~ Hát, ez nem épp az én napom~, állapította meg magában, miután az első ijedelmek elcsitulta után az egyik ablakpárkányon üldögélve facsarta a talárjából a vizet- a legtöbb kanapé és zug foglalt volt, így egy olyan ablakot választott, ahol a helyszűke miatt pár aligha fért volna el.
Az első reakciója arra, hogy a feje lángba borul, egy rémült kiáltás volt és reflexből víz után nézett, és valamelyik segítőkész gólya a közelben szinte azonnal nyomott egy wassert. Azonban- mindük legnagyobb meglepetésére- a varázslat csak annyit ért el, hogy egy pillanat alatt csurom víz lett, a haja pedig lángolt tovább kedélyesen, mint ama isteni csipkebokor, bár hál' az égnek, nem kezdett monológba és parancsolatok diktálásába. Ezek után jött az a rész, ahol egyszerűen kitört a röhögés és elkezdték próbálgatni, vajon megégeti-e a kezüket a láng, ami elég gyorsan ahhoz vezetett, hogy Gil, még jócskán a kezdeti sokk és a hideg zuhany hatása alatt, menekülőre fogta. Nem mintha nehéz lett volna követni- elvégre a nyomában kisebb-nagyobb tócsák sora kígyózott- de ma senki se akarta rá pazarolni az idejét, még ha ezután jóval gyanakvóbban is méregették a diákok a fiolákat. Így futott egy darabig, aztán kifulladva megállt, egy ideig várva, hogy minden pillanatban utolérik. Ám senki sem jött, csak a portrék méregették furcsa tekintettel, ahogy lassan gyűlt alatt a víz. Nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen, hogy minden cuccát az Eridonban hagyta- így a naplója ugyan megúszta, hogy előhúsvétot tartsanak neki, de pálcája sem volt, hogy megszárítkozhasson. Nagy nehezen lehúzta magáról az egyenruhát, de alatta sem volt sokkal szárazabb. Kételkedett benne, hogy sokáig halogathatja az elkerülhetetlent- nemsokára, ha nem akar tüdőgyulladást, keresnie kell egy melegebb helyet, és ez persze azt jelentette, hogy minden útjába akadó megpróbál majd ismerkedni újdonsült frizurájával, esetleg újfent eloltani.*
- Úgy nézek ki, mint egy elfuserált Disney Hádész.-*Sóhajtott, orra elé húzva az tincset, amit vidám, vörös-arany lángok nyaldostak. Ha legalább melegített volna valamit ez a tűz, akkor most van minél szárítania a ruháit, de ez a vacak még erre se jó. Ráadásul még a maszkja tollai is eláztak, mert fürdőzésre igazán nem gondolt a készítésénél, augrey-tollat pedig nem nagyon talált még életében. Ha lehetséges, ezek után még lehangolóbbnak ígérkezett a nap, mint azt eredetileg képzelte. Nem hitte, hogy jó ötlet megpróbálni vacsorázni menni, ez viszont azt jelentette, hogy még éhesen is kell lefeküdnie. Újra sóhajtott, most a talár egy másik részét tekergetve és fohászkodva, hogy ne jelenjen meg még egy házimanó is, hogy letolja, amiért a padlót áztatja.

~ Hát, ez nem épp az én napom~, állapította meg magában, miután az első ijedelmek elcsitulta után az egyik ablakpárkányon üldögélve facsarta a talárjából a vizet- a legtöbb kanapé és zug foglalt volt, így egy olyan ablakot választott, ahol a helyszűke miatt pár aligha fért volna el.
Az első reakciója arra, hogy a feje lángba borul, egy rémült kiáltás volt és reflexből víz után nézett, és valamelyik segítőkész gólya a közelben szinte azonnal nyomott egy wassert. Azonban- mindük legnagyobb meglepetésére- a varázslat csak annyit ért el, hogy egy pillanat alatt csurom víz lett, a haja pedig lángolt tovább kedélyesen, mint ama isteni csipkebokor, bár hál' az égnek, nem kezdett monológba és parancsolatok diktálásába. Ezek után jött az a rész, ahol egyszerűen kitört a röhögés és elkezdték próbálgatni, vajon megégeti-e a kezüket a láng, ami elég gyorsan ahhoz vezetett, hogy Gil, még jócskán a kezdeti sokk és a hideg zuhany hatása alatt, menekülőre fogta. Nem mintha nehéz lett volna követni- elvégre a nyomában kisebb-nagyobb tócsák sora kígyózott- de ma senki se akarta rá pazarolni az idejét, még ha ezután jóval gyanakvóbban is méregették a diákok a fiolákat. Így futott egy darabig, aztán kifulladva megállt, egy ideig várva, hogy minden pillanatban utolérik. Ám senki sem jött, csak a portrék méregették furcsa tekintettel, ahogy lassan gyűlt alatt a víz. Nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen, hogy minden cuccát az Eridonban hagyta- így a naplója ugyan megúszta, hogy előhúsvétot tartsanak neki, de pálcája sem volt, hogy megszárítkozhasson. Nagy nehezen lehúzta magáról az egyenruhát, de alatta sem volt sokkal szárazabb. Kételkedett benne, hogy sokáig halogathatja az elkerülhetetlent- nemsokára, ha nem akar tüdőgyulladást, keresnie kell egy melegebb helyet, és ez persze azt jelentette, hogy minden útjába akadó megpróbál majd ismerkedni újdonsült frizurájával, esetleg újfent eloltani.*
- Úgy nézek ki, mint egy elfuserált Disney Hádész.-*Sóhajtott, orra elé húzva az tincset, amit vidám, vörös-arany lángok nyaldostak. Ha legalább melegített volna valamit ez a tűz, akkor most van minél szárítania a ruháit, de ez a vacak még erre se jó. Ráadásul még a maszkja tollai is eláztak, mert fürdőzésre igazán nem gondolt a készítésénél, augrey-tollat pedig nem nagyon talált még életében. Ha lehetséges, ezek után még lehangolóbbnak ígérkezett a nap, mint azt eredetileg képzelte. Nem hitte, hogy jó ötlet megpróbálni vacsorázni menni, ez viszont azt jelentette, hogy még éhesen is kell lefeküdnie. Újra sóhajtott, most a talár egy másik részét tekergetve és fohászkodva, hogy ne jelenjen meg még egy házimanó is, hogy letolja, amiért a padlót áztatja.

Aznapra elég volt a nyilvánosan mutatkozásból. Az átkozott bájitalnak hála az arcom egy izzó vulkánokkal teli térségnek látszódott. Nem akartam belőle ügyet csinálni, más lányokhoz képest még lazán is reagáltam le azt, hogy annyi pattanás nőtt az arcomon, mint égen a csillag, de hirtelen úgy éreztem, mindenki engem bámul. Nem kellett sokat filóznom azon, hogy elhúzzam-e a csíkot. Ha eddig kevés reményem volt arra, hogy életem szerelme ezen a neves napon talál meg, most még inkább lerontottam az esélyeimet. Magamban azt az idiótát ostromoltam, aki kitalálta, hogy olyan bájitalt rakjanak ki, ami elronthatja egy szerencsétlen elsőéves Valentin napját. Idegeskedve kitrappoltam a nagyteremből, és minden egyéb gondolat nélkül lefordultam a legközelebbi folyosóra. Abban a reményben indultam arra, hogy mivel mindenki a nagyteremben van, nem botlok bele csúnyán szemlélődő diákokba, de nem volt szerencsém. És a srácnak sem, aki rajtam kívül ott tartózkodott. Majdnem felkiáltottam, hogy "Te jó ég, te égsz!", de a nyelvembe haraptam. Erre a fiú is rájöhetett magától. Földbe gyökerezett szemmel figyeltem a srác fejét, ahogy a lángok körülnyaldosták, és pár másodperc elteltével levontam a következtetést, hogy ez mágikus eredetű tűz lehet. Nem olyan arcot vágott, mint aki épp máglyahalált készül halni, és később az sem kerülte el a figyelmemet, hogy csurom vizes, tehát valaki már megpróbálta eloltani. Nem vagyok büszke rá, de miután rájöttem, hogy elmúlt a veszély, ami igazából nem is létezett, az első reakcióm a röhögés volt.
 - Te jó ég... - mondtam, a kuncogásomat elfojtva. - Mondd, hogy ennek semmi köze a szentlélekhez!
Nem voltam vallásos, és igazából konyítanom sem kellett volna a dologhoz, de a nővéremnek hála, aki nap mint nap mozgott vallásosok között a kollégiumában, elég jól értesült voltam a biblia történéseiről. Reméltem, hogy jól emlékszem arra a részre, amikor a szentlélek leszállt az apostolokhoz, és tüzet bocsátott a fejükre. Nem igazán értettem ezt a részt, hogy miért, meg hogyan, de a jelenet, ami a szemem elé tárult, kísértetiesen ráillett a leírásra. Felmerült bennem, hogy a kicsit elszontyolodottnak tűnő srác talán azt sem tudja, miről beszélek.

Az ismeretlen úgy dermed le, mintha loctiteba lépett volna, csak hogy a szemei kicsit csigaszerű mozgást végezzenek, enyhén dülledve. Gilbert nem tudta rögtön eldönteni, most el akar-e süllyedni, vagy mélyebbre már úgysem lehet, de örült, hogy álarc van rajta, mert így nem látszott, hogy legszívesebben kiugrana az ablakon. Igazából nem kellett volna már meghatnia a dolognak, elvégre a külseje miatt mindig is nevetség tárgya volt, plusz a sorozatos piszkálódások kedvenc céltáblája, azonban most egyáltalán nem azért festett így, mert ez volt vágyai netovábbja. Nem mintha a másik sokkal jobban nézett volna ki, elvégre kevés olyan szegény, szerencsétlen pubertás van, akit ennyire keményen sújt a hormoningadozás, de valószínűleg megszokhatta már, mert nem tehetett róla, ellentétben Gilberttel, aki csak saját hülyeségének köszönhette, hogy beleivott a bájitalba.
Közben a lány befejezte a pukkadozást, bár a kuncogást teljesen nem bírta azért elnyomni, de intézett hozzá egy felette érdekes kérdést. Hát, legalább nem csipkebokorhoz hasonlították.*
- Áh, csak...én egy lángelme vagyok.-*Sütötte el a létező legbénább poént, ami abban a pillanatban eszébe jutott. Sosem volt nagy viccmesélő, a humort pedig csak hírből ismerte, illetve leginkább azt az oldalát, amin ő képviselte a csattanót- mint most is, kellemes nevetéssel telő perceket szerezve egy újabb embernek. Egy negyed pillanatig eltöprengett, vajon milyen vicc lenne- a téren korlátozott műveltséggel rendelkezett, de leginkább faviccnek érezte magát. ~ Még mindig lehetne rosszabb~ gondolta, egy fanyar mosoly kíséretében, ~például, ha szőke nős lennék...~ A lány még mindig nem mozdult, és mivel nem tűnt rosszindulatúnak, vagy gúnyosnak az előbbi kérdése, Gil úgy döntött, kockáztat és megpróbálja előnyére fordítani a helyzetet.*
- Esetleg megszánnál egy Evapores-szel?-*Nem szokása segítséget kérni -nem annyira a büszkeség, mint inkább az önállósága miatt igyekszik mindent maga megoldani, de most sokat javítana a helyzetén, ha nem érezné úgy, hogy cipő helyett akvárium van a lábán és vékony jégréteggé hűlő ruhák rajta. És ha már a lány szóba elegyedett vele és kiröhögte, igazán meghálálhatja az ingyenmozit egy varázslattal.

Lángelme~ ismételtem magamban, és el kellett ismernem, hogy nem is olyan rossz vicc. Jó, persze, én szinte mindenen képes vagyok nevetni, tehát lehet, hogy nem az én véleményem a mérvadó, de nekem tetszett.
 - De az is lehet, hogy csak rossz fát tettél a tűzre - tódítottam, aztán be kellett látnom, hogy valószínűleg szegény fiúnak nem éppen olyan kedve van, hogy szóviccekkel lehessen traktálni. Igazából nekem sem volt éppen humoros hangulatom, de a gyufaember teljesen elvonta a figyelmem a morcosságról is. Jól volt ez így, nem akartam ismét letargiába zuhanni a pattanásaim miatt. A srác problémájára koncentráltam, hátha úgy a saját bajom elviselhetőbb lesz. Alaposabban végigmértem a lángelmét; második látásra nem csak az égő haja tette furcsává, ugyanis álarcot viselt. Nem is értem, hogy nem vettem észre elsőre, de kár is lett volna ezen rágódni, a tényeket ez sem változtatta volna meg. Magamban elkezdtem felvetni a lehetőségeket, hogy miért viselheti az arcfedőt. Az első tippem az volt, hogy ez valami cifra Valentin napi öltözet, de nem láttam értelmét, hogy egy fiú minek mászkálna álarcban egy kifejezetten csajos ünnep miatt. Elhatároztam, hogy majd rákérdezek, de előbb meg akartam szárítani a szerencsétlent.
 - Ám legyen - mondtam, és igyekeztem letörölni az arcomról a vigyorom maradékát. A fiúból szinte áradt a megalázottság, ahogyan éreztem. Nem akartam, hogy miattam legyen még pocsékabb a napja. - Lehet, hogy nem fog sikerülni, de igyekszem.
Miután ezt közöltem vele, elővettem a pálcámat, és erősen koncentrálva elmotyogtam a varázsigét. Nem történt semmi. Egy pillanatra csalódottság vett rajtam erőt, de megmakacsoltam magam, és megpróbáltam még egyszer. Eleinte nem is akartam elhinni, hogy sikerrel jártam, de Gyufa úrfi száradó ruhái elfeledtették velem a kételyeimet. Elnyomtam egy diadalittas vigyort, és ismét a zsebembe süllyesztettem a pálcám. Végigmértem az eredményt. A srác ruhái foltokban itt- ott még vizesek voltak, de egyébként rendben volt minden.
 - Megkérdezhetem, hogy miért van rajtad álarc? - bukott ki a számon. Reméltem, hogy nem tapintottam érzékeny témára, bár sejtettem, hogy nem én vagyok az első, aki ezt megkérdezi.
 

A viccre- nem túl udvariasan- fölnyögött, mert azt hitte, már nem lehet fokozni a dolgot, de már megint oda lyukadt ki, hogy ő és a tévedés sziámi ikrekként jöttek a világra, és még mindig képtelen megszabadulni tőle. Valamivéle válasz után kaparászott fejében, hogy ne fulladjanak kínos csöndbe.*
- Inkább csak szemléltetem, mi történne, ha a hülyeség gyúlékony lenne...-*Pontosított, saját helyzetéhez igazítva az egyik kreativitással sokat alakított mondást. Elvégre ebbe az egész kellemetlen kalamajkába azért került, mert félvér létére megfeledkezett róla, hogy a mágia -és hordozói- igen különös humorral vannak megáldva, pedig annyi év alatt igazán megtanulhatta volna már. A lány egyébként tovább nézegette, most már talán kevésbé üstökösszerű üstökét, mint az álarcát. Na igen, ha egy furcsaság nem lenne elég, nála mindig van talonban legalább még egy... Közben a másik előhúzta a pálcáját és elszánt arccal nekiveselkedett, hogy megszárítsa.*
- Te vagy minden reményem.-*Jelentette ki színpadiasan, úgyis ment a teátrális frizurájához, csak épp a hangja ne olyan lett volna, mint egy tinikanárié. Trillák és szárnyaló magaslatok. Az első próbálkozás kudarcba fulladt, amit ő a motyogásnak tudott be- a pálcák nem szerették a határozatlan parancsokat, főleg nem egy bizonytalan kezdőtől, legalábbis ő így tudta.*
- Próbáld kicsit bátrabban. Sokkal égőbb úgyse lehet a helyzet, ha meg oltanod kell, már úgyis vizes vagyok.-*Javasolta, bár megeshet, hogy itt követi el a nap újabb kolosszális baklövését, hogy életét a legnagyobb nyugalommal adja egy vadidegen kezébe, holott abban sem lehet biztos, hogy ha esetleg nyelvbotlik, akkor marad még feje. De vicces lett volna azon agyalni, vajon a testtől elválasztva is tovább lángol-e? Egy pillanatra megütközött a saját morbiditásán, aztán csodálkozva vette észre, hogy gőzölg, majd a víz nagyobbik része eltűnt.*
- Tökéletes.-*Állapította meg, a nedves foltok dacára, ugyanis a ruházata szinte azonnal melegedett pár fokot és már nem tapadt rá második bőrként. Összedörzsölte a kezeit, hogy kissé gémberedett ujjait is felmelegítse, rájuk lehelve, majd a kérdésre felnézett.*
- Tartok az emberektől és attól, hogy visszaélnek azzal, amit látnak.-*Felelte egyszerűen és őszintén, nem fejtegetve tovább a dolgot, elvégre ha nem is a teljes magyarázatot adta, nagyobbrészt fedte az igazságot. Nem akarta, hogy az arca váljon ilyenné, vagy esetleg megtanuljon mások igényeinek megfelelően színlelni.*
- Amúgy Gilbert vagyok-*nyújtotta mancsát a lány felé.*- Kit tisztelhetek benned, megmentőm?

A sikerült bűbájtól mámorosan álltam a helyemen. A bájital okozta problémát szinte teljesen elfelejtettem, valahogy az égő hajú fiú mellett nem éreztem magamat különcnek. Reméltem, hogy holnapra elmúlik a dolog, és mivel nem tartottam valószínűnek, hogy olyan bájitalt raktak volna ki, ami egy életre megcsúfít, igyekeztem nem aggódni. Bár előre láthatóan még egy hét pattanásosság is elviselhetetlennek tűnt. Jó volt nézni a fiút, ahogy lassan felengedett a dermedtségből, egészen megrészegített a siker. Mindezek ellenére figyelmesen hallgattam. Nem igazán elégített ki a válasz, de nem akartam faggatni. Arra a következtetésre jutottam, hogy valami ronda heg lehet az arcán, vagy ilyesmi. Elvégre nem azt mondta, hogy "visszaélnek azzal, amit látnak"? Más ésszerű választ nem tudtam volna elképzelni, bár sejtettem, hogy még tucatnyi teóriát gyárthatnék. Az álarcos, vagyis mint megtudtam, Gilbert a kezét nyújtotta felém. Kicsit ízlelgettem magamban a nevét, de nem sokra jutottam vele, fittyet hányva a találgatásra, színpadiasan paroláztam vele. Magamból kiindulva, minden ismeretlen ember neve mögé próbáltam tekinteni, hiszen én magam Laggernek hívattam magam annak ellenére, hogy annyi közös van benne a valód nevemmel, hogy egyforma az első betűjük. Azonban körülöttem kevés ember volt, aki szintén így lenne ezzel; a Gilbert is teljesen szokványos névnek látszott. Semmi becenév, semmi új. Nem mintha túlzottan zavart volna.
 - Arm Letícia, de inkább Lagger. - biccentettem. - A pattanásos változat. A bájitalos bódé miatt nézek ki pöttyös panninak. Jól sejtem, hogy te is ott jártál pórul?
Azt már nem is kommentáltam, hogy a megmentőjének nevezett. Sejtettem, hogy nem gondolja teljesen komolyan, hiszen nem fagyott volna halálra addig, amíg elmászik a szobájáig, és felvesz valami szárazat. Mindazonáltal kicsit hízelgett nekem, hogy így hívott, még ha nem is akartam elismerni. Mindenkinek jólesnek az ilyesmi jelzők, akár mondja, akár nem.

- Érdekes becenév.-*Húzta vissza a lelkes mancsrázást követően a saját jobbját, leginkább bóknak szánva a megjegyzést. A részéről sosem játszott igazán jelentős szerepet, ki hogyan szólítja, úgyhogy általában a teljes keresztnevét mondta, hogy mindenki kiélhesse a kreativitását, már amennyire ez lehetséges volt. A kérdésre biccentett.*
- Talált, süllyed. Valahogy jó ötletnek tűnt megpróbálni így dobni fel a napot, de visszatekintve, azt hiszem, tudhattam volna, hogy nincs akkora szerencsém.-*Gilbert hangja leginkább egy kesernyés mosolynak felelt meg, volt benne valami fanyaron derűs, mert senki mást sem hibáztathatott a balgaságáért. Előre sejtette, hogy emlékezetes napra sikerül a mai, csak épp nem ilyen módon. Aztán megnézte az említett pöttyöket, de nem nagyon tudott mit hozzáfűzni- elvégre, a részvétem bántó lett volna, azt pedig mégsem állíthatta, hogy ugyan, igazán apróság.*
- Hasonló csónakban evezünk. De ugye, holnapra elmúlik?-*Érdeklődött reménykedve, ám erősen szorongva. Nem kifejezetten volt oda meg vissza azért, hogy a standarnál is jobban virítson ki a tömegből, arra pedig végképp, hogy esetleg így kelljen hazamennie a szünetben. Akkor inkább elbujdosik, de az fix, hogy otthon megnyúzzák, ha meglátják. Inkább nem akarta elképzelni, pontosan milyen büntetést is szabnának ki rá, csak megborzongott és másfelé terelte a gondolatait.*
- Kíváncsi vagyok, ha levágnám, akkor újranőne-e, hogy tovább loboghasson?-*Tűnődött hangosan, frusztráltan megrázva a fejét, de a tincsei csak vidáman röpködve lángoltak tovább, ügyet sem vetve rá. Végül egy huzatra elegendő méretű sóhajjal feladta, valamelyik zsebéből egy hajgumit pecázva ki, hátrafogva loboncát, hogy legalább az állandó vörös-arany villódzás ne emlékeztesse folyton.*
- Ha nem akarsz sürgősen elbújni a világ elől, akkor beszélgethetnénk egy kicsit. Nem akarózik visszamenni a szobámba, az Eridonosok barátságosak, de némileg...tartok a humoruktól és a lelkesedésüktől.-*Vallotta be, bár lassan hozzászokott, hogy bármikor random emberek tépték fel a szobája ajtaját, csak hogy röplátogatást tegyenek és ismerkedni akarjanak. Alapjáraton nem is volt ellenére, de azért szerette az olyan dallamos, fülsimogató hangokat, mint a kopogás és a "Szabad?" kérdés. Megkímélték egy-két instant szívinfarktustól. Persze, ezzel szinte azonnal elismerte, hogy talán pöttyet kilóg a főnixek halált megvető bátorságáról híres házából, azonban úgy volt vele, a világmegmentést átengedi, ő előbb szeretne magából embert faragni.

Gilbert szerencsémre nem kezdett el faggatni a becenevem eredetéről. Volt jópár újdonsült ismerősöm, akit be kellett avatnom a szent titokba, és már nagyon untam a dolgot. Gyakran gondoltam rá, hogy ismét Letíciának kéne hívatnom magam.
 - Úgyszint - eresztettem meg egy halvány mosolyt. - Nem én lennék, ha valami pozitív hatással bíró italt fogtam volna ki.
Ösztönösen az arcomhoz emeltem a kezem, és végigsimítottam rajta. Nagyon furcsa volt, hogy nem sima felületet tapintok. Hirtelen sokkal inkább együttéreztem pattanásosabb kortársaimmal. Közben továbbra is figyeltem Gilbertre.
 - Hát, remélem. Nem hinném, hogy aki kitalálta ezt az egészet, odáig merészkedne, hogy egy életre megcsúfítson.
Ez, utólag megállapítottam, eléggé buta libásan hangzott. Az igazat megvallva az incidens óta tükörbe sem néztem. Lehet, hogy a sok pattanás jól állna nekem? Nem igazán hittem benne, de hát én megmaradok örök optimistának. Csendesen figyeltem, ahogy az eridonos fájdalmas sóhaj kíséretében összefogja a haját. Nem igazán tudtam, most mi jön. Egy emberrel való kommunikálásban valahogy a körülöttem lévő egyedek valahogy mindig eltalálták, mikor kell elbúcsúzni, mikor tovább folytatni a dolgot, de belőlem tökéletesen kiveszett ez az ösztön. Nem egyszer éreztem magam elég kínosan emiatt. Szerencsémre Gilbert olyan embernek látszott, aki tökéletesen tudja, mikor akar beszélgetni, és mikor nem. Nem sok hiányzott hozzá, hogy megkönnyebbülten felsóhajtsak.
 - Nem hiszem, hogy az elbújás segítene - mondtam vállvonogatva. - Akkor is ronda leszek, ha nem lát senki.
Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy ez nem válasz a kérdésére.
 - Amúgy benne vagyok - mondtam. - Én a szánakozó tekintetektől tartok. Utálom, amikor sajnálnak, vagy úgy néznek rám, mintha valami gyógyíthatatlan betegségem lenne. Izé... talán a jelenlegi helyzetben ez nincs is kizárva.
Eltöprengtem rajta, hogy nem beszéltem-e túl sokat. A tekintetem ismét a fiú hajkoronájára siklott; a lángok vidáman táncoltak tovább. Felébredt bennem a kíváncsiság, hogy milyen érzés lehet beledugni a kezemet a lángnyelvek özönébe. Nehéz volt elhinni, hogy nem éget meg. Elszántam magam egy indiszkrét kérdésre.
 - Ööö... bocs a kérdésért, de letaperolhatom a tábortüzet a fejeden? - mondtam, és nem bírtam ki nevetés nélkül.

- A remény hal meg utoljára.-*Adta meg magát, pedig az a reménye, hogy a lány tudja, mennyi ideig hat a bájital, épp az imént költözött az örök vadászmezőkre. Azért kínos lesz másnap délutánig így feszíteni az órákon, még ha a legjobb esetben számítható 24 órás hatással kalkulált is.
- Az lehet, hogy semmin nem változtat, de én nem szeretném megkockáztatni, hogy minden második szembejövő meglocsoljon.-*Ebből a szempontból egy picivel eltérő helyzetben voltak, mert valószínűleg a lányhoz nem rohant oda arca láttán rögtön senki, hogy segítségképp elkezdje...hát, mondjuk kinyomkodni a pattanásait. A válaszra aztán félig-meddig biccentett.*
- Hát, egy pár szarvasagancsnak jobban örültem volna. Az olyan natúr vicces, és a legrosszabb esetben is legfeljebb vörös posztót lengetnének előttem.-*Kissé rendhagyónak tűnhet az ötlete, de nem egy besavanyodott könyvmoly, ugyanúgy tud mókázni, mint bárki más, csak kicsit több bátorságra van hozzá szüksége. Ebből a hajzatból azonban legfeljebb egy hamvadó főnixet tudott volna kihozni, ami nem igazán mozgatta meg a rekeszizmokat.
A lány pillantásából valahogy sejtette, hogy erre a kérdésre számíthat, de optimizmusa már  visszanyert annyit erejéből, hogy megállapítsa, ő legalább engedélyt kért a tapogatózáshoz.*
- Csak tessék-*megadóan lehajtotta a fejét, hogy Lagger jobban elérje, bár amilyen alacsony volt, alapból nem jelenthetett nagy kihívást a dolog.*
- A bódénál állók is ezzel próbálkoztak, de csak valamiféle illúzió lehet. Se nem éget, se nem melegít.-*Tette még hozzá, majd mikor a lány kiszórakozta magát a kezét nyaldosó  lángok látványán, felegyenesedett.*
- Végül is, lehetne rosszabb, ma legalább senki kegyeiért nem szándékoztam ringbe szállni.-*Jegyezte meg, miközben a folyosó másik végén egy párocska andalgott át, kézenfogva és rózsaszín ködben kuncogva.*
- Szerinted mik lehettek még az üvegekben?-*Kérdezte aztán, mert eddig csupa olyan hatással találkozott, ami összeegyeztehetetlen volt a Valentin-nappal.

Az első impresszió után, ami meglehetősen pozitív volt, a lángkoszorú ellenére is, továbbra sem tartottam Gilbertet rossz arcnak. Sütött róla valami bánatos beletörődés, meg ez az egész maszkos dolog furcsa volt nekem, de egyébként élveztem a társalgást, még ha meglehetősen szokatlan is volt.
 - Akassz a nyakadba egy táblát "Nem égek" felirattal - böktem ki az első javaslatot, ami eszembe jutott. - Az analfabéták kedvéért valami ikont is felrajzolhatnál rá. Vizespalack áthúzva, vagy ilyesmi.
Felvontam a szemöldököm amikor felhozta az agancsokat, és akaratlanul is elképzeltem Gilbertet agancsokkal. Sejtettem, hogy az sem lenne kevésbé mulatságos, de megembereltem magam, és nem vigyorodtam el. Volt egy sanda gyanúm, miszerint a diákok a második verziót is kellemetlenné tudták volna tenni. Én speciel ha ilyesmire törekednék, minden kezembe akadó dolgot felakasztgatnék az agancsra.
A kérdésemre az eridonos megadóan lelógatta az orrát, hogy én kényelmesen elérhessem a lángjait. Kicsit tétováztam, de gondoltam, ha már beleegyezett, csak nem fogom megváratni. Gilbert szavai ellenére is tartottam tőle, hogy megégetem magam, de ahogy a mancsommal közelítettem a lángnyelvek felé, és nem éreztem melegséget, felbátorodtam, és hamar benne sütkérezett az egész tenyerem. Érdekes volt, de nem akartam azzal feszélyezni Gilbertet, hogy az intim szférájában tartózkodom. Magamból kiindulva sejtettem, hogy egy csaknem idegen ember közelsége nem feltétlen esik jól.
 - Hm, valóban - bólintottam, miközben visszahúztam a kezem. - Persze nem mintha nem hittem volna neked, de valahogy a szemének mindig jobban hisz az ember.
Követtem a fiú tekintetét, aki egy ölelkező párosra vetette a pillantását. Igen, annak én is örültem, hogy nem valami olcsó szerelmi bájitalt nyakaltam be.
 - Hát. a mi esetünkből kiindulva valószínűleg csupa kellemetlenség. Lehet, hogy te még a jobbik eset vagy, és valamelyik szerencsétlennek jégoszlop nőtt a fején. Bár, most hogy így belegondolok, a te szarvasagancsos ötleted sem teljesen abszurd. Majd nyitvatartom a szemem - tettem hozzá vidáman.

zárás

- Hát, sokkal jobban nem égethetem be magam, mint alapból szokásom.-*Hagyta rá, még ha nem is bízott benne, hogy lányos zavarukban a haját megpillantóak első dolga az lenne, hogy nekiálljanak táblákat olvasni. Sőt, el tudta képzelni, hogy esetleg mutatványosnak néznék, és megpróbálnának a nagyteremben a poharába aprót dobni. A rajzos ötletre már nem bírta megállni, elnevette magát.*
- Szerintem kiváló kísérlet lenne, hányféleképpen lehet egy szerencsétlen piktogrammát félreértelmezni. El nem tudod képzelni, mennyire kétségbeesett, vad találgatásokba tudnak bocsátkozni a varázslók, ha mugli forgalmi táblákkal szembesülnek.-*Nehezen bírta abbahagyni, mert tapasztalatból beszélt- az apjának a mugli világ egyetlen óriási spanyol falu volt, főleg, amikor megpróbálta Magyarországon meglátogatni (azóta sem kísérletezett többet ilyen életveszélyes őrültséggel).
Lagger válaszára halk, derűs "pfff" hangot hallatott, de igazából megértette, hogy a saját bőrén akarta megtapasztalni a dolgot. Nehezen lehetett mindennapinak nevezni a jelenséget, már ha Rellonosoktól mentesen gondolkodott az ember.*
- Nem igazán értem, mire jó nekik, hogy szivatják a népet, de majd legközelebb kipróbálom néző, és nem szenvedő szerepében, hátha úgy szórakoztatóbb.-*Mondjuk, ha tehette, inkább segíteni akart a póruljártakon, jelenleg azonban még magán se tudott, ahhoz is Laggerre volt szüksége, hogy ne úgy fessen, mint egy lángoló felmosórongy.  
A nem messzi fordulóból hirtelen óriási robaj, idétlen vihogás és sikítozás hallatszott, amire felkapta a fejét, a hang irányába fülelve.*
- Neee, ez Samu.-*Húzta el a száját, bár az álarc miatt csak a hangján érződött, mennyire kívánja a kopogószellemmel való találkát. Leugrott az ablakpárkányról, gyorsan körbenézve, aztán az egyik oldalfolyosó felé intett.*
- Arra fussunk! Ha meglátja őket, akkor majd velük szórakozik. Pálca nélkül, lángoló fejjel nem szeretnék összefutni vele.-*Hadarta, méretét meghazudtoló fürgeséggel eredve futásnak, talárja szélét felkapva, hogy ne abban vágódjon el valahol a legközelebbi lépcsőn. Remélte, hogy a lány követi és a kastély egy nyugodtabb részén folytathatják majd a beszélgetést.