---

Vannak a vicces ötletek, a kissé borongósak, na meg az igazi hülye ötletek. De én kedves akartam lenni, első sorban. Vizsgák mennek, a végén járunk, mindenki vagy feszült még, vagy épp arra eszmél, hogy elájult, vagy akármi. Egy kész időzített bomba a suli, persze, nem szó szerint, ki se merem mondani, mert a robbantás azóta a levitás balhé óta igencsak ingoványos talaj. Na de hol is tartottam? Ja, kedvesség!
Kriptahangulatot kívánok, kívántam elűzni, mivel legjobb számításaim szerint jelenleg már nem vizsgázik a kutya sem, megvolt az utolsó nap, utolsó hajrá és az utolsó könnyek. Én a végére már egész pozitívan éltem meg a dolgot, még ha az eredmény nem is lesz az, annyira nem, mint ami lehetne, de mégis, rosszabbra számítottam. Talán ezért vagyok ilyen merész? Vagy mondjuk úgy, hogy pozitív?
A fene tudja.
- Ezt nem egészen így gondoltam... - dörmögöm magam elé, a folyosón állva. Hogy mit tettem? Elsőnek arra gondoltam, hogy kidíszítem a folyosót, mint karácsonykor, csak nem tudok előbűvölni semmi dekorációt. Szórólapot is oszthattam volna, de egy pillanatig még szerettem volna muffinokat is sütni, csak épp nem tudok. És akkor döntöttem a zene mellett. Azt tudom, hogy semmi elektromos kütyü nem működik itt, olyan könnyen, de volt egy ilyen... nos, magnetofon? Megafon? Mindegy. Zenél. Nem könnyű darab, de kihoztam ide, minden erőmmel és lopakodási tehetségemmel. Csak egy kis hangerő hiányzott róla, a kellemes muzsika pedig elöntötte volna a kastély ezen szárnyát, lett volna egy kis tánc, meg ha valaki hoz, kaja, és estére minden elfelejtődik. Délután van, a diákok élednek, fellélegeznek, a lábam előtt a kis zenemasina, és csak üvölt és üvölt, kellemesebbnél kellemesebb dallamokat, és talán nem épp a legjobbakat.
- Ezt nagyon nem így gondoltam – próbálnám elhallgattatni, de nem megy. Lehet, hogy így védekezik az ellen, hogy kihoztam? Vagy talán... Ohh, remek. Annyira izgulhattam, hogy sikerült „kisütni” és most várhatok, míg ideér valaki, aki jól... Aki nem élvezi. Körbetekintek, és az első kétlábú élőlény, diák felé kiabáltam.
- Segítenél, légyszi?! - és akkor színészkedjünk kicsit. Nem én voltam kártya.

---

Számoljunk el tízig, ami alatt egy fújással adjuk ki a felesleges levegőt és feszültséget. Nem tart hosszú ideig, talán valamikor hasznos is, de nem most. Mármint, igazából nem vagyok annyi para, nem mindig akarok megveszni és hajat tépve ordítani. Végül is, én akartam muzsikát a folyosóra, csak nem úgy sikerült, ahogy azt elterveztem. Lehetne rosszabb is, azt tudom jól, elvégre, legalább nem ugrál. Első pánik után hallgatva a dolgot, újratervezek. Ameddig nem jön ide egy tanár sem vagy prefektus, nincs gond. Nem? A büntetésekkel valóban nincs, nem félek annyira tőle, mint mondjuk a vizsgáktól, úgy láttam, eddig semmi olyat nem adtak senkinek, amibe belehalt. Nincsenek láncok, korbácsok, vagy bármi más rosszaságok. De ha tévedek...
- Mmmmmh – egyenesedek fel végül, és az érkezőre pillantok. - Menő a hajad! - ez az első, amit ki tudok bökni a szokatlan színválasztást észlelve. Nem ítélek el semmit sem, még ha nem is akarnék ilyet magamnak, máson viszont abszolút nem zavar. Sőt. Egyre jobban divat, meg minden. Most viszont az ordító kisdoboz a lényeg. Ugye?
- Hát, az, hogy valaki hozzányúlt. Egy kicsi extra hangerőre vágyhatott és... ez lett belőle – pedig mindent úgy csináltam, ahogy kell, kellett volna, csak hát ez van akkor, ha valaki új dologgal próbálkozik, vagy olyasmivel, ami nem az ő szintjét üti. Azaz, hogy többre vágytam, mint kellett volna. Ehm...
- Eddig is folyamatosan zenélt, el van bűvölve, csak... nem ilyen hangosan. Te tudsz valamit, vagy hagyjuk itt és tegyünk úgy, mintha nem is látnánk? - mert hallani ezt még a holtak is hallják. Jó, nem olyan vészes, de így, hogy visszapattan a falakról a hang...

---

Tanácstalanul vakarom csak fejemet egyelőre, ebben ennyi volt csak, úgy néz ki. Mármint az ötletek között a megoldásnak. Hát, vannak ilyen napok, amikor minden nehezebb, mint aminek kinéz. Vagy épp lehetetlen. Kezemet leengedve, aprót sóhajtva nézek le a zenecsodára, amely nem akarja az igazat. Jó, tudom, ez az én saram, én akartam, no de nem egészen így. Igazából, valahol örülnöm kellene, csak épp, ha valamit szeretnék és nem úgy jön össze, még manapság is hajlamos vagyok erre, hogy elkezdem lógatni az orrom. Itt vagyok egy tanévnyi ideje, és hogy mit fejlődtem? Azért akadnak olyanok, amiket mosolyogva tudnék sorolni, de kevesebb, mint amit elhallgatok. Szóval, ezért is jó a srác érdekes színű haja, ami legalább egy időre eltereli az ember gondolatait. Lehet, hogy megleptem azzal, hogy dicsértem, nem leszóltam? Érdekes lenne, de tudom milyenek az emberek nagy része és az tök mindegy, hogy mágus vagy épp nem. Ott vannak a neten is, amikor látok egy olyan képet, ahol az embernek épp színes a haja. A csajokat – persze csak ha szépek -, agyondicsérik, a srácokat meg jól leszólják. Szóval, ja, és akkor még a finom kommenteket olvastam.
- Áhh, akkor... ha nagyon idegesítő lesz, kidobjuk az ablakon – mert ez totál egyszerű megoldás, már nem azért. Igen, ami rossz, azt ott kell kidobni. Nem, ezt nem gondoltam ilyen komolyan, de az, hogy menjünk egy felnőttért és vele oldassuk meg, már nem tűnt annyira vagány megoldásnak. Igazából, folyton ezen viaskodom. Ki érti ezt?
- Szia Moon! Én Elijah vagyok – én viszont kezet nyújtanék, csak épp ő hajol meg. Kicsit sután pislogok rá, majd aztán dereng fel valami arról, hogy az ázsiai környéken ez a szokás. Nem, nem vagyok rasszista, egyszerűen csak felszínesek az ismereteim.
- Öhm, bocsi – engedem le a kezem és egy kicsit ügyetlen meghajlást mutatok be, valahogy úgy, mint ő. Vagy valami olyasmi. Aztán ismét lepillantok a zenedobozra és rámordulok, mint egy bolhás kutya.
- Akkor legalább valami szépet is játszhatnál! - a folyosó is éled, szóval, ideje lesz okkosban gondolkodni.

---

- Ihh! Azt kéne még csak... - elképzeli, mit jelent a még csúnyább. Hát, van egy pár káromkodós zene, amik még nekem is soknak számítanak, pedig néha-néha el tudom magam szólni cifrán, de azok... Na azt inkább tényleg ne. Szerintem, akármennyire is szeretek zenét hallgatni mindenféle stílusban, ritka alpárinak számítanak, és szerencsére anyáéknak nem kell azon aggódnia, hogy ilyenekkel borzolom a kedélyeket. Lehet ettől nem leszek majd menő a későbbiekben, de egye a fene. Vállalom!
- Szerintem meg... szerintem nem megfelelően állították be, vagy elromlott. Volt egy magnóm, még apa kapta kicsinek, és annak is egy idő után elromlott a tekerője és csak hangosan szólt, hiába állítgattad. Lehet ennek is valami ilyesmi lehet – bár nem hiszem, hogy ezen lenne ilyen gomb, itt minden mágiával van csinálva, semmi sem egyszerű, semmit sem lehet szinte csak úgy megoldani. Nem bánt a dolog és nem is bosszant, csak mivel nekem sok dolog még tényleg értelmetlen meg fura, így aztán semmivel sem tudok egyelőre mit kezdeni. Nem baj, még csak az első évem ez, ebben a világban, ebben az iskolában, bőven lesz rá időm, legalább azt megtanulni, hogy hogyan hallgattassak el hangos gramofonokat. Vagy reptessek magamhoz dolgokat, amikor lusta vagyok. Az a másik, amit mindenképp szeretnék megtanulni. Tök béna, nem? Mások a menő átkok meg bűbájok miatt izgulnak és tepernek előre, én meg csak azt akarom kibekkelni, amikor lusta vagyok felkelni valamiért. Nevetni támad kedvem, de lenyelem. Nem mutatna most jól.
- Itt élünk egy ideje, de amúgy Belgiumból. És te? Neked még különlegesebb neved van, mint nekem, nem csak a hajad – keleti, de hogy mennyire, azt én nem tudhatom. Ebben apa a jó, ő utazik rengeteget, és igazából én is annak akartam készülni. Mármint, sok ötletem volt, tippem, de én is utazni kívántam a legjobban, mert amikor nyaralni megyünk ide-oda, azt tökre élvezem. Csak ez a mágia dolog most elég erősen beleköpött a levesbe. Ajh.
- Hát, mert nem akarok tiszteletlen lenni, mert te nem kézfogós vagy vagy bármi. Nem tudom amúgy, megszokásból – főleg, ha valamit elrontok, leverek, vagy bármi történik vele. Berögződés. - Ha itt hagyjuk ezt a vacakot, nagy gáz lesz belőle?

---

Egyszerűbb lett volna ott hagyni, ahol találtam. De úgy néz ki, annyi szerencsém csak van, hogy nem kenem egyből magamra. Igazából, tényleg nem az én művem ez. Már akkor is szólt, amikor megtaláltam, folyamatosan zenélt, így ezt nem én tettem vele. Sőt, láttam olyat is, hogy valaki beleszólt, és azt a muzsikát játszotta! Lehet csak tévedek, és ilyen nincs, és csak totálisan félreértettem az egészet. Lehet nem. Azonban én már kértem sok mindenre, abban a pár pillanatban, amikor még egyedül voltam, de fennállt a probléma. A beste nem hallgat rám, ilyen egyszerű. Bár nem is csodálkozom, múltkor a lépcső gondolt egyet, aztán meg az a titkos folyosó váltott egyirányú utacskává.
- Mmmm – húzom vissza magam ide, a folyosóra, mivel most nem az a gond, hogy merre nem tudok menni. A zene nem hallgatott el, odébb léptünk, de attól még hangosan kell beszélni. És akik elhaladnak erre, azok bizony furán néznek ránk. Aha, tuti belekeverik a srácot is, amit nem akartam. Utólag is bocsi. - Nekem igen, de Magyarország is. Más mindkettő és ez a jó, mindegyiknek megvan a maga szépsége. Szóval, ha nem a városokat nézzük, hanem vidéket, talán odakint szebb – emlékszem vissza a kirándulásokra, vagy épp csak amikor átutaztunk egyik városból a másikba. Itt is tettünk ilyet, itt a falvak kicsit furák és lepukkantak, de volt nagyon szép is. De hol nincs ilyen? - Aaaa, olyan messziről! Apa hozott onnan pár dolgot, amikor ott volt, hűtőmágnest meg furi édességeket. Ja meg fotókat. Mikor jöttetek ide? - megvan még a lelki szemeim előtt apa beszámolója, de nem sokat repült arra, helyettesített, amikor sztrájkoltak a pilóták vagy egyszerűen kevesen voltak. Aztán lehet megy még arra, nem tudom. Sokat utazik, mint mindig, de már megszoktuk anyuval.
- Hát nem, de ahány ország, annyi szokás. Van ahol ölelkezni kell, meg ilyenek. Szerintem itt ilyen fura dolgok nincsenek, a kézfogás meg olyan... nemzetközi – vonom meg a vállam, hogy én ezekbe nem mentem bele. Köszönök ha kell és kész. - Akkor menjünk egyelőre oda, aaaa... falhoz. Ott nem süketülünk meg. Persze ha van kedved. Van nálam pár cukor, ha kérsz. Kárpótlásul a hangzavarért.

---

- Mondjuk, igazából itt is. Volt az a... zizi vagy micsoda, meg az a másik, az a fagyi, amiben az a nagyon rossz ízű krém van, nem a rendes fagyi. Háh. Kinek mi számít annak, az a savanyú valami egészen jó volt, meg is ettem mindet. Elég hamar – emlékezem vissza arra, amikor megjött a kis csomag és felfedeztem. Meg aztán ahogy fájt végül a hasam tőle, mert túl sok volt és tömény. Na mindegy is, nem zavar a dolog, most is simán csinálok ilyeneket, mindenki csinál ilyeneket, ebben nincs különlegesség. Egy rakat gyerek, és a legtöbb szeret enni is. Én biztosan. - Tarisznyarák? Hű... ez már kicsit tényleg annak is hangzik. De apa valami banánosat hozott. Életemben nem ettem olyan furát, pedig én ettem abból a nagyon erősből is már. Meg van az a fura ropi is, nem? - ha már beszélünk, akkor érdeklődöm, mert miért ne. Nem vagyok olyan, aki csak imitálja, hogy nyit a másik felé, nem akarok olyan lenni. Lehet nem a legjobb ez sem, viszont én vagyok, teljesen. Még ha emiatt furának is tartanak páran, vagy idegesítőnek. Abból nem volt sok, de akadt, csak nem bántott meg. Azt nehéz.
- Akkor az sem most volt, mi olyan négy éve, vagyis mindjárt öt. De előtte is jártunk erre néha, nyaralni. Anya szereti a Balatont és a virágkarnevált, amikor tudtunk, eljöttünk nyáron. És aközben tanulgattam a nyelvet. De te ugye többet tudsz a nyelvről, mint én – nekem szóban erősebb, mint írásban elv érvényesül, majd elkopik, ha gyakorlom. Lesz rá időm. Addig is, ha már felajánlottam, odébb is lépkedem, el attól a hangos vacaktól, és felszusszanok. Itt egy fokkal jobb, mivel ennek a nagy folyosónak az akusztikája tök fura, csak keresni kell a jó helyet.
- Senkinek nincsen, szerencsére amúgy nem zajos iskola ez – veszem elő az emlegetett cukorkát és nyújtom felé. Savanyú, alig édes de mégse kellemetlen. A kedvencem. - Kérsz akkor?

---

- Ööö... igen! Pontosan az, a színes rizs. De inkább csak a fogadba ragad bele – főleg, ha lyukas is, mint az én bal hátsóm, akkor roppant kellemetlen. Jó a fogorvosunk, szerencsére, ez olyan apás dolog, ő intézte, mert neki is ő csinál mindent, mi meg mentünk oda. Nem is kell félni tőle, a legtöbben azt teszik, de nekem már odakint se kellett gügyögnie a dokinak, mikor kisebb voltam. Persze, féltem, hogy fájni fog, de ennyi, attól még nem csaptam ki a hisztit. Másik orvosoktól se tettem vagy teszem, ez valami fura dolog lehet velem, mert a legtöbben mindkettőtől irtóznak, én meg önként mentem a hóhér karjaiba – ahogy emlegették.
- Egeeen, az. Én olyan lelkes voltam, amikor kaptam a Mikulás csomagban és szomorú voltam napokig, hogy nem olyan.. mint az igazi. Ez illúzióromboló valahol – csóválom a fejem, mintha a világ hatalmas dolga okozott volna ekkora csalódást, nem pedig valami édesség. Persze, nekem nem is kell még tőzsdével meg politikával foglalkozni, ez legyen egyelőre a suli mellett a legnagyobb gondom, hogy amit eszek, az nem ízlik. - Nem tudom, hogy csokis volt-e, de annyira nem vészesen. Ha túl édes valami, nem eszem meg, de ez sós is volt így elment. Megmutatnám képről, meg lefotóztam őket, csak épp itt nem működik semmi és nem is hoztam elektromos kütyüt. Azért kár, vagy te... nem élsz ilyenekkel? - hallottam már arról, hogy sokan még a létezését sem nagyon ismerik még egy telefonnak sem, így jobb, ha úgy világít rá az ember, meg én is, hogy tudom, ki mennyire van ebben képben. Nem elítélésképp, még ha nekem ez nagyon fura és hihetetlen, csak azért, hogy ne égessem be magamat. Jobban.
- Menjetek el egyszer, ha tudtok. Én azt hittem tök béna meg lányos dolog, de például csináltak olyan kocsit, amin dínó volt, vagy épp valami szuperhős. És nem is látszik, hogy virágból van – meg persze van még rakat más program is, de nem most adom elő, meg nem is emlékszem mindre. A cukrot végül odanyújtom, majd bekapok egyet magam is. - Igen, én is szeretem. Nem olyan kavicsos, mint a tenger és nem is hideg, mármint, amikor nyár van. Csak mindig nagyon sok az ember és hangosak. Deeee.. a lángos finom! És... - visszatekintek a gramofon irányába. Kicsit elhalkult, vagy csak rosszul hallom. - Ó, lehet lemerül..

---

- Nekem nem jött be, de nem vagyunk egyformák – szerencsére. Mármint ne értsen félre senki, nekem nincs gondom a sráccal, azzal lenne, ha mindenki, minden egyes embernek ugyan azt kellene szeretni. Jó, akkor nem tudnám, hogy létezik más, de... de jó se lenne. Így a legjobb, annyi szent. A változatosság jó, csak akkor felesleges, amikor finom az ebéd és hetekig enném, vagy egy zene annyira leköt, hogy újra és újra csak azt játszom le.
- Óóóó! Én is az vagyok! Az én apukám pilóta, ezért utazik sokat és hallok sokat a helyekről, ahova jár. Azt hittem ide nem járnak sokan a mugliszületésűek közül. De azért tök jó, hogy nem vagyok egyedül! - mert hát honnan a fenéből tudjam én azt, ki merről jött ugyebár. Nem látok bele senki fejébe sem, és nem illik ezt kérdezni se, azt már megtanultam, mármint az eddigi életem során. Vannak kérdések, amik érdekelnek, de nem illik kimondani. Nők súlya, kora, meg hogy mennyi az annyi, apa mondogatott pár ilyet. Pasiknál annyi nincs, azonban úgy logikázom, ez is az lehet.
- Szeretem őket, igen. Meg igazából sok mindent nézek, amit persze lehet. Nem engedik nagyon a korhatáros dolgokat, pedig láttam már véres filmet. Meg olyat is, amiben volt meztelen nő, de azt anya nem tudja. Szóóóval... én is bírom, igen. Őt mondjuk nem ismerem, én inkább a Marvel féle hősöket szeretem mostanság, előtte meg... meséket néztem – nevetem el magam, mert gyerekként meséket néztem, most ezeket, meg Star Wars, aztán majd jönnek az akciófilmek meg a sport. Meg bármi. Igazából, a horrorfilmek érdekelnek, azok az igazi ijesztő filmek, csak még az eléggé messze van, és bár van kísértés, egyelőre jó gyerek voltam. - Hasonlít a neve Aquaman-re, ő is nagyon jó. Kár, hogy nem tudunk kimenni moziba – ezt sajnálom, hogy nincs a faluba és ami lenne az nagyon messze van innen. De majd bepótlom nyáron, mire való az internet.
- Nem a tortába szoktak arcot nyomni? Bár... végül is – képzelem el, milyen lehet egy jó sajtos és tejfölös arcpakolás. Aztán hopp, már fel is ültem az ablakpárkányra, kényelmesebb, mint ácsorogni. És ha tényleg abbamarad a zene, akkor könnyen vissza tudom majd vinni azt a vacakot. Csak kell egy kis idő még. - És amúgy neked nem volt fura? Mármint, amikor megtudtad, hogy ez a világ létezik, meg minden.

---

- Hát most én is így vagyok vele, mármint, lehet, hogy találkoztam másokkal is, csak nem tudok róla – mert hát tényleg nincs ez senkire sem ráírva. Így egyszerűbb lenne, de inkább maradjunk annál, amikor már a beszélgetés maga terelődik oda és könnyebb. Úgy néz ki, mások is átélték azt, amit mi is, és persze ezzel nincs semmi gond, egy percig se hittem, hogy ezzel egyedül csak én vagyok így, elképzeltem, hogy akadt-e már olyan, aki partvissal kergette ki azt, aki segíteni akart nekik, vagy épp a rosszabb fajtát, aki a gyereket üldözte el, mert ilyennel nem tud és nem is akar mit kezdeni. Ó, én tudom, hogy az átlagban élek. De ez a kényelmes.
- A vonatokon? Miért, mi volt ott? Valami szörny vagy... na mindegy is. Én úgy vagyok vele, hogy az csak film, nem lesz belőle semmi gáz. Ki nem mászik a tévéből, nem lesz valóságos, vagyis akadhat olyan, ami még sikerülhetne is, viszont nem. Szóval, ne aggódj, nem lesz gáz a vonaton se! - nem azt mondom, hogy csak azt nézzen vagy egyáltalán nézzen, hanem inkább, hogy ne rettegjen alaptalanul. Én megpróbálom, bár, őszintén nem vagyok mestere, mert alig láttam ilyeneket és abból sem a legvészesebbeket, mégis, egyszerűbb azt mutatni, hogy rám hallgathat, mert értek hozzá és értem hogyan működik. Meg miért ne. - Ühüüm, ilyesmiket bámulok én otthon. Idebent meg olvasni szoktam. Most Stephen King-et olvasok, ő is jó ijesztő könyveket ír! - legalább a könyvek működnek idebent és nem csak az van, amiket a könyvtárba halmoztak fel. Ezek anya könyvei, neki van egy kisebb gyűjteménye, és mivel a csomagok is elérnek ide, amit úgy érez, azt elküld, hogy olvassam el. Őszintén, ebben engedékenyebb, mint a filmekkel, valahogyan, szerintem úgy van vele, hogy örül, hogy olvasok és nem csak pötyögök a telefonomon. A szomszéd srác ilyen, és hát...
- Aaauh. Azért abba csak nem ami forró. Mert a hab meg a tejföl oké. Bár én lehet inkább a kaját sajnálnám, mint az arcomat – töprengek el, hogy ha lenne testvérem és így viselkedne, akkor mi lenne a legnagyobb bajom. Nem az arcmosás. - Akkor neked könnyebb volt, én aligha fogtam fel, meg most se. Túl sok, vagy inkább sokk elsőre meg ötödjére is. De nem panaszkodom – csak egy kicsit.

---

- Zombik a vonaton. Na az egy egészen új környezet mindenkinek, elég... meredek. De így elbújtak rajta vagy ott lettek zombik? - pislogok, mert hát, még ha film is, olyan vonatra ép eszű ember nem száll, amin hörgő, rothadó és mégis járkáló holtak leledzenek. Vagy mégis? Vannak ezeknek a filmeknek logikájuk, vagy csak fejest kell ugrani a veszélybe? Meglepne, de hát épp melyik a fontos, az akció vagy a hitelesség. Sokszor nem járnak kéz a kézben, mert hát, hogy lenne akkor látványos. Értem én a logikát, mert akkor senki nem nézne filmeket csak a saját életét. - Mi a gond a szóismétléssel? Megesik, én is szoktam – vonom meg a vállam, hogy ezen én aztán nem akadok fenn. Amikor beadandót írtam, vagy írok, ott bújnak elő ezek a gondok, és mégis, úgy hagyom, ahogy van. Nekem azt mondták annak idején, mindig az a jó gondolat, ami elsőre jön, mert az az igazi, a többi meg már csak túlgondolás. Ha épp ismétlem magam? Hát ez van. Szerintem egy tanár el tudja viselni ezt, de amikor meg a kis segítő pennát használom, akkor meg aztán javít serényen, így át sem kell néznem. Csak amikor már úgy érzem, merül, mert kivesz belőle a varázs. Ezt akkor tapasztaltam meg, amikor beadva egy dolgozatot, nos... igencsak kibuktak rajta a hibák, de szerintem az is, aki javította. Akkor láttam meg, hogy ezek is le tudnak merülni, és milyen csalódás! Mert miért nem örök a mágia? - Mangák? - pislogok párat, mikor elszakadok a múltbéli botlástól. - Jaj! Azok a képregények japánból, nem? Egyik ismerősömnek van, ott láttam párat. Ilyen... robotosat meg vámpírosat is. Mondjuk én inkább a szuperhősöset szeretem, meg a Garfield-ot, de azok se rosszak – nem az én műfajom ugyan, de tényleg volt benne potenciál. Más, mint a megszokott. Eleve fordítva kezdtem el olvasni, szóval...
- Minden testvér ilyen, gondolom. Nekem nincs, így nincs tapasztalatom sem, abban viszont igen, hogy a kaja fontos – bólogatok nagyokat, mert enni szeretek. Ki nem? Ritka olyat látni, főleg ebben az országban. - Neked nem voltak furák az itteni ételek? - gondolok vissza az első élményemre a túrós tésztával, a töltött káposztával, vagy a lecsóval. Bármivel. De azóta kibékültünk!
- Hát nem ilyet! - nevetve bökök a most éppen csukladozó gramofonra. Na, csak javul valamit ez is! - Amúgy bármifélét. Rock, pop, vagy épp valami régi diszkó. Nem szoktam nagyon válogatni, inkább a hangulat fog meg. És téged? A mangás zenék?