Kezdenek lenyugodni a kedélyek, hiszen már nem lát annyi ideges, fel-le rohangáló egyént, akik majdhogynem a hajukat tépik, olyan ideg tombol bennük. Nos, igen, ez csak annyit jelenthet, hogy vége a vizsgaidőszaknak, vége a szenvedésnek, és lassan, de biztosan kezdődik a tanév. No, neki eddig nem volt sok dolga, így, a most beálló iskolai szünetet szinte fel sem veszi, hiszen ugyanúgy lökődik át bele, mintha csak egy sima másnapra ébredne. Viszont, érzi ő, hogy valamit kezdnie kell, sok dologgal ugyan, de mindre nem lesz úgysem ereje, és ideje. A nyelv. Az egyik olyan dolog, amit tud alakítani, csak akarat kell hozzá, ami, az ő esetében a legnehezebb dolog. A lustaság nagy úr..
Haza nem kívánkozik, nemrég jött, túlságosan leköti a kastély, a mindenség, amelybe nap mint nap belebotlik, így csak egy levelet ír, hogy megvan, még mindig él, és maradni kíván a szünetben. A válasz nem is igazán érdekli, de inkább ír, mielőtt kutatócsoportot küldenek az iskolába, hogy él-e még a gyerek. Nos, ezzel meg is előzi eme műveletet, így bátran vág bele a projektbe. Persze, kell még egy kis idő hozzá, mivel a délelőttöt még mindig csak a fetrengéssel, és Zsülivel való perlekedéssel tölti, de hamar ráun, így felkelve táplálkozni igyekszik. Az ipari mennyiségű étel után, hirtelen felindulásból nem az Eridon felé veszi az irányt, hanem fordul, és kitartóan a Könyvtár felé halad. Kezei a zsebében pihennek, íriszei a körülötte mozgókat vizsgálják, vagy csak a portréalakokat, míg el nem ér addig a bizonyos ajtóig. Hanyagul, könyökével nyomja le a kilincset, és vállával löki be annyira az ajtót, hogy beférjen, majd már slisszan is a sorok közé, kitartó keresését megindítva. Nem tudja, pontosan mit kellene keresnie, így hosszas időt tölt el csak azzal, hogy a katalog-címkéket olvasgatja, tájékozódik, és amikor úgy gondolja, igencsak jó helyen jár, már a könyvcímekkel köti le magát. Mire a sor végére ér, már lapul a kezében pár szótár (angol - magyar, magyar - francia), illetve pár nyelvtani kisegítő, és helyesírási szabályzat. Úgy gondolja, ezekkel a legegyszerűbb kezdeni, persze, ha ereje és kedve is lesz. Egyelőre csak belepillantani akar a halomba, kicsit soknak érzi, hiszen igencsak felpakolt, így lépdel a kényelmes fotelok, asztalok felé. Azonban, amikor odaér, hogy ledobja könyveit, csak meglepve pislog. Igen mulatságos látvány, amint ott áll egy halom könyvvel a kezében, amit készülne lerakni, de csak áll, egy helyben és pislog le a... az ott kajak egy mókus?
- Jajjaj, te itt? - vágja vissza hóna alá a könyveket, majd körbepillant, mivel arra csökött intelligenciával is rá lehet jönni, hogy nem természetes élőhelyén tekinti meg a könyvtármókust. Lépked párat, nyakát megnyújtva figyel a sorok közé, és ki is szúr egy, a közelben "szenvedő" lánykát, aki épp biztosan azért imádkozik, hogy nyúljon hirtelen 10 centit. Odalépked hozzá, minden szívbaj nélkül, és felpillant arra a pontra, amit épp elérni készül.
- Miért nem lebegtetni le, azt? Egyszerűbb, mint mászás. Non? - most már a lánykát figyeli, akaratlanul kibukott kérdése után, amely kb annyit jelent, használd az eszed, és légy lusta, ne mászókázz. De most komolyan.

Ha valaki olyan látná, ennyi könyvvel, aki ismeri is, lehet, hogy hívná a papot, hogy Julien esze elment, megszállta az Ördög, vagy legalább minimum valami stréber, könyvfaló szellem, és most rágja az agyát, hogy betűt faljon vacsorára. Igen, totálisan el tudja képzelni, ahogy marharépa szobatársa valahol a földön fetrengve visít, és arra kéri, most már hagyja abba a szórakozást, és ne imitálja, hogy olvasni is tud. Aztán a fej, amikor benyögné, hogy ő most ténylegesen tanulni fog… ultimate. Mondjuk, ezért már megéri, amellett, hogy nem fog makogni, vagyis, csak kevésbé annyira, mint eddig. Meglátja, mennyire megy így neki a dolog.
Na de azért lassan kezdi érezni karján a súlyt, amelyet a tudás nyom rá, így kezet vált, és egy hangos roppanással ereszti ki a fáradtságot eddig használt karjából. Egy csontkovács most visítana valahol, ha hallaná. Azonban, nem azzal foglalkozik most, sem azzal, hogy a könyvtárosig ballagjon, és kikölcsönözését érvényesítse is, hanem azzal aki előtte, vagyis, jelenleg felette ácsorog, és könyvet igyekszik vadászni. Az ilyen amúgy marha cuki látvány, főleg annak, aki már most 170 centi fölé nyúlt, és baromi esélyes, hogy még nőni is fog valamennyire, ha nem nyúlik olyan nagy szamárrá, hogy ne férjen be az ajtón. Vigyorog is egy sort magában a dologra, de nem jegyzi meg a dolgot, inkább csak figyel, egyelőre felfele, hiszen még nem mászott le onnan, nem adja fel, hogy megszerezze a könyvet. Amikor viszont felvilágosítja, hogy miért is ezzel a nomád módszerrel akar ilyet elérni, megvilágosult tekintettel pislant, ajkaira kerekded „ó” alakúra nyílnak, pontosan azt a jelentést hordozva, hogy: értek mindent, nincs több kérdésem.
- Az kellemetlen. Sokat menni, fárasztó, én se akarni ilyenkor. Bár, én úgy tudni, hogy mindig mindenki pálcával járni mindenhol. Ez olyan.. alap, vagy mi. – ráncolja a homlokát, mert hát neki könnyű, bedugja egyik zsebébe, és ott van. De tény, volt, hogy majdnem anélkül indult el, de erre valahogy sikerül figyelnie, és visszamennie, ha elmaradt. Olyan, mint a pálca mellett pihenő ceruza, és filc, ha épp alkotni támad kedve. Az is mindig elkíséri, mindenhová, csak egyszer nem tette, és lám, olyan kép jelent meg lelki szemei előtt, amit meg akart örökíteni, de mire visszarohant eszközért, már nem volt meg. Fura, hogy ezekre mennyire ügyel azért..
- Ahh, segíteni, persze. – bólint párat, hogy megteszi, és már nyúl is a zsebébe, előszedve a pálcát, és megbűvölve a kért könyvet, az pillanatok múlva már a lányka kezében pihen, a feladat pedig sikeresen teljesítve. Át is kerül ujjai közül a pálca a füle mögé, és szabad, könyvmentes kezét felnyújtja a másiknak, hogy most már lemászhat a székről, és olyan tök rendes srác, hogy még segít is ebben.

Nem fér még mindig a fejébe, hogy hogy nem hordhat magánál valaki pálcát pont itt. Pedig ez az a hely, ahol orrba-szájba varázsolhat az ember, nem kell félnie a törvénytől, persze, csak ha nem átkoz le mindenkit. Jóformán mintha a keze egy része lennek sokaknak a vessző. Jó, megérti a feledékenység dolgot, mert olyanja neki is van, nagyon is, így nem lovagol tovább gondolatban a témán, ellapozza, és ráhagyja a lánykára azt, mit tesz, és hogyan. Ő megtette, amit tudott, és kész. Szabad kezével megvakarja oldalát, mintha bolhás eb lenne, de gyors mozdulat, olyan, amit ő már észre sem vesz, csak megteszi, mert meg kell tennie. Hamar le is ereszti a kezét, immáron elkönyvelve, hogy ma felírhatja magának, hogy jót cselekedett, és biztos nem fog már csak szenet kapni a csizmájába, ha eljön az idő, és várja a nagyszakállút. Feltörő ásítását elnyomja, hiszen nem akarja megmutatni, milyen szép a torka, sem azt éreztetni, hogy baromira unatkozik. Egyszerű fáradtság kezd rátörni, hiszen nem épp annak a híve, aki kialussza magát éjszaka, a nappali alvás, meg mint tudjuk, feleannyira sem pihentető, mint az éjszakai, de nem tehet róla, nehezen szokik le a fordított életformáról. Sőt, talán sosem lesz képes rá teljesen.
Megrázza inkább a fejét, és felfele pislog tovább. Amint lesegíti a székről, tekintete igencsak lecsúszik, hiszen, amint nem a széken, hanem a földön áll a leányzó, megmutatja, milyen apró teremtés is ő. Megmosolyogja csak a dolgot, de nem szól semmit, miközben hóna alá kapja a széket, amelyet odacipelt létra gyanánt, és visszalöki a helyére, az asztal mellé. Enged annak is, hogy a nemrég említett bútorlapra lepakolja a könyveket is, majd pár körzéssel kiropogtatja a vállát, és visszapillant az apró lányra.
- Ez semmi. Szívesen. – rendezi le a hála dolgot, hiszen nem olyan nagy kunszt kézbe lebegtetni egy könyvet. A tanulás viszont már más tészta, így pillant válasza előtt az asztal felé. Hú, tényleg stréber mennyiségnek tűnik.
- Igen, ez muszáj. Én tanulni nyelvet, mert nem jó. Anyanyelv francia és angol, de nem magyar. Ez nekem nehéz. – mutat a szótárakra, nyelvhelyességi segédekre futólag. Megérti a meglepettséget, hiszen még szünet van, épeszű ember ilyenkor nem tanul, de ez nem is Bájitaltan, meg a többi okosság, ez csupán nyelv, amelyre, mint hallani, nagyon is rászorul. Sőt.. Nem dicsekedhet még nagyon azzal, miket tanult. Szerencsére, a nyelv ragad az emberre, ha használnia kell. A bemutatkozásra ismét visszahúzza féloldalas mosolyát, és lapáttenyerébe fogja az apró kezet.
- Én Julien. Örvendek neked, Keiko. – rázza meg finoman, majd kihúzva a széket, lehuppan rá. Lassan begörcsöl a nyaka a lefele pislogástól.
- Tudni azt, hogy itt mókus van asztalon? – böki ki a random, felbukkanó kérdését. Mert tényleg, komolyan. Itt egy mókus!

És minden jóra fordul, mindenki megkapta azt, amire várt, amit szeretett volna, és most jön a boldogan élnek, míg el nem fogynak a könyv lapjai. Vagyis.. ez még odább van, mivel nem zárult le ilyen hamar a történet, hiszen hőseink most élnek a kommunikáció szépségeivel. Nem, mintha ő amúgy bárhova is sietni akart, és úgy néz ki, a lányka sem épp rohamtempóban löki neki a szavait, és fut el a dolgára. Persze, ilyenkor már van rá idő, óraközi szünetekben meg nemigen jönnek ide, bár, ő olyankor amúgy is enni szokott, mert az fontos, hogy legyen energiája a nap további részéhez. Ha ezt tudta, ide is hozott volna valamit a zsebében, mert jó az, ha van egy csoki a zsebében, hát még ha kettő. De tisztán emlékszik arra, hogy idefele jövet ette meg azt a felet, amit ott raktározott. Na már mindegy, letesz most a kajáról, és inkább a beszélgetőpartnerére figyel. Felvághatna azzal, hogy kiszótáraz pár szép szavacskát, és felmondja neki, vagy valami iszonyat bonyolult magyar mondatot, de nem lenne úgy az igazi, ha percekig csak a könyvet bújná, a lány meg várhatna a csodára, hogy na mikor bújik már ki belőle. Majd máskor, mással megteszi, amint lesz alkalma. Arra ugyan nem gondol, hogy mit fognak szólni ahhoz a diákok, hogy egy ismeretlen kölök eléjük áll, és a borzalmas kiejtésével egy amúgy rémegyszerű mondókát kezd el szavalni, és még örül a fejének is, hogy alig rontott. Nem, nem készült még erre fel az emberiség, csak őt ez nem fogja érdekelni. Muszáj ilyen módon partizánkodnia néha.
Azonban most még mindig itt van, és nemrégiben tárta fel csak a miértet arra, hogy mi okból kell neki ennyi nyelvkönyv. Még szerencse, hogy az iskolai könyvtár gondol a külföldről ideszaladt diákokra, akiknek ilyen gondjuk is lehet, és ilyesféle segítségre szükségük akad. Ha talál valahol egy vendégkönyvet, vagy valami hasonlót, akkor majd beleírja szépen, hogy mennyire örül ennek, és puszit küld az ötletadónak.
- Igen. Óóó. Nem szívesen tanul ilyen idő, csak kell. – vonja meg ismét a vállát, miközben beletörődik a dologba ismét, immáron véglegesen. Ha kell, akkor kell, csak épp ő mindig lusta az ilyenekhez. Na mindegy. Lefutva a kötelező köröket, immáron azzal foglalkozhat, ami igazán érdekli jelenleg, amely most igazán felkavarta. A mókus. Egy mókus. Itt, nem az erdőben. Hát mekkora királyság már?!
- Tiéd? Ááááá! – kapcsol, hogy nem szökött be, hanem házikedvenc, méghozzá azé, akivel most is kommunikál. Ez persze nem változtat semmin, sőőőt. Még mindig ugyan úgy rajong érte. Mert mókus!
- Ez nagyon jó. Király. Te fogni őt kint, vadon? – kérdi pont a lehetetlenebbik verziót, miközben óvatosan nyúl a kisállat felé, mert muszáj megsimogatnia, muszáj hozzáérnie. Mert nagyon puha!