolódik a homloka, ahogy elemzi a mondatot magában. Az ő sérülései. A bőrfelület aztán kisimul, ahogy mimikája enged és sóhajt egyet. - Tele vagyunk sebekkel, egyikőnk sem akar sót szórni a másikéba. Értem én. De nem hímes tojás vagyok, aki nem eshet a földre. De... nem tudom mi lett volna utána, ha megtörténik... az. Mindegy már azt hiszem – bólint egyet, inkább magának, mint másnak. Tényleg az, mert elmúlt, mert megtörtént és nem lehet változtatni rajta. Nem is kell. Arra pedig külön mosoly kerül ajkaira, hogy minden ellenére is figyelt, hogy ne bántsa. Bár az utolsó dolog volt, hogy arra gondoljon, de utólag, már képes látni. - Kedves tőled mégis, hogy figyeltél – ezt legalább könnyebben ejti ki és nem akar elfordulva elbújni. Nem. Hát tényleg az, nem is érti. Mit csinált? Mert erre nem jött rá, miért érez és gondol ilyeneket? Kíváncsi is rá és közben pedig... egyelőre még fogalmazza a kérdést. Mert nem csinált semmit, csak amit amúgy is. Néha érzett furát és ennyi, a Tanulószobáig nem lépett át semmiféle határt. Furcsa.
- Nem akkor. Most és később. Tudod, futni és követelni a figyelmet, bármit. Én nem tudom mit miért tettem vagy akartam, utólag... hát kellemetlen volt kicsit ücsörögni vele, de na. Túléltem – azért legyintget párat, nem is érti, miért jött ez fel, de legalább nem érzi, hogy ég a feje, annyira. De tódulnak fel benne a gondolatok, az érzések, a minden. Várnak, kivárnak és aztán... kirobban. Olyan szinten áramlik belőle, mintha felpörgött volna és most aztán mindent kiad, rossz, jó, kellemetlen, és rá sem jön, hogy most nem kellet mágia, magától teszi, magától panaszol, vagy csak közöl. Nem helyes, sok helyen hibás vagy épp pontatlan és mennyire őszinte mégis. Az, hogy mennyire érzi kellemetlennek magát és hogy a végén pedig lefullad. Le és ki, hát mintha életlében először nyílt volna meg és valóban, kicsit így is van ez. Sok szó, nagyon sok, mire az utolsó elhal, már csak motyogás és eltűnik ujjai mögött. Tessék nevetni.
És csend. Saját szívvesére dübörög füleiben, nem hall semmi olyat, amit vár. Aprót rezdül össze, amikor megérzi az ujjakat a csuklóján, fejét felemelve nyitja ki szemeit és pillant rá. Kérdő tekintete kíséri végig, ahogy elhúzza arca elől a kezét, előhúzza ideiglenes és béna rejtekéből, ahova gyorsan menekült, mint a gyerek, aki ha eltakarja a szemét, akkor őt se látják. Kell pár pillanat, mire felfogja a kérdést, nyugodtan vesz levegőt és próbál túllendülni a kifakadáson.
- Az is. Meg, hogy ennyire szerencsétlen vagyok – mert az, az előbbi mutatta meg igazán. A kezére néz, ahol az ujjak pihennek, karja libabőrös. Nincs semmi, nem érzi, hogy lenne mágia és mégis. Nagyot sóhajt, kicsit összeszedve magát, ha határozottabb nem is, de valamennyivel jobb. Az legalább igaz, hogy elmondta, mi van benne, még ha nagyon kusza és nem teljes. Míg szedi össze magát, ezer kérdést kap és megilletődik. Főleg az utolsótól. Hogy mi? Csak csendben figyeli, szája nyílik és úgy is marad, mert rácsodálkozik. Hogy minden múljon el? Ő is? Mi? Oké, ébredjen már fel. Kihúzza magát.
- Az érzések majd rendeződnek, idővel. Időt kérek, míg megtudom mi hiszti és mi az igazi – tény, eddig is volt rá ideje, de mivel most felkavarta, legalább tudja, mit kell átnéznie. De nem ez volt a lényeg. - Miért akarnád magad teljesen kitörölni...? Mihail – sóhajtja a nevét, ahogy elhangzik az utolsó kérdés. Komolyan, nem tudja mit akar, de ezek most meglepték, ahogy aztán a másik is. Fél talán a választól? Nem akarja hallani se és mégis? Mint ahogy az előbb ő nem akart beszélni és mégis. A kezére néz ismét, az egyik csuklójára, amelyet óvatosan bont ki az ujjai közül, és valamiért, csupán csak azért, hogy kicsit megnyugtassa, mert ahogy az előbb és még most is nyomorultul érzi magát, azért figyel. Önzetlen. Ujjai elérik a másikét, összefűzi vele őket és finoman rászorít.
- Az emlék és te is maradj. Még ha előbbi kellemetlen is kicsit. Az idő múljon, de azt meg teszi magától is. Csak rám koncentrálsz, hogy én mit akarok. Miért? Elmondtam, hogy rendezi a dolgokat, aztán lenni, megmutatni, hogy nem kell egyedül lenni. Magam se tudom miért, de így érzem. De te mit szeretnél? Figyelj, mágiával más, tudom, én amúgy sose... meg amúgy sem, elég unalmas alak vagyok abból a szempontból és aligha smárolok bárkivel, szóval ezért is vagyok béna. Lehet a mágia mégis kicsit benne van, ne nézzük. Nem nézem. Nekem is segítettek, segítenek. Segíthetek én is? Hogy ne legyél egyedül. Nem tudom hogyan sikerül, ez új. Mert azt hiszem azt szeretnéd, hogy múljon és ez nem rossz, tudom mégis milyen érzés – nem biztos a hangja, nem bátor, igyekszik azonban. Legalább nem reszket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=801831#post801831][b]Helvey Belián Balázs - 2020.03.30. 22:50[/b][/url]

Lehet elhamarkodott volt, amikor kijelentette, hogy ő lesz és mit tesz, mert nem csak azzal van szépséghiba, hogy a vélamágia neki aztán totál sötét folt és mint sok minden ellen, ez ellen sem tud védekezni. Egész merész, bejött egy olyan világba, ahol bárki a fejébe nézhet, mert ha évekig is tanulná, nem tudná azt a védelmet felépíteni, amely ezt meggátolná. Bejött abba, ahol némán, egy apró mozdulattal olyan dolgokat küldhetnek felé ami fáj, halálos vagy csak kellemetlen, és ezek ellen sem tud semmit sem tenni, mert nincs pajzs vagy más azon kívül, hogy elrohan és fedezéket keres, remélve, hogy nem szakad át. Bejött oda, ahol még a berendezési tárgyak is néha érdekesek, a házak, épületek, mesés a kinézet, de idegen, más. Be oda, ahol élő célpont, és ahol mindezek ellenére, ő szörnyetegnek számít sokak szemében, pedig ő minden hónapban megissza a bájitalát és annyi veszélyt jelent, mint egy kóbor eb, nem támad, ameddig arra ok nincs. Hogy a szörnyeteg közben az, akit akaratlan kezdenek el óvni, akik arra éreznek affinitást, figyelni és türelmesen kísérni, aki meg van mégis ijedve, mert ez a világ végtelen és sosem fogja megérteni, főleg, ha agyát elködösítik. Aki... talán amellett, hogy erősnek, férfinak és minden ilyennek adja el magát, vár is rá, hogy valaki álljon mellette, akire támaszkodhat. Az, hogy ki és hogyan, nem az ő döntése, nem teljesen. Akit oda sodor, aki hajlamos rá, aki akarja is. Nem akar a védtelen naiva lenni, de ez a világ kényszeríti rá, rásüti. Fogalma sincs, mennyire látszott ez rajta elsőre, vagy később, ő adta azt, ami biztos, ami egyszerű, aztán egyszer fogta magát és mindenki előtt bejelentette, hogy neki nincs mágiája, szóval, magyarázzanak kicsit többet néha, mire gondolnak. És ennyi, ennyivel rendezte le, de lehet ez is az, amely kiemeli és amiért figyelnek felé. De az, hogy ő miért teszi? Fogalma sincs, és újra meg újra kattan benne a kérdés, miért? Mert igen, hozott egy apró döntést, hogy belemászik a dologba, kipróbálja a közösséget és lesz ami lesz. Hogy közben akaratlan beszéltek, többet, de mással is és mégis, olyasmi kerekedett belőle, amire sosem gondolt előtte. Meglepi, meg ám, de mennyire, és mégsem, mert pont ez a véletlenek lényege. Pontosan ezért nem lehet számítani semmire sem, mégis, folyamatosan meglepi, hogy rá esett egy választás, egy másabb, mint az, hogy több feladatot kap épp vagy kevesebbet. Ez nagyon más, ez új és idegen. És közben, mégis elhamarkodott mert nem látta még, amikor maga alatt vagy épp felett van, amikor idegei nem épp kisimultak és mosolya sincs. Amikor el akar bújni minden elől, mert csak a rosszabbat hozza ki belőle. Hogy vannak terhek, amik vele járnak. Ami ő. lehet elhamarkodott volt, de, majd kiderül? Mostanság minden újnak esélyt ad, tapasztal, figyel és éledezik. Esélyt. Másnak is, hogy jobb legyen. Mert a minden előtt is szerette, ha minden jobb, még ha sosem volt teljesen komoly. Most már az.
- Hát, az, az. Ne kelljen magyarázni – dünnyögi, és aztán anélkül hogy magyarázni kellene, rá is jön, hát még mindig jobb, mint a virág meg a méhecske nem? De minden bosszankodás, morcogás helyett arcára meglepettség ül ki, nagyra nyílt szemekkel figyeli. Hogy mi? Leakad.
- Hogy én többet? - mert már rohadtul nem érdekes, hogy megtörtént és nem történt meg, hogy mi volt utána és előtte. Zavartan pislog félre, keresi a fókuszt, amit elvesztett. Eddig sem volt teljesen nyugodt, most már nagyon nem. - Miért jelentek többet? - most már egy fokkal bátrabban kérdez és mégsem. Mert nem az, hogy nem érti a szavakat, a miértre kíváncsi, tapintatosan, az sem baj, ha nem indokolja meg, neki a válasz amúgy is elég volt és emésztenie kell. Még mindig a messzibe fókuszál, azt hitte, ma ő lesz meglepő a szavaival meg azzal, hogy erről akar beszélni és tessék, megint ő áll úgy, mint aki sosem hallott dolgot hall. Mert fontosnak lenni más. Ismeretek, kapcsolatok akadnak, amik vannak, jók, jól érzi magát közben, no de fontosnak lenni más, mert az rá fókuszál. Meg van illetődve, nem tudja egyelőre ezt sem kezelni, ahogy semmit sem. Szánalmas. De mivel minden friss, talán érthető. Talán megérti ő is, nem?
- Akkor jó. Rágtam magam azon, hogy egyáltalán kell-e ilyet, vagy olyan ez, mint amikor megtörténik és sosem hívják fel egymást, mert jó volt és ennyi. De minden verzió béna, tőlem főleg. Tényleg ne haragudj, eddig úgy voltam vele, jó nekem így, ahogy, aztán a sors úgy gondolja, hogy mégse és az agyam nincs rendben ezekhez – húzza el a száját, lehunyva a szemeit. Mert nincs rendben. Megváltozott, a magabiztossága eltűnt, a határozottsága szeszélyes és korlátozott. Egy kis valami, aminek mindent meg kell mutatni újra. Ha ehhez van bárkinek türelme, neki, akkor... Akkor minden elismerése, de tényleg, neki már most nincs magához és csak maradjon egyedül, majd jól ki is morogja, mert ha most teszi, akkor furán jönne ki.
Amikor pedig kicsit mégis úgy érzi, rendben lesz, össze is dől szinte azonnal. Úgy néz ki, ez egy olyan pillanat, amikor nem akarták ezt, kerülték és tolták és végül, amikor megtörtént, akkor meg aztán mindent kiöntöttek és várják a megoldást. Egyelőre nem mond újat, hanem kicsit vált, próbál ő lenni a támogató, mert ugye, nem könnyű megnyílni. Tudja és ismeri az érzést, amely miatt a másik rá sem mer nézni, szinte már kimondja ő a választ, amit annak érez. Hasonló emberekkel sodorja össze a sors akaratlan és ez talán a kulcs. Hogy nem olyan távoli, lehetetlen, amiket érez, amiben él és ami irányítja. Hogy lehet másnak is ez a gondja, nincs egyedül, csak hagyja el a negatív önzést és akkor talán más lesz minden. Más lesz? Ujjaira szorít, mégse fájdalmas. Ez is egy válasz és most mégis azt kérdi, mit szeretne. Mire vár? Mit? És ezek a kérdések a legnehezebbek, amikor olyan régóta benne van valaki a rosszban. Elfelejti, miért szomorú, rosszkedvű, csak beékelődött a dolog, és történik. Mert már nem is emlékszik szinte.
- Te bizony – bólint, hát mondja csak, ő türelmes, nem siet semerre, amennyire akart is, most ácsorog és vár. Belőle azonban nem szakad ki úgy egy vallomás vagy válasz, mint ahogy nemrég tette saját maga, és nem is kell, mert mégsem egyformák, mindenki másképp lát. Máshogy akarja megközelíteni a dolgokat, és míg ő elnézi és csendben vár, megérzi tarkójára simuló ujjait. Azonnal elönti a libabőr, talán tekintete elsőre riadt, ahogy lába mozdul, mert először csak húzza, a következő már a bátortalan lépés. Meglepi, letaglózza, ahogy végül ismét a falhoz kerül, ahogy ő pedig közel, pontosan olyan közel, ahogy emlékeiben volt. Nagyot sóhajt, a hideg kőhöz simul és szinte már kicsit retteg attól, hogy mindjárt jön a köd. Mindjárt. Most. És nem. A riadtsága meglepettségbe vált át, nincs senki más előtte, csak ő, Mihail, nem pedig a véla, amire burkoltan kimondta, de akitől tart. Ő így közöl, közölne, ujjaik még mindig összefonódva, szabad keze pedig, észre sem vette, de karjába kapaszkodik. Szíve hevesen ver, forróságot érez, a másik közvetlen közelségét és leheletét. Talán kicsit leakadt, nagyon, talán a merev tartása magától enged. Igen, most nem kába, nem olyan bátor és mohó, mint akkor. Most más. Teljesen. És most erre vár. Talán tudja, hogy nem lesz ugyan az, valami láthatatlan zsineg feszül meg és rángatva azt irányít. Fogalma sincs. Aprót nyel, ajkait cserepesnek, merevnek érzi, mintha nem tudna beszélni. És csak bólint végül, aprókat, hogy akkor legyen ez a válasz, ő pedig megnézni, hogyan hangzik. Hogy még mindig nem érzi, hogy tényleg nem húzta elő és nincs csapda. Hogy most csak ők ketten vannak. És mégis beleszédül. Nem tudja mi történik, apró bukfencek hastájékon, bizsergés libabőr, szemeit hunyja le végül és talán észre sem vehető, ahogy erősebben szorongatja ujjait.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=802654#post802654][b]Helvey Belián Balázs - 2020.04.01. 22:43[/b][/url]

Hogy könnyebb lett-e? Erről nem tud érdemiben nyilatkozni. Valahogy örül annak, hogy ha akár csak látszatra is, de a másik higgadtabban tudta kezelni, nem tudja, ha most ő is belekezd, mélyen és hosszan, akkor mikor tudná befogni. És azzal aztán végképp elásná magát, már így is majdnem szűköl és a sarokba húzódik, mert úgy érzi, ez is hibás megoldás volt, részben. De egy kicsit mintha könnyebb lenne, legalább... tudja. Az a fő. Akármi is lesz a vége akármikor, tudja. Ez egy új terep, tele süllyesztőkkel és rossz kanyarokkal, az őszinteség pedig – amely lehet kegyetlen, pőre és iszonyatosan fájdalmas – sokakat elijeszt, messzire kerget, mert ki tudja, ki keresi a könnyebb megoldásokat. Talán volt, akinek kicsit annak számított és elmúlt, már nem kap leveleket, kérdéseket, hogy van és talán így a jobb. El kell engedni azt a fejezetet, ami sötét. Hazudna, ha nem érezné, hogy számára is vannak fontos, többet jelentő egyének egy egyszerű ismeretnél, de ez itt és most, fordítva, igencsak meglepő. Mert nem kötelező annak lennie, nem kellene. És mégis? Elgondolkodva hallgatja őt, kicsit megingatva a fejét. Többet. Az alsó ajkába harap, miközben beszél és végül bólint egyet.
- Köszönöm, hogy... elmondtad. Így már, nem is tudom. Jól esik – csak új, újabb rácsodálkozás, hogy amennyire tehernek jellemzi magát, úgy fut be az ellenkezője. De mint már gondolt rá, ez az eleje, még nem látta, nem tapasztalta a rosszabbat, vagy nevezzük kellemetlenebb félnek. Bármi lehet. Mosolya azonban azt mondja, tényleg jól esik neki, apró szusszanása pedig azt, hogy nem fakad ki többet, arról a részről egész jól megnyugodott.
- Sokszor kérek elnézést, nem tudom miért – motyogja, mert valóban olyan ösztönösen tud jönni, hogy nem is érti. Berögződés, megszokás, mindegy. Ez is őszinte mondat volt, mert legalább bevallotta, nem tagadva legyint, hogy szó sincs erről. Ugye már látja vajon? Látja-e, hogy nem az a közvetlen vidám valami, aminek mutatkozik, hanem annál másabb? Mélyebb, sérültebb, visszahúzódóbb. Ugyan az és mégis más.
Vagy annyira mégsem. Lehet azt szokta meg, hogy folyamatosan másoktól kap választ, mágiával vagy anélkül, na de ha visszaforgatják azt? Nem ugyan az, még ha a szavak mégis azok. Mennyivel másabb, hála a ködmentes elmének és mennyivel nehezebb, no nem várni és hallgatni, hanem válaszolni. Nem is tud. Szavakkal nem, bár erre, itt és most, ugyan úgy mint a többre, nem számított. Talán tényleg csak arra, hogy egy ilyen után ki jobbra, ki balra távozik. És nem. Mennyire de nem.
A „sarokba szorítva” már korántsem az egyéb megoldásokon jár az esze. Persze, vissza-visszagondolva a múltkori esetre, ahol ugyan ezen felállásban pihentek és követelték egymás érintését szinte, mégsem tud leragadni a múltban, amikor a jelen ennyire eleven. Igen, ez más. Igen, ő is az. De agya emlékszik, hogy ezen mozdulatok, érintések közben érezte a boldog tudatlanságot, a felhőt, a könnyedséget. Tudja, hogy van a gyorsabb módszer és mégis elállt tőle. Emlékszik és talán a meglepettség mellett azért is áldoz ennek, hogy hátha ismét érzi. És kíváncsi. Valóban megpróbálja megadni azt, hogy ne érezze egyedül, hogy ne legyen, hogy itt van, most épp ennyire közel. Mellkasa megemelkedik kissé, miközben sóhajt, ott van rajta a jel, amelyet akkor megérintett, mert lerángatta magáról az anyagot. Most nem készül erre, nem toporog, csendben és óvatosan jelez és kapaszkodik. Ne is engedje el, mert talán végleg elszédül. Szinte forrónak érzi az ajkait, ahogy sajátjához és, aprón, óvatosan, mintha csak lehelné rá azt, amire engedélyt kért. Mert erre is. Hogy akkor tényleg több? Na de ennyire? Ujjai még jobban kapaszkodnak, a felső anyaga gyűrődik alatta. Nem követel, csak itt van. Ő van itt, nem más. Feje mozdul, aprót, alig érzékelhetőt, hogy jobban hozzáférhessen. Enyhén elnyílt ajkaival fogadja az érintést, a cirógatást, apró válasszal kóstol, érez maga is. Forró, tűzforró, megégeti, ahogy előbb alig bírta mozgatni, most annál jobban simul hozzá. Egy apró sóhajnyi idő, semmi több, és érzi újra, most már teljes valójában. Nem mohó, nem fal, de bátrabb, mintha kicsit előrébb lépett volna. Lassú táncuk ráérős, keze elmozdul válláról, ahogy szabad kezével átöleli nyakát, ujjai hátán zongoráznak végig, majd pihennek meg végül. Csak öleli, csókolja, zakatoló lelke, mindene tárul fel, ahogy közelebb ér, kicsit kikapcsol. Más. Nincs köd, nincs teljes vakság a rossz felé, de... de könnyebb. Könnyebb elhinni, hogy nincsenek gondjai, hogy bármit megtehet és bárkivel, mert épp nem üldözi egy dátum, egy szakasz. Semmi. Hogy lehet jót érezni, ami jelenleg bukfencezik benne, lehet közben izgulni, várni a következő lépésre, vagy épp saját maga tenni meg azt, ahogy összefont ujjaikkal fűzött kezeiket emeli meg, mellkastájékba, hogy elengedve Mihail ujjait a megtépázott felére simítsa, hogy aztán mégis ott tartja kezét, mert meg is feledkezik róla, ahogy az apró simításról sem, amely mint valami apró kis köszönet, vagy csak kedves gesztus. Hogy fogalma sincs, mi és merre alakul majd, mi lesz holnap, két hét múlva, de most képes a pillanatnak élni, minden baj nélkül. Hogy kitárta mindenét és ez lett belőle. Akkor talán mégsem olyan rossz, ha néha beszél róla? Nem lesz ebből rendszer. Semmiből sem. Feje kissé oldalra billen, a tincsek közt pihenő ujjakra már ismét bizsereg, le egészen a gerincén, lehunyt szemhéjai alatt éber álmot él meg. És csak csókolja és csókolja, mint ha nem lenne holnap... Nem lenne senki más.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=804974#post804974][b]Helvey Belián Balázs - 2020.04.13. 13:04[/b][/url]

Ahhoz képest, hogy elkerülte ezt a találkozást, hogy aztán mégis belement és beszélgettek, minden a feje tetejére állt. Nem kell ezt féltétlen rossznak értelmezni, még ha amúgy meg is lepi. Nagyon. De nem ad ennek már szót, hiszen nem is tudna. Azt hitte, hogy a sérülések, a személye mind-mind negatív példák és hátrányok tömkelege lesz, hogy majd legyintenek, ráhagyják, hogy olyan, amilyen, az érzékenyebbek majd jajongnak és megpróbálnak segíteni és a többi. Hogy ez majd visszaveti, kevesek értik meg, ő is keveseket ér majd el, de kényelmes lesz és nem hadakozik. Hogy nem is veszik talán észre igazán, majd ő lesz a fura srác a sok közül. És ezzel szöges ellentétben emelik ki, figyelnek a hibákra, arra, hogy ő a legtöbb rosszról tudja, milyen. Tudja milyen ha nagyon fáj, ha még a levegő mozgása is idegőrlő, ha a fáradtság olyan, amely nem csak sötét karikákat fest szeme alá, hanem mély árkokat, a karban nincs emelésnyi erő. Ha tudja, mi a rossz, mi a hadakozás és mi a harc, mert ha most nem is, akkor megtette. Muszáj volt, még ha el is engedte egy pillanatra. És legfőképp tudja, milyen egyedül. Még akkor is, amikor vannak körülötte, beszélnek hozzá, kérdeznek tőle. Mert a titkok, a történések ezt hozták magukkal, csendes, társas magányt, amiben leült más mellé és ott volt, de mégsem. Mert ismernek egy felet, egy részt belőle és mégsem a teljeset. Hogy tudja, miről beszélt, beszél a másik és nem azt a sajnálatot érzi, nem azt a pillantást adja, mint mindenki. Hanem megértést, bólintást, olyasmit, amit ő sem képzelt ugyan, de érzi, hogy jóleső a másiknak. Hogy kilépett az árnyékból, felállt és egyenesen hozzá sétált a tömegben, hogy ott lehessen és figyeljen rá. Lehet, hogy amik történtek, amiket mondott és vallott a mágia miatt történtek, de csak könnyítette az utat. Lehet, hogy az még mindig nem tetszik neki és morogna, de megtörtént, olyan, amelyet már nem lehet megváltoztatni és amely, mint sok más dolog, nem rajta múlt, mások döntötték el, de könnyebb és jobb megoldásokat, helyzeteket szült. Hogy nem tudja, mi lesz és mi nem, de akkor, ha már kimondta, nem hátrál meg. Talán szavai bizonytalanok, bénák, elhatározásai általánosságban biztosak, csak nehezen jönnek elő. Nehezebben. Sok mindent nem tud és bizonyára nem is fog, mert nem vallatni akarja, kikérdezni, a lényeg elég, ő is annyit adott, minden más meg csak, van. Nem jött fel, nem jött még fel és lehetségesen nem is fog. Semmit sem tud, mert az események megint másfelé pörögnek, megint nem ő a határozott és irányító, csak ismét hagyja magát elsodródni. Ezért nem tervez, ezért spontán sokszor és tűnik szétszórtnak, de kezdi megtanulni, hogy az eseményeket nem egyedül irányítja, már nem és lehetetlen kiszámolni. Ő képtelen rá.
Legalább magát próbálja meg itt tartani, bár nehezebb úgy, ha ajkain csügg a másik, mozdulnak az övéi is, keresik és kóstolnak. Nehéz minden ilyenkor, de igyekszik. De mire is? Jó kérdés. Aprót szusszan, majd mélyet sóhajt, feje mozdul, el tőle és engedve a húzásnak dől vele. Aprókat pislogva néz körbe, még mindig ott vannak, ahol, még mindig a folyosó falának dőlve rezdül meg az apró csókokra nyaka bőrén. Az érzékeny pontra sóhajt fel és válik mindene libabőrössé, ahogy eddig szorongatta az anyagot, most úgy engedi el és simulnak ujjai a vállára, szemeit ismét lehunyva felejti el, hol van. Mert a zavar jön, a zavar megint vele van, gyomra aprókat rándul, vagy csak úgy érzi, elönti bőrét az ajkai érintése, az apró csókok. Sajátjait mosolyra húzza, elengedi magát, ahogy ujjait is egy pillanatra, majd ismét, amikor elhúzza onnan. Hamar utat talál felsője alá, a bőre feszül és szusszanva tolja ki egy kicsit, aprót csak mellkasát, hogy jobban simulhasson az ujjai alá. A sebhelyeihez ér, oda, ahova viszolyogva gondol és undorral, amit nem akarna sosem más által érintetni. Most ott van, végigköveti, szisszen, mintha neki is fájna, pedig ő nem érez semmit, csakhogy égni kezd kissé, bizseregni. De semmi más. Nem mozdul, nem borul úgy libabőrbe, mint minden más. Sóhajtva hajtja le kissé a fejét, mert tapintásra is érezni, mi tombolt abban a fenevadban. Mi árat fizetett az életért. Elgondolkodott már elégszer, hogy mi lett volna a jobb, ha ott meghal, vagy ha ezzel él. Sokat gondolkodott rajta. Most már halad az élet felé, a válasz egészen kész van. Csak a mély és sötét pillanatokban tér csak vissza. Elmereng, ahogy a kérdés felhangzik, vállát kezdi cirógatni, most ismét aprónak és semminek érzi magát. Fejét dönti végül a falnak, tekintete a plafonnal szegeződik. Feltódulnak benne az emlékek, mert olyan ritkán kérdeznek tőle ilyet, hogy soha. De mindig emlékszik. Kicsit mélyebb levegőt vesz.
- Idén lesz a hetedik év. De mindig úgy érzem, hogy csak tavaly, tegnap, vagy néha, hogy sosem – hangja halk, kissé fátyolos. Nem tudni, hogy az előbbiek miatt kába még, vagy ez már új. Nem tudja, hogy jól esik neki a kérdés, vagy fájó. Hisz aki tette, annak a dolga volt, neki viszont nem. Lassan öleli át mind a két kezével, eltávolodva egy kicsit a faltól, de hagyva, hogy kezének maradjon helye is.
- Közel sem olyan, mint beleszületni, tudom. Sejtelmem sincs, az milyen. Én előtte nem voltam semmi sem – kapaszkodik karjaival belé, lágyan körözgetve ujjával a hátán. Ő csak áldozat, egy ideje. De mint mondta, figyel, nem magára, nem a farkasra. Figyel.
- Bántottak érte valaha? - oda és vissza, apró kérdések. Tudja, hogy a gyerekek milyenek, felnőni valami mással milyen. Vagy akár a felnőttek. Az emberek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=809315#post809315][b]Helvey Belián Balázs - 2020.05.23. 01:54[/b][/url]

Lehet számokat vetni, osztani és szorozni, de vajmi keveset tud arról, mögötte mi áll, ahogy ő sem kezdte el regélni, pedig amúgy nála, úgymond, semmi sem bonyolult. Sőt mi több. Ha csak fele annyira sejtené az igazságot, ahogy néha meg-megismer történeteket, akkor rájön, hogy semmi sincs és semmi olyan főleg, amelytől az ő szavai fontosabbak lennének. Így sem gondolkodik úgy, de önös nézete, a sok év alatt beleivódott az elméjébe és nehezen enged fel. Igen, jöhetnek a fura, pocsék és elcsépelt életigazságok; másnak sokkal rosszabb volt, van és lesz, mindig szenved valaki, mindig jobban és a többi. Mint mikor gyereknek a „lehetnél kitűnő, mert a másik is az”, de már igazából ott megtanulta, tanulja bárki, hogy igen. Az a különbség, hogy ő nem az a valaki, ő saját maga, a saját kis gondjaival, a saját szemétkupacokkal, amiken ücsörög. És mégis, látni mást könnyebb, ahogy hallgatni is. Magának már unalmasak az önfekélyező dolgok, a tények, amelyeket ismer. Talán ezért olyan kíváncsi mindenre, legyen az dolog, személy vagy csak hely, mert egyszerűen ingerszegény helyről érkezve, akaratlanul kapkod mindenfelé a maga kis tempójában. Hogy végig csak várt talán valakire, valamire, amire figyelhet, amely elviszi olyan helyre, amely szebb és jobb. Hát, várhatta volna. Ő nem a hercegnő a toronyban, aki hajzuhatagát leengedve hagyja felmászni a megmentőt, ő csontváz lett volna a toronyban, aki kihagyta a lehetőséget, hogy az ajtó zárva sem volt sosem. Ezeknek mind mindegy már, hiszen itt van és el sem rohant.
Érzi, ahogy összerezzen, kicsit mintha a másik is elveszett volna fejben, valahol, bárhol, mint az előbb kicsit saját maga is. Úgy néz ki, ez akaratlanul történik meg vele, újra és újra. Beszél és elmereng, pedig aztán, sosem volt szokása, mint valami rossz öregember. Le kell gyűrnie, a melankólia egy része sikerült, állítólag már nincs a tekintetében sem sokszor olyan, amelytől az embernek kedve lenne leültetni és megnyugtatni, pedig épp nincs semmi. Esetlen mozdulatok, ahogy átöleli és nem is gondolja, hogy ez most a jó „válasz” akármire. Csak megtörténik, mint amúgy mostanság minden más is, vagy épp ez is, mármint, ami nem olyan rég ment le kettejük között. Nem mondaná, hogy most sokkal okosabb, csak inkább... nyugodtabb? Valahogy úgy. Nem tudja megfogalmazni. Könnyebb a léleknek, hogy kiöntötte és mégsem, mert esetlen és suta. Annak érzi minden tagját, ahogy rezdül az érintésekre, még ha azok lazulnak, távolodnak.
- Azt hiszem, erről nem lett volna szabad kérdeznem. Ne haragudj – mert kellemetlen, miért ne lenne. Lesüti a tekintetét is, hogy valóban nem azt akarta, hogy erre gondolni kelljen, vagy az ő hét évére. Bármire. Aprót szusszanva pillant vissza rá, ahogy közeledik felé és ismét megérzi ajkait, mintha megint csak az első lenne. Ez mindig ilyen? Vagy egyáltalán, lesz? Mi lesz most? Kérdezné, de egyszerűen nem jön ajkaira egyik szó sem. Viszonozza, nézi, ahogy ellép, most nem hunyja le a szemeit és vár másra, nézi és nem tud kérdezni, mára minden okos(abb) szavát ellőtte. Mindegy. Felesleges is lenne, vagy megint csak tapintatlan, zavaró. Oké. Semmit sem ért.
- Persze, persze, menj csak. Majd összefutunk még valamikor – mosolyodik el. Nem tudja mikor, hogy, csak a DÖK vagy amúgy is, nem nagyon tervezget, csak azt, hogy nem bújik el megint, annyira. Egy sóhajtással engedi el, csusszannak le tagjairól a kezei és a falnak dőlve néz utána. Arcát dörzsöli át, most tiszta volt a feje végig, mégis, úgy érzi, mégsem, mert volt minden. Felőle. Még mindig csodálkozik azon ahogy fogadta, nem pedig újabb nevetés és akármi. Mindenen csodálkozik. Lassan tolja el magát a faltól, igazgatja meg a felcsúszott felsőt, mintha muszáj lenne mindent kisimítani, aztán fordul egyet és eredeti útját folytatja. Hátrapillant, akaratlan, nem mintha várna bárkit is, aztán saját ajkát rágcsálva halad tovább előre. Az, hogy mit hoz a holnap, egyelőre a legkisebb problémája. Úgy minden más is. Fogalma sincs mi ez és mégis, vannak válaszai, de most nem bonyolít semmit sem túl. Csak hagyja megtörténni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=835650#post835650][b]Helvey Belián Balázs - 2021.08.12. 18:24[/b][/url]

Teljes nyugalomban és a tőle megszokott, már-már laza tempóban tartja az év végi órák egyikét. Ilyenkor már új nincs, csak átrágni a dolgokat még egyszer a vizsga előtt, hogy minden tökéletesen vagy legalább elfogadhatóan menjen. Reméli csak, hogy nem magyarázott összevissza és amit összeszedett gondolatvezetésnek érez, az is volt. Tény, van, amit még saját magának is értetlen kezdett el, de olyankor mindig újrakezdi. Van még ideje belejönni, ha valóban ezt a pályát szánta neki a sors és ezen halad tovább. Néha elgondolkodik, hogy mégis talán másfelé, máshol kellene lennie, aztán pedig beszambázik a terembe, az üvegházak egyikébe és érzi, hazatalált. Kérdőjel még, hogy mit hoz a jövő, a jelen azonban mindig talál meglepetést.
Éppen a diákseregen vezeti végig a tekintetét, akik lázasan jegyzetelték az elmélet száraz és unalmas, viszont annál fontosabb dolgait, amikor megakadt pillantása, pontosabban összeakadt egy túlontúl ismerős szempáréval. Saját kékjei nagyra nyíltak, amikor ráeszmélt, hogy az arc, az állának olyan markáns és ismerős éle köszön rá vissza, egy órán. A kastélyban. Olyannyira összezavarodott, hogy amikor egy lány visszakérdezte az utolsó mondat utolsó szavait, „Jó étvágyat” kívánt neki. Kellett pár perc, mire visszatalált a fonalhoz, amit elejtett, óra végéig pedig tartotta magát és inkább arra sem mert pillantani, helyette inkább – mivel hiába pöcögtetné a krétát, neki az nem moccan – a táblára írta, amit még közölni akart. Csengetés előtt azonban nem sokkal vette rá magát, hogy ismét felé nézzen, de már nem találta ott. Hallucinálna? Agya annyira káosz lett, hogy egyszerre vezeti nyugodt vizekre, azonban mégse engedi egy pillanatra sem szabadulni tőle? Lehet, hogy tényleg fontolóra kellene vennie egy nyaralást az ELMÉ-ben, ahol rájönnének, hol és melyik alkatrésze hibás. Megrázza a fejét, a diákok elköszönnek, ő pedig holmijait összekapva lépked nagy slunggal kifelé. Kint sem találja. Talán tényleg bolond.
A folyosóra kanyarodva azonban hátát pillantja meg, fehérbe nyúló tincseit, már ismert járását. Ajkaiba harapva mérlegel, hogy menjen a fenébe innen vagy fusson utána, mint valami tinilány. Bahh, nem. Elnyújtott léptekkel, kezeit zsebébe mélyesztve, lazán libben mellé, mintha csak együtt indultak volna el és megszokott mosolyával néz előre, mintha mindeddig is ott sétált volna.
- Csak nem érdekelnek annyira a növények, hogy idáig jössz értük? A következő órára húsevő növényt terveztem, ha netán… - ingatja meg szórakozottan a fejét. - Vagy korrepetálásra jönnél? - villantja felé tekintetét, félvigyort engedve arcára, majd vissza előre. Egy ideig némán lépked vagy épp áll, attól függ, Mihail mit tesz. - Megleptél, hogy erre látlak. Még most is. Mit…? - aztán elharapja a mondatot. Nem tartozik neki elszámolással, így végül csak legyint.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=836611#post836611][b]Helvey Belián Balázs - 2021.09.05. 20:55[/b][/url]

Még mindig. Elhitetett magával valamit, aminek tökéletesen az ellentéte valósult meg. Hiába érezte azt, hogy már semmi sem számít, hogy leült benne minden, a néma jelenléte, amint észlelte, megmozgatott benne valamit. Hogy az fájdalom, öröm vagy bármi más, esetleg minden, nem tudja és nem is akarja megmondani. Próbálja megtartani az órát, volt már és lesz is jobb, de a tény, hogy itt látja, kizökkentette, nagyon is. Tudja, hogy nem jár már ide, talán ezért volt könnyebb itt létezni és azt is sejti, hogy nem jött vissza, mert annyira vágyja a régi szobáját és háztársait. Vagy ki tudja, mi hozta ide, mi tartja majd itt. Nem olyan régen találkoztak, jártak egyet a városban, ámbár mégis, mintha emberöltők teltek volna el. Szavai még mindig igazak, mit szeretne, mit várna, de tudja, ostoba lenne, ha újra ezt kérné. Bármit. Abban is, ahogy utána igyekszik, azonban tudja, ha nem teszi meg, ezen őrli majd magát. Ennyit lehet, bőven lehet, ha még mindig engedi, ha még mindig nem engedte el teljesen az egészet. Képes lesz rá valaha? Vagy ő lesz a világ legnagyobb idiótája? Már ha nem az.
- Egyeztethetünk időpontot és helyszínt. Rugalmas vagyok – somolyog egy sort, mintha már valóban a naptárát futná át, hogy mikor is lenne jó. Fogalma sincs, hogy beállít-e hozzá még akármelyik éjjel, vagy annak is vége, vagy úgy mi lesz. Csak sodródik az árral. - Nem bizony. Kicsit Darwin-ról is lesz szó, szóval ha épp van időd – nevet fel most ő, mintha az egyik leggázabb ajánlat lenne azok közül, amit feltehet. Nem enni, nem inni vagy bulizni, hanem órára hívja? Ugyan már, erre is csak ő képes. Ahogy arra, hogy meghúzza a határt és ismét ott legyen, ahonnét indultak. Talán látja is rajta Mihail, hogy mintha csak visszamentek volna az időben: puhatolózik, keresgél, óvatos és félénk. Kivéve, ha magukra zárják az ajtót, mert akkor egy másik arcával találja szemben magát.
- Ó, vagy úgy. Nem akartam kotnyeles lenni – bólogat párat, amikor a kérdés befejezése nélkül választ kap arra, miért látta órán, meg úgy most az iskola falai között. - Szorít a határidő? Itt mindjárt vizsgák lesznek, tonnányi anyagod lesz – bár a fegyház is más kérdés, azt tudja, hogy ilyesmikre szüksége van, emlékszik rá, igazából mindenre, amire nem kéne, arra is. Agya kész rejtély és káosz, főleg itt, mellette sétálva.
- Látom, hogy itt vagy. Még csukott szemmel is. Meddig maradsz? - óvatos kérdés, igazából fogalma sincs, mit szeretne. Sóhajt egyet, mellkasa előtt fonja össze karjait, ahogy halad előre. - Mert ha úgy van, ebédelhetnénk egyet nosztalgikusan a Nagyteremben – somolyog felé, de igazából semmit sem erőltet. Visszapillant előre, majd int az elhaladó diákoknak. Jóval később lesz még órája, így ideje mint a tenger. Kérdés, mit kezd vele.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=838337#post838337][b]Helvey Belián Balázs - 2021.10.18. 22:16[/b][/url]

A beálló csendben fordul vissza előre, hogy lehetőleg ne lökjön el, félre senkit, mintha vak lenne és egyetlen irány csak oldalvást lenne. A tréfálkozást lassan erőltetettnek érzi, olyasminek, amit csak azért dob be, hogy újabb alkalmat kaphasson egy találkára, holott ez nem így van. Nem akar akaszkodni, ismét nem. Mintha csak megint az elején lennének, olyan. Tartózkodik, de egy része nagyon is engedni akar, nagyon is akarja azt, amit már jól ismer. Ez a változás benne, hiszen ez nem az eleje, hanem a vége és ami utána gördül le. Tehetetlennek érzi magát, ujjait akasztja a táskája szíjába és leengedi vállait. Megint fáradtnak érzi magát, még ha tagjaiban egy csepp sincs belőle, azonban minden máshol igen. Talán szerezhetne kávét, attól minden más lenne. Más. Nehezen gondol a változásra, azonban muszáj.
- A szerencse fia vagy, ki mondana neked nemet? - somolyogva pillant felé, hiszen nem szokott sok választási lehetőséget adni. Ámbár most nem utal semmire, hiszen tudja, az igazgató tanult ember, olyan, aki ha kutatást hallt, szívesen enged teret neki. Annak idején a saját ittléte is annak számított, hiszen a varázstalan vérfarkas a mágikus környezetben mi nem, ha nem egy hatalmas lutri? Senki sem tudta, mi lesz, hogyan lesz és most tessék: ha még csak egy út kezdetén, de itt sétál, kibírta, elbírta.
- Nem tagadom – semmit sem. Felesleges. Már rég nem próbál hazudni, nyílt lapokkal játszik, mert tudja, semmit sem veszt vele. Már nem. Bólogatva figyeli a szavait, hogy nem is rövid időre rendezkedik be. Átfogóbb időszakot ölel fel, így nem lepi meg a dolog, két hétből nem is lehet alaposan tanulmányt írni.
- Ohh, akkor szívesen írok pár sort én is. Vélhetően engem jobban meg fog viselni a következő év – nevet fel halkan. - Ha minden igaz, teljes állásban maradok – lehet egyszerűbb lesz egy naplót vezetnie, majd átadnia, hogy nyugodtan vegye bele a diákok eredményei közé, valamit biztos megdob majd a diagramok között. Fene tudja. Ha pedig ebéd, akkor már fordul is rá a Nagyterem irányára. Lépne, amikor megérzi ujjait a csuklóján. Bőre bizsereg belé, miközben némán szidja magát: ennyire vágyná az érintést? Nevetséges. Ujja rezdül meg, mintha csak emlékezne, hogyan csúsztassa feljebb ujjait, kulcsolja össze a másikéval, de nem történik meg. Lazán pihen ott, egy pár pillanatig néz csak le, majd apró sóhajjal emeli meg állát. Nem a falra néz, nem máshova, megkeresi az ismert íriszeket és sajátjait fúrja beléjük, miközben ajkaim lágy mosoly játszik.
- Nem lesz kellemetlen, nem fog zavarni. Az ajtó nyitva áll majd – mint régen. Akkor nem bírt beszélni, zavara mindig megfojtotta. Most is érzi torkában, de ez talán más. - De szólok, ha valami van. Ellenben nem zavarhat. Meg kell tanulnom létezni így melletted. Mert… nem menekülhetek örökké – hogy mi elől, azt nyitva hagyja. Elmondta már elégszer, amit akart, hogy mi lesz? Nem keresi.
- Találjunk egy jó helyet, ahonnét meg tudnak csodálni – nevetgél, mintha az előbbi komolyság eltűnne és tovább halad az áhított ebéd felé. Fogalma sincs, mi ez az egész. Ismét nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=438&post=838349#post838349][b]Helvey Belián Balázs - 2021.10.18. 23:51[/b][/url]

- Végletekig tudom bírni, kivéve, ha épp hiszti napot tartok – persze, akkortájt is sokat nyelt, fogta vissza a vadállatot odabent vagy épp szükség nem volt rá, hiszen volt, aki megnyugvást adjon. Hol így, hogy másképp. Karok záródtak köré vagy csak hangjának kellemes dallama, amelytől visszahúzódott a vad, elkerülve, hogy egymást tépjék. Mostanság azonban senki sem fogja vissza, az pedig előtör, élesebben, mint valaha. Nem akar arra gondolni, hogy egy nap már nem fogja ismerni a nyugalmat, a békét, de benne van a pakliban, mint sok más. Érzi, hogy valami rezdül benne, de korántsem annak az ingere, hogy üvölteni akarna. Bírta. Bírja és bírná, ameddig világ a világ, azonban erről sem ő döntött. Kirántották alól a talajt és megint csak hagyta érvényesülni, pedig tiltakozni akart. Akar még?
- Rég volt az, hogy próbáltam elrejteni bármit is – hiszen ott volt az az éjjel, amikor még arról is lerántotta a leplet, amelyről valóban nem akarta, még ha nem is volt titok. És később sem, amikor hiába nyitott félve ajtót, hogy mi marad majd belőle másnapra, mi marad lelkéből, törött szívének darabjaiból, arcán öröm volt és mosoly. Hogy akkor élőnek tűnt a szürkeségben. Most is annak tűnik?
- Bizony – bólogat, amikor egy könnyedebb téma pereg le ajkain. Egészen biztos, mégsem meri még annak beállítani, ezért nem is kürtölte világgá. A diákok sem tudják, elég majd akkor, amikor hivatalossá teszik, mégis, boldog, hiszen végre elért valamit. Életében nem volt sok komoly döntés, mielőtt megmarta a farkas, aligha mondhatta volna rá valaki, hogy büszke rá. Link volt, olyan, akit nem átkarolni akart volna a másik, hanem megfojtani. Egy apró halállal került közelebb ahhoz, aki most áll és büszke arcot igyekszik vágni, csak épp nem ismeri, hogyan kell.
- Köszönöm – ingatja meg a fejét. - Áhh, én csak egy fasza estét akartam egy kempingben, de ez lett belőle – nevet fel, hiszen ha akkor és ott nem dönt úgy, hogy elmegy, elválik a csapattól, most nem lenne belőle semmi.
Lehet most is az. Hirtelen nem tudja eldönteni, ahogy megállnak végül és a közelség immáron kitartóan marad, öleli körbe őket a folyosó zsivaja, amit mégsem hall egyikük sem. Csak szavakat mond, ismét nem gondolkodva ejti ki azt, ami odabent van. És mert igaz. Nem menekülhet. Megtette már egyszer, akkor is véletlen találkoztak, akkor is közel voltak egymáshoz. Akkor is reszketett bensője arra, ahogy közelebb lépett.
- Mégis megtettem – egy ideig. Amikor elzárkózott a világ elől is, nemhogy előle. Lassan nyitott, végül pedig itt áll, felfelé pillant, talán kissé megszeppenve, értetlen. Ismét. A levegő akad benn egy pillanatra, ahogy megérzi mellkasában a saját szívverését: erősebb. Mintha feltámadna valami, amit már halottnak vélt: fájdalmasan szúr egyet, de ott van. Él.
- Hogy micsoda? - elveszik a szavakban. Ahogy eddig nem volt rá alkalma. Létezik olyan? Nem tudja elképzelni, nem is akarja. Arca kezd égni, ahogy érzi, hogy zavar önti elé. Értetlenül áll, hiszen aligha történhet vele ilyen, ennyi idő után és mégis. Elviszi innen. Nem tud mit szólni, csak felsóhajt, ahogy aligha, de megérzi homlokán ajkának érintését. Pillanatokra hunyja le a szemeit, keze kapna az ujjai után, de végül csak nagyobbra nyílt kékjeivel bámul rá. Egy bólintás, határozottan, szavak nélkül, mert nem fogja most fel ezt, miközben kapaszkodik a táska szíjába, mintha csak az tartaná a földön. Semmit sem ért, ismét nem. Elvinni, mégis hova? És miért? A közös ebéd gondolata száll tova, ahogy távozó alakja után néz. Valaki koccan neki, ekkor riad fel és rázza meg a fejét.
- Keresni – szusszantja maga elé, ahogy elindul a cél felé. Jobb lesz, ha lefoglalja magát, mára mindenképp. Tenyerét simítja mellkasára, a heg fölé, amely alatt érzi zavarának, érzéseinek gócpontját: mintha csak ugyan ott lenne, vadul kalimpál, a sötétben pedig apró fény pislákol, megmelengeti, még ha hamis is. Nem érti. El kéne engednie, és közben… Még ennyi idő után is?

//