[Lilla]
Elérkezett az évnek azon időszaka, amikor elfojthatatlan vágyat érzek arra, hogy az összes tanárra jó benyomást tegyek. Igen, strébert vagyok. De legalább felvállalom. A benyalás fő eszköze nálam a számtalan szorgalmi feladat elkészítése, ami azzal a pozitív mellékhatással jár, hogy pontokat is szerzek a házamnak. Ez főleg azért hasznos, mert így senkinek nem kell megtudnia, hogy mekkora törtetővel állnak szemben, hiszen a sok szorgalmit a patriotizmusomra foghatom. Tudom, ördögi terv, szinte látom magam, ahogy a hipotetikus bajszomat pödörgetem, miközben a tegezés és magázás hátrányairól és előnyeiről írok... Azt hiszem új életcélom van, bajuszt növesztek!
Úgy döntöttem, hogy a mai este, – lévén jó sötét van, és szinte semmi esélyem arra, hogy bármit is lerajzoljak – művészet különmunkát készítek el. A legtöbbet már megcsináltam, de a képregényt még nem rajzoltam meg, ezt fogom kivitelezni. Még nem tudom, hogy pontosan mi lesz a témája, de abban biztos vagyok, hogy lesz rajta egy páncél. Pár nappal ezelőtt láttam a Banya folyosóján egy páncélt, ami megfogta a fantáziám, nem is tudom igazából, miért. Akkor nem volt nálam sem ceruza, sem a vázlatfüzetem, ezért úgy döntöttem, hogy visszatérek annak érdekében, hogy lerajzolhassam.
Amint úti célom közvetlen közelébe érek, rájövök, hogy a fáklyák által biztosított félhomály, lehet, hogy nem lesz elegendő ahhoz, hogy sikeresen lemodellezzek egy páncél. Úgy döntök, hogy - mivel mágustanonc vagyok - varázslattal fogom megoldani ezt a problémát. Annak ellenére, hogy a harmadik évemet töltöm a Bagolykőben, nem nagyon szoktam hozzá a varázsláshoz, így amikor lehet, mugli módszerekkel orvosolom a különböző problémáimat, de úgy érzem, hogy hogyha tényleg be akarok illeszkedni, el kell kezdenem úgy viselkedni, mint egy normális varázsló. Előveszem pálcám a zsebemből, és viszonylag halkan és határozatlan hangnemben elmotyogom a bűbájt.
– Lumos...? - bár hangosan és érthetően kéne elmondani az összes varázslatot, hogy működjön, az olyan alapvetőeknél, mint a a Lumos, úgy néz ki, erre nincs szükség. Gondolom akik kitalálták ezt az egész bűbájosdit, rájöttek, hogy vannak olyan kretének, mint én, és egyet-kettőt számunkra is elérhetővé tettek. Annak ellenére, hogy a kis fény inkább zavar a látásban, mint segít - enyhén vakító hatással van rám, de az utat valahogy mégsem világítja meg, és igazából semmi mást sem - nem hagyom, hogy elaludjon, mintegy kitűzőként viselem, ami azt bizonyítja: igenis képes vagyok a varázslásra!
Ahogy ráfordulok a folyosóra, egy furcsa és hangot hallok. A morajt leginkább egy halálsikoly és egy sorozatgyilkos őrült nevetése közé helyezném, a parasági skálámnak mindenesetre a legtetejét súrolja. Nem kellett volna idejönnöm, főleg nem este. De sajnos már itt vagyok, és mivel nem akarom, hogy a komoly erőfeszítéseim kárba menjenek. Varázspálcámat jóval magam előtt tartva elindulok befelé a folyosón, hogy megbizonyosodjak a hang eredetéről, és lerajzoljam az egyik páncélt... Aztán meg elfussak, mint egy ijedt hétéves.