Csengettyű
Szokásos nap volt a mai is, így a tanulmányi szünet során. Reggel felkeltem, felöltöztem, megetettem és dögönyöztem Sebastiant, a Maine Coon cicámat, aztán jobb ötlet híján órákon át zenét hallgattam és olvastam felváltva. Nem hiszem, hogy túl jó lehetett velem egy szobában lakni, de senki nem szólt rám, hogy zavarok, így gondoltam, csak nem lesz belőle baj. Rajtam kívül nem is nagyon tartózkodott a szobában senki, csak Sierra és Seb, akik újabban nagyon sok időt töltöttek együtt. Kicsit később leültem az íróasztalomra és próbáltam rendet rakni a káoszban, amit a tavalyi jegyzeteim, meg az emlékeztető cetlijeim alkottak, de nem sokra jutottam velük. Ha kettőt összeraktam egy kupacba, mire visszanéztem, már egész biztosan három másik volt a helyén, szóval egy átszenvedett óra után abbahagytam, mielőtt elkezdtem volna tépni a hajamat. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy túl sokat ülök a szobámban és muszáj végre kimozdulnom. Tehát gyorsan megigazítottam az öltözetemet, lófarokba fogtam a hajamat és a lábaimat szedve elindultam a kastély újbóli felfedezésére. Egy év túl kevés volt, hogy minden helyszínt bejárjak, így hagytam, hogy arra menjek, amerre a lábam visz. Ilyen véletlenek folytán keveredtem végül a Bibircsókos Banya folyosójára. Nem sok embert láttam, viszonylag kihalt volt a környék, így nyugodtan tudtam nézelődni. A portrék nagy része üresen állt, nem lehetett látni sehol egy alakot sem, ami azért meglepő volt. Vajon merre járhatnak ezek az eltévelyedett képlakók? Megráztam a fejem és körbepillantottam. A fal mellett nagyrészt páncélok foglalták el a helyet, egészen addig, míg a hely névadójának portréja elé nem értem. Itt ugyanis egy kanapé foglalt helyet, a banya képe alatt. Nem igazán értettem, milyen technikai funkciója lehetett az itt elhelyezett bútordarabnak, de nem is igazán érdekelt. Oldalra biccentettem a fejemet és bámultam a festett alakot összeszűkült szemmel.
 - Nem értem, mi olyan érdekes benned. Csak egy vén pletykás portrévagy, pont olyan unalmas, mint a többi - mosolyodtam el, ám a portré lakója nem méltatott válaszra. Unalmas egy hely ez.

Csengettyű
Szokásos nap volt a mai is, így a tanulmányi szünet során. Reggel felkeltem, felöltöztem, megetettem és dögönyöztem Sebastiant, a Maine Coon cicámat, aztán jobb ötlet híján órákon át zenét hallgattam és olvastam felváltva. Nem hiszem, hogy túl jó lehetett velem egy szobában lakni, de senki nem szólt rám, hogy zavarok, így gondoltam, csak nem lesz belőle baj. Rajtam kívül nem is nagyon tartózkodott a szobában senki, csak Sierra és Seb, akik újabban nagyon sok időt töltöttek együtt. Kicsit később leültem az íróasztalomra és próbáltam rendet rakni a káoszban, amit a tavalyi jegyzeteim, meg az emlékeztető cetlijeim alkottak, de nem sokra jutottam velük. Ha kettőt összeraktam egy kupacba, mire visszanéztem, már egész biztosan három másik volt a helyén, szóval egy átszenvedett óra után abbahagytam, mielőtt elkezdtem volna tépni a hajamat. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy túl sokat ülök a szobámban és muszáj végre kimozdulnom. Tehát gyorsan megigazítottam az öltözetemet, lófarokba fogtam a hajamat és a lábaimat szedve elindultam a kastély újbóli felfedezésére. Egy év túl kevés volt, hogy minden helyszínt bejárjak, így hagytam, hogy arra menjek, amerre a lábam visz. Ilyen véletlenek folytán keveredtem végül a Bibircsókos Banya folyosójára. Nem sok embert láttam, viszonylag kihalt volt a környék, így nyugodtan tudtam nézelődni. A portrék nagy része üresen állt, nem lehetett látni sehol egy alakot sem, ami azért meglepő volt. Vajon merre járhatnak ezek az eltévelyedett képlakók? Megráztam a fejem és körbepillantottam. A fal mellett nagyrészt páncélok foglalták el a helyet, egészen addig, míg a hely névadójának portréja elé nem értem. Itt ugyanis egy kanapé foglalt helyet, a banya képe alatt. Nem igazán értettem, milyen technikai funkciója lehetett az itt elhelyezett bútordarabnak, de nem is igazán érdekelt. Oldalra biccentettem a fejemet és bámultam a festett alakot összeszűkült szemmel.
 - Nem értem, mi olyan érdekes benned. Csak egy vén pletykás portrévagy, pont olyan unalmas, mint a többi - mosolyodtam el, ám a portré lakója nem méltatott válaszra. Unalmas egy hely ez.

Csengettyű
Békésen bámultam fel a portréra és mivel senkit és semmit nem láttam a környéken, kissé megszeppentem a hang hallatára. Nem is az a nyugodt hang volt, tehát a portré nem szólhatott, sokkal inkább vettem volna méltatlankodónak. Kit sértettem meg? Körbepillantottam, de semmi jelen nem volt annak, hogy bárki hozzám szólt volna. Mi az isten volt ez? Már hallucinálok is? Csak nem...? Megismételtem az előbbi műveletet, de még így sem láttam semmi érdekeset. A kanapé pedig határozottan nem szokott beszélni, így megköszörültem a torkom és igyekeztem határozottnak hangzani.
 - Ki szólt? - kérdeztem kissé meghökkenve a semmiből jövő hang hallatára. A meglepettségem még tovább nőtt, ahogy egyszer csak megjelent egy szempár a semmiből, majdnem sikerült eltaknyolnom, mint valami békának, de megembereltem magam és megszilárdítottam a gerincemet. Én ugyan nem fogok senki szeme láttára popóra csücsülni, még akkor sem ha az csak egy lebegő szem... meg egy pár fül. Beletelt pár pillanatba, de végre rá sikerült jönnöm, hogy valószínűleg csak egy szellem viccének estem áldozatul és nem a kialvatlanságtól kezdtem el hallucinálni. Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam és a macskára pillantottam, aki békésen terpeszkedett a kanapé szélén. Érdekes jelenség volt, ha úgy vettük, elvégre az ember nem minden nap lát lila testű, semmiből feltűnő, beszélő cicákat. Az már csak hab volt a tortán, hogy milyen vádló tekintettel nézett rám.
 - Te szóltál az előbb - kijelentés volt, nem pedig kérdés, majd lassan felé nyúltam, de félúton megállt a kezem a levegőben, kissé habozva. Felvontam a szemöldökömet kétkedőn és a macska szemébe bámultam.
 - Gondolom szellem vagy, mert macskák nem szoktak csak úgy megjelenni... Akkor hogyan simogassalak meg? - kérdeztem kissé kétkedve a dolog mikéntjén. Szívesen megteszem, ha elmondja, hogy hogyan is lehet megsimogatni egy szellemet.
 

Feláll, behunyt szemmel púpozva a hátát nyújtózkodik egyet, majd néhányszor megfordul a saját tengelye körül, mielőtt ismét visszagömbölyödne az előbbi helyére. A mancsait a hasa alá fordítja, a farka lustán meg- megrebben maga mellett. A szemét ismét felemeli a lányra.
   -  Hát gondolom a kezeddel. Látom, hogy nagyon puha és meleg kezed van. Pont jó. A fülem mögött is megvakargathatnál, ha már ott vagy. De siess! Nem érek rá egész nap!

Csengettyű

A macska minden egyes mozdulatát árgus szemekkel figyeltem. Nem azért, mert nem bíztam benne vagy azért, mert nem volt szimpatikus, egyszerűen csak muszáj volt figyelnem, mert még kicsit sokkos voltam az iménti hirtelen felbukkanásától. Vajon ő miért döntött úgy, hogy itt fog kuporogni? Az ajkamba harapva filozofáltam, de nem tettem ezt sokáig, mert a macsek úgy döntött, hogy ad nekem némi tanácsot, hogy s miként kéne megsimogassam. Mint egy sima cicát. Nagyokat pislogtam ismét, majd közelebb léptem hozzá és finoman megsimogattam a hátát. Nem volt annyira furcsa a dolog, mint amennyire elsőre gondoltam, sőt, akár még majdnem kellemesnek mondható volt. De inkább csak majdnem.
 - Mi a neved? - kérdeztem simogatva az újonnan érkezett társaságomat, majd előbbi kérdésére reagálva a füle tövét kezdtem vakargatni - Gondolom van neved, elvégre tudsz beszélni.
Ezt már inkább magamnak mondtam, mint neki, afféle győzködésként, hogy nem hallucinálok követelőző szellemmacskákat. Az már tényleg fura lenne. Varázslónak lenni egy dolog, magammal beszélgetni egy másik, macskákat képzelni a kanapéra viszont már határozott jele annak, hogy egyedül fogok meghalni. Macskák társaságában. Felvont szemöldökkel néztem a vigyori kisállatot, majd igyekeztem kevésbé töprengő fejet vágni. Megköszörültem lassan a torkom, ami hirtelen olyan kaparó érzéssel kedveskedett nekem.
 - Már másodikos vagyok, de még nem nagyon láttalak erre felé. Nem szoktál társasági körökben megfordulni? - próbáltam úgy megfogalmazni a kérdésemet, hogy ne gázoljak szegény cicus lelki világába, amiről egyelőre semmit nem tudtam. Abban sem voltam még teljesen biztos, hogy ezt az egészet nem csak álmodom-e. Mély sóhajjal vakargattam még egy kicsit a fülét, közben felsandítottam a portréra, majd vissza a szellemre.
 - El is felejtettem bemutatkozni, pedig illett volna, ha már egyszer megkérdeztem a nevedet. Ne haragudj. Lavia vagyok - meredtem a padlóra egy pillanatra, majd vissza a cicusra.

Csengettyű

A macska, azaz hogy a szellem simogatása annyira lefoglalta a gondolataimat, hogy szinte már nem is érzékeltem a körülöttem történő dolgokat, már ha voltak ilyen. Érdekes élmény volt, hiszen nem volt olyan érzés, mint egy élő cicus, sokkal jobban hasonlított arra az érzésre, mikor az ember kezét hideg fuvallat érinti. Kicsit sűrűbb volt ott a levegő, ahol a macska tartózkodott vagy nem is tudom. Mindenesetre megjegyeztem magamnak ezt a mai napot. A Bagolykő tele van rejtett lehetőségekkel, nem is gondoltam volna, hogy ennyi dolog van itt a felszín alatt. Amikor megcsapta a fülemet a dorombolásának halk szimfóniája, szélesen elmosolyodtam és lenéztem rá. A macsek a kanapét kezdte dögönyözni a praclijaival, amitől muszáj elmosolyodnom. Sebastian is gyakran szokott hasonlóan cselekedni, így nagyon ismerős volt a helyzet. A neve hallatára ismét derűsen felkuncogtam. Aranyos cica név volt, de ezt nem jelentettem ki, még a végén megsértődött volna.
 - Nagyon örvendek a találkozásnak, Csengettyű úr - bólintottam határozottan, hiszen most tényleg így éreztem és nem csak úgy mondtam, sok más esettel ellentétben. Vannak helyzetek, mikor az embernek muszáj udvarias hazugságot elhinteni, de ez nem az a helyzet volt. Mikor oldalra döntötte a fejét, már világos volt a számomra, hogy szereti, ha vakargatják a füle tövét, így folytattam ezt a tevékenységet. Legyen neki gyereknap. Amúgy is szimpatikus egyéniség, ahhoz képest, hogy szellem volt. Érdeklődve hallgattam a mondanivalóját, azzal kapcsolatban, hogy ő mindig itt van. Ezen egész eddig nem is gondolkoztam. Mármint azon, hogy a szellemek akkor is figyelhetik az embert, ha azt nem is gondolná.
 - Ne haragudjon, Csengettyű úr. Eszemben ágában sem volt zavarni a nyugalmát és igyekszem mostantól jobban figyelni rá, hogy ne zavarjam a nyugalmát. Habár többnyire igyekszem halkan közlekedni, nem szeretek feltűnést kelteni - jegyeztem meg, majd lecsüccsentem a kanapéra és úgy vakargattam tovább a szőrgombóc fülét. Jól esett, hogy azt mondta, szimpatikus vagyok neki, még akkor is, ha csak egy kicsit. Ez már határozottan arra enged következtetni, hogy nem utál, ami pedig jó dolog. Szeretem, ha az emberek - és egyéb más lények - kedvelnek, mert az jó érzés a lelkemnek.

Csengettyű

Én simogattam kis mosollyal, míg ő dorombolt, aztán ismét szóra méltatott, így egy pillanatra abbahagytam a simogatását. Mindössze egy pillanatra, aztán gyorsan észbe is kaptam és folytattam a macska vakargatását.
 - Köszönöm, hogy szavazott nekem némi bizalmat, Csengettyű úr - kuncogtam halkan, mikor a fejét forgatni kezdte. Ő már csak tudja, mit akar, az egyszer biztos. Egy ideig csendesen vakargattam, hallgatva a dorombolást, majd felvont szemöldökkel rápillantottam, mikor felkelt és nyújtózkodott. Nem teljesen értettem, mire készül, de aztán nyújtózkodott és elegánsan, macskás stílusban fogta magát és az ölembe telepedett. Egy pillanatra kirázott a hideg, de aztán inkább tovább cirógattam a füle mögött, nem foglalkozva az érzéssel, hogy olyan, mintha egy vödör jeges víz csücsülne a combomon. Fura volt, azt hiszem ez a legpontosabb szó az érzésre ami elöntött. Azt mondta, jobb vagyok, mint  a többiek, ami miatt kicsit azért kellemesebb érzésem volt, mint eddig. Bólogattam aprókat, hogy ha ő mondja, akkor biztosan így van. Sajnálkozó grimaszt vágtam, mikor közölte, hogy a többi ember rémesen bántja a fülét. Szegény maccs, nem szeretnék a helyében lenni. A megállapítására muszáj volt helyeselnem és ismét bólintottam.
- Igen, van egy cicusom, a neve Sebastian. Két éve van velem, amúgy Maine Coon. Nagyon szeretem a kis drágámat - mosolyogtam elgondolkozva, majd visszapillantottam rá - Igen, lehet, hogy kicsit jobb a képesítésünk vakargatásból. Seb szereti, ha vakargatom a fülét. Bár most van barátnője, nem ér rám, amit meg is értek.

A bundája cirógatását kicsit megnehezítette a tény, hogy elkezdett mocorogni az ölemben és kinyújtotta a karmait, amit hála az istennek nem éreztem. Ha éreztem volna, egészen biztos, hogy nem lett volna jó vége, vinnyognék, mint valami elmebeteg, mint mindig, mikor a cicusok karmolnak. Mély levegőt vettem, majd lassan ki is fújtam, megnyugtatva magam, hogy Csengettyű addig nyújtogatja a karmait, ameddig csak szeretné, mert nekem semmi bajom nem lesz belőle, se így, se úgy. Komolyan, már csak az hiányozna, hogy itt vinnyogjak a létező legpletykásabb banya portréja előtt. Másnapra az egész iskola tudná, totál égés lenne az egész. Csengettyű hangja a beszélgetésünk eleje óta jelentős változásokon ment át. Már egyáltalán nem hallottam a hangjában a cinizmust, ami az elején olyan maró és vádló volt. Elmosolyodtam szélesen, tovább vakargatva a macska buksiját. Kifejezte az egyetértését, mire csak aprót bólogattam, hogy értem én, értem. Azt mondta, jól látom a helyzetet, hogy ha egy cicusnak barátnője van, akkor békén kell hagynom. Úgy gondoltam, hogy biztosan igaza van, elvégre ki tud erről többet, mint egy másik macska?
 - Igen, mostanában van időm rá, hogy simogassam Önt, ha úgy óhajtja, Csengettyű úr. Tényleg nem túl sok az elfoglaltságom, elvégre még nem kezdődött el a tanév, nincs mit tanulni - vontam vállat mosolyogva, majd tovább simogattam a macskát. Felpillantottam a felettünk lévő portréra, majd vissza az ölemben doromboló társaságomra - Nagyon nagylelkű öntől ez az önfeláldozás. Mit tegyek, ha éppen úgy érzem, hogy szeretnék egy jó modorú macskát cirógatni? Hol találom meg önt?
Oldalra biccentettem a fejem kissé kérdő pillantással, de nem akartam tolakodónak tűnni. Mindenesetre kedveltem ezt a kis szőrgombócot, még annak ellenére is, hogy egy kicsit ijesztő és nem túlzottan emberbarátnak tűnik. Igazából erről nem ő tehet, ő csak egy tipikus cica, ez minden, ami a számlájára írható.
 - Csengettyű úr, ön tud valamit erről a portréról? Csak mert nem értem, hogy miért tulajdonítanak neki ekkora jelentőséget. Pont olyan, mint az összes többi, csak nagyobb és a modell kicsit ijesztőbb.
Elgondolkoztam kicsit magamban, nem akartam folyton beszélni. Bár így is sokkal többet fecsegtem, mint ahogy a helyzet megkívánta volna. Kicsit elmosolyodtam lesunyva a fejemet. Ez a macska maga a megtestesült boldogság.