36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyElső emelet

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Ónodi Adél
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 17
Összes hsz: 57
Írta: 2018. március 7. 13:01 | Link

Adrian


A két ujjam között tartott illatos zsebkendőt finoman dörzsölgetem, míg a széken hátradőlve, a könyvtár hatalmas ablakán meredek az ég felé. Olyan kék, olyan más, mint eddig volt. A vizsgaidőszakban észre sem vettem, mikor hagyta el szürkeségét. A tél lassan odébbáll, helyét átveszi a tavasz, megérkeznek az első dalos pacsirták, kirügyeznek a fák, az emberek szerelmesek lesznek, én pedig...
Kiszáradt torokkal fordulok el az ablaktól, hirtelen úgy érzem, a fény bántja a szemem. De hisz ez képtelenség! Elnyíló ajkakkal pillantok le az összegyűrt zsebkendőre, majd eldobva azt, az asztalon fekvő, még érintetlen papírkötegre vezetem kék íriszeimet.
A cikkem még sehol, a határidő viszont már itt liheg a nyakamban. Jonathan baglyai lassan többet időznek nálam, mint gazdájuknál, és szerencsétlenségemre már a kastélyban is összefutottunk. Nem mondott semmit, de a pillantásába bele volt vésve: siess. Jonathan sötét tekintetét magam előtt látva nyúlok a tollamért, szabad ujjaimmal sóhajtva szántok szőke tincseim közé.
Az e havi számban én kaptam a lelkisegély-szolgálatot, amivel életemben először nem tudok mit kezdeni. A szerkesztőségben tornyosuló levelektől libabőrödzöm, és nem azért, mert untatnak. Azért, mert átérzek minden egyes sort. Merlin rágja meg... Mégis hova lett a mindenkinek megmondom a véleményemet és különben sem érdekelnek mások érzései Adél?!
Ez nem vicces. Nagyon, nagyon nem az.
A fejemet finnyás elégedetlenséggel ingatva fújom ki a bent rekedt levegőt. A szék halkan megreccsen, ahogy ismét hátradőlök.
Utoljára módosította:Ónodi Adél, 2018. március 7. 13:06
Hozzászólásai ebben a témában
Adrian Ivanorovics Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2018. március 7. 13:29 | Link


~ legilimencia gyak., 2. szint

Épp a varázspszichológia tankönyvből egészítem ki a jegyzeteim, amit épp a polcról vettem le, mert nem voltam kiadni érte egy zsák pénzt, hogy egy év után fel is rakhassam a polcra. A szépen lefűzött lapoknak úgyis ez lesz a végük, elég nekik szenvedni majd éveken keresztül.
Vagyis hogy jegyzetelnék, ha nem vonná el a figyelmem a napsütés, ami kintről árad be, az üvegnek köszönhetően vagy három fokkal melegebb kiadásban. Bambán pislogva meredek tehát ki, közben lassan, de ritmusosan kopogok halkan a tollam hegyével az asztalon, amit nyilván egyik könyvtáros sem fog megköszönni, ha meglátja. Egy szusszanással fordítom fejem magam elé, egyenesen a velem szemben, pár méterrel arrébb helyet foglaló lány felé - aki szemmel láthatóan ugyanilyen csodálatos lelkesedéssel fordul a saját dolga felé. Na most, megtehetném, hogy odamegyek, hogy szenvedjünk ketten, mert amúgy nem vagyunk teljesen idegenek egymás számára, mindketten eridonosok vagyunk egy évfolyammal jár alattam, de akkor nyilvánvalóan nem csinálnánk semmi hasznosat. Ehelyett én, a csodálatos kis agyammal kitalálom, hogy miért is ne mászhatnék be az ő csodálatos kis agyába kéretlenül? Különben sem hiszem, hogy olyat találnék, amit majd bárkinek is feltétlenül el akarnék mondani, és a gyakorlás is jól jön. Az ember pedig nem akad úton útfélen olyan emberekbe akik azt mondják neki "persze, legilimentálj meg nyugodtan". A szemem sarkában körbenézek magam körül, majd észrevétlenül lejjebb csúszok a széken, ahogy újra a lány felé pillantok. Előcsúszik a pálcám a pulcsim ujja alól, miközben magamban ki is mondom a varázsigét. Egy ideje már ezen a szinten stagnálok, és ki is használtam már, hogy prefektus vagyok: magyarul gyakoroltam olyan kölykökön, akik inkább hagyták, mint hogy szóljak a házvezetőjüknek. Így pedig nem öl meg különösebben, ha nem feltétlenül néz valaki a szemembe.
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Ónodi Adél
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 17
Összes hsz: 57
Írta: 2018. március 7. 14:02 | Link

Adrian


Mereven figyelem az üres, fakó papírlapot, ujjaim között mozdulatlan áll a toll. Aztán oldalra döntöm a fejem, szemöldökeimet összébb húzom, homlokomat ráncolom, az ajkaimmal pedig pont úgy csücsörítek, mint azok a lányok szoktak, akikkel nem állok szóba. Vagy ha mégis, akkor a történtek után ők nem hajlandóak többet velem beszélgetésbe elegyedni. Szabad ujjaimmal a nyakam felé nyúlok, óvatosan megvakarom világos bőrömet, majd gyászosan felsóhajtva a pergamen fölé görnyedek, hogy annak jobb felső sarkába lejegyezzem a mai dátumot. Csupán egy pillanatig, de valóban elhiszem, hogy ennek jelentősége van, hogy ezután megihletődöm, és egyszeriben képessé válok megválaszolni a legintimebb, legromantikusabb kérdéseket is, amikhez amúgy semmi közöm sem volna. Kiráz a hideg. Ez nekem túl sok. Még akkor is, ha egyébként kíváncsi, sokak szerint minden lében két kanál alkat vagyok, akinek merlini adottsága, hogy mindig a legrosszabbkor legyen a legjobb helyen.
Nyelvem hegyével éppen ajkam jobb szélén szántok végig, mikor a gerincem mentén végigfut a hideg. A sejtelmes, kellemetlen érzés befészkeli magát az agyam egy hátsó szegletébe, mire azonnal felpillantok, és az ujjaim között billegő toll fölött átnézek az asztal túloldalára. A tekintetem találkozik Adrianéval. A testem pillanatnyi habozás nélkül reagál; nyelvemet lassan visszahúzom, a bal szemöldököm ívesen feljebb húzódik, kékjeimben pedig válaszra intő kérdés csillan.
Perverz disznó - villan az első halk gondolat, amit Jonathan visszatérő arca követ. A cikkleadási határidő miatt érzett aggodalom újra megtölti a szívem, viharosan kavargó gondolataim között a legtöbbször a diákok leveleivel találkozni. Aztán, a legvégén, valahonnan, ki tudja honnan, a lelkem mely sötét bugyrából, a nihilli semmiből felbukkan ő is.
Szemeimet, mint akit valami susmuson kaptak, hirtelen sütöm le, és elvörösödött orcákkal nyúlok a pergamen széleihez, hogy azok sarkait gyürkészve szívjam be a könyvtár mindig dohos levegőjét. A sötét szempár csak egy kósza másodpercre tűnt fel, ez mégis elegendő volt ahhoz, hogy megbabonázzon.
Kész, ennyi volt, vége a napomnak, vége az életemnek. Érzem. Meghalok. Itt és most. Adrian szeme láttára. Áh.
A fejemet kínlódva-csóválva teszem le a hűvös pergamenre, és nagyokat szuszogva, az életemről is lemondva kezdem figyelni a könyvtár vastag tölgyajtaját.
Mibe keveredtél, Adél? Hogy jutsz ki ebből? Ez... tilos. Tiltott gyümölcs, érted?  
Hozzászólásai ebben a témában
Adrian Ivanorovics Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2018. március 7. 14:31 | Link


~ legilimencia gyak., 2. szint

Ez máris sokkal izgalmasabb, mint mondjuk az, hogy nulla háttérzaj és a legtisztább körülmények között, hány méterről képes egy egészséges fül meghallani a leghalkabb hangot. Már csak azért is, mert ilyen soha nem fog fennállni, így nem is értem igazából, hogy miért kell nekem mindennél jobban tudni. Ahogy találkozik tekintetünk, szórakozottan elmosolyodva intek neki a tollal a kezemben, miközben visszacsúsztatom pálcám, és felemelem a másik karom is. Így természetesen már minden tisztább. Ha eddig mondjuk 720 pixelben láttam a képeket, amiket felidéz, akkor most hirtelen 1080 full hd-ban virít előttem minden, csak azért, mert rám nézett. Jonathan arcára, és a hozzá társuló, elég egyértelmű képre jókedvűen, halkan felnevetek, mintha épp valaki most mondott volna valami igazán szórakoztatót. A szám elé emelve tetovált öklöm csúszok megint lejjebb a széken, mintha ezzel kompenzálnám az előbbi csendháborítást. De hát tényleg vicces volt, akkor is, ha nekem szánta, akkor is, ha a belga hercegnek. Arcomon marad a széles mosoly, kiül zöldes szemeimre is, ahogy lapozok a könyvemben. Mintha annyira lekötne. Nyilvánvalóan. Húzok pár vonalat a lap sarkába, hogy elhitessem, én itt most nagyon tanulok, és nagyon erre figyelek. A látványos szenvedésre megemelve egyik szemöldököm épp csak felpillantok rá, és ha ő már úgyis lefelé néz, rajta is hagyom tekintetem, leheletnyit oldalra billentve fejem. Összevonva szemöldökeim kezdenek ugrálni szemeim az arcán, nem vagyok egészen biztos abban, amit láttam, részben mert egy homályos villanás volt, részben pedig mert akkora hűhót csap köré, mintha megölt volna egy embert. Halkan megköszörülve a torkom erőltetem meg magam, hogy jobban belelássak, miközben továbbra is kémlelem az arcát. Ehhez azért már eléggé koncentrálnom kell. Kicsit olyan, mintha valamiben kutatnék, csak annál nyilván megerőltetőbb a dolog, figyelnem kell rá, arra, hogy ne zavarjam meg a gondolatait, és ki is szűrjem - esetében meg is találjam -, ami érdekel.
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Ónodi Adél
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 17
Összes hsz: 57
Írta: 2018. március 7. 15:03 | Link

Adrian


A szemben ülő nevetésére ismét felpillantok, és a közöttünk húzódó asztal fölött, összeszaladó szemöldökeim alól hunyorgok át rá. Nem értem, hogy mi olyan mulatságos számára, ami miatt még az öklébe is bele kell harapnia, de kérdezés helyett inkább vonásaimmal üzenek. Ajkaim leheletnyire távolodnak egymástól, fejemet a másik oldalra billentem, tekintetemet le sem veszem róla. A toll lassan megáll a mozdulatban, és bár a csend próbál megtelepedni közöttünk, harsogó gondolataim, és az energia, ami még így is, ebben a speciális környezetben, majd' mozdulatlanul ülve is bennem tombol, nem hagy utat neki.
Tekintetem az övét kutatja, gondolataim közben lelassulnak, legtöbbjét elveszítem, mintha soha nem is aggódtam volna az öregedő Van Gogh miatt, mintha nem kellene vizsga után elszaladnom a közértbe vajért, mintha soha nem ismertem volna meg őt.
A szívem máris a torkomban kalapál. Lelki szemeim elé ismét beúszik a fekete szempár, a karakteres orrnyereg és az érinthetetlen ajkak, amelyekre saját magamon túlnőve vágyom. Amelyek afféle tehetetlenséggel töltenek el, amik miatt egyszerre veszek meg és leszek alázatos.
Adél! - sikít fel egy ismerős hang, mire hátradőlök a széken, és fejemet a plafon felé emelve hűs levegőért kapok. A tarkóm bizsereg, olyan érzésem van, mintha valaki figyelne, mintha valaki átlátna rajtam, akár egy olcsó szitán. Érzem, hogy ég az arcom, hogy ég a fülem, hogy...
Óvatosan leteszem a tollat, és reszkető, nyirkos kezeimet lassan lehúzva az asztalról, merev combjaimra teszem. Halk sóhaj. Lehunyom a szemem.
Jonathan, képtelen vagyok rá, nem tudom befejezni a cikket, hiszen még a bevezetőhöz sincs ötletem! Valami, valami... valami baj van velem. Nagyot nyelek, leszegem a fejem. Ő elhomályosodik, hogy az övéi helyett ismét a főszerkesztő szigorú szemeivel találjam szemben magam.
Aztán felpillantok, alulról, sejtetvén-kérdőn, de legfőképpen kíváncsian, hogy Adrian vajon engem néz-e, és ha igen, vajon mit akar?
Mit szeretnél, Adrian? Mi az, amit nem mondasz ki?  
Hozzászólásai ebben a témában
Adrian Ivanorovics Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2018. március 7. 15:27 | Link


~ legilimencia gyak., 2. szint

- Ne haragudj - csak halkan motyogom ki a pillantását követően, miközben, továbbra is vigyorogva megcsóválom a fejem. Elég szomorú, hogy már ez is képes kilibbenteni annyira, hogy itt vihogjak magamban. Az életem szomorú. Mindig szeretek olyan emberekben kutatni, akiknek szemetel az agyuk, és akkor sem tudnak teljesen csendben maradni magukban, amikor akarnak. Valahogy szeretem hallani ezeket az apró, igazából teljesen lényegtelen részleteket. Akkor is ott vannak, ha nem figyelsz rájuk, és nem is igazából zavarnak, mert nem erőteljesek, csak így vannak, halványan, aprón. Aztán bevágódik újra az érzés képe, ami el is sepri a többit, nagyjából úgy, ahogy Anderson Silva fog egy újságot, és lecsap egy legyet. Rá kerül a rivaldafény, minden más pedig a háttérbe kerül - én pedig úgy ugrom utána, mint egy kisfiú, aki előtt megzörgették a cukorkás zacskót. Egy pillanatra meg is feszülnek a karomon az izmok, és talán a szemeim is megrezzennek, de ez mindig csak egy másodlagos mozdulat, így mindig csak sejteni tudom, hogy megtörténik.Ha valaki látna, és tudná, mit csinálok épp, gondolkodás nélkül rám vágná, hogy Mardekáros vagyok. Elvégre a bűntudat legcsekélyebb érzete nélkül kutatok valaki fejében, valami után, ami egyáltalán nem tartozik rám, és talán nem is kellene tudnom róla. De ha már ennyire a képembe vágták, miért is ne akarnám tudni?
A hirtelen jövő, teljes mértékben váratlan és kéretlen, intenzív, hangos, vakító akármire összerezzenek akaratlanul is, mintha kirázna a hideg, és inkább elnézek mellette. Nagyjából olyan, mintha valaki két centiről vakuzna bele a teljesen kitágult pupilládba. Nem épp életem legkellemesebb érzése.
Majd, megint Jonathan. Egészen aprót szusszanok türelmetlenül, hogy észre se vegye, ahogy arrébb seprem ezt a gondolatot, mert most nem erre vagyok kíváncsi, és türelmem sincs megvárni a végét. Különben sem szabad nekem előre tudnom, hogy mit fog kiadni az Edictum, meg mit nem. Nem mintha több jogom lenne valószínűleg tiltott szerelmek után keresgélni, de hát shit happens. Úgysem fogok sokat tenni, miután az egyik tanár gyereket csinált a tizenhat éves diák feleségének, úgyhogy lapozzunk.
Ahogy újra találkozik tekintetünk, kisimulnak a vonásaim, és inkább úgy nézek vissza rá, mintha csak bambulnék ki a fejemből, ahelyett, hogy mondjuk a vizsgámra tanulnék. Persze közben nem hagyom abba a megfeszített munkálkodást Adél elméjében. Tudni akarom.
Utoljára módosította:Adrian Ivanorovics Black, 2018. március 7. 15:29
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Ónodi Adél
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 17
Összes hsz: 57
Írta: 2018. március 7. 16:09 | Link

Adrian


Habár elnézést kér, az arcán szétterülő vigyor inkább szemtelenségről árulkodik, mintsem őszinte megbánásról. Egyébként sem teljesen világos, hogy miért bökte ki; a bámulásért, nevetésért vagy az idétlen viselkedésért. Mondjuk nagy jelentősége nincs, meg különben is, hogy őszinte legyek, már annak örülnöm kellene, hogy a szótára egyáltalán tartalmaz bocsánatkérést. Adrian jó fiú, könnyű kedvelni. Az emberek szeretik. Én is kedvelem.
Alig láthatóan - a számszegletében elnéző kis mosollyal - csóválom meg a fejem, gondolataim között most éppen ő tűnik fel. Látom őt a nagyteremben, amint rámosolyog Emilyre, látom őt az Eridon toronyba vezető lépcsőn, amint kezemben a könyveimmel felfelé rohanok, és a következő pillanatban összeütközik a vállunk. Látom őt a barátaival röhögni, este a prefektusi címerére vetni egy futó, kósza pillantást, és látom, ahogy utána sután körbenéz a klubhelyiségben. Nyugodj meg, Adrian, csak én láttam. Senki sincs itt rajtunk kívül.
Az emlékképek hol gyorsabban, hol egészen lassan követik egymást, a szemeim közben az arcán időznek. Ő valaki, akit ismerek, akinek a mozdulatai bennem élnek, amelyeket bármikor előhívhatok, aki hús-vér, aki itt van velem, mégsem tudok róla semmit. Ő felület volt, az, és talán mindig az is marad.
Eszembe jut, hogy Adrian még gyerek. A gondolataim megtelnek hasonló és épp ellentétes jelzőkkel, a szavak, mint fiatal, éretlen, hogy koraérett vagyok, hogy másra vágyom újra pumpálni kezdik a vérem. Az ereim duzzadnak, a szívem máris siet. Érett férfi képe dereng fel. Egy szempár, egy mosoly, egy hang, amely a nevemen szólít. Ismerem, mind ismerjük.
Az előttem fekvő pergamenre pillantok, combomon pihenő kezeim rászorítanak a nadrágromra. Hosszú körmeim végigkarcolják az anyagot, majd az arcom elé emelem őket, hogy egy rövid időre elbújhassak a világ elől. A tenyereim takarják lehunyt szemeim, az orrom és a szám, meleg leheletem végigszánt nyirkos bőrömön. Most sötét van, most nem lát senki.
Ha tudnám, hogy valaki lát... hogy valaki most is, így is, hogy valaki mindent lát... de csak azt tudom, hogy nincs elég erőm legyőzni saját magam.
Utoljára módosította:Ónodi Adél, 2018. március 7. 16:16
Hozzászólásai ebben a témában
Adrian Ivanorovics Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2018. március 7. 16:35 | Link


~ legilimencia gyak., 2. szint

Tovább nevetgélve magamban sütöm le szemeim, kicsit ki is pirulok. Olyan ez, mint amikor eszedbe jut egy jó vicc, és akárhányszor ez megtörténik, nem tudod visszafojtani a nevetést. Percekkel utána sem. Jonathan és a perverz disznó gondolata egyszerre, felér egy ilyen viccel. A saját látványomra szelídül a mosolyom, jólesően csillannak meg a szemeim, ahogy beharapom alsó ajkam egy pillanatra. Másra vágyom. Oh nem, én pontosan tudom, hogy mire vágyom, azt is, hogy kire vágyom, hol, mikor, miként, és ez annyira előttem lebeg, hogy időm sincs másra koncentrálni. A saját elmémben megjelenik egy arc, sokkal tisztább, mint Adél arca, sőt, sokkal tisztább, mint Adél összes gondolata eddig. Göndör, barna haj, barna szemek. Festék és tusfürdő illat, dohánnyal keveredve. Megint kipirosodik az arcom, ahogy elveszem a tekintetem a lányról, lassan, ráérősen pillantok körbe a könyvtár sorai között. Nyelek. Annyira élesen van előttem, hogy most még az ő fejében felderengő arcot is háttérbe szorítja, így, ha felismerhetően fel is sejlik, szebben nem is maradhatnék le róla. Újra a szám elé emelem az öklöm, ahogy lesütve szemeim szusszanok egy nagyot, és a telefonom is előkotorom a zsebemből, ha már itt tartunk. A legtöbb esetben mindig fogad egy üzenet, ha ránézek a képernyőre, úgyhogy why not. Ki gondolta volna, hogy egyetlen gondolat ennyire ki fog libbenteni a hatalmas kutakodásmból? Csak remélni tudom, hogy Adél titokban nem egy profi legilimentor, de igazából nem is tudom, hogy miért nem akarom, hogy az legyen. Ha nem az egész iskola, de a kilencvenkilenc százaléka határozottan tudja. Megfordítom a lapom, és rajzolgatni kezdek rá, majd, amikor túl felismerhetőek kezdenek lenni a vonások, a legnagyobb lelki nyugalommal firkálom össze az arcot. Jeez. Úgy viselkedek mint egy tízéves kislány, aki szerelmes a bátyja legjobb haverjába. Gondolatban megforgatom a szemeim, majd megint Adélre pillantok.
Semmi.
Most vajon megszakadt a kapcsolat, vagy csak rájött, és szórakozik velem?
Utoljára módosította:Adrian Ivanorovics Black, 2018. március 7. 16:35
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Ónodi Adél
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 17
Összes hsz: 57
Írta: 2018. március 7. 17:00 | Link

Adrian


Először csak a résnyire nyitott ujjaim között pillantok át Adrianre, azonban később, mikor már leengedtem a kezeimet, és a tollat ismét felvettem, leplezetlenül kezdem figyelni őt.
Valami más lett. Megváltozott. Nemcsak az arca és a vonásai, nemcsak a mozdulatai, hanem az őt körbejáró energiák is.
Hm. Elmosolyodom, úgy, mint aki épp most döbbent rá valami fontosra. Mint aki ezekben a pillanatokban fedett fel egy sejtelmes titkot, és aki most jött rá arra, hogy két ember mennyire is hasonlíthat egymásra - a vágyaik tárgyától és az eszményektől függetlenül.
Kiszélesedő mosollyal sütöm le én is a szemem, és a tollam hegyét a pergamen jobb felső sarkába lejegyzett dátum mellé érintem. Nem vagyok zavarban, a melegség, ami a mellem tájékán erősödik, boldogságszerű. Árnyalatnyi habozás után aztán gömbölyded vonalkákat kezdek húzni, de a toll időközben úgy kiszáradt, hogy nem akar fogni. Ennek ellenére újra meg újra lerajzolom, a tollhegy követi a már ismert utat. A görbe kis szívecske, amit kanyarítottam, láthatatlan marad, mégis, sokkal mélyebben válik eggyé a papírral, mintha tintát használtam volna.
Ismét felnézek. Adrian sietve satírozza a lapját. Lassan pislogva figyelem őt, az arcomról semmit sem lehet leolvasni. Gondolataim kiüresedtek, a tér egyszerre nőtt meg és csökkent le.
Aztán megreccsen alattam a szék, ahogy kitolom magam alól, és az asztal szélén támaszkodva felállok. Nem nézek a fiúra, nem nézek másfele sem. Ujjaim súrolják az asztal lapját, ahogy elindulok felé.
- Adrian - szólítom meg, mikor a hozzá legközelebb eső széken helyet foglalok és keresztbe teszem a lábaim. Jobbommal felkönyöklök a fára, kezeimet finoman összefűzöm. Nem siettetem, türelmesen várok a válaszára, legyen az bármiféle, hangos vagy hangtalan. Megvárom, hogy rám emelje a tekintetét, hogy lássam, tudni akarja, miért jöttem közelebb hozzá. - Tudod, mi jár a fejemben?
Nem játszom vele. Egyébként sem tudok semmit a legilimentori tanulmányairól. Ez csupán egy szófordulat, valami, amit sokszor megkérdezek Fannitól is. Ő persze általában tudja a választ, de az más, hiszen mi hatéves korunk óta ismerjük egymást. A hangom nyugodt, a szemeim mosolyognak.
Utoljára módosította:Ónodi Adél, 2018. március 7. 17:02
Hozzászólásai ebben a témában
Adrian Ivanorovics Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2018. március 7. 17:18 | Link


~ legilimencia gyak., 2. szint

Részben elég rémisztő, hogy egyetlen jól irányzott gondolattal képes volt elterelni annyira a figyelmem, hogy észre vettem, mikor szivárogtam ki a gondolatai közül. Mindezt persze úgy, hogy nem is tud róla, legalábbis remélem, hogy nem is tud róla. A széklábak éles hangjára nem pillantok fel, ellenben nagyobb lelkesedéssel húzom fel-le a vonalakat, amíg már nem marad más, csak egy firkával elrejtett cigarettából felszálló halvány, fodrozódó füst. Szép munka. Tiszta déja vu. Így, Adél gondolatképei nélkül egészen csend van idebent. Megnyugtató csend, amire valamivel megkönnyebbülten szusszanok fel. Jobbommal felkönyökölök, megtámasztom ujjaimon a homlokom, ami halvány lüktetésbe kezdett az erőltetéstől. Addig is, balommal egy új firkába kezdek, ami ezúttal nem egy személy, annál lényegesen semlegesebb. Ugyan észlelem már csak az illatból is, hogy helyet foglalt mellettem, addig nem reagálok, amíg meg nem szólít. Akkor viszont az állam támasztom a kézfejemre, úgy pillantok a lányra.
- Hmmmmm - elgondolkodva húzom össze kicsit a homlokom. Nem kifejezetten nehéz így tenni, elvégre most kifejezetten tényleg nem tudom, mi jár a fejében. Azóta gondolhat spagettikre is, vagy a Van Gogh nevű fehér macskájára. - Egy elfogadható Felagundtól? - egy féloldalas mosollyal vetem fel az egyetlen tippem, ami a legtávolabb állhat a valóságtól. Ettől függetlenül még mindig eltalálhatom, mert mondom, bármi foroghat a fejében éppen, attól függetlenül, hogy az előbb még a titkos szerelmére gondolt. Aki most vagy tényleg titkos, vagy nem merte még bevallani magának, vagy megijedt attól, hogy szerelmes belé, és nem mer még gondolni sem rá. Én erre tippelnék, de csak képeket láttam, az érzések nem jöttek át ennyire egyértelműen.
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.
Ónodi Adél
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 17
Összes hsz: 57
Írta: 2018. március 8. 15:31 | Link

Adrian


Először a szemeim nyílnak nagyra és a világos szemöldököm íve húzódik magasabbra, ahogy a mosolygó ajkakról a fiú tekintetére vezetem a pillantásomat. Aztán, egy lélegzetvétellel később nevetni kezdek, a könyvtár szentségéhez méltatlan hangerővel, őszintén, látszólag mit sem törődve azokkal a sorstársakkal, akik néhány asztallal odébb homlokráncolva pillantanak felénk. Még a fejemet is hátrébb hajtom kicsit, és így, felemelt állal nézek el a feszült társaság felé. A vállaim rázkódnak, a szám elnyílik, és míg nekik szentelek pár rövidke másodpercet, arra gondolok, hogy eddig miért nem tudtam arról, hogy Adriannek ilyen jó humora van? Igaz, alig ismerem.
Széles mosollyal fordulok vissza felé, és összeszorított ajkakkal, mintegy megadva magam neki, finoman biccentek néhányat.
- Egy elfogadható Felagundtól... - ismétlem meg halkan a tippet, és franciakulcsra zárt kezeimet szabadon engedve, balommal Adrian összefirkált papírja felé nyúlok, és az egyik sarkát két ujjam közé véve kezdem morzsolgatni. Mindig ezt csinálom, egyszerű rossz szokás. A satírról Adrianre emelem a tekintetem. - Az alighanem csodaszámba menne, de jövő héten kiderül, és utána elmondom, léteznek-e vagy sem. Csodák.
Léteznek. Habár soha nem beszélek Istenről, hitről és nem e világi megtapasztalásokról, és az is igaz, hogy mikor utoljára szóba került a gondolatok ereje, ahelyett, hogy kiveséztük volna a témát, inkább rávettem Fannit a lakás kitakarítására. De tudom, hogy léteznek. Mert, ha nem így van, akkor... elvesztem. Közel s távol. A sötét szempár ismét beékeli magát a gondolataim közé, de most nem engedek neki. Nyelek egyet, de mielőtt újra megszólalnék, köhintek és beszívom kiszáradt ajkaimat.
- Arra gondoltam, hogy hány olyan háztársunk van, akikkel nap, mint nap találkozunk, akikkel együtt ebédelünk a nagyteremben vagy közösen megyünk órára, és persze beszélgetünk közben, de... valahogy mégsem tudunk róluk semmi jelentőségteljeset. Úgy értem, ami igazán ők lennének. Az igazán fontos dolgokat - mondom, és bár a gondolat elején még hadarok, az utolsó szavakhoz érve már egészen lassan kerekítem a hangokat. A hangszínem is változik, az ereje gyengül, halkabbá és törékenyebbé válik.
Az ujjaim között felforrósodik a lap sarka, tekintetem rásütöm, újabbat nyelek. Fogalmam sincs arról, hogy Adrian mit vesz ki a szavaimból, hogy jelent-e neki bármit, amit mondtam. De a szempár ott van, előttem feketéllik, engem néz és mosolyog. A szívem úgy dobog, mintha csak most ébredt volna rá, mit jelent az élet.
Hozzászólásai ebben a témában
Adrian Ivanorovics Black
INAKTÍV


cigarette daydream
offline
RPG hsz: 403
Összes hsz: 2893
Írta: 2018. március 11. 13:17 | Link


~ legilimencia gyak., 2. szint

Elmosolyodva emelem meg szemöldököm a felszakadó nevetésre. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni neki, de végül is miért ne lehetett volna vicces. Bár én nem nevettem volna. Mondjuk én amúgy is olyan dolgokon nevetek, amiért a már kijelölt helyem van a pokolban, és úgy hívják, hogy trón. A szemem sarkából vetek egy pillantást azokra, akiknek szintén kijár Adél nevetéséből, majd bocsánatkérően megvonom a vállam, amolyan én nem ismerem ezt az embert stílusban.
- Szerintem vannak. Miért ne lehetnének? - megvonogatom megint a vállaim. Mindenkinek megvannak a maga kis csodái, úgyis mindenki másképp határozza ezt meg, ebből adódóan meg másban is látja. Nekem is vannak. És ahogy láttam, neki is megvannak a sajátjai. Magamban vállat vonok a gondolatra. Nap mint nap találkozunk velük, nem kell olyan nagy felhajtást verni pár kis csodácska köré.
Továbbra is az arcát kémlelve hallgatom végig a gondolatmenetét. Néha lepillantok a lapra, ahogy újra mozogni kezd kezemben a toll, kusza vonalakat hagyva maga után. Persze, figyelek rá, látszik az arcomon is, hogy inkább a mondandójára koncentrálok, mint a kék mintákra.
- Mi juttatott ehhez a gondolathoz? - kicsit összevonva szemöldököm pillantok fel rá, ahogy épp egy hurkon húzom át a tintát. Most úgy érzem magam, mint egy pszichológus. Miért gondoltál erre? Hogy jutottál ide? Hogy érzed magad ettől? Megfordítva megint a tollat ujjaim között emelem meg fejem, hogy ismét felé forduljak.
- Csak nem rólam? - halványan elmosolyodok. Nincs semmi rosszindulat vagy sértettség a hangomban, csak maga a kérdés, egyszerű valójában. Tudom, hogy nem vagyunk öribarik, valószínűleg nem is leszünk, legalábbis én nem vagyok az a személy, aki majd kifesti a körmét, és pletykapartit rendez vele. De ez nem is jelenti azt, hogy feltétlen rossz kapcsolatot akarok vele ápolni. Én egyszerűen csak így létezek.
Hozzászólásai ebben a témában

Since you’re going back to hell you might as well get used to it.

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumA kastély - Nyugati szárnyElső emelet