Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=835545#post835545][b]Augustine René Meurice - 2021.08.10. 15:35[/b][/url]

Egyre otthonosabban érzi magát a Bagolykőben, ahogyan abban is biztos, híre szélsebesen terjed. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki féli, inkább arról van szó, hogy megismerik és nem igazán kötnek bele, mert hát miért is tennék? A legtöbbeknek, aki nem úgy néz rá, ahogy elképzeli, rögvest nekimegy, s bár fizikai erőszakra még nem került sor, táncoltak már egyetlen, utolsó idegszálon. Ma reggel még morcosabb, mint eddig bármikor, hiszen az este Keserűnél kötött ki, akinek feltett szándéka megjavítani.
Mintha bármi elromlott volna bennem.
Egy almát felkapva indul körbe, hogy üdvözölje a 'jó arcokat' és tegyen néhány gonosz megjegyzést a kevésbé menőkre. Mert ebben a korban, ilyen erőviszonyok között még fel kell mérned, hova hugyozhatsz és hova nem. Mielőtt más homokozójába piszkít, meg kell bizonyosodnia afelől, hogy nem veszthet-e túl sokat a játékon. Aztán tekintete megakad egy, a tanári asztalok felé magányosan ücsörgő lányon. Először úgy gondolja, túlságosan kiesik abból a körből, amiben még garázdálkodna, de miért is ne szélesíthetné a látókörét? Látja a lehetőséget, hogy a lány úgysem fog visszakozni, sem ellenállni. Izolálódik, elhatárolódik, így segítséget nem kér és nem is kaphat, ergo tökéletes alanya annak, hogy megmutassa erejét. A gyengébbet bántani a legkönnyebb, s ami a bully-k ismérve, hogy nem velük egy súlycsoportot választanak, most is remekül látszódik.
Komótos léptekkel közeledik, de úgy tesz, mintha nem a vörös felé tartana. Tudniillik a tanári asztal vészesen közel van, s még ha az oktatók nagy többsége nem is reggelizik most kényelmesen ücsörgve, az a néhány még okozhat gondot. Ahogy a navinés mögé ér, 'véletlenül' - na arra a véletlenre én is befizetnék - leejti telefonját, amikor pedig lehajol érte, szánt szándékkal, erőteljesen meglöki a lányt. Annyira talán nem nagy a lökés, hogy konkrét sérülést szenvedjen, azonban az alatta lévő pad megremeg az asztallal együtt, ahhoz talán elég, hogy belefulladjon a kukoricapelyhébe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=835827#post835827][b]Augustine René Meurice - 2021.08.17. 11:33[/b][/url]

Bárcsak Augustine az az ember lenne, aki véletlenül megy neki másoknak, majd elnézést kérve segít nekik! Ám a valóság ennél ridegebb, gonoszabb és kegyetlenebb, talán még a fiúnál is, ugyanis amikor meglöki, már pontosan jól tudja, hogy így vagy úgy, de katasztrófát idéz majd elő. Arra azért gondosan ügyelt, hogy perifériájában végignézhesse ami a navinéssel történik. Be kell vallania, még ő sem gondolta, hogy ennyire zseniálisan sikerül majd terve, pláne, hogy miközben a reggelije eláztatja a lányt, még van olyan naiv, hogy kérdéssel a szemében forduljon a levitás felé. Vajon szándékos volt vagy véletlen? Vajon bántani fogja vagy segít? Egy idealizált világban bizonyára az utóbbi történne, azonban a francia felegyenesedve végre teljesen áldozata felé fordulhat, a siralmas látványt pedig nem tudja megállni nevetés nélkül.
Először csak szélesen elvigyorodik, majd feltör belőle egy rosszindulatú, jóízű kacagás, elvégre kimondottan mulatságosnak találja a kukoricapelyhekkel keretezett őzike szemeket és természetesen vörös tincseket. Az a helyzet, hogy Ramóna az iskola sztárja is lehetne, ha összeszedné magát és bomolhatnának érte a srácok, azonban ezzel a beszürküléssel és saját maga alárendelésével teljesen megfordítja a kockát.
Eközben a nagyteremben ülők feléjük fordulnak és szép lassan megindul hullámokban a nevetés. Természetesen akad olyan is, akinek szemében együttérzés vagy néma szánalom csillan, de a legtöbben inkább csak jól szórakoznak. És kérdem én: vajh csak az bűnös-e, aki a bűnt elköveti vagy azok is, akik szótlanul tűrik, s elfordítják a fejüket? Hol húzódik a határ az ártatlanság és tettestársi mivolt között? - Elég szerencsétlenül nézel ki, bár... - lesújtó pillantással méri végig a lányt, mielőtt a mondatot befejezné. - ... ezen a szetten talán csak javít a reggelid. Különben is, kukoricapehely? Hány éves vagy, nyolc? - hogy Augustine mit érez egészen pontosan? Nehéz lenne megmondani. Talán biztonságot. E percben mindenki jófejnek, menőnek találja, netán fél tőle és nem keresi benne a miérteket. Ez a lényeg, csak ez számít.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=837153#post837153][b]Augustine René Meurice - 2021.09.21. 19:10[/b][/url]

Talán ha tudná, mit okoz mindazzal, amit tesz, visszafogná magát és nem tenné, amit tesz. Mégsem így történik, nevetése nem akar szűnni, s mikor a nagyterem különböző zugai csatlakoznak hozzá, akkor érkezik el a pillanat, mikor a megaláztatás megkezdődhet. Ó, mert bizony a lány szándékos meglökése pusztán a gyenge kezdet volt, semmi ahhoz képest, ami mindezek után rá vár. Becsmérlő szavak, kegyetlenül villanó zöldesbarna szemek, mindaz, ami Ramóna legsötétebb álmaiban üldözheti a lányt, ki a világból.
- Hát persze, mi mást várhattam volna. Gondolom ezeket az ócska göncöket is… szereted – ahogy kihangsúlyozza az utolsó szót, meghűl az ember ereiben a vér. Lesajnálóan méri végig ismét a navinést, hisz rengeteg megjegyzést tehetne még a megjelenésére. Elnyűtt, kinyúlt felső; kopott, régi farmer, épp csak a szentlélek tarthatja egyben az anyagot, mindez kombinálva egy agyontaposott cipővel. Nem segít sokat, hogy smink nélkül, természetesen bongyor, vörös hajjal kell szembenéznie az egész világgal, ami jelen helyzetben nem áll másból, csak Augustine-ból és kegyetlen szavaiból.
Figyeli, ahogy esetlenül a hajába túr, ezzel még jobban összekenve magát, s újabb kukoricapehely darabokat hullajtva szét. Undorodva mozdul ajka, mégis valami különös érzés fogja el, mikor tekintete találkozik áldozatának elesett, tehetetlen lélektükreivel. Most kell mondania valamit, gondolja, mégsem jönnek ki hangok a torkán. Pontosan tudja, mi ül most azokban az íriszekben, s milyen fájdalom rejtőzik mögöttük, hiszen ha másképp is, de átélte. Ugyanígy nézett édesanyja után akkor, mikor a nő megragadta ikre kezét és magával vitte, míg a fiút egyedül hagyta rigorózus apjával. Ám ahogy akkor anyját hidegen hagyta néma esdeklése, hirtelen a levitás szíve is kővé dermed. Az élet nem egy mesefilm, a gonoszokból nem lesznek jó emberek, a dolgok nem fordulnak jóra. Mindenki azt kapja, ami jár, s ha Rami nem képes kiharcolni magának, hogy békén hagyják, hát megtanulja a rögösebb úton.
- Sírni is fogsz? – gúnyosan csendül hangja, de úgy, hogy csak a lány hallja, más ne. – Jaj, a gonosz Augustine nekem jött és olyan jelentéktelen, mocskos senki lettem, amilyen mindig is voltam – affektálva mondja ki a szavakat, erősen túljátszva a dolgot, amitől csak még bántóbbá, még groteszkebbé válik az egész jelenet. A távolban még mindig nem érthetik kristálytisztán szavait, ám gyanakodhatnak, hogy nem épp kedvesen vigasztalja a lányt. – Szaladj a kukákhoz, talán még nem vitték el őket és találsz valami rongyot, amit felvehetsz ezek helyett, de jobb, ha sietsz. Mindjárt kezdődik az első óra – ridegen zárja mondandóját, ám nem mozdul. Mintha tényleg arra várna, hogy a lány felpattanjon és szaladni kezdjen, rohanjon. Ha nem is a kukák felé, de el. Meneküljön csak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=838773#post838773][b]Augustine René Meurice - 2021.11.01. 20:46[/b][/url]

Vérszagra gyűl az éji vad. Természetesen Augustine-t nemhogy visszafogja a szeme láttára lezajló teljes összeomlás, épp ellenkezőleg, mohón táplálja éhségét. Látja szavai alatt megroppanni a navinést, aki ugyan mindent megtesz, hogy a sírás messzire elkerülje, az arcára van írva a döbbenet, a fájdalom, a megalázottság és a félelem. A félelem attól, ami ezután következik, mert bár abban biztos lehet, hogy a fiú egyetlen ujjal sem ér majd hozzá – s nem csupán azért, mert tanárok is vannak a terem végében -, egy embert sokkal könnyebb szavakkal megsemmisíteni. Míg a felszakadt bőr heggé szelídül, a törött csont összeforr, addig a lélek és szív sebei lassan gyógyulnak, s örökre izzó sebhelyként maradnak meg, melyet életünk végéig cipelünk. A levitásnak sem a pofonok fájnak, még csak nem is a folyamatos kiabálások, hisz a hangos szó nem ér már el hozzá. Az apja szeméből áradó megvetés, anyja hiánya és teljes érdektelensége irányába: ez az, ami végül gennyedzve ellepte bensőjét. Nem teszi boldoggá az, hogy Ramónát így látja, még csak kéjes elégedettséget sem érez. Biztonságban van. Amíg ő bánt, őt nem bántják, amíg félik, addig neki nincs oka félni.
- Nem hallottam jól, mit is mondtál? – egy hangyányival közelebb hajol, olyan ártatlanul, mintha nem az előbb alázta volna porig a vöröst. Szeplői szinte eltűnnek pirospozsgás, szégyentől égő arcán, a szemében csillogó sebezhetőség pedig húsbavágó. Mégsem áll le, egyszerűen nem képes rá, azt sem tudja, akarja-e, hogy szabadon engedje a másikat. Egy hang valahol mélyen legbelül azt súgja, hagyja végre békén, hiszen nem ártott semmit, ugyanolyan elesett, mint ő, ez a hang azonban az évek során olyan halkká csendesett, hogy Augustine nem hallhatja meg.
- Azt mondtam, hogy menj kukázni. Vagy netán én nem beszélek elég érthetően? – fogai közül sziszegi a szavakat, szemei fenyegetően villannak. – Esetleg szeretnéd, hogy segítsek? Lehet ezt is – látható, hogy ebből a segítségből nincs ember a földön, aki szívesen kérne. Inkább menekülne előle. Bármennyire is leblokkolt, bármekkora is a sokk, a lánynak muszáj megmozdulnia, mielőtt a levitás úgy dönt, finomnak tűnő nyers erővel indítja útnak. Nem fogja bántani, nem üti meg, nem marad majd fehér bőrén az ujjlenyomat. Sokkal rosszabb lesz az a megaláztatás, ami akkor következik majd, amikor a fiú kivezeti a teremből, majd egy könnyed varázslat segítségével beledobja egy kukába. Mert ez utóbbit viszont biztos lehet benne, hogy megteszi.