Evelin

 Egyik diákommal volt egy komoly beszélgetésem és nem hagy nyugodni, hogy eltévesztettem egy mitológiai adatot Aioloszról. Eljöttem hát a könyvtárba megbüntetni magamat a görögökről szólok könyvek sokaságának átolvasására.
 Sokan emlegetik az ő mitológiájukat Európa kulturális bölcsőjeként. Véleményem szerint azonban mind a kelták, mind az őket megelőző népek is rendelkeztek az általuk birtokolt tudással. Minden esetre most nemezt a hipotézisemet jöttem alátámasztani avagy megcáfolni, hanem tovább mélyíteni a megbízhatatlannak vélt tudásomat, ami ezúttal csúfosan cserben hagyott.
 Az egyik polcsor mentén meglátok egy lányt aki a könyvek között válogat. Épp visszatesz egyet és levesz egy következőt. Nem leskelődöm tovább megkeresem amiért jöttem. Három könyvet találtam számomra hasznosnak ezekkel indulok vissza. Az imént látott lány újabb könyvet tesz vissza és egy másikat vesz le. Úgy látom nem igazán tudja miért jött pontosan. Avagy tudja, de nem tud eligazodni ezeken a fránya könyvtárakon. Nem csodálkoznék rajta...
 Az imént említett három könyvvel hónom alatt elindulok a lány asztalához. Eleinte csak neki fogok az olvasásnak, nem akarok kellemetlenkedni, de kíváncsi természetem nem hagy megállni, hogy kérdezgessek.
 -Szia! Remélem nem haragszol, hogy idejöttem. Nem akarlak zavarni az olvasásban, csak gondoltam megkérdezem mit olvasol. - szegény lány nem is sejti miféle messzemenő következtetéseket vonok majd egyetlen ártatlan választás végett.
 

Miközben olvasgatok, valami zajt hallok. Valaki éppen erre sétál. Na, mindegy nem foglalkozok vele. Olvasok tovább. Vagyis próbálok. Hirtelen valaki rámköszönt. Bevallom egy kicsit megijedtem, erre nem számítottam volna. Hirtelen becsuktam a könyvet. Egyépként amikor rájöttem, hogy az egyik tanárral van dolgom, megörültem. Remélem őt nem borítom ki. Egy tanárt már sikerült. Még egyet nem szeretnék. Azért már kár lenne. Meg végre ismerkedhetek egy tanárral is.
- Dehogy is zavar. Kifejezetten boldoggátesz, hogy itt van. Legalább van társaságom. Valami gyógynövényes könyvet vettem le már megint. Számomra nincs már benne semmi újdonság. Esetleg tudna ajánlani valamit? Szivesen meghallgatom.
Félrecsúsztattam a már úgyis becsukott könyvet. Kényelmesebben elhelyezkedtem a széken.
- Tudom, hogy egy kicsit beszédes vagyok, de kérem ne haragudjon ezért, mentségemre szóljon, hogy az utóbbi napokban lettem ilyen. Elméletben.
Mérget vettem volna arra, hogy öt percnél nem húzza velem tovább. Végülis ki tudja, talán ő elnézőbb tanár mint a többi. Folalmam sincs, még nem ismerem. Remélem, most lesz alkalmam megismerni.

Ez a kis manó, ez egy igazi tünemény. Nála barátságosabb lényt még nem láttam. Imádom a manókat. Elvégre vele találkoztam először közülük. Na, sebaj. Igaza van, nekem tanulni kéne, neki pedig a munkáját végezni. Az ablakok épek. Mostmár nincs itt semmi dolga. Hagyom had menjen a dolgára. Nem zavarom tovább, bármenyire is szivesen tenném.
- Na, jó. Menj az utadra, de vigyázz magadra. Ha segítség kell, szólj nyugottan. Neked bármit. Örülök, hogy megismertelek.
Amikor a mondandóm végére értem, vettem egy nagy levegőt, mert mint szokásomhoz híven mindent egy szuszra mondok el. Kissé szomorkásan de elengedtem a kis manót. Levettem egy könyvet a polcról és kinyitottam. Utána olvasni kezdtem. Kissé unalmas volt. Na, sebaj ezt is muszáj megcsinálni. Ezt a napot nem fogom egy hamar elfelejtemi. Ebben már biztos vagyok. És a beszélgetésünknek a legfontosabb része az, hogy mint megtugtam a manókat ne kínálgassam csokival. Az embereknél viszont beválik. Na, ezen még rágódni fogok egy darabig.

David

A terelőlány figyelmesen hallgatta David lelkes monológját és kérdéseit. Rég találkozott ennyire izgatott újonccal, és bár ő maga valahogy kinőtt már ebből, örült, hogy vannak, akik még ennyire tudnak örülni minden apróságnak.
- Többnyire kalandregényeket - válaszolta Leila, mikor a fiú rákérdezett, hogy mégis milyen szépirodalmat olvas. Biztatóan rávigyorgott, amikor bevallotta, hogy egy kicsit tud repülni. Legalább van valamilyen alap, amivel dolgozhatok. Ezután a levitás társa újabb kérdésekkel bombázta, a lány pedig igyekezett sorban válaszolni rájuk.
- Szeretnék leszerződtetni egy klubhoz, igen. De ha nem jönne össze, akkor Amerikába mennék kviddics tehetséggondozói szakra.
A lány Chicagóból származott, és amióta a szüleivel elköltöztek Magyarországra, nem járt Amerikában. Ezért gondolt arra, hogy a tanulmányait egy illinois-i varázslóiskolában folytatná, és újra megismerkedne Chicagóval. Nem sokra emlékezett belőle, csak a házukra, amelynek egyik szobáját az ötödik születésnapján lilává varázsolta.
Nevetve bólintott David poénjára, miszerint a szőkeség elvesztette az időérzékét alvás közben, mert valóban így történt. Megrázta a fejét, amikor a levitás megkérdezte, szüksége van-e egy könyvre, és türelmesen megvárta, amíg visszatért a könyvespolcok közül.
- Nem vagyok fáradt, csak képes vagyok váratlanul elaludni bárhol, még ha nem is érzem magam álmosnak előtte. Narkolepsziának hívják, állítólag betegség, de nem igazán tudok tenni ellene semmit - vonta meg a vállát a kék. Elég zavaró tudott lenni bizonyos helyzetekben, de már hozzászokott.
Kényelmesen feltette a lábait egy mellette lévő székre, és amíg David a rúnatannal foglalkozott, ő tovább olvasta a vicckönyvét. Néha fel-felnevetett, és megmutatta a srácnak a kedvenceit, de igyekezett nem zavarni őt túlságosan. Lám, valaki tanulni is képes a könyvtárban, vele ellentétben.
- Igen, a tavaly még játszottam. Terelő vagyok - mosolyodott el a fiú kérdésére. Kivételesen büszke volt a posztjára, mert elsős kora óta ugyanazon játszott, és annak idején nem sok 14 éves terelőlány volt a világon. Azóta meg is erősödött, és bebizonyította, hogy egy törékeny lányból is válhat erős terelő, kellő munkával és odaadással.
Amikor David szólt neki, hogy lassan megy lefeküdni, Leila is ráeszmélt, hogy a könyvtár hamarosan bezár. Nagyot nyújtózkodva felállt, és ránézett a társára.
- Persze, hogy jövök - bólintott. - Most a Levitába mész, igaz? Jövök én is, bár szerintem én a klubhelyiségben fogok még maradni egy ideig.
Barátságosan belekarolt a srácba, és elment vele egészen a Levita toronyig. Nem sok újoncot ismert, de úgy tűnt, David kitűnő utánpótlás lesz, amikor ő elballag. Ha sikerül végre idén elballagnia.

Amira

A mai nap nagyon húzós volt. Reggel korán keltem és körbefutottam a birtokot 2x. Utána a faluban voltam, vásároltam egy új pálcatokot, és néhány zoknit is, mert azokat otthon felejtettem. Nem az a tuti pamut, amit otthon lehet kapni, de megteszi. Csutakosan értem vissza a kastélyba délben, vettem egy hosszú zuhanyt, aztán leültem az ágyra, és tanulni kezdtem. Nem tudok visszaszokni az órákra beüléshez, 2 évig magántanuló voltam, és tökéletesen jól elvoltam azzal.  Körülbelül egy-két órát tanultam egyhuzamban, aztán újra lementem a faluba, és vettem egy képkeretet, meg a bagolypostára is ellátogattam. Bekereteztem a közös képünket Jace-szel, és kitettem az éjjeli szekrényre. Így kicsit olyan, mintha velem lenne. Nekidőltem az ablakpárkánynak, és felbontottam a csomagot, amit a postán felvettem. Volt benne egy becsomagolt kis dolog, ami ajándéknak tűnt, meg egy levél. A feladója Stella volt. Izomból az ágyhoz csaptam a levelet, megragadtam a hajam és a fejem, és tettem két kört erőltetett menetben a szobában. Legalább 5 perc volt, mire rá tudtam magam venni, hogy felbontsam a levelét. Kicsi parfümmel átitatott papírra volt írva, rövid volt, és lényegre törő.
Dear Bentley,
Jace and I both miss you. I have to tell you, I kinda lied to you when I said he isn’t yours, I probably should’ve said chances are he isn’t yours. Please come back, so we can find out. I don’t care about anyone else, only you. And I want you to raise this child with me. And sorry for everything i’ve said.
Love, Stella
A kis csomagban volt még egy kép Jace-ről, és az egyik kis zoknija is. Összegyűrtem a levelet, miután elolvastam. Egyáltalán nem akartam Stella-val semmilyen kapcsolatot, de hogy most újra hiteget engem, megőrjít. Miért van az, hogy az anyák kapják a gyereket, ha két pár szétmegy és nem házasok? Semmim nincs, amit mondhatnék a bíróságon, Stella se nem részeges, és nem dolgozik a sarkon sem… legalábbis papíron nem. Plusz elvileg Jace nem is az enyém. Túl bonyolult volt ez nekem. Hülye muglik. Egy pálca kéne és mindent elintéznék. Teljes erőmből a falba vertem, aztán még 20 percig sajnáltam a jobb öklöm. Jó kis Bentley-féle megoldás volt…
Túlságosan felbosszantottam magam, hogy egy helyben maradjak. Egy írólapot kerestem, hogy válaszoljak Stella-nak egy kicsit sem kedves hangvételű levélben. Egyet sem találtam, ezért szét akartam tépni a könyvem, és az egyik lapjára írni, amin csak félig van írás, de egy olyan lapot sem találtam. Lefutottam a könyvtárba, és kedvem lett volna felborogatni az egészet, de inkább egy eldugott sarokba mentem, és elkezdtem keresni egy ilyen könyvet. Már mindent tudtam, hogy mit fogok neki írni.

Bentley
Kinézet

Jó ideje nem köti le a tanulás Mirát, a legtöbb idejét elveszik a gyerekek. Narancs, a házimanójuk főz, takarít, és mindent megcsinál, de azért az ikrek, akik ketten sírnak, kettejüknek fáj a hasa, kemény dió így is. Ebből adódóan Mira örül, ha marad egy kis ideje magára, és a választott tárgyaira, meg a lemaradások pótlására. Hálás Kristófnak ha átveszi néha az éjszaka melót - ami már csak egyszer van éjjelenként -, de nem várhatja el, hogy párja mindenre figyeljen a lehető legjobban. A kviddics, és a tanulás fontos, de legalább az estéket együtt töltik családként.
Az esküvő után még nászúton sem voltak, pedig rájuk férne egy jó pihenés, ami az utóbbi két évben nem nagyon volt. Nem nagyon...szinte semmi.
Végre adódott egy kora este, mikor a fiatal nő elmondhatta, hogy a házban minden rendben van, és Kristóf nem marad egyedül a kölykökkel. Valentin keresztszülei, Michelle és Mihael voltak olyan drágák, és beugrottak, hogy egy kicsit "kényeztessék" keresztfiukat, és a tesóját. Domi keresztszülei az utóbbi napokban nem voltak látogatóban, amit Mira teljes mértékig meg is ért. Alinak ott van Daniel meg Nóri, Dominak meg a suli, meg a saját kis élete.
Szóval így, hogy volt egy szabad estéje, szépen kicsinosította magát - hűen önmagához -, és felsétált a kastélyba, a vállán hordozva súlyos táskáját, melyben jegyzetek voltak, és ehhez kellettek neki friss információk, amikért a könyvtárba ment.
Végigtipegett a részlegeken, vagy öt percig azt sem tudta, hogy álljon neki a keresésnek. Végül úgy döntött, mindent körbejár, a könyvtár úgyis szinte üres volt. Néhányan olvastak az asztaloknál, és kész, vége.
Ahogy sétált a könyvek között, kezében egy vastag összefűzött pennarakattal, szinte kővé dermedve pillantott meg egy ismerős alakot...
- Bentley? - kérdezte döbbenten, majd megköszörülte torkát. - Te, itt? - biztos volt benne, hogy nem szellemet lát, és nem is mást titulált neki.

Amira, aki Mira

Miután felborogattam legalább egy tucat polc könyvet, kezdtem megnyugodni. Hova lett a személyiségem, hova lett a vicces és barátságos Bentley? Megőrültem volna? Kéne beszéljek valakivel, aki segíthet? Kivel? Itt vagy mindenki furcsán néz rám, vagy azt se tudja ki vagyok. Mikor már fél órája csendben borogattam és rugdostam a könyveket, leültem a kupac közepére, és a kezembe vettem egy könyvet az OMSZ-ről. Kicsit el is kalandoztak a gondolataim Jace-ről, ahogy beleolvastam a könyvbe. Minden egyes lap után tudat alatt egyre inkább győzködtem magam, hogy nem válaszolok Stella-nak, de a következő lehetőségemmel hazautazom, és megcsináltatom azt a tesztet. Menekülhet a világból is, ha Jace az enyém. Én el tudok menekülni a világból Jace-szel, ő nem. Itt van nekem a Bagolykő… Már minden lejátszódott a fejemben, hogy mit és hogyan tennék, de aztán kupán vágott a gondolat, hogy ez egyáltalán nem is biztos. Sőt. Az OMSZ-es könyvben a nagyanyám minden második oldalon ott volt, találtam róla egy képet is. Kitéptem és mikor már épp készültem volna zsebre vágni, valaki megzavart. Akkora tűsarkak voltak rajta, hogy nem tudom hogy nem hallottam a lépteit. Összerezzentem, hirtelen azt hittem hogy a könyvtáros épp most akar nekem egy hatalmas fejmosást adni, aztán megláttam az ismerős szempárt.
-    Amira?! – a kérdésre egy nagyon hasonló kérdéssel válaszoltam, és zsebre vágtam a gyűrött képet a kezemben. A kis zoknicskát, ami mellettem trónolt a könyvkupacon pedig gyorsan a mellényzsebembe raktam, hátha nem vette még észre. – Visszatértem, igen. – vettem kicsit komolyabbra a szót, majd tűszúrásokként beugrottak a közös emlékeink. Tudtam, hogy férje van és gyerekei. A sors iróniája. Megráztam a fejem, felálltam, és kezet nyújtottam neki. – Hátsófertály és lábügyileg nem nagyon változtál. – mosolyogtam.

Parammparamm Belle és Tilda, hadd szóljon  :3

Tildu és Alexizzant

Bentley

A sors iróniája, hogy mikor fontos dolga van az embernek, akkor fut össze ismerősökkel, vagy olyan idegenekkel, akikkel aztán lesz valami dolga. Mira bő ismeretségi köréből nem nehéz olyat találni, aki megér két percet.
Bentley jelenléte nagyon meglepte. A srác sokat változott, de kisfiús vonásai nem tűntek el, még mindig jellegzetesek voltak. Hozzá képest Amira rengeteget változott, főleg a terhesség miatt. Na nem úgy, nem növesztett pocakot, és nem jár slamposan, csak formásabb lett.
- Te meg...férfiasodsz. Már látok is egy szőrszálat az álladon - összeszűkítette szemeit, úgy nézte pár másodpercig, majd elvigyorodott. Nem tudta, mit is mondjon, vagy kérdezzen, nem váltak éppen a legszebben el, sőt, igazából rendes búcsú sem volt.
- Visszajöttél a suliba? - kérdezte kíváncsian. Lassan odébb lépett, és a polcról kivett egy vastagabb enciklopédiát. Sárkányok nagykönyve Végre megtalálta, amit keresett. Átfutotta a tartalomjegyzéket, majd visszanézett Bentleyre, közben pedig helyet foglalt a kis puffoknál, szépen kipakolva az asztalra.
- Muszáj jegyzetelnem, míg van ki vigyázzon az ikrekre... - adta a választ egy fel nem tett kérdésre kissé mérgesen. Utálja ezt, hogy meg van kötve a keze, de igazából nem bánja, hisz otthon élete három férfija várja. Kristóf, Valentin és Domi.
Percekig el volt merülve a jegyzeteiben, aztán tekintete a srácra vándorolt. Szája szegletében mosoly bujkált.
- Mit csinálsz, amihez ki kellett tépned egy lapot az iskola könyvéből?

Akkoris Amira

Méregettem 1-2 percig a lányt, de nem azzal a csajozós méregetéssel. Nagyon megváltozott. Nem azt mondom, hogy megöregedett, de azokat a pajkos arcvonásait már nem igazán véltem fellelni. Hiába, az anyák megváltoznak. Leszámítva, ha Stella-ról van szó. Ő ugyanolyan hülye, mint azelőtt.
- Na ne már! Pedig mindent megteszek, hogy eltüntessem őket. – vigyorogtam, és megsimogattam az állam. Tényleg rám férne már egy borotválkozás. Leült egy puffra, én meg mellé vetettem magam, kényelmesen elhelyezkedtem, és hátrabillentettem a fejem. Kicsit elfáradtam a buldózermódjára könyvtár szétrombolásba. Odapillantottam, hogy mit olvas, valami sárkányos cucc volt.
- Nem úgy tűnök, mint aki itt van? – vigyorogtam rá gúnyosan. Amikor megemlítette az ikreit, akarva akaratlanul beugrott Jace arca. Hiába nem akartam ennek nagy jelét mutatni, megráztam egy kicsit a fejem, hogy elhessegessem a gondolatokat.
- Áh, ikrek? – mosolyogtam. Pontosan tudtam, hogy ikrei vannak, de itt volt az ideje egy kis kekeckedésnek, túl sokáig voltunk komolyak, ahhoz képest hogy Amiráról van szó. Legalább 3 percig. – Őszintén szólva, tudva amit tudok, el nem képzeltem volna, hogy belőled kifér egy gyerek. Nem hogy kettő. – kicsit kinyújtottam a nyelvem és újra elővettem a gúnyos vigyorom.
- Elfogyott a cigipapír. – adtam neki egy elég kétértelmű választ, gondolhatja azt is, hogy tényleg, meg azt is, hogy megint csak kekeckedek vele. Nm mondhatom el az igazat, az családi titok.

Nagy L. Anita

Közelednek a vizsgák, és ezt nem csak én érzem, hanem azt hiszem mindenki más is. Egyre többször akadok tanuló diákcsoportokba és egyre nehezebb nyugodt helyet találni, hogy az ember tanulhasson egy kicsit.
Az utolsó reményem a könyvtár, mert Tildát ismerve, ő figyel a rendre és nem hagyja, hogy bárki is hangoskodjon. Most sem kell csalódnom, ahogy belépek síri csend fogad, csak egy-egy könyv lapjainak suhogása hallatszik, majd az egyik sarokból, ahogy a polcok közt haladok halk suttogás.
Mosolyra húzom a számat, megtaláltam a megfelelő helyet a rúnatan házim megírásához. Már csak a rúnaszótárt kell megkeresnem, meg pár másik könyvet, ami a témába vág, aztán kell egy asztal és tanulhatok is.
Szerencsére a rúnatanos könyvek mind egy helyen vannak, így könnyen ki tudom választani a nekem szükségeseket, és egy kisebb kupaccal felpakolva sietek a legközelebbi asztalig. Az asztaloknál elég sokan ülnek, ám az egyiknél egy ismerős Levitás arcot találok. Bár korábban nem beszélgettem a lánnyal, többször láttam a klubhelyiségbe, és ha jól sejtem elsős-másodikos lehet. Mellé lépek, leteszem a könyveimet, és halkan megszólítom.
- Szia! Nem baj, ha ideülök? - pislogok le rá, miközben megigazítom a taláromat. Délután van, és még nem jártam a klubhelyiségben, de amúgy is furán néznének rám, ha már levettem volna az egyenruhát. Így viszont tökéletesen látszik, hogy én is levitás vagyok. Mondjuk, kétlem, hogy ő ne látott volna korábban. Na mindegy. Ha rábólint, hogy ideüljek, akkor kihúzom a széket, és leülök, majd a jobb kezem köszönésre nyújtom.
- Amúgy Bálint vagyok! Te mit tanulsz? - érdeklődöm, még mindig halkan, talán nem küld el rögtön. Nem szeretném zavarni, de ki tudja, még segíthetünk is egymásnak.

Niki
öltözet





Ritkán fordul elő, de Chuck-ot újabban nosztalgikus hangulat gyötri. Mióta visszatért, egyszer vetemedett arra, hogy besétáljon a kastély falai közé. Úgy érzi, hogy ez egy korszak volt, ami lezárult. Jobb bent tartani azt, ami odavaló, és nem kellene kiengedni, mert abból csak baj lehet. Közben egyébként ugyanúgy éli a hétköznapjait, mint eddig, csak ez is helyet foglal a gondolatai között a kispadon. A mai nap sem különbözik semmivel a többitől. Úgyis mondhatjuk, hogy ez egy "üres" nap, mert ma nem adott órát, és egyéb dolga sem akadt eddig. Szóval a szokásos dolgok: reggeli korán kelés után edzés, futás, zuhanyzás és egy jó reggeli. Bearanyozza a napot. A mai napon délelőtt kiolvasta az utolsó könyvét is, amit otthon talált. Ezután az udvaron szórakozott egy sort a tuják lemetszésével, mert azért bevallhatja magának, hogy jól néz ki meg minden, de néha azért méretre kell vágni, egységesen. Amikor végez, leül a fűbe, mint egy kisfiú és bámul maga elé; egy kicsit azért elfáradt. De hamar feltápászkodik, mert még a házban is van dolga. Közben egy kicsit meg is izzad, de nem érdekli, majd utána letusol. Lemegy az alagsorba, mert a dobszobát akarja átalakítani egy kicsit, meg kitakarítani. Milyen mozgalmas felnőtt lett ebből a Chuck-ból, talán kezd benőni a feje lágya? Azért ne hamarkodjunk el semmit, mert megbánhatjuk...
Megkönnyebbülve dől el az ágyán a megváltó fürdés után, ilyenkor édes ám a pihenés. De csak fekszik, nem bír aludni. Lehet, hogy nem elhanyagolható tényező az, hogy délután négy óra van, és ilyenkor nem igazán szokott aludni. Szóval inkább felkel reményt vesztve és az étkező felé veszi az irányt. Igencsak megéhezett a fárasztó munka után. Jól esne valami kaja. Ennek megfelelően összeüt valamit, ami szemnek-szájnak ingere, önt egy kis limonádét egy pohárba, és az étkezőasztalnál ülve elmélkedik magában. Milyen ironikus, hogy mindene megvan, semmiben nem szenved hiányt és mégis olyan egyedül van, hogy fel nem lehet fogni. Nem tud mit csinálni, ő is tudja, hogy ez így van, keserédesen mosolyogni tud csak rá egyet.
Nem tud ellenállni, muszáj elmennie a kastélyba. Nem talált ki semmi más elfoglaltságot estére, és csak ez maradt most, úgy érzi. Úgyis kell pár könyv, amit kikölcsönözhet a suli könyvtárából. Aztán szépen visszaviszi, mint a mesékben, hacsak el nem felejti. Felöltözik, aztán kilép az ajtón. Reméli, hogy este nyolckori indulással nyitva lesz a kastély és be tud jutni. Régebben simán megcsinált bármit, reméli, hogy azóta nem volt semmi változtatás a házirendben. Bár, nem az a típusú gyerek, akit bármi is érdekelne.
Szépen, komótosan sétál a bűbájos lépcsőfordulókon felfelé, és az első emeleten le is fordul a mellékfolyosóra. Azért annyira nem régen járt ide, hogy ne emlékezzen arra, hogy mi hol található. Átmászik a portré által "őrzött" bejáraton, és rögtön elő is ugranak elméjében az emlékek. Jók is, rosszak is. Ahogy halad, majdnem mindenhez tud fűzni magában emléket, ettől szép ez az egész. Egyszerűen csak lehuppan az egyik könyvespolc előtti könyöklőhöz, ahova még pár széket is mellékeltek a diákságnak. Elkezd nézelődni, de nem talál semmi érdekeset, egyelőre.

Chuck
Ma


Borzalmasan aludtam. Azt hiszem még hozzá kell szoknom, hogy nem az otthoni, hatalmas pihe puha ágyamban alszom és ébredek is fel. Mikor feltápászkodtam az ágyamból, önkéntelenül is ellenőriztem tekintetemmel a vásznaimat és az ecseteimet. Ez már egy amolyan berögződés nálam, hiszen otthon is ezt csináltam, mindenféle ok nélkül. Ebből is látszik, hogy nagyon fontosak nekem, és féltem őket. Hamar rendbe szedtem magamat, odakint szépen sütött a nap, így ennek megfelelően öltöztem fel. Készen álltam szembe nézni a mai nappal is.
Egész nap csak bóklásztam, semmi konkrét ötletem nem volt afelől, hogy mit is kellene kezdenem magammal. Megfordult még az is a fejemben, hogy lemegyek a klubbhelyiségünkbe, hátha találok ott valakit és szóba elegyedek vele, de még nem éreztem magamat elég bátornak ahhoz. Mindent a maga idejében. A folyosókon sétálgatva élveztem a furcsábbnál furcsább pillantásokat amik rám vetődtek. Rövid nadrágban voltam, amiatt pedig mindkét lábamon láthatóvá váltak az én kis szépséges műalkotásaim. Minden egyes tetoválásom az egyik festményem, igen, ezt kevesen tudják. Nem foglalkoztam a megvető pillantásokkal, hiszen büszke vagyok arra aki vagyok, és ahogyan kinézek. Ettől leszek különleges. Mindig is szerettem kilógni a sorból. Pár perc céltalan sétálgatás után megtorpantam egy hatalmas, barna ajtó előtt. Könyvtár. Éreztem a lelkemben valami féle tüzet, és izgalmat, mikor elolvastam az ajtó feletti kis feliratot. Mostanában időm nem volt arra, hogy leüljek és élvezzek egy jó könyvet. Nagyon hiányzik is. Benyitottam, majd halk léptekkel haladtam egyre beljebb és beljebb. Azt hittem mentem elájulok mikor a szemem elé több tíz könyvespolc tárult, és mindegyikük tömve volt jobbnál jobb könyvekkel. Nekem ez a mennyország. Majdnem elsétáltam a könyvtár legvégére, mikor befordultam az egyik sorba, és csak felfelé néztem, hátha találok valami érdekeset. Nem figyeltem az orrom elé, szinte sose szoktam ezért is majdnem hasra estem egy székben, amin "szerencsémre" még ült is valaki. Mikor észbe kaptam, arcomon biztosan észrevehető volt a meglepődöttség, meg talán egy kis ijedtség is.
- Te jó ég, ne haragudj! Mondtam, majd mikor már kezdtem visszatérni, és fel is dolgozni, hogy mi történt a széken ülő személyre pillantottam. Szememet először a tetoválásai szúrták ki, azonnal megtetszettek. Majd ahogy egyre jobban végignéztem rajtuk, ismerőssé kezdett válni. Már láttak ezeket a tetoválásokat, bárhol felismerném őket. A ruha, a teste majd végül mikor az illető arcára pillantottam, ismét elfogott egy kis szédülés, és féltem, hogy mentem elájulok. Széles vigyor húzódott az arcomra, alig hittem a szememnek, kellett pár perc míg megemésztem a dolgokat.
- Chuck?! Ez tényleg Te vagy? Kérdeztem, bár kissé furcsán hangozhatott, de remélem elnézi neki. Tudja milyen kis dilis tudok néha lenni. Arcomról nem hervadt le a mosoly, ebben a pillanatban szerintem semmi se tudta volna azt onnan levakarni. Ezer éve nem láttam már őt, sőt, nem is hallottam már felőle! Szégyellem is magamat kicsit amiatt, mert annyi időm nem volt, hogy fogjak egy papírt meg egy pennát és írjak neki pár sort, hogy él-e még, vagy sem. Azt hiszem ez a sors keze, hogy ezt most személyesen bepótoljam.

Niki




Egy jó ideje küzd azzal, hogy végre bemerészkedjen a kastély falai közé. A suli hivatalos területeire szokott járkálni; például játszótér, sétányok, rét. De ez nem ugyanaz. A kastélynak rengeteg pontjához tud valami emléket fűzni, az már részletkérdés, hogy pozitívat-e, vagy sem. A nagy sulikerülésnek nagyjából az a kiváltó oka, hogy amíg ide járt, egészen más ember volt. Mély depresszió, hányinger az emberektől, folyamatos borúlátás jellemezte az életét. Még mindig vannak visszatérő elemek az életében, de már kezdi otthagyni a dolgot. Úgy gondolta, jobb a suliban hagyni, ami megfertőzte, inkább nem kockáztat. És most mégis a könyvtárban ül, nem is könyvekkel foglalkozik, hanem a rengeteg emlék járja át az elméjét és testét egyaránt, ami most tört fel benne a körülötte lévő dolgok hatására. Kicsit fel is áll, utána az ablakhoz sétál, amit kinyit résnyire, hogy ne ezt a poshadt levegőt kelljen szagolnia. Biztos volt benne, hogy ez az, ami nem változhat. A könyvtár nyirkos, állott szaga. Igazából talán jobb is így, mert ennek is megvan a maga varázsa. Biztosan van, aki szereti. Chuck el sem tudja képzelni, hogy ez hogyan lehetséges, de majdnem 100%-ig biztos benne, hogy létezik olyan ember, aki ezt szereti. Kinéz az ablakon és egy kicsit elmélázik a gondtalan diákok látványán, akik egymást szórakoztatják a szabadban önfeledten, vagy csak éppen beszélgetnek. Mostanában ezt is nagyon tudja irigyelni. Csak akkor kell beszélnie, ha órát az valamelyik babnak; tényleg teljesen egyedül érzi magát.
Amikor kiheveri a dolgot, szép lassú léptekkel visszamászik a legutóbb elfoglalt székhez, amit nem foglalt el senki előle. Ki tette volna ezt? Jó időnk van, mindenki kint "lóg" a "barátaival". Na mindegy, ne legyünk keserédesek, Chuck-nak nem jöttek össze a dolgok. Nagyon úgy tűnik. Mély egyetértéssel könyököl végig a valamikor bőven a születése előtt összetákolt könyöklőn, majd ráhajtja karjaira a fejét. Kicsit rosszul érzi magát, nem is tudja, hogy pontosan mit várt a sulitól, de azt tudja, hogy valami extrát, valamit, ami felborítja az eddigi kis kényelmes életét...
Hirtelen valami olyan történik, amit már lassan megszokhatna, mert már sokszor eljátszották vele. De hát ez van, az ilyen balesetekre nem lehet felkészülni, ugyanis már megint nekimentek. Pontosabban a székének, ami majdnem felborult. Hát felborult volna, ha hősünk nem ül, vagyis fekszik a segítségével. És ilyenkor következne az, hogy az izom kétszer nehezebb, mint a zsír. Szokták mondani, de Chuck nem ilyen, ő inkább csendesen izmos.
- Miért nem lehet legalább egyszer odafigyelni?! - méltatlankodik reménytelenül, de annyira már nem is érdekli a dolog. Közben azért úgy dönt, hogy csak megnézi ki támadta meg. Természetesen a cipőjétől kezdni, mert végig lefelé bámult -igaz, csukott szemmel-; hamar észleli, hogy ez bizony megint egy nőnemű életforma. Amint felfelé halad a tekintete, akaratlanul is összeráncolja a szemöldökét, mert ez a láb páros bizony nagyon ismerős neki. De elképzelhető, hogy csak a gyönyörű tetoválások miatt. Közben felfelé halad és ez egész test olyan ismerős, meg a hajszín is. Már látta valahol... Úristen, elérkezett a hölgy arcához. Eléggé meglepődik, kicsit olyan fejet vág, mint aki szellemet, vagy szörnyeteget lát, de nem azért, mert nem tetszik neki, amit lát -nagyon is-, de eljutott odáig, hogy villámgyorsan felismerje.
- Niki?! - nem is tud mit mondani hirtelen, csak feláll a székről, majd egy kicsit arrébb rúgja a lábával a fatákolmányt és közelebb lép a lányhoz. Hirtelen nem tudja, hogy mit tegyen. Hogy félbeszakadt ez a dolog is. Mintha csak elvágták volna egy ollóval azt a szálat, amin ez az egész kapcsolat futott. Aztán Chuck úgy dönt, hogy lassan közelebb lép még egy kicsit és megöleli a lányt.
- Ne haragudj rám, hogy nem kerestelek - nyilván kétoldalú a dolog, de ő a férfi és neki kellett volna keresnie őt. Pedig tartották a kapcsolatot, és mégis, milyen hirtelen lett vége mindennek. közben halkan zárójelbe lehet tenni, hogy már két éve is nagyon szépnek tartotta, most viszont még szebb. De mit keres itt?
- Hogy vagy? - na jó, ez így elég béna kezdés, inkább folytatja a dolgot.
- Hogyhogy itt? Diák vagy? - próbál kérdezni, de most hirtelen össze vissza gondolkodik, és hasonlóképpen is beszél, de hát ez van ilyen szituációban. Közben megpróbálja átgondolni a dolgot; amíg diák volt, nem látta, aztán talán akkor keveredett ide, amikor kint volt? vagy új? Túl sok a lehetőség, be is fejezi inkább a gondolkodást. Illegve megpróbálja.

Bentley

Minden lány életében elérkezik az a kellemetlen pillanat, vagy pillanatok sora, amikor egy exével fut össze valahol. Ilyenkor elég sok választási lehetősége van; elfuthat, játszhatja az eszét, vagy akár normálisan is elcseveghet a bizonyos pasival. Nos kár lenne tagadni, ez mindenkinél így van, Mirában is volt egy kicsi kellemetlen érzés. Ott állt vele szemben, akivel megannyi közös emléket őriznek a kísértetházból, meg innen-onnan, miközben ő már férjes asszony. Mindenkinek van múltja, a feketeség pedig nem is tagadja, hogy iskolai életének nagy részét mi tette ki. Pasik, pasik és pasik. És így találkozott a nagy Ő-vel, aki éppen otthon várja a két ikerrel, és mit sem sejt arról, hogy az asszony éppen egy volt pasival cseveg.
A könyv tanulmányozása jobban lekötötte, mint a semmiből jött ismerős, de nem azért, mert Bentley rossz társaság lenne. Cseppet sem, mindig jókat lehetett vele...beszélgetni, csak amikor az embernek egy kis szabadideje van, akkor azt így a vizsgák előtt nagyjából 100%-ig a tanulásra kell fordítani.
- Ne már - nevetett fel halkan. - Jó ideje nem láttál, azért egy hosszú kapcsolatban megedződik az ember. Mondjuk ott azt mondtam, hogy könyörgök, forgassuk vissza az időt. Majdnem szétszakadt a medencém - mosolyogva gondolt vissza arra a napra, amikor David vitte be az ispotályba a karjában, mert Kristóf még otthon sem volt, és kicsit korábban indultak meg a dolgok. Hát mióta kibújtak, Valentin és Dominic ugyanolyan türelmetlenek, és akaratosak, mint a pocakban voltak.
- Még mindig cigizel? - felvont szemöldökkel, kissé megvetően pillantott a srácra. Hosszú lábait keresztbe rakta, úgy ült a fotelban, mint egy igazi királynő. Igazából nem érdekelte, hogy mire kell neki a papír. Már nem prefektus, hogy beleszóljon, ezt a pozíciót átadta egy jóval fiatalabb, de annál lelkesebb lánynak.
- Van most valakid? Mármint remélem te még nem állapodtál meg...

Chuck


Beletelt pár pillanatba míg magamhoz tértem, hogy kivel is állok jelenleg szemben. Csak pislogtam, köpni nyelni alig tudtam. Chuck először kissé leteremtett, mikor majdnem átestem rajta, de mikor a fiú szeme az arcomra tévedt, megváltozott. Rajta is láttam ugyanazt a meglepődést, mint amit én éreztem. A fiú azonnal felpattant és magához ölelt. Jó érzés volt, ha valaki kérdezné, meg se tudnám rendesen fogalmazni milyen jó. Egy ideje már egyedül vagyok, barátokat se nagyon találtam, ezért is bántam, hogy nem kerestem Chuckot. Arcomra egy széles mosoly telepedett, pár percig csak néztem a fiút, és meg se szólaltam. Vannak ilyen furcsa pillanataim. Akármennyire is közel álltam hozzá, az a vicces, hogy még Chuck sem tudja milyen az eredeti hajam, bár tud a parókagyűjteményemről, és imádtam benne, hogy sosem tartott emiatt dilisnek. Azonnal megbombázott kérdésekkel, nekem pedig kellett egy kis idő, hogy mindegyikre összegyűjtsem magamban a megfelelő válaszokat.
- Nemrég érkeztem. Igen, mondhatni diák. Mestertanoncként vagyok itt. Mondtam majd elmosolyodtam. Olyan gyorsan megöregedtem. Persze, 18 évesen ezt még korai mondani, de mintha csak tegnap lett volna, hogy 12 évesen rohangáltam az annói iskolám folyosóján, félve, hogy elkések egy óráról. Fel se fogtam, olyan gyorsan elment azóta ez a 6 év, és már hivatalosan is nagylány lettem. De én persze nem értem be ennyivel. Szeretnék profi lenni abban, amit csinálok, és ehhez az kellett, hogy idejöjjek és folytassam a tanulást. De nem bántam meg, hiszen ha nem jövök ide, lehet sose találkozok újra Chuckkal.
- Gondolom emlékszel még mennyit festegettem otthon. Nem gondoltam volna, hogy majd ez lesz a jövőm is. Folytattam a mesélést, ebből gondolom rájöhetett a fiú, hogy milyen szakon is vagyok itt.
- Amúgy jól vagyok, szerencsére minden rendben van. Na és veled miújság? Te se haragudj amiért olyan hirtelen megszűnt minden, magam sem tudom már, hogy miért. Szégyellem is, hogy nem kerestelek többet. Mondtam, tekintetemet pedig kissé lesütöttem a föld felé. Felsóhajtottam, majd bocsánatkérően vállat vontam, ismét elmosolyodtam, és újból beleugrottam a fiú nyakába. Kezdtem attól tartani, hogy hamarosan felébredek ebből. Miután elengedtem, végigsimítottam a karján, majd halkan felnevettem.
- De hiányoztak a tetoválásaid. Mindig is imádtam őket! Képes vagyok néha néha beleszeretni tetoválásokba, a másik szenvedélyem. Van hogy valaki szembe jön velem az utcán, egy csodás műalkotással a testén, és megfordulok utána, vagy esetleg rákérdezek, hogy mit szimbolizál az a tetoválás a számára. Ha valaki egyszer tőlem kérdezné ezt, szerintem órákon át tudnék mesélni. Arcomról nem hervadt le a mosoly, így álldogáltam és néztem Chuckot, majd egyik pillanatban a fiú mögé sétáltam, és leültem arra a székre, ahol az előbb ő ült. Onnan néztem fel a fiúra, várva, hogy ismét megszólaljon.

Nojel
gönc

Izabella
~muzsika

Nojel

Nojel

Niki





Érdekes dolog találkozni egy olyan ismerőssel, mint Niki, akivel egy kicsit bonyolult kapcsolat alakult ki, és valamennyi idő múlva szét is szakadtak egymástól. Milyen érdekes, főleg így, pont a magányos, társaság nélküli időszakában. Semmi társaság, majdnem teljes magány. Úgy érzi, hogy mindenképpen jó fog kisülni abból, hogy találkoztak. Chuck nem hisz a sorsban; abban hisz, hogy te döntöd el azt, hogy mit fogsz elérni, és a céljaid nincsenek előre megírva. Egyedül rajtad múlik, hogy mit érsz el, minden más csak kifogás, az akadályokat pedig nem az univerzum állítja eléd... Ez a srác véleménye. Na, következzen inkább a folytatás, a mai részünkben Chuck nem könyvet fog kölcsönözni, pedig ezért jött. De hát nem panaszkodhat, nagy szerencséje van a mai nappal.
Csak nézik egymást a fiatalok egy ideig, nem is tudják pontosan, hogy ilyenkor mit is lehet tenni, vagy mit ajánlatos ebben a helyzetben. Végül Chuck kérdez, amire hamar választ is kap Nikitől.
- Értem - ennyivel tudja nyugtázni a lány válaszát arra a kérdésre, hogy mit keres itt. Éppen folytatná azzal a kérdéssel, hogy milyen irányba, de közben egyébként van sejtése és meg is kapja a választ. Szóval mégsem kérdezi meg.
- Igen, emlékszem - mondja kis mosollyal, miközben eszébe jutnak a lány festményei, amiket látott még valamikor a múltban.
- Gyönyörűen festesz - ezt most igazából kétféleképpen is lehet értelmezni, erre csak azután jön rá, miután már kimondta. Igazából a festészetre gondolt, de a másik értelmezéssel sem tud ellenkezni. Eddig is tudta, hogy Niki gyönyörű, és az a nagyjából két év sem tett rosszat neki. Felnőtt időközben, és kicsit más lett, nem rossz értelemben. Mondja ő, mintha annyival nagyobb lenne. Alig idősebb másfél évvel.
- Hát ennek örülök - tényleg örül annak, hogyha minden rendben van, feltéve, hogy őszintén mondta.
- Velem? - kérdezi egy kis nevetéssel kísérve, közben ilyen "hagyjuk" kézmozdulattal el is intézi a dolgot. Nem arról van szó, hogy nem szívesen beszélne Nikinek a dolgairól, csak még maga sem tudja, hogy mit csinál, mit akar, mihez fog kezdeni magával. Az utóbbi nem a munka, megélhetés témakör, hanem a magánélete. Fogalma sincs, hogy mi van Ráhellel, vagy hogy mikor lesz végre egy rendes barátja. A lényeg, hogy majd akkor mesél, ha kérdezik a kis dolgairól.
- Semmi baj, ugyanolyan hibás vagyok - kezd bele megint, majd fojtatja.
- Két ember kell hozzá - ezzel lezártnak is tartja a dolgot részéről. Egyáltalán nem haragszik Nikire, ugyanúgy áll hozzá, ahogyan eddig. Nagyon kedveli, talán túlságosan is.
Kicsit tovább terelődik a téma Chuck tetoválásaira, amit meg is mosolyog. Ő is nagyon szereti őket, meg volt már ember, aki mondta, hogy tetszik neki valamelyik, de Niki különös érdeklődést tanúsít irántuk.
- Csak a tetoválásaim - kis vigyorral, olyan hangnemben, ami inkább kérdéshez hasonlítható, de inkább folytassuk.
- Nekem is... Hiányoztak... a tetkóid - mondja, miközben finoman megérinti az egyiket Niki lábán. Maga sem tudja, hogy mit csinál, senki se kérdezze.
- Ezt mindenképpen a könyvtárban akarjuk folytatni? - teszi fel a kérdését, aztán folytatja.
- Elég lehangoló - mondja sajátos kis mosolyával, ami az arcán megfigyelhető.

A l e x i s
N
N

Nem tudja, hogy a nemrég emlegetett könyvtárosnak miféle ízlése lehet a társaságot illetően, hiszen nem sikerült még úgy beszélnie vele, hogy többet tudjon meg annál, hogy mikorra vigye vissza a könyveket, vagy hasonlók. De az tény, hogy, ha neki tényleg nem lenne nagy társaság, az ő ízlésének igencsak másfajta besorolásai vannak.
- Szerintem meg érdekes vagy, nagyon. De lehet csak nekem. – tette hozzá, hiszen nem sok fiúval beszélgetett ezidáig hosszabban, Bálinton és Bencén kívül, hiszen eddig csak velük ismerkedett meg úgy igazán, illetve, ott van még Fandi is, de róla kevesebbet tud. Nem az a fajta, aki csak úgy letámadja a fiúkat, valahogy sosem ment neki, és nem azért, mert félne tőlük, hanem egyszerűen ő túl szégyellős. Idegen fiúk esetében inkább fülig pírul, és örül, ha ésszerű mondat hagyja el ajkait, nem pedig valami sületlenség. Na igen, sikerült már olyan összehoznia, nem is akar rá gondolni.
- Akkor jó. – mosolyodik el végül, amikor megtudja, hogy csak ő látta rosszul a dolgokat, esetleg, értelmezte félre kissé. Persze, az is benne lehet a pakliban, hogy van valami, csak nem akarja az orrára kötni, amit ő tisztességben tart, és nem faggatózik. Nem is a legjobb hely ez arra, hisz a könyvtárban nemigen lehet ilyesmit művelni, nem, mintha valaha is erre vinné a lélek. Majd megnyílik, hogy ha szeretne.
 A másik téma viszont már neki „kellemetlenebb”, hiszen, még sok dolog van, amit nemigen fogott fel, vagy épp, nemigen értett meg, de igyekszik okosodni a témában. Az eszébe sem jutott, hogy visszaadja a jelvényt, hiszen, akkor nem is érte volna meg az, hogy neki adják, illetve, csalódást okozna azzal, hogy meg sem próbálta, nem tett semmit azért, hogy bizonyítson. Nem, gyávasága ellenére ő sem ilyen. Inkább csendben hallgatta a fiút, hogy az ő véleménye mégis mit tartalmaz, hogy látja azt, ami ő jelenleg igencsak máshogy értelmez.
- Lehet tényleg neked van igazad, és én látok csak rémeket. – sóhajtott, de most már némileg nyugodtabban, hogy egy okosabb fél is hozzászólt a dologhoz, nem kell egyedül rágódnia a dolgon, ami valljuk be, nemigen volt célravezető eddig. Nem az, hogy pesszimista alkat, csak néha túl élénk a fantáziája, és olyan dolgokat is képzelhet oda, ami nagyon nem kell, vagy nagyon nem valós. Igyekszik leszoktatnia magát erről, de még nem megy neki teljesen, pláne, egy ekkora „meglepetés” után, amely oly’ váratlanul tudja érni. De majd, majd egyszer. Az újabb szavaira már csak mosolyog, ismét, és összedörzsöli a tenyereit, mintha nagyon nagy dologra készülne, azon törné épp a fejét, hogy milyen nagyszerű is lesz büntetnie őt.
- Helyes, helyes. Ne adj nekem kevesebb munkát. – bökte ki, mintha eddig amúgy is sok lett volna neki, büntetésből meg aztán pláne. Nem, nem fog senki sarkában loholni, és lesni az alkalmat, kivárja inkább, hogy magától jöjjön el az. Az a legszebb, persze, tudja, hogy a meglepetés erejétől elsőnek nemigen fog tudni lépni, de ez nagyon a jövő zenéje. Jelenleg inkább az ötlettel foglalatoskodik, no meg a könyvvel, mely már az ujjai alatt pihen, és csak arra vár, hogy fellapozzák. Nem vastag kötet, nagyobb méretű, nyílván csak pár nevet szedtek össze benne, nemigen nézett nagyon utána, és nem volt kedve a nagy, vaskos kötetet levenni, amely mellette pihent a polcon. Így, amint a fiú kimondta a bűvös számot, elgondolkodik maga is, miközben ujjaival felnyitja a könyvet.
– Legyen alulról a harmadik sor. – nyugtázta hangosan is választását, majd, már lapozgatott is, és mikor odaért a tizenhatodik oldalhoz, és kiválasztotta a megfelelő sort, rápillantott az ott ücsörgő névre. Ahogy elolvasta, halk, visszafogott nevetést tört ki belőle, mivel azért nem hahotázhat a könyvtárban, és megfordítva, óvatosan csúsztatta Gergő elé a könyvecskét, ujját a név fölé bökve. Miután elhalkult a nevetés, még mindig nagyon vigyorogva pillantott a madárkára, majd vissza a könyvre, végül pedig, magára Gergőre, hisz kíváncsi volt, ő maga mit szól az igencsak furcsa névválasztáshoz.
- Rezső. – bukott ki belőle megint a kuncogás, és óvatosan megsimította a madárka szárnyait. Nem tudja, mennyire lesz hozzáillő a név. Lehet, hogy okosabbakra kellett volna hagyni a választást, de lehet, hogy ez volt a legtökéletesebb.
Miután kellően kinevetgélte magát, kicsit hangosabban, összepakolt, mert ideje volt, hogy a jelvény adta dolgaival is foglalkozzon. Egy utolsó simítás a bagolykának, egy köszönés Gergőnek, és már sietett is a dolgára, mielőtt a könyvtáros megeszi, mert hangosabb volt, mint kellett volna.

Bálint


Mivel közeleg a vizsgaidőszak és kissé elvagyok maradva a szorgalmikkal, úgy döntöttem rászánom magam és neki látok.
Kint verőfényes napsütés van pedig legszívesebben kint a szabadban szeretek tanulni.
 Azonban most koncentrálnom kell és tudom a szép idő a csicsergő madarak és a virágok mámorítóan édes illata pillanatok alatt elterelné a figyelmemet a tanulásról.
Elgondolkodtam vajon hová vonulhatnák el nyugodtan tanulni, ahol nem zavar senki.
Végül eszembe jutott, hogy a könyvtárban talán találok egy nyugodt kis zugot.
Be is igazolódott amire gondoltam a helyiségbe belépve csak halk sustorgást és a könyvek lapjainak halk neszezését lehetett hallani.
Gyorsan elindultam a könyvespolcok felé mivel is kellene kezdenem a tanulást?
Talán legjobb lesz ha a rúnatannal kezdem.
Leültem egy üres asztalhoz. Éppen mikor kezdtem már belemerülni a tanulásba egyszer csak valaki az asztalomhoz lépett és megszólított.
Kicsit meglepődve néztem fel a jegyzeteimből a fiúra aki megszólított.
Valahol már láttam megvan a mi házunkba jár. A francba, de a neve nem jut eszembe.
Majd mikor bemutatkozott megtudtam, hogy Bálintnak hívják. És az érdekelte odaülhet e hozzám. Gyorsan válaszoltam.

- Szia. Anita vagyok. mosolyogtam rá
- Persze nyugodtan ide ülhetsz. Én rúnatant tanulok és te?  kérdeztem kíváncsian.
- Különben is sokkal jobb valakivel tanulni, mint egyedül.

Shara Rogers

Egy kicsit már megint unatkoztam, így csak a szokásos mellett döntöttem, elindulok sétálgatni. Most kivételesen a kastély falai közt maradtam, általában a szabadban járkálok, de most beértem a kastéllyal is. Pont útbaesett a könyvtár, hát mit volt mit tenni bementem, úgyis van még egy-két tanulással kapcsolatos dolgom, amiért úgyis bekellett volna jönnöm ide. Most itt az ideje, hogy benézzek, hát meg is tettem, csak a szokásos fogad, sok könyv, legalább van választék. Hamar ki is választottam egy nekem szinpatikus könyvet, csak sajnos már megint a polc tetején volt. Gondolkodnom kellett, hogy tudnám leszedni onnan, támadt is egy ötletem. Mivel, hogy kicsi vagyok és nem érem el, növeljük a magasságot, erre az elvre jutottam. Hamar körültekintettem a könyvtárban és kiszemeltem magamnak egy széket, ő lesz a szerencsés áldozat. Odamentem, megfogtam és odaállítottam a polc elé és rááltam. A könyvet így már leemelhettem a polcról. Utána mindent a helyérepakoltam, ahogyan kell és leültem az egyik asztalhoz. Az áldozatom egy Bűbájtan könyv volt. Hamar kinyitottam, pont a lebegtetőbűbájnál, abban a pillanatban ügrott be, hogy egyszer-kétszer átgondolhattam volna a dolgokat cselekvés előtt, akkor kevesebb erőfeszítésembe került volna. Már késő, így is megszereztem a könyvet, akkor olvassunk is bele. Az elejérelapoztam és el is kezdtem. Síri csöndben üldögéltem a sok könyv közt, igazi kikapcsolódás volt a nap végén. Csak egy a bökkenő, nem vagyok valami türelmes hangulatomban és meguntam az olvasást viszonylag hamar. Így hát becsuktam a könyvet és csak azt teszem amit szoktam, ülök és nézek ki a fejemből. Az előttem lévő asztal a könyvel nagyon érdekes volt, bizonyára ha bejön valaki és így talál elmebetegnek fogy tartani, végül is ilyet épelméjű ember nem csinál, de én nem arról vagyok híres.

Evelin Ordassy

Sietve sétáltam át az iskola folyosóin. A könyvtár felé tartottam hogy még egyszer át olvashassam a Bűbájtan tananyagomat a más napi órám előtt. Ahogy befordultam az utolsó sarkot vissza vettem a tempómból mivel tudom hogy nem nagyon szeretik a futkosást a Könyvtárban és körül. Céltudatosan suhantam át a polcok hada között míg el nem értem a sort mely számomra már oly ismert volt. Fel néztem a polc tetejére s láttam hogy a könyv amiért jöttem nincs a helyén. Körbe néztem körülöttem egy gyors és kecses fordulattal, végig futattam a szemeimet a polcokon hátha lett volna egy másik példány belőle de nem volt szerencsém ezért fogtam magam és elindultam az ajtó irányaba amikor megpillantottam egy lány üldögélni az egyik asztalnál. Egy könyv volt elé helyezve az asztalon, azt bámulta. Meg néztem a könyvet egy kicsit jobban és rá jöttem hogy az az a könyv ami kell nekem. Elgondolkodtam... Elkérhetném tőle a könyvet vagy majd később vissza jöjjek? Végül úgy döntöttem hogy próba szerencse, még akkor is ha a lány furcsa, le ültem a vele szembe lévő székbe.
-Szia! Én üdvözöltem...

Chuck


Csak bámultam a fiúra, mintha valamiféle műalkotással állnék szemben. Egyből feldobottnak éreztem magamat, a szívem csak úgy kalapált, hogy a meglepődöttségtől vagy a fiútól-e azt nem tudtam pontosan megállapítani. Megigazítottam pár hajtincsemet ami a szemem elé került, majd vártam, hogy Chuck is szóra bírja magát. Imádok a munkáimról és a festészetről beszélni, így most sem bírtam ki, hogy ne hozzam egy kicsit is szóba, de a fiú bókja igazán jól esett. párszor kaptam már dicséretet egy-két alkotásomra, de akihez közelebb állok, azoktól mindig jobban esnek az ilyenek.
- Köszönöm. Tudod...igyekszem. Mondtam, majd szerényen megvontam a vállamat. Egy ideje már nem is kezdtem el dolgozni semmin, de fejlődni szeretnék, és számomra a következő szint a portré festése lenne. Kicsit mindig is tartottam tőle, úgy érzem nem lennék elég jó hozzá, de talán majd egyszer belevágok.
Mikor Chuckot kérdeztem mi van vele mostanság, egy legyintéssel letudta a dolgot. Karba fontam a kezemet, és szúrós pillantást vetettem rá.
- Ennyivel nem fogsz tudni lerázni. Ezer éve nem hallottam rólad, azért szeretnék hallani egy s mást! Mondtam, már szinte parancsolóan, de utána ellágyult a tekintetem, ezzel is jelezve, hogy ne vegyen véresen komolyan. Arcomra ismét megjelent az a széles mosoly. A könyvtár meglepően csendes volt. Oké, mondjuk általában minden könyvtár az, de itt mintha még levegőt se venne senki. vagy lehetséges, hogy csak mi ketten vagyunk itt, és azért tűnik ilyen furcsának minden. De igencsak tetszett a hely, az biztos, hogy nem fogok sokat unatkozni errefelé, főleg, hogy most már tudom, Chuck is itt lesz nekem, hacsak egyik napról a másikra nem fog felszívódni. Bár, nem úgy ismerem, szóval...Azt hiszem nem kell emiatt aggódnom. Halkan felnevettem, mikor a fiú kissé gúnyosan kérdezte, hogy csak a tetoválásai hiányoztak-e. Ismét magamhoz öleltem, majd lágyan megszólaltam.
- Meg te is, persze. Mikor elengedtem a kezét a lábamon éreztem, az egyik tetoválásomra mutatva. Mikor lenéztem az egyik legnagyobb rózsára mutatott, az volt az egyik kedvencem. Sokan kérdezték már tőle, hogy nem zavar-e, hogy gyakorlatilag egy szabad terület sincs a lábamon, mindegyiken valamiféle műalkotás díszeleg. Sose zavart, imádom őket!
- Szóval csak a tetkóim? Ugyanolyan hangnemben kérdeztem vissza, mint az imént Chuck, majd halkan, ismét felnevettem.
- Nem haragszom semmiért, ez már a múlt, most viszont nagyon örülök, hogy újra láthatlak. Nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze! Említettem neki, majd rögtön azon kezdtem el gondolkozni, vajon ő mit kereshet itt? Diák lenne? Ezt a kérdést még őrölgettem magamban egy kicsit, majd ráér később is foglalkoznom vele. Tekintetem ismét a fiúra tévedt, mikor az újra megszólalt.
- Ennyire nem bírod a könyvtárakat? Bár...Igazad van. Szeretnél valahova máshová menni? Kérdeztem vissza, majd egy kedves mosollyal az arcomon vártam válaszát. Izgatott voltam, mint egy hatéves Karácsonykor, bár igyekeztem mindezt leplezni, kisebb nagyobb sikerrel.

VB meglepetés!