Ülök a vonat kabinjában kezemben a papírköteggel, ami eldöntheti a nyaram sorsát, ami rengeteg bakancslistás pontomat foglalja magában és szinte a legnagyobb álmomat dédelgeti, hogy egyszer valóság legyen. Majd egy majom fordul le a fejem feletti csomagtartóról, ekkor a papírhalmazba belekap a szél és a huzat viszi ki az ablakon. Utána kapnék, beesek egy terembe, ahol Keserű professzor mérgesen - ami már magában szürreális - faggat a válaszokról, ugyanazzal a majommal a vállán. És engem az zavar, hogy nem tudom a válaszokat.
Sűrűn pislogva ébredek a rémálomból, izzadt kezem a pergamenhez ragadt, pedig arcomba omló hajamat simítanám fülem mögé. Lassan kelek fel, és homályos tekintettel realizálom nem a hálókörletben kumtam be tanulás közben, hiszen a könyvtár illata tölt el mikor mély levegőt veszek az annál is hatalmasabb sóhajomhoz. Előttem a legilimencia jegyzetek, szorgalmik. Nem kockáztathatom meg az év végi jegyemet. Kitaláltam kezdésnek, hogy az Amerikai Pszichóban, - bár nem egy tizenhat évesnek való olvasmány lenne - a főszereplő bonyolult elméjét fogom elemezni. Párhuzamokat húzok legilimenciával vele mire mehettek volna. Muszáj, mert egyszerűen képtelen vagyok mások fejébe belelátni alapból is, nem még konkrétan. Tehát gyakorolnom kell. Kihúzom magam, ujjaim szöknek a hajamba és pillantok körbe. A könyvtár nem a legnépszerűbb hely, de teljesen egyedül vagyok - a gondolatmenetem akad meg azonnal és félve sandítok az órám számlapjára, ahol a mutató már tovább szökött a takarodónál. Jaj, ne! Ne! Ne, ne, ne. Felugrok, székem csikordul meg, és mindent egy mozdulattal söprök vászontáskámba. Hirtelen közeledő léptek ütik meg a fülemet. Kazanov. Kissé kikerekedett szemmel szökkenek a polcsorok közé és labirintus-szerűen haladva, sietős léptekkel toppanok ki a folyosóra. Vajon utánam jön? Hátrafordulva haladok tovább, és rezzenek meg a visszhangra a másik irányból, odafordulok, megannyi szem vizslat, amitől benem ragad a levegőm. Soha többet nem olvasok horrort! És ezt még csak nem is az atrocitások miatt mondom, hanem mert rezignáltan végigmérem. A prefektusi jelvény csillan a felsőjén.
- Ez... komolyan hihetetlen, Tökfej… te tényleg mindenhol ott vagy? - Nem tudom örüljek e vagy sem, hogy nem másik prefektus kapott el. Félre-félre pillantgatok a portrékra, amíg halkan lépdelek közelebb Mórichoz. A festményen meredező banya, hol őt, hol engem méreget megvető tekintettel. - Festményként is lehet produktívabb, elvégre mozog. Örüljön neki, hogy nem egy mugli portré és foglalkozzon a saját dolgával - mondom felvont szemöldökkel. A pletykás morogva fordul el, én pedig csípőre tett kézzel toppanok meg a Tökfej előtt.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Négyet nem léptem a könyvtárból már el is kap amikor, ha valamire, büntetőmunkára az év vége közeledésével főleg nincs időm.
- Oké - szusszanok. - Móric mindketten tudjuk, megtudlak győzni arról, hogy ne büntess meg - mondom egyszerűen, bár izgulok és hogy ezt véletlenül se lássa kezdem el igazgatni a táskám tartalmát.

Ki gondolná, hogy ilyen vége is lehet ennek a napnak? Én biztosan nem. Másodjára történik meg velem, hogy takarodó után kénytelen vagyok a folyosókat járni és másodjára is Móric ennek a szemtanúja. Amikor a maga oktondi módján köszön, meg sem próbálok lépést tartani a megannyi, kiejtett cs-betűs szóval, majd válaszolnék, de a portré a falon egyenesen bele szeretne szólni a dolgunkban. Onnan, hogy ezt felismerem, természetesen nem hagyhatom megtörténni. Anélkül is hamar elrendezzük a dolgot, hogy a Tökfej szurkolna az érdekemben, de gyanítom a porté nem csak miattam dönt úgy végül, hogy ott hagy bennünket egymásnak.
Meg sem lep, hogy a választ meg sem várva spekulál. Szemöldököm szalad ráncba, majd ugrik meg, és mindezt hamar palástolva nyílnak el ajkaim egymástól. - Pontosan ezt akartam mondani, honnan tudtad? - kérdezem, hangomat egészen sikerül kordában tartani, ám a végére benne van az a szarkasztikus él, ami kéz a kézben jár velem. Apró lépést teszek felé, azzal pedig karom is lendül és nemes egyszerűséggel suhintok felkarjára. Jogosan, mert nem ez nem volt szép azok után… azok után, hogy tisztában van vele, hogy amikor nem bosszant halálra, még kedvelem is. - Jajj, Móric! Direkt kóstolgatsz? - söpröm hátra a hajamat, majd magam előtt fonom össze a karomat. - Én ugyan nem kompenzálok természetben. Azt azok teszik akik nem rendelkeznek kellő intelligenciával - gondolom, mint a legtöbb lány, akivel kompenzált már. Ez a gondolat segít a tudatos kis falam építgetésében. - Szívesen kifejtem neked hosszú körmondatokban, miért tartózkodtam takarodó után a könyvtárban, de te is és én is tudjuk, hogy megvannak az indokaim, hiszen ismersz. Igazán kár lenne érte, ha ilyesmivel most felborulna az esténk - megállok egy pillanatra, ahogy felnézek rá és fürkészni kezdem. - Már a tiéd és az enyém, külön-külön - lépek hátrébb és fogok a vállamon lógó táska pántjára. Valami furcsa. Általában megérzem, ha a közelemben van, de most olyan kényelmetlen itt ácsorogni és szemeim el is zizzennek róla a folyosó vége felé. - Rám még vár egy befejezetlen vers, te pedig, nem tudom - sandítok le kezei irányába. - Hogy állsz a kalligráfiával? - Nincs nála a füzet, ami legutóbb. De a hörcsöge még könnyen lehet a talárja zsebében... - igen, ez a srác az, aki tetszik nekem.