Weissen Adél

- Ugye, milyen szomorú a lét?! Mi értelme, mi értelme...- Suh. Adélnak kettőig sincs ideje számolni, nemhogy elugrania a szellem elől, aki váratlanul libben be oldalról, hogy aztán átrepülve a lányon "elfoglalja" a mellette lévő üres helyet. S szó mi szó, Adél valószínűleg azután se fog nagyobb bizalommal tekinteni az újonnan érkezettre, miután túlteszi magát az első sokkon, hogy átrepültek rajta - a férfi bozontos haja, szemöldöke szomorú basset hound arca, elnyűtt, viseletes ruhái és folyton sírásra álló szája olyan furcsa egyveleget vált ki hol vidám, hol tompán fénylő eleven tekintetével, ami semmiképp se túl hívogató.
- Magányos kalandorok, begubózás, tojáshéjba visszafolyó fehérje...Szürke, meleg, örökös és állandó szenvedés. Az egymás nyakába taposó törtetők...a lét értelmetlensége. - Nagy, borzongós sóhaj, magába roskadt, görnyedt testtartás. A ritkán felbukkanó szellem néhány percig nem adja jelét, hogy észrevette volna a kis társaságát, annál meglepőbb hát, mikor lassan felé fordítja a fejét, majd váratlanul és teljesen indokolatlanul ráüvölt.
- HEH?! NEM ÍGY GONDOLOD? - S hevességében fel is pattan ültéből, hogy ideges, kézropogtatós sétára induljon a kanapé előtt. Nagyon zaklatottnak tűnik.
- MONDJ VALAMIT! - Itt különösen szerencse, hogy a férfi halott, így Adélnak sikerül elkerülnie, hogy az arcába fröcsögjön egy jó nagy adag nyál. Ám ha nem vigyáz, a szellem újra áthajol rajta, miközben felszáll a kanapé háttámlájára, hogy azon is tegyen egy sétát, teljesen körbejárva ezzel a diáklányt. Úgy néz ki, a szellem beszélgetni szeretne.