Chuck
Ma


Borzalmasan aludtam. Azt hiszem még hozzá kell szoknom, hogy nem az otthoni, hatalmas pihe puha ágyamban alszom és ébredek is fel. Mikor feltápászkodtam az ágyamból, önkéntelenül is ellenőriztem tekintetemmel a vásznaimat és az ecseteimet. Ez már egy amolyan berögződés nálam, hiszen otthon is ezt csináltam, mindenféle ok nélkül. Ebből is látszik, hogy nagyon fontosak nekem, és féltem őket. Hamar rendbe szedtem magamat, odakint szépen sütött a nap, így ennek megfelelően öltöztem fel. Készen álltam szembe nézni a mai nappal is.
Egész nap csak bóklásztam, semmi konkrét ötletem nem volt afelől, hogy mit is kellene kezdenem magammal. Megfordult még az is a fejemben, hogy lemegyek a klubbhelyiségünkbe, hátha találok ott valakit és szóba elegyedek vele, de még nem éreztem magamat elég bátornak ahhoz. Mindent a maga idejében. A folyosókon sétálgatva élveztem a furcsábbnál furcsább pillantásokat amik rám vetődtek. Rövid nadrágban voltam, amiatt pedig mindkét lábamon láthatóvá váltak az én kis szépséges műalkotásaim. Minden egyes tetoválásom az egyik festményem, igen, ezt kevesen tudják. Nem foglalkoztam a megvető pillantásokkal, hiszen büszke vagyok arra aki vagyok, és ahogyan kinézek. Ettől leszek különleges. Mindig is szerettem kilógni a sorból. Pár perc céltalan sétálgatás után megtorpantam egy hatalmas, barna ajtó előtt. Könyvtár. Éreztem a lelkemben valami féle tüzet, és izgalmat, mikor elolvastam az ajtó feletti kis feliratot. Mostanában időm nem volt arra, hogy leüljek és élvezzek egy jó könyvet. Nagyon hiányzik is. Benyitottam, majd halk léptekkel haladtam egyre beljebb és beljebb. Azt hittem mentem elájulok mikor a szemem elé több tíz könyvespolc tárult, és mindegyikük tömve volt jobbnál jobb könyvekkel. Nekem ez a mennyország. Majdnem elsétáltam a könyvtár legvégére, mikor befordultam az egyik sorba, és csak felfelé néztem, hátha találok valami érdekeset. Nem figyeltem az orrom elé, szinte sose szoktam ezért is majdnem hasra estem egy székben, amin "szerencsémre" még ült is valaki. Mikor észbe kaptam, arcomon biztosan észrevehető volt a meglepődöttség, meg talán egy kis ijedtség is.
- Te jó ég, ne haragudj! Mondtam, majd mikor már kezdtem visszatérni, és fel is dolgozni, hogy mi történt a széken ülő személyre pillantottam. Szememet először a tetoválásai szúrták ki, azonnal megtetszettek. Majd ahogy egyre jobban végignéztem rajtuk, ismerőssé kezdett válni. Már láttak ezeket a tetoválásokat, bárhol felismerném őket. A ruha, a teste majd végül mikor az illető arcára pillantottam, ismét elfogott egy kis szédülés, és féltem, hogy mentem elájulok. Széles vigyor húzódott az arcomra, alig hittem a szememnek, kellett pár perc míg megemésztem a dolgokat.
- Chuck?! Ez tényleg Te vagy? Kérdeztem, bár kissé furcsán hangozhatott, de remélem elnézi neki. Tudja milyen kis dilis tudok néha lenni. Arcomról nem hervadt le a mosoly, ebben a pillanatban szerintem semmi se tudta volna azt onnan levakarni. Ezer éve nem láttam már őt, sőt, nem is hallottam már felőle! Szégyellem is magamat kicsit amiatt, mert annyi időm nem volt, hogy fogjak egy papírt meg egy pennát és írjak neki pár sort, hogy él-e még, vagy sem. Azt hiszem ez a sors keze, hogy ezt most személyesen bepótoljam.

Chuck


Beletelt pár pillanatba míg magamhoz tértem, hogy kivel is állok jelenleg szemben. Csak pislogtam, köpni nyelni alig tudtam. Chuck először kissé leteremtett, mikor majdnem átestem rajta, de mikor a fiú szeme az arcomra tévedt, megváltozott. Rajta is láttam ugyanazt a meglepődést, mint amit én éreztem. A fiú azonnal felpattant és magához ölelt. Jó érzés volt, ha valaki kérdezné, meg se tudnám rendesen fogalmazni milyen jó. Egy ideje már egyedül vagyok, barátokat se nagyon találtam, ezért is bántam, hogy nem kerestem Chuckot. Arcomra egy széles mosoly telepedett, pár percig csak néztem a fiút, és meg se szólaltam. Vannak ilyen furcsa pillanataim. Akármennyire is közel álltam hozzá, az a vicces, hogy még Chuck sem tudja milyen az eredeti hajam, bár tud a parókagyűjteményemről, és imádtam benne, hogy sosem tartott emiatt dilisnek. Azonnal megbombázott kérdésekkel, nekem pedig kellett egy kis idő, hogy mindegyikre összegyűjtsem magamban a megfelelő válaszokat.
- Nemrég érkeztem. Igen, mondhatni diák. Mestertanoncként vagyok itt. Mondtam majd elmosolyodtam. Olyan gyorsan megöregedtem. Persze, 18 évesen ezt még korai mondani, de mintha csak tegnap lett volna, hogy 12 évesen rohangáltam az annói iskolám folyosóján, félve, hogy elkések egy óráról. Fel se fogtam, olyan gyorsan elment azóta ez a 6 év, és már hivatalosan is nagylány lettem. De én persze nem értem be ennyivel. Szeretnék profi lenni abban, amit csinálok, és ehhez az kellett, hogy idejöjjek és folytassam a tanulást. De nem bántam meg, hiszen ha nem jövök ide, lehet sose találkozok újra Chuckkal.
- Gondolom emlékszel még mennyit festegettem otthon. Nem gondoltam volna, hogy majd ez lesz a jövőm is. Folytattam a mesélést, ebből gondolom rájöhetett a fiú, hogy milyen szakon is vagyok itt.
- Amúgy jól vagyok, szerencsére minden rendben van. Na és veled miújság? Te se haragudj amiért olyan hirtelen megszűnt minden, magam sem tudom már, hogy miért. Szégyellem is, hogy nem kerestelek többet. Mondtam, tekintetemet pedig kissé lesütöttem a föld felé. Felsóhajtottam, majd bocsánatkérően vállat vontam, ismét elmosolyodtam, és újból beleugrottam a fiú nyakába. Kezdtem attól tartani, hogy hamarosan felébredek ebből. Miután elengedtem, végigsimítottam a karján, majd halkan felnevettem.
- De hiányoztak a tetoválásaid. Mindig is imádtam őket! Képes vagyok néha néha beleszeretni tetoválásokba, a másik szenvedélyem. Van hogy valaki szembe jön velem az utcán, egy csodás műalkotással a testén, és megfordulok utána, vagy esetleg rákérdezek, hogy mit szimbolizál az a tetoválás a számára. Ha valaki egyszer tőlem kérdezné ezt, szerintem órákon át tudnék mesélni. Arcomról nem hervadt le a mosoly, így álldogáltam és néztem Chuckot, majd egyik pillanatban a fiú mögé sétáltam, és leültem arra a székre, ahol az előbb ő ült. Onnan néztem fel a fiúra, várva, hogy ismét megszólaljon.

Chuck


Csak bámultam a fiúra, mintha valamiféle műalkotással állnék szemben. Egyből feldobottnak éreztem magamat, a szívem csak úgy kalapált, hogy a meglepődöttségtől vagy a fiútól-e azt nem tudtam pontosan megállapítani. Megigazítottam pár hajtincsemet ami a szemem elé került, majd vártam, hogy Chuck is szóra bírja magát. Imádok a munkáimról és a festészetről beszélni, így most sem bírtam ki, hogy ne hozzam egy kicsit is szóba, de a fiú bókja igazán jól esett. párszor kaptam már dicséretet egy-két alkotásomra, de akihez közelebb állok, azoktól mindig jobban esnek az ilyenek.
- Köszönöm. Tudod...igyekszem. Mondtam, majd szerényen megvontam a vállamat. Egy ideje már nem is kezdtem el dolgozni semmin, de fejlődni szeretnék, és számomra a következő szint a portré festése lenne. Kicsit mindig is tartottam tőle, úgy érzem nem lennék elég jó hozzá, de talán majd egyszer belevágok.
Mikor Chuckot kérdeztem mi van vele mostanság, egy legyintéssel letudta a dolgot. Karba fontam a kezemet, és szúrós pillantást vetettem rá.
- Ennyivel nem fogsz tudni lerázni. Ezer éve nem hallottam rólad, azért szeretnék hallani egy s mást! Mondtam, már szinte parancsolóan, de utána ellágyult a tekintetem, ezzel is jelezve, hogy ne vegyen véresen komolyan. Arcomra ismét megjelent az a széles mosoly. A könyvtár meglepően csendes volt. Oké, mondjuk általában minden könyvtár az, de itt mintha még levegőt se venne senki. vagy lehetséges, hogy csak mi ketten vagyunk itt, és azért tűnik ilyen furcsának minden. De igencsak tetszett a hely, az biztos, hogy nem fogok sokat unatkozni errefelé, főleg, hogy most már tudom, Chuck is itt lesz nekem, hacsak egyik napról a másikra nem fog felszívódni. Bár, nem úgy ismerem, szóval...Azt hiszem nem kell emiatt aggódnom. Halkan felnevettem, mikor a fiú kissé gúnyosan kérdezte, hogy csak a tetoválásai hiányoztak-e. Ismét magamhoz öleltem, majd lágyan megszólaltam.
- Meg te is, persze. Mikor elengedtem a kezét a lábamon éreztem, az egyik tetoválásomra mutatva. Mikor lenéztem az egyik legnagyobb rózsára mutatott, az volt az egyik kedvencem. Sokan kérdezték már tőle, hogy nem zavar-e, hogy gyakorlatilag egy szabad terület sincs a lábamon, mindegyiken valamiféle műalkotás díszeleg. Sose zavart, imádom őket!
- Szóval csak a tetkóim? Ugyanolyan hangnemben kérdeztem vissza, mint az imént Chuck, majd halkan, ismét felnevettem.
- Nem haragszom semmiért, ez már a múlt, most viszont nagyon örülök, hogy újra láthatlak. Nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze! Említettem neki, majd rögtön azon kezdtem el gondolkozni, vajon ő mit kereshet itt? Diák lenne? Ezt a kérdést még őrölgettem magamban egy kicsit, majd ráér később is foglalkoznom vele. Tekintetem ismét a fiúra tévedt, mikor az újra megszólalt.
- Ennyire nem bírod a könyvtárakat? Bár...Igazad van. Szeretnél valahova máshová menni? Kérdeztem vissza, majd egy kedves mosollyal az arcomon vártam válaszát. Izgatott voltam, mint egy hatéves Karácsonykor, bár igyekeztem mindezt leplezni, kisebb nagyobb sikerrel.

VB meglepetés!