Sárkánybúcsú

A Nagyteremből kilépve nem lassított tempóján, szinte végigvágtatott a folyosókon, meg sem hallotta a neki szánt kiáltást. Mikor aztán feltűnt mellette Noel, rájött, hogy bizonyára mégsem képzelte a hangját, azonban ez sem sokat könnyített az őt átjáró idegességen. Némán haladt tovább, nem érezte szükségét, hogy megszólaljon, és tartott attól is, hogy olyat mondana, amit később megbánna. Bántották őt a bálon történtek, azonban ez nem volt elég ok számára ahhoz, hogy hirtelen felindulásból cselekedjen - az nem az ő stílusa volt. Ettől függetlenül érezte, hogy zaklatottsága egyre csökken, ahogy haladnak a néma folyosókon, jó hatással volt rá a fiú jelenléte, és persze nem utolsó sorban az is jól esett neki, hogy végül csak észrevette a rellonos, hogy ő is létezik még. Ezek után a másik kiejtett szavait nem is tudta értelmezni először, hirtelen torpant meg és fordította hitetlenkedő tekintetét a fiú arcára. Várakozóan meredt rá, várta, hogy az elnevesse magát, vagy esetleg kijavítsa korábbi mondatát, hogy rosszul fogalmazott - azonban ezek egyike sem történt meg, Lyrának pedig rá kellett jönnie, hogy nem hallotta rosszul a fiú kijelentését.
Ledermedve követte szemeivel a kanapéra leülő alakot, ajkait továbbra sem hagyta el egy apró hang sem, egyelőre csak próbálta megfejteni, hogy mit is jelent mindez. Mikor aztán a másik folytatta mondandóját, az őt lefagyasztó jég is megtört, és akaratlan szaladtak ki az eddig magában tartott kétkedő szavak.
- Hogy... Tessék?
Reménykedve figyelte a sárkányt, habár már sejtette, hogy semmi vicc nincs abban, amit az előbb mondott neki. Nem volt problémák nélküli a kapcsolatuk, ő mégsem érezte azt, hogy rosszul alakult volna. A kezdeti nehézségek ellenére a téli kiránduláson jól megvoltak, ő pedig ezt biztatónak tartotta, a lehetősége sem merült fel benne annak, hogy a másik véget szeretne vetni mindennek.
Kétségbeesetten pörgette végig magában az elmúlt hetekben történt eseményeket, kereste magában a hibát - mert egész biztosan ő hibázott -, azonban csak a számára kedves emlékek jutottak eszébe. Nem felejtette el a cukrászdában elejtett pár mondatot, vagy a részeg freskók folyosóján történteket sem, azonban ő túllépett ezeken és eddig azt hitte, hogy a rellonos is így volt velük. Ezek szerint mégsem.
Észre sem vette, de már kész tényként kezelte, hogy a másik komolyan gondolja a szakításukat, így a kezdeti döbbenet helyett már csak szomorú beletörődéssel ült le mellé a kanapére, hogy onnan figyelje tovább arcélét.
Ezek után már csak egy kérdés motoszkált a fejében, amire mindenképpen választ akart, választ kellett kapnia.
- Miért?
Várakozóan fúrta komor tekintetét a másik jáde szemeibe, egyértelművé téve ezzel, hogy erre választ vár, és ezt Noel semmilyen módon nem tudja kikerülni nála. Hallania kellett az okot, egyrészt, hogy tanuljon belőle - elvégre alapelvei közé tartozott, hogy ugyanazt a hibát kétszer nem követi el -, másrészt pedig önmaga miatt is: ha egy másik lány miatt történt ez, akkor muszáj lesz valahogy rendbe tennie az önértékelését is.

Sárkány

Nem hitte volna, hogy valaha ekkora káosz lesz az elméjében, hogy a különböző hangulatú - dühös, csalódott, értetlen, szomorú, hitetlenkedő - gondolatok ilyen őrült módon fogják kergetni egymást, és hogy őket egyetlen egy dolog tartja majd össze: Noel. Érezte az őrület halvány cirógatását, melyet csak az egyre erősebben lüktető kérdésvihar nyomott el. Miért? Hogyan? Mióta? És megint csak, miért? Miért most? Miért velük?
Vágyódással gondolt apja merengőjére, azonban most nem használhatott semmi ehhez hasonló tárgyat, ami könnyített volna az őt szétfeszítő zűrzavaron, kénytelen volt saját józanságára hagyatkozni. Ez utóbbi nehezebb feladatnak bizonyult, mint először gondolta, mikor ugyanis a másik  - értetlenkedésére - bővebben kifejtette, hogy mire is gondolt, szinte érezte, ahogy a szavak éles szilánkokként karcolják tűréshatárát. Pislogás nélkül meredt a hideg, jáde szemekbe, miközben az egyébként áhított ajkak kiejtették a végzetes mondatokat.
A felháborodás lassan átvette gondolatai felett az uralmat, ahogyan hallgatta a fiú fejtegetését. Honnan veszi a bátorságot, hogy megmondja, mi neki a jó? Hogy mer dönteni helyette? És ha ő már határozott, és vele szeretne lenni? Semmit sem számít az ő akarata?
Itt egy pillanatra elakadt, ekkorra ugyanis tudatosodott benne az első mondat. Mégis miért számítana az ő kívánsága, mikor Noel nem érez iránta semmit? Az előbbi heves indulata, az igazságtalanság érzete átvágott a teljes letargiába, ahogy emésztette ennek a jelentését. Nem érez iránta semmit. Semmit. Nem jelentettek neki semmit az együtt eltöltött percek, a beszélgetések, a finom ugratások... Az érintések, a szorítások, a csókok... Semmi. Fájdalmasan visszhangzott benne ez az egy szó, miközben tehetetlenségében - jobb ötlet híján - helyet foglalt ő is.
Fáradtan ejtette ki az első - és egyben utolsó - kérdését, melyre még választ kellett kapnia, ám erre is már csak a végső belenyugváshoz volt szüksége. Valahol lelke mélyén már tudomásul vette a másik döntését, és azt is, hogy ebbe most - legnagyobb bánatára - nincs beleszólása. Nem erőszakolhatja rá a társaságát a fiúra, és nem is akarja ezt tenni. Pont a varázsát veszítené el a dolog, ha bármelyikük részéről is, de kényszer lenne a kapcsolatuk, ő pedig ezt a legkevésbé sem akarja.
Az érzései újra visszatértek a teljes káoszhoz, ahogyan az újabb magyarázatot hallgatta. Az első pár mondat még beleillett a Noel döntéséről alkotott képébe, azonban mikor a fiú az "ő hibájáról" kezdett mesélni, végleg elvesztette a fonalat. Tehát számított neki, legalább egy egészen kicsit biztosan - és pont emiatt kell szakítaniuk. Érezte, ahogy a kétkedés mellett az indulat ismét visszatér belé, felháborodás árasztotta el az igazságtalanság, a rellonos ítélete miatt. Vele párhuzamosan tűnt el Noelből az eddig jelenlévő higgadtság, hogy azt a féktelen harag váltsa fel, mely csakis ellene irányult - ám ezzel nem törődve csak a saját dühére koncentrált. Az utolsó "sajnálommal" telt meg a pohár, melyről Lyra pontosan tudta, hogy nem felé irányul, hanem a történtek felé. Volt párja azt sajnálja, hogy történt közöttük bármi is.
Amikor Noel felé fordult, és találkozott pillantásuk, a fiú szemeiben már csak lángoló haragot vélt felfedezni a levitás, az előtte ott lévő hidegség a saját kékjeibe költözött. Megelégelte a hallgatást, hogy mindenért őt hibáztatták, hogy a fiú gyengesége miatt neki kell szenvednie.
- Nem hittem volna, hogy csak ennyi telik tőled.
Sötét derűvel ejtette ki a szavakat, megkeményített szíve összes cinizmusát beléjük csempészte, hogy a sárkány érezze, komolyan gondolja, amit mond.
- Azt hiszed magadról, hogy erős vagy, hatalmas dolgokra hivatott, miközben az önmagadba vetett hited megőrzésére sem vagy képes, ha egy másik személy is a képbe jön. És ne merd azt mondani, hogy az én hibám, mikor te vagy képtelen együtt élni azzal, hogy más is létezik rajtad kívül.
Szája szegeltébe egy tőle szokatlan, megvető fintor költözött, miközben beszélt, azonban hangja elárulta igazi érzelmeit: csak egy hajszál hiányzott, és a hisztéria eluralkodott volna rajta. Azonban az a pici löket még nem érkezett el, még tartotta magát, erős akart maradni, miközben befejezi mondandóját. Tisztában volt vele, hogy kettőjük közül neki fáj ez jobban, benne fog nagyobb űrt hagyni a másik, ám ez nem volt elegendő ok ahhoz, hogy eldobja megmaradt méltóságát. Nem, majd később tombolhat, sírhat, magába zuhanhat, de az nem most lesz, nem itt, és főleg nem előtte. Ezt hajtogatva magában folytatta megszakítás nélkül a beszédet, az előbbiektől függetlenül nem akarta kockáztatni, hogy elveszíti a kontrollt.
- Lehet hihetetlen, de az élet nem csak a nagy célok teljesítéséből áll, tudod az igazi élvezetet gyakran az apróságok adják. Ha képtelen vagy ezt elfogadni, ha csak magadnak fogsz élni... Nos, én örömmel nézem majd végig, ahogy kiégsz, egyedül azt az embert fogom sajnálni, akivé válhattál volna. De hát a te döntésed.
Tartott tőle, hogy messzire ment a rellonos kioktatásával, azonban visszaszívni a szavait már nem tudta - és őszintén? Nem is akarta.