Ahogy belépsz a majd négy méter magas, sötétbarna, fazettás ajtón, egy tágas, szinte már csarnokszerű helyiségben találod magad, melynek jellegzetes, csak a könyvtárakra jellemző atmoszféráját már első pillanatban érzed.
A padló fa burkolatát kissé kopott, bordó szőnyeg takarja, mely a küszöbtől indul, és keskeny utat szab a könyvtárosi pult felé. Ahogy elindulsz, jobbodon egy kisebb kiszögellésben felfedezhetsz néhány fogast és polcot, ahová a kabátodat, vagy azokat csomagodat teheted, melyek túl nagyok ahhoz, hogy bevidd őket a könyvtárba. Található még itt néhány szekrény az értékesebb holmik számára. Az ajtótól néhány méterre találsz egy bástyaként álló, sötétbarna, faburkolatú pultot, mely mögött ott ül az iskola könyvtárosa katalóguscédulák, pennák és egyéb iratok és irodai eszközök kavalkádjában, melyet a jelek szerint csak ő lát át. Noha a könyvtáros jellemzően elfoglalt, arra mindig szakít időt, hogy segítségére legyen a hozzá fordulóknak, illetve hogy fenntartsa a könyvtár rendjét. A könyvtárosi pult mögött, az előtérben található még néhány bőrfotel, melyek egy kisebb asztalt vesznek körbe.
Az olvasótérbe egy sárgarézből készült kapun juthatsz, melyet megbűvöltek, hogy figyelmeztesse a könyvtárost, ha esetleg valaki ki akar csempészni egy-egy könyvet. A kapun lévő bűbájok folyamatos fejlesztés alatt állnak, így mindig változik, mire érzékenyek éppen. Előfordult már, hogy a bevinni készült ételre is riasztottak, volt már, hogy meghibásodás miatt sikerült kölcsönzés nélkül elvinnie könyvet egy szerencsés hallgatónak.
Az olvasótérben a bejárati ajtóra merőlegesen számos hosszú polc húzódik a könyvtár hátulja felé, melyek mindegyike címkét visel, mely tájékoztatja az olvasni vágyókat, hogy milyen témát találnak az adott polcon. A könyvtárat lezáró fal nagy részét magas, festett ólomüveges ablakok foglalják el, melyek bizonyos fényviszonyok között azt a benyomást kelthetik, hogy az ide látogató egy gótikus templomban jár. Az ablakok előtt néhány székekkel körülvett, széles asztal szolgál olvasóhelyül azoknak, akik csak néhány információt szeretnének megtudni anélkül, hogy kikölcsönöznének bármit is.
Állítólag mindez a könyvtárnak csupán a mindenki által látogatható része, és van valahol egy csapóajtó, amin keresztül egy pincehelyiségbe lehet jutni, ahol olyan könyveket talál az ember, melyek nem feltétlenül valók kezdő mágustanoncok kezébe. Ez a csapóajtó a könyvtáron belül mindig vándorol, és csak a beavatottak ismerik megtalálásának titkát, illetve azt, hogy milyen védőbűbájokra kell figyelniük odalent.
A zárolt részlegbe csak Mesélő által vezetett játékokban lehet lejutni!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=715804#post715804][b]Ónodi Adél - 2018.03.07. 13:01[/b][/url]

Adrian

A két ujjam között tartott illatos zsebkendőt finoman dörzsölgetem, míg a széken hátradőlve, a könyvtár hatalmas ablakán meredek az ég felé. Olyan kék, olyan más, mint eddig volt. A vizsgaidőszakban észre sem vettem, mikor hagyta el szürkeségét. A tél lassan odébbáll, helyét átveszi a tavasz, megérkeznek az első dalos pacsirták, kirügyeznek a fák, az emberek szerelmesek lesznek, én pedig...
Kiszáradt torokkal fordulok el az ablaktól, hirtelen úgy érzem, a fény bántja a szemem. De hisz ez képtelenség! Elnyíló ajkakkal pillantok le az összegyűrt zsebkendőre, majd eldobva azt, az asztalon fekvő, még érintetlen papírkötegre vezetem kék íriszeimet.
A cikkem még sehol, a határidő viszont már itt liheg a nyakamban. Jonathan baglyai lassan többet időznek nálam, mint gazdájuknál, és szerencsétlenségemre már a kastélyban is összefutottunk. Nem mondott semmit, de a pillantásába bele volt vésve: siess. Jonathan sötét tekintetét magam előtt látva nyúlok a tollamért, szabad ujjaimmal sóhajtva szántok szőke tincseim közé.
Az e havi számban én kaptam a lelkisegély-szolgálatot, amivel életemben először nem tudok mit kezdeni. A szerkesztőségben tornyosuló levelektől libabőrödzöm, és nem azért, mert untatnak. Azért, mert átérzek minden egyes sort. Merlin rágja meg... Mégis hova lett a mindenkinek megmondom a véleményemet és különben sem érdekelnek mások érzései Adél?!
Ez nem vicces. Nagyon, nagyon nem az.
A fejemet finnyás elégedetlenséggel ingatva fújom ki a bent rekedt levegőt. A szék halkan megreccsen, ahogy ismét hátradőlök.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=715807#post715807][b]Ónodi Adél - 2018.03.07. 14:02[/b][/url]

Adrian

Mereven figyelem az üres, fakó papírlapot, ujjaim között mozdulatlan áll a toll. Aztán oldalra döntöm a fejem, szemöldökeimet összébb húzom, homlokomat ráncolom, az ajkaimmal pedig pont úgy csücsörítek, mint azok a lányok szoktak, akikkel nem állok szóba. Vagy ha mégis, akkor a történtek után ők nem hajlandóak többet velem beszélgetésbe elegyedni. Szabad ujjaimmal a nyakam felé nyúlok, óvatosan megvakarom világos bőrömet, majd gyászosan felsóhajtva a pergamen fölé görnyedek, hogy annak jobb felső sarkába lejegyezzem a mai dátumot. Csupán egy pillanatig, de valóban elhiszem, hogy ennek jelentősége van, hogy ezután megihletődöm, és egyszeriben képessé válok megválaszolni a legintimebb, legromantikusabb kérdéseket is, amikhez amúgy semmi közöm sem volna. Kiráz a hideg. Ez nekem túl sok. Még akkor is, ha egyébként kíváncsi, sokak szerint minden lében két kanál alkat vagyok, akinek merlini adottsága, hogy mindig a legrosszabbkor legyen a legjobb helyen.
Nyelvem hegyével éppen ajkam jobb szélén szántok végig, mikor a gerincem mentén végigfut a hideg. A sejtelmes, kellemetlen érzés befészkeli magát az agyam egy hátsó szegletébe, mire azonnal felpillantok, és az ujjaim között billegő toll fölött átnézek az asztal túloldalára. A tekintetem találkozik Adrianéval. A testem pillanatnyi habozás nélkül reagál; nyelvemet lassan visszahúzom, a bal szemöldököm ívesen feljebb húzódik, kékjeimben pedig válaszra intő kérdés csillan.
Perverz disznó - villan az első halk gondolat, amit Jonathan visszatérő arca követ. A cikkleadási határidő miatt érzett aggodalom újra megtölti a szívem, viharosan kavargó gondolataim között a legtöbbször a diákok leveleivel találkozni. Aztán, a legvégén, valahonnan, ki tudja honnan, a lelkem mely sötét bugyrából, a nihilli semmiből felbukkan ő is.
Szemeimet, mint akit valami susmuson kaptak, hirtelen sütöm le, és elvörösödött orcákkal nyúlok a pergamen széleihez, hogy azok sarkait gyürkészve szívjam be a könyvtár mindig dohos levegőjét. A sötét szempár csak egy kósza másodpercre tűnt fel, ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy megbabonázzon.
Kész, ennyi volt, vége a napomnak, vége az életemnek. Érzem. Meghalok. Itt és most. Adrian szeme láttára. Áh.
A fejemet kínlódva-csóválva teszem le a hűvös pergamenre, és nagyokat szuszogva, az életemről is lemondva kezdem figyelni a könyvtár vastag tölgyajtaját.
Mibe keveredtél, Adél? Hogy jutsz ki ebből? Ez... tilos. Tiltott gyümölcs, érted?  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=715817#post715817][b]Ónodi Adél - 2018.03.07. 15:03[/b][/url]

Adrian

A szemben ülő nevetésére ismét felpillantok, és a közöttünk húzódó asztal fölött, összeszaladó szemöldökeim alól hunyorgok át rá. Nem értem, hogy mi olyan mulatságos számára, ami miatt még az öklébe is bele kell harapnia, de kérdezés helyett inkább vonásaimmal üzenek. Ajkaim leheletnyire távolodnak egymástól, fejemet a másik oldalra billentem, tekintetemet le sem veszem róla. A toll lassan megáll a mozdulatban, és bár a csend próbál megtelepedni közöttünk, harsogó gondolataim, és az energia, ami még így is, ebben a speciális környezetben, majd' mozdulatlanul ülve is bennem tombol, nem hagy utat neki.
Tekintetem az övét kutatja, gondolataim közben lelassulnak, legtöbbjét elveszítem, mintha soha nem is aggódtam volna az öregedő Van Gogh miatt, mintha nem kellene vizsga után elszaladnom a közértbe vajért, mintha soha nem ismertem volna meg őt.
A szívem máris a torkomban kalapál. Lelki szemeim elé ismét beúszik a fekete szempár, a karakteres orrnyereg és az érinthetetlen ajkak, amelyekre saját magamon túlnőve vágyom. Amelyek afféle tehetetlenséggel töltenek el, amik miatt egyszerre veszek meg és leszek alázatos.
Adél! - sikít fel egy ismerős hang, mire hátradőlök a széken, és fejemet a plafon felé emelve hűs levegőért kapok. A tarkóm bizsereg, olyan érzésem van, mintha valaki figyelne, mintha valaki átlátna rajtam, akár egy olcsó szitán. Érzem, hogy ég az arcom, hogy ég a fülem, hogy...
Óvatosan leteszem a tollat, és reszkető, nyirkos kezeimet lassan lehúzva az asztalról, merev combjaimra teszem. Halk sóhaj. Lehunyom a szemem.
Jonathan, képtelen vagyok rá, nem tudom befejezni a cikket, hiszen még a bevezetőhöz sincs ötletem! Valami, valami... valami baj van velem. Nagyot nyelek, leszegem a fejem. Ő elhomályosodik, hogy az övéi helyett ismét a főszerkesztő szigorú szemeivel találjam szemben magam.
Aztán felpillantok, alulról, sejtetvén-kérdőn, de legfőképpen kíváncsian, hogy Adrian vajon engem néz-e, és ha igen, vajon mit akar?
Mit szeretnél, Adrian? Mi az, amit nem mondasz ki?  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=715821#post715821][b]Ónodi Adél - 2018.03.07. 16:09[/b][/url]

Adrian

Habár elnézést kér, az arcán szétterülő vigyor inkább szemtelenségről árulkodik, mintsem őszinte megbánásról. Egyébként sem teljesen világos, hogy miért bökte ki; a bámulásért, nevetésért vagy az idétlen viselkedésért. Mondjuk nagy jelentősége nincs, meg különben is, hogy őszinte legyek, már annak örülnöm kellene, hogy a szótára egyáltalán tartalmaz bocsánatkérést. Adrian jó fiú, könnyű kedvelni. Az emberek szeretik. Én is kedvelem.
Alig láthatóan - a számszegletében elnéző kis mosollyal - csóválom meg a fejem, gondolataim között most éppen ő tűnik fel. Látom őt a nagyteremben, amint rámosolyog Emilyre, látom őt az Eridon toronyba vezető lépcsőn, amint kezemben a könyveimmel felfelé rohanok, és a következő pillanatban összeütközik a vállunk. Látom őt a barátaival röhögni, este a prefektusi címerére vetni egy futó, kósza pillantást, és látom, ahogy utána sután körbenéz a klubhelyiségben. Nyugodj meg, Adrian, csak én láttam. Senki sincs itt rajtunk kívül.
Az emlékképek hol gyorsabban, hol egészen lassan követik egymást, a szemeim közben az arcán időznek. Ő valaki, akit ismerek, akinek a mozdulatai bennem élnek, amelyeket bármikor előhívhatok, aki hús-vér, aki itt van velem, mégsem tudok róla semmit. Ő felület volt, az, és talán mindig az is marad.
Eszembe jut, hogy Adrian még gyerek. A gondolataim megtelnek hasonló és épp ellentétes jelzőkkel, a szavak, mint fiatal, éretlen, hogy koraérett vagyok, hogy másra vágyom újra pumpálni kezdik a vérem. Az ereim duzzadnak, a szívem máris siet. Érett férfi képe dereng fel. Egy szempár, egy mosoly, egy hang, amely a nevemen szólít. Ismerem, mind ismerjük.
Az előttem fekvő pergamenre pillantok, combomon pihenő kezeim rászorítanak a nadrágromra. Hosszú körmeim végigkarcolják az anyagot, majd az arcom elé emelem őket, hogy egy rövid időre elbújhassak a világ elől. A tenyereim takarják lehunyt szemeim, az orrom és a szám, meleg leheletem végigszánt nyirkos bőrömön. Most sötét van, most nem lát senki.
Ha tudnám, hogy valaki lát... hogy valaki most is, így is, hogy valaki mindent lát... de csak azt tudom, hogy nincs elég erőm legyőzni saját magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=715823#post715823][b]Ónodi Adél - 2018.03.07. 17:00[/b][/url]

Adrian

Először csak a résnyire nyitott ujjaim között pillantok át Adrianre, azonban később, mikor már leengedtem a kezeimet, és a tollat ismét felvettem, leplezetlenül kezdem figyelni őt.
Valami más lett. Megváltozott. Nemcsak az arca és a vonásai, nemcsak a mozdulatai, hanem az őt körbejáró energiák is.
Hm. Elmosolyodom, úgy, mint aki épp most döbbent rá valami fontosra. Mint aki ezekben a pillanatokban fedett fel egy sejtelmes titkot, és aki most jött rá arra, hogy két ember mennyire is hasonlíthat egymásra - a vágyaik tárgyától és az eszményektől függetlenül.
Kiszélesedő mosollyal sütöm le én is a szemem, és a tollam hegyét a pergamen jobb felső sarkába lejegyzett dátum mellé érintem. Nem vagyok zavarban, a melegség, ami a mellem tájékán erősödik, boldogságszerű. Árnyalatnyi habozás után aztán gömbölyded vonalkákat kezdek húzni, de a toll időközben úgy kiszáradt, hogy nem akar fogni. Ennek ellenére újra meg újra lerajzolom, a tollhegy követi a már ismert utat. A görbe kis szívecske, amit kanyarítottam, láthatatlan marad, mégis, sokkal mélyebben válik eggyé a papírral, mintha tintát használtam volna.
Ismét felnézek. Adrian sietve satírozza a lapját. Lassan pislogva figyelem őt, az arcomról semmit sem lehet leolvasni. Gondolataim kiüresedtek, a tér egyszerre nőtt meg és csökkent le.
Aztán megreccsen alattam a szék, ahogy kitolom magam alól, és az asztal szélén támaszkodva felállok. Nem nézek a fiúra, nem nézek másfele sem. Ujjaim súrolják az asztal lapját, ahogy elindulok felé.
- Adrian - szólítom meg, mikor a hozzá legközelebb eső széken helyet foglalok és keresztbe teszem a lábaim. Jobbommal felkönyöklök a fára, kezeimet finoman összefűzöm. Nem siettetem, türelmesen várok a válaszára, legyen az bármiféle, hangos vagy hangtalan. Megvárom, hogy rám emelje a tekintetét, hogy lássam, tudni akarja, miért jöttem közelebb hozzá. - Tudod, mi jár a fejemben?
Nem játszom vele. Egyébként sem tudok semmit a legilimentori tanulmányairól. Ez csupán egy szófordulat, valami, amit sokszor megkérdezek Fannitól is. Ő persze általában tudja a választ, de az más, hiszen mi hatéves korunk óta ismerjük egymást. A hangom nyugodt, a szemeim mosolyognak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=436&post=715902#post715902][b]Ónodi Adél - 2018.03.08. 15:31[/b][/url]

Adrian

Először a szemeim nyílnak nagyra és a világos szemöldököm íve húzódik magasabbra, ahogy a mosolygó ajkakról a fiú tekintetére vezetem a pillantásomat. Aztán, egy lélegzetvétellel később nevetni kezdek, a könyvtár szentségéhez méltatlan hangerővel, őszintén, látszólag mit sem törődve azokkal a sorstársakkal, akik néhány asztallal odébb homlokráncolva pillantanak felénk. Még a fejemet is hátrébb hajtom kicsit, és így, felemelt állal nézek el a feszült társaság felé. A vállaim rázkódnak, a szám elnyílik, és míg nekik szentelek pár rövidke másodpercet, arra gondolok, hogy eddig miért nem tudtam arról, hogy Adriannek ilyen jó humora van? Igaz, alig ismerem.
Széles mosollyal fordulok vissza felé, és összeszorított ajkakkal, mintegy megadva magam neki, finoman biccentek néhányat.
- Egy elfogadható Felagundtól... - ismétlem meg halkan a tippet, és franciakulcsra zárt kezeimet szabadon engedve, balommal Adrian összefirkált papírja felé nyúlok, és az egyik sarkát két ujjam közé véve kezdem morzsolgatni. Mindig ezt csinálom, egyszerű rossz szokás. A satírról Adrianre emelem a tekintetem. - Az alighanem csodaszámba menne, de jövő héten kiderül, és utána elmondom, léteznek-e vagy sem. Csodák.
Léteznek. Habár soha nem beszélek Istenről, hitről és nem e világi megtapasztalásokról, és az is igaz, hogy mikor utoljára szóba került a gondolatok ereje, ahelyett, hogy kiveséztük volna a témát, inkább rávettem Fannit a lakás kitakarítására. De tudom, hogy léteznek. Mert, ha nem így van, akkor... elvesztem. Közel s távol. A sötét szempár ismét beékeli magát a gondolataim közé, de most nem engedek neki. Nyelek egyet, de mielőtt újra megszólalnék, köhintek és beszívom kiszáradt ajkaimat.
- Arra gondoltam, hogy hány olyan háztársunk van, akikkel nap, mint nap találkozunk, akikkel együtt ebédelünk a nagyteremben vagy közösen megyünk órára, és persze beszélgetünk közben, de... valahogy mégsem tudunk róluk semmi jelentőségteljeset. Úgy értem, ami igazán ők lennének. Az igazán fontos dolgokat - mondom, és bár a gondolat elején még hadarok, az utolsó szavakhoz érve már egészen lassan kerekítem a hangokat. A hangszínem is változik, az ereje gyengül, halkabbá és törékenyebbé válik.
Az ujjaim között felforrósodik a lap sarka, tekintetem rásütöm, újabbat nyelek. Fogalmam sincs arról, hogy Adrian mit vesz ki a szavaimból, hogy jelent-e neki bármit, amit mondtam. De a szempár ott van, előttem feketéllik, engem néz és mosolyog. A szívem úgy dobog, mintha csak most ébredt volna rá, mit jelent az élet.