Ahogy belépsz a majd négy méter magas, sötétbarna, fazettás ajtón, egy tágas, szinte már csarnokszerű helyiségben találod magad, melynek jellegzetes, csak a könyvtárakra jellemző atmoszféráját már első pillanatban érzed.
A padló fa burkolatát kissé kopott, bordó szőnyeg takarja, mely a küszöbtől indul, és keskeny utat szab a könyvtárosi pult felé. Ahogy elindulsz, jobbodon egy kisebb kiszögellésben felfedezhetsz néhány fogast és polcot, ahová a kabátodat, vagy azokat csomagodat teheted, melyek túl nagyok ahhoz, hogy bevidd őket a könyvtárba. Található még itt néhány szekrény az értékesebb holmik számára. Az ajtótól néhány méterre találsz egy bástyaként álló, sötétbarna, faburkolatú pultot, mely mögött ott ül az iskola könyvtárosa katalóguscédulák, pennák és egyéb iratok és irodai eszközök kavalkádjában, melyet a jelek szerint csak ő lát át. Noha a könyvtáros jellemzően elfoglalt, arra mindig szakít időt, hogy segítségére legyen a hozzá fordulóknak, illetve hogy fenntartsa a könyvtár rendjét. A könyvtárosi pult mögött, az előtérben található még néhány bőrfotel, melyek egy kisebb asztalt vesznek körbe.
Az olvasótérbe egy sárgarézből készült kapun juthatsz, melyet megbűvöltek, hogy figyelmeztesse a könyvtárost, ha esetleg valaki ki akar csempészni egy-egy könyvet. A kapun lévő bűbájok folyamatos fejlesztés alatt állnak, így mindig változik, mire érzékenyek éppen. Előfordult már, hogy a bevinni készült ételre is riasztottak, volt már, hogy meghibásodás miatt sikerült kölcsönzés nélkül elvinnie könyvet egy szerencsés hallgatónak.
Az olvasótérben a bejárati ajtóra merőlegesen számos hosszú polc húzódik a könyvtár hátulja felé, melyek mindegyike címkét visel, mely tájékoztatja az olvasni vágyókat, hogy milyen témát találnak az adott polcon. A könyvtárat lezáró fal nagy részét magas, festett ólomüveges ablakok foglalják el, melyek bizonyos fényviszonyok között azt a benyomást kelthetik, hogy az ide látogató egy gótikus templomban jár. Az ablakok előtt néhány székekkel körülvett, széles asztal szolgál olvasóhelyül azoknak, akik csak néhány információt szeretnének megtudni anélkül, hogy kikölcsönöznének bármit is.
Állítólag mindez a könyvtárnak csupán a mindenki által látogatható része, és van valahol egy csapóajtó, amin keresztül egy pincehelyiségbe lehet jutni, ahol olyan könyveket talál az ember, melyek nem feltétlenül valók kezdő mágustanoncok kezébe. Ez a csapóajtó a könyvtáron belül mindig vándorol, és csak a beavatottak ismerik megtalálásának titkát, illetve azt, hogy milyen védőbűbájokra kell figyelniük odalent.
A zárolt részlegbe csak Mesélő által vezetett játékokban lehet lejutni!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=766346#post766346][b]Csepreghy Péter - 2019.08.09. 06:55[/b][/url]

Tipikusan az a fajta vagyok, aki igencsak szereti az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat. A srácokkal tegnap összeültünk, hogy majd mi megmutatjuk, hogyan kell felkészülni a vizsgákra, de végül D&D lett belőle. A játék végeztével elaludtunk a klubhelyiségben, s amikor magamhoz tértem, az egyik felsőbb éves lány állt felettem, és rosszallóan csóválta a fejét. Nem volt prefektus, hisz’ nem volt rajta a jelvény, csupán egy tudálékos felsőbb éves, aki megveti a fiatalok szórakozását. De ez csak egy társasjáték, nem is értem. We’re just kids, for God’s sake. Mindenestre, jól ki lettem oktatva, hogy mégis mi ez a viselkedés, napokon belül vizsgákkal kell majd szembe néznem, így tegyem el a gyerekes játékomat, és eredjek tanulni. Nem is kellett több, kissé belém hozta az ideget, ezért a könyvtárba siettem, hogy „tanulni eredjek”. Persze, hiányos könyvet veszek magamhoz, ezért dühösen húzóm össze kusza szemöldökömet, megemelem baseball sapkámat, és az újabb kötet keresésére indulok. Elég hamar meg is találom, amit úgy gondoltam, hogy kerestem, így mellkasomhoz szorítva elindulok vele vissza a helyemre.
- B*szki – suttogom ingerülten, amikor megérzem, hogy valami melegség járja át felsőtestemet. Egészen biztos vagyok benne, hogy megint elbambultam, és mivel ma nem tettem be a műfogsort felülre, ezért tutira kifolyt a nyálam. De nem ez a helyzet. Fejemet megrázva foglalok helyet, majd a nagy lapozgatás közepette a könyv életre kel, és egy „Ég is feketéllik...” című műnél áll meg.
- Nem vicces, Eli – engem már megint szívatnak.
De senki nem válaszol nekem, majd furcsa érzés jár át a köldököm környékén, és végül valami borzasztóan furcsa történik. Konkrétan bezuhantunk az égből egy erdő közepére. És ekkor esek rá Elijahra, aki automatikusan bemos egy erősebbet az arcomat.
- Embeeeeer! Tán direkt csináltam… basszus – kapok orromhoz, és mondom mindezt olyan értetlenül, hogy az a bizonyos nadrág nélküli fehér kacsa is megirigyelné. Fogak nélkül hadarok, és szentségelek, hogy a srácom ennyire agresszívan reagál. Így vérző és sajgó orromat fogdosva nézek szét, és észre kell vennem, hogy nem vagyunk kettecskén. Akkurátusan fejem fölé tekintek, és egy szőke lány pillantok meg, aki egy igen veszélyes pozícióban próbál életben maradni.
- Hé, hé, hé – ez is pszichopata? – Óvatosan!
Ekkor újabb inger ér; Lili hangjára leszek figyelmes, ezért ahelyett, hogy egy hatalmasat bokszolnék Elijah vállába, kezem elernyed, és a vérző orromról is felemelem a másikat, hogy áhítatos tekintettel és véres tenyérrel inthessek egyet a Révay lánynak.
- Szia – mosolygok fogatlanmód, majd felrázom magam, egy halk nyögéssel felkelek az avarból. Le sem porolom a göncömet, hanem a fán ragadt lány alá sétálok, és hunyorítva kezdem őt méregetni.
- Le tudsz jönni? – kérdezem tanácstalan arccal, nyakamat vakargatva.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=766765#post766765][b]Csepreghy Péter - 2019.08.12. 10:14[/b][/url]

Göndör fürtjeim alá kaparok megrágott körmömmel, ami a teljes tanácstalanságomról árulkodik. Varázs-szülöttség ide vagy oda, vannak helyzetek, amiket nagyon át kell gondolnom, hogy cselekedni tudjak. Főképpen azért, mert a bűbájtan áll a legtávolabb tőlem. De annyira messze, mintha divatról kellene valakivel beszélgetnem. Nagy gombóc szánt végig a torkomon, ahogyan kék szemeim Elijah és Lili között cikáznak. A Révay lány segíthetne, elvégre a világ legnagyobb boszorkányai között van. A ny… igen, a nyolcadik helyen jegyezték fel, de biztosan bőven előtte kellene. Ekkor ismét Elijah felé fordulok, és szemeimet értetlenül düllesztve mutatok fel hurkás kis ujjammal a fára.
- Neki – le sem emelem a tekintetemet a pajtásomról. Egészen addig, amíg ő is úgy nem dönt, hogy szemügyre veszi a veszélyes helyzetben és a fán ragadt szőke lányt. – De amúgy neki köszöntem – suttogom Eli fülébe egy gyermeteg kaján mosoly kíséretében. Közben Lili irányába bökök sapkás kis fejemmel. Igen, ő a lány, akiért jelenleg kis szívem dobog. Felsőbb éves, és? Ez nem jelenti azt, hogy nem hódíthatom meg egy-két tánc vagy D&D éééés éneklés erejéig. Majd kitalálom még. Egyelőre az is egy mérföldkő, hogy már tudja, ki vagyok. Ekkor – mire valók a barátok – Elijah megajándékoz egy „Captain Obvious” titulussal a kérdésem miatt. Hát, oké. Baráti játékossággal fintorgok egyet Kearney irányába, majd inkább egy pár lépést arrébb állok, még az előtt, hogy a szőkeség fentről erre intett volna.
- Nem vágom – nézek körbe, a fák alatti bokrokra bámulva, miközben karjaimat is sas módjára tárom szét. Amolyan John Travoltás Pulp Fictionösen. – Tanulni kellett volna… besétáltam a könyvtárba, de természetesen olyan könyvet vettem magamhoz, amiből kitéptek egy lapot… - itt azért megforgatom a szemeimet, mert nem bírom a könyvrongálást. – Aztán… visszasétáltam a polchoz, és igazából meg sem néztem, hogy mit veszek le, mert ott volt a másik is, értitek, aztán… odalapozott magától ehhez a történethez, és… azt hittem, hogy te szórakozol – szegezem végül mutatóujjamat Elire, aztán elgondolkodó arccal meredek magam elé.
- Ja, igen... szia-szia! – intek egyet a bemutatkozásokra is, persze. Lili és Eli nem ismeretlenek, így bennük teljes mértékben megbízok, de amikor Sára azt mondja, hogy ez az első napja itt, és valóban nem is látta még őt senki, akkor összehúzom dús szemöldökömet, és Eli felé dobok egy jelentőségteljes pillantást; amolyan „Szerinted van köze ehhez?” nézéssel. Próbálom elhessegetni a gondolatot, elvégre nem lehetünk benne biztosak, de azért szemmel tartom őt. Ami amúgy nem is tart olyan sokáig, mert hirtelen elvarázsol azzal, hogy látott már kalandkönyvet. Szívecskék jelennek meg szemeim helyén, majd megrázom a fejem. Hú, átkozottul jó a csaj. Még a figyelmemet is eltereli arról, hogy őt gyanúsítom.
Aztán hatalmas dörgés. Imádom a vihart és az esőt. De így, az erdő közepén… azt sem tudjuk, hogy melyik erdőben vagyunk, és a mű címe sem volt éppen bizalomgerjesztő. Nagyot nyelek, majd a többiekre emelem tekintetem felváltva egyikről a másikra. Fel és alá kezdek mászkálni, miközben egyet-kettőt sántítok. Az esés engem is megviselt. Még akkor is, ha Elijah puha gyomra volt az érkezés vége.
- Az volt a mű címe, hogy az „Ég is feketéllik…” - jegyzem meg csak úgy, miközben nem is tudom, hogy mit akarok kihozni belőle. Folytatom a fel-alá sétálást, majd Eli tekintetébe fúrom kékjeimet.
- Jogos – bólogatok serényen, majd hirtelen kiráz a hideg. Mintha valami végig száguldana gerincem mellett, és szúrós tekintetét a bőrömbe vájta volna. Felszisszenek. A többiek tekintetét keresem, hogy ők is érzik-e, hogy valami nagyon nincsen rendben. Fúj a szél és rezdül egy bokor. Dörög és dörög.
- Akkor minden oké veled, Sára, igaz? – ráncolom szemöldököm, és közben az érdekel, hogy akkor el tudunk-e innen indulni. – Minden csontod a helyén – biccentek láthatóan kimérten a szőkeségre, majd pajtásomra emelem a tekintetem. Tőle csupán egy határozott bólintásra várok, hogy minden a legnagyobb rendben. Ezután Lili mellé lépek.
- Mire kell a telefon? – súgom neki. Nem értem, hogy miért kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=769332#post769332][b]Csepreghy Péter - 2019.08.28. 07:49[/b][/url]

Állj, állj, állj! Most akkor mi egy olyan könyvben vagyunk, amivel mindig a szomszéd öregember ijesztgetett otthon. Mivel soha semmire nem figyeltem, amikor olvastam, ezért azt mondta, hogyha ennyire benne vagyok a könyvekben, akkor egyszer ott is fogok maradni. Lassan tekertem a bringámmal a kis utcában, miközben egy Stephen King könyvet bújtam. Végképp eretnekség, mert általában mugli szerzők lapjaiba voltam belemélyedve. És… hát átmentem a bácsi varangyán. Nem volt szép látvány. És szándékos sem. Utána azzal átkozott meg, hogy egyszer a könyvben ragadok, és ő lesz az, aki kiveszi a kezemből, hogy örökké belezárhasson. Hatalmasat nyelek, miközben kék szemeim a kinyúlt varangyra hajaznak. Tényleg megátkozhatott. De most férfinak kell lennem! Felrázom magam, hogy újra résztvevője lehessek a kis csoportosulásunknak. Éppen szólásra nyitnám ajkaimat, amikor egy pillanatra világos lesz egy közeli villámlástól, és tisztán látom társaim arcát. Ők is az enyémet sajnos, amire tanácstalanság ül ki pont arra a másodpercre, amíg láthatnak. Már ha egyáltalán valaki rám akar nézni.
- Ez közel volt – mondom egy erőltetett mosoly kíséretében, miközben Sárára emelem tekintetemet. Hallgatom, és hallgatom. Miközben számolok, és amikor eljutok magamban háromig már dörög is egyet az ég. – Baromi közel – motyogom már csak szinte magamnak, miközben tovább hallgatom a többieket. Kivételesen csöndben tudok maradni, mert rendesen összecsináltam a gatyámat az elmúlt pár perctől.
Közben az is kiderül, hogy mindenki jól van. Már csak el kéne indulni innen. A bokrokat és lombokat fújja a szél, ami egyre vészjóslóbban süvít a fejünk felett.
- Mindenesetre – kezdem komolyan. – Nem vagyunk biztonságban a fák alatt – nézek először Elire, Sárára majd Lilire. Indulni kell. Semmi hasznos nincsen nálam. Legalábbis azt hiszem, mert az a fontos észrevétel, hogy a táskám a könyvtárban, a mellettem lévő széken pihen. Pedig millió jó dolog lehetett volna benne, amivel most ki tudnák húzni magukat a csávából. Odasétálok az egyik bokor mellé, a többieket egy pillanatra magukra hagyva. Hadd beszélgessenek, én most teljesen használhatatlan vagyok. Illetve, nem szeretnék most mindenféle találgatásba belemenni, attól azért érdekes módon realistább vagyok. Tudom, fura. De ilyen, veszélyesebb helyzetekben szeretek a realitás talaján megmaradni, és csak arra fókuszálni, ami igazán fontos. Jelenesetben a találgatásnál fontosabb az, hogy minél hamarabb találjunk egy biztonságos helyet. A bokor mellől magamhoz veszek egy nagyobb ágat, és azzal megyek vissza a többiekhez. Éppen Sára utolsó mondatát kapom el. A szőke lány egy kevésbé sűrű növényzetű útszerűségre mutat.
- Nekem oké – mondom, és Gandalf módjára koppintok kettőt a félnedves erdőtalajon. Hát, most kell mindent feleleveníteni, amit az eddigi szerepjátékokból tanulhattam. Persze azokat, amik hasznosak. Például azt, hogy mindenhol vannak minden játékban és világban vannak úgynevezett Easter Eggek. Ha nagyon figyelünk a környezetünkre, akkor biztosan találunk hasznos holmikat.
- Gyertek – indulok meg vezér módjára a többiek előtt. Remélem, hogy követnek, mert a bennem dúló rémületvihartól nem nagyon nézek hátra, hogy jönnek-e utánam vagy sem. Lábam elé figyelek, miközben egy-egy villám megvilágítja előttünk az utat. Földből kiálló gyökerek és kövek állhatják olykor az utunkat, így érdemes a lábunk elé figyelni. Közben néhány imát elmondok magamban, hogy nehogy veszélyes növények földjére lépjünk. Az nagyon kellemetlen lenne. Aztán hirtelen rossz érzésem támad; valaki figyel. Szinte hallom, hogy felmér minket, és a markába röhög minden alkalommal, amikor látja, hogy összerezzenek.
- Sára! – kiáltok hátra a lánynak. – Azt tudod, hogyan lehet kijutni? Mitől szakad meg a kapcsolat? Mármint… Azzal nem számolva, hogy valaki kiveszi a kezünkből a könyvet, és örökre itt maradunk – nyelek egy hatalmasat, miközben megfordulok, és Sárára emelem kék tekintetemet. Arcom most jóval gondterheltebbnek tűnik, mint általában. Persze, ezt csak az veheti észre, aki nem először találkozik velem. Szóval, Sára ebből kiesett.
- Ez nem hülyeség – mutatok Elire a külvilág felé jelzés gondolatára.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=769884#post769884][b]Csepreghy Péter - 2019.08.30. 13:24[/b][/url]

IV. Az elvarázsolt erdő

Miután megálltam, és jobban szétnéztem, nem tudtam nem észrevenni, hogy itt valami készülőben van. Valamit láttam, kajakra. Rossz érzésem támad. Nem az a rossz érzés, mint amikor beszólsz valakinek, aztán amint kimondod, tudatában leszel annak, hogy most jön a verés. Ez egy teljesen más érzés. A gerincem most az M0-ás, amin végigszáguld a hideg, de itt nincsen sebességkorlát. Így egymás után többször is kiráz a hideg. Valaki néz bennünket. Nem is csak néz; figyel. Minden apró szőrszálam az égnek áll, de végig nézek a csapaton, és megállapítom, hogy kellek nekik. Vezetőnek képzelem magam, amolyan Mózesnek, aki most elviszi őket az Ígéret Földjére. Kettéválasztom az utunkba álló bokrokat, és nyájamként vezetem őket. Ekkor a szétválasztott bokorba tekintek, mert valamit kiszúrok a szemem sarkából.
- E – szólalok meg finom úriassággal, majd lehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem az ölükbe pottyanó jackpotokat. Egy csúzli és egy lámpás. Azt a ku…tya mindenit! Ekkora mázlit.
- Srácok, srácok! Ezt nézzétek – emelem fel a két megmentőt. Mindig is jó voltam a csúzlival, s mivel én találtam, ezért egyértelműen az enyém. Zsebre is dugom, majd a lámpást a magasba emelem. Megnyitom rajta a gázt, és már világít is. – Minek nekünk teló? Ezt nézzétek – mutogatom szélesen vigyorogva, mintha én találtam volna fel.
És intek is a buksimmal, hogy menjünk tovább, így már minden rendben lesz. De sajnos nem. Ez nem így működik. Így működik az univerzum. Ad, aztán elvesz. Van egy fegyver és egy fényforrás. Aztán dörgés és egy puffanás. Biztos Eli bukott fel valamelyik gyökérben, ezért szememet forgatva fordulok meg.
- Bakker, figyelj a lá… - ekkor látom, hogy nem látom. – Lili – suttogom elhaló hangon. Az utánam lépkedő Elit kicsit arrébb lököm, hogy a Révay lány hűlt helyére siessek. A telefonját találom a földön. Lehajolok érte és felveszem. Egy kép van rajta… és egy ismeretlen alak. Azonnal szétnézek, majd annak a kezébe nyomom a telefont, aki a leghamarabb érkezik mellém. – LILI – kiáltok most már. – Lili, hol vagy? – nem adom fel, a lámpást a magasba emelve kezdek fel s alá mászkálni.
- Most mi a francot csináljunk? – markolom meg szabad kezemmel izzadt nyakamat. Közben folyamatos a dörgés és villámlás. És egyre csak erősödik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=770768#post770768][b]Csepreghy Péter - 2019.09.02. 16:48[/b][/url]

IV. Az elvarázsolt erdő

Egy olyasfajta eszelősnek nézhetek ki most, akinek erről hivatalos papírja is van, és vihetnének tovább egy olyan helyre, ahol nagyon boldog leszek. Fel s alá mászkálok, akár egy ketrecbe zárt vadállat. Minduntalan nyakamat markolászom, és annyira szorítom azt, hogy szinte érzem, ahogyan távozik belőle a kincset érő vér, és hulla állapotúra kezdenek hűlni ujjbegyeim. Nem szeretném elhinni, ami most velünk történik. Hallasz és olvasol ilyen történetekről, de olyankor mindig jobban becsülöd a saját kis légypiszok életedet, elvégre neked milyen jó. Nem történik veled ilyen jellegű szörnyűség. Aztán tessék. Itt van négy – most már csak három – fiatal, akik semmi rosszat nem akartak, csak egy-egy könyvet kivenni a könyvtárból. Basszus, így járjon az ember lánya és fia könyvtárba. Baromi jó, tényleg. Erre jön Eli bugyuta kérdése. Ne haragudj, haver. Szeretlek téged, de most sajnos teljesen készen van az elmém.
- Szerinted, ha tudnám, akkor itt mászkálnék, mint egy balf*sz? – teszem fel a kérdést kétségbeeséstől tágra nyílt szemekkel, majd megcsóválom a fejemet. Odalépek a Pajtáshoz, és a vállára teszem bal kezemet. A másikkal arcunk magasságába emelem a lámpást. Megbánóan sóhajtok egyet, és kékjeimet az ő lélektükreibe fúrom. – Bocs. Nem aka… nemt’om, hogy mi ütött belém – mondom egy apró fintorral, ami a viselkedésemre haragszik ennyire. Sokszor szólalkozunk össze viszonylag. Nem mindig egyeznek a nézeteink. De ez most olyan helyzet, amikor még ennyi civakodást sem engedhetünk meg magunknak. Egy társunk eltűnt. And Sára, you’ve got a point there. Örülök a tárgyaknak, amiket találtam, persze. De vajon ki rejtette el őket? Ta-ta-taa. Egy villámlás és tiszta Scooby Doo érzéssel nyelek egy hatalmasat. Meg kell találnunk Dianát.
- Elijah – nem szoktam kimondani a nevét, csupán a becézett formáját használom. Látom és szinte érzem, hogy teljesen kezdi elveszíteni a fonalat. Valahova elgurul a nyugi gyógyszer, és úgy érzem, hogy nem tudok rajta segíteni. Sára nagyon magabiztosan jelentette ki, hogy csak egy út van, ami most szóba jöhet, az pedig a faluba vezető út. – Abban a kastélyban – mutatok az irányába, de kékjeimet ki nem veszem Eli sötétjeiből. – Nincsen semmi és senki, aki segíthetne nekünk. Vagy ha szeretnél egy interjút a vámpírral, akkor csak hajrá – tárom szét színpadiasan karjaimat, amire a lámpás fénye egy időre kissé bátortalanná változik. – Kérlek, haver – újat rángatok a jobb kezemben lévő lámpásos, mert most imádkozva teszem össze a két kezem. – Hallgassunk Sárára, és kotródjunk lefelé abba a koszos faluba – a végére már kissé ingerültebb a hangom, nagyon nehéz higgadtnak maradni ebben a helyzetben.
Katona módjára fordulok a Jáger lány irányába, akinek ezidáig háttal álltam. Olyan fordulatot veszek, hogy szinte beleszédülök.
- Menjünk – bólintok az irányába, de a jólneveltségem nem hagy nyugton. – De én megyek előre – mondom magabiztosan, és indulok meg a többiek előtt, jó magasra emelve a lámpást. Hátra-hátra tekintgetek, hogy megbizonyosodjak róla, mindketten jönnek utánam. Az kéne még, hogy még egy ember felszívódjon. A gondolatra megtorpanok, és csak félig mutatom arcom a többiek irányába. – Szorosan gyertek mögöttem. Nehogy titeket is elkapjon az… az izé – hangom szokatlanul komoly és aggodalommal teli. Katona léptekkel menetelek tovább, hogy mihamarabb megérkezzünk a faluba.