Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=793497#post793497][b]Lóránt Emma Regina - 2020.02.12. 23:00[/b][/url]

A mai nap alkalmából veszem fel a pulcsit, amit amúgy nem szoktam, sűrűn, de amúgy rettentő puha és kényelmes. De ma kell a színe. A kastély ki van dekorálva, akkor már úgymond én is, de álmos fejem nem annyira illik a dolgokhoz, hajam laza kontya pedig olyan, mintha most másztam volna ki a takaró alól. Nem is gond ez, hiszen nekem nincs jelenésem, bárki hihet bármit, vagy épp próbált faggatni a szobatársam is, hogy kivel lesz randim, ezzel a pulcsival bőven jelzem, hogy abszolút téveszme az, hogy engem ebben bárki megkíván. Ápol és eltakar, én pedig tenyeremmel a hatalmas ásítást, amit menet közben ejtek meg. Nem veszem fel, hogy mi történik a falak között és a folyosókon, úgy teszek, mint egy normál napon, mert így is kell. Most lehet fintorogni, meg hogy jaj fúj és ilyenek, de nem leszek álszent, ha lenne kivel, vélhetően én is többször másznék közelebb csókért és örülnék a csoki-virág párosnak, de nem, kedves idegen a jövőben, nem kell aggódni, ha ezek elmaradnak, annyira nem leszek mérges. De csak mert szeretem a csokit.
Az a könnyű most, hogy most kevésbé tart fel bárki, mert aki benne van, az elvan a másikkal, aki nem, az meg a sarokban, fal mellett depressziózik és sóhajtozik, vagy úgy tesz mint én, és egy színen kívül másképp nem tudassa a világgal, hogy mi is folyik jelenleg. Nekem éhség, ha pedig az van, akkor tipikusan hiszti is, így inkább csak intéssel rendezem le azt, aki mégis hozzám akar szólni. Egy háztársam az és valamiért nagyon izgatott, sőt mi több, látni rajta, hogy valamire készül és bele akart talán rántani is, ha épp nem tiltakozom, mert épp engem jobban foglalkoztat a megszokott helyem és a tányér, amire pakolni fogok.
- Majd máskor, jó? - nyögöm felé még elhaladóban, ő meg vállat von, ezek szerint mégsem voltam annyira fontos és nélkülözhetetlen, mert már fordul is más felé. Szemöldököm felvonva követem mégis, mert kíváncsi vagyok azért, de innen és ebből semmit nem fogok kideríteni. Nos, érdekes. Úgy érzem, jobb, ha kicsit figyelek feléjük, mert ha eddig elkerülte a figyelmem, akkor megint csukott szemmel éltem a világom. Lehet csak valami ragacsot akarnak az idegesítő párosra küldeni, tudod, ők azok, akik nem csak ma, de minden nap össze vannak ragadva, irritáló beceneveket adnak egymásnak és ha egyikükkel akarsz beszélni, a másik is ott van, mert majd meghalna abban az öt percben, ha nem. Értük nem kár, ha valóban ez lesz, majd sajnálom kihagytam.
- Te is hoppon maradtál? - az egyik srác nagyon lógatja az orrát, majd végül leülök, bajos sóhaja kíséretében. Nem vagyok különösebben kíváncsi rá, így kerítek pirítóst és rántottát a tányérra, szokványos kávét a poharamba és már eszek is, mert az éhség győz. Fél szemmel pedig azokra figyelek, le nem akarok maradni, ha már felkeltem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=795359#post795359][b]Lóránt Emma Regina - 2020.02.22. 22:11[/b][/url]

Itt a végén akkora káosz lesz majd, érzem a zsigereimben, hogy nemhogy öröm, egyenesen életmentő lesz kimenekülni az ajtón. A szokásosnál csendesebb, mégis, élettel telibb a terem a korai órákban, halcuppogás jobbról, balról röhögés, meg az előbbi srác sóhajai. Biztos rossz ajándékot választott, vagy semmit sem, vagy fogalmam sincs, miért kéne kidobni egy pasit. Ja, de van, viszont az ő okát nem tudom kiolvasni a tányérom tartalmából. Nem válaszol továbbra sem, nem akar róla beszélni, én meg megértem. Körbenézve sem nagyobb a felhozatal, ez a csendes sarok, úgy néz ki, sikerült az asztal azon felére ülnöm, ahol még az épp egyedül rostokló tagok vannak, vagy egyenesen a szinglik oldala, fogalmam sincs. Tekintetem elidőzik a szőkén, mert ő az, aki megfogja a pillantást és ott tartja magán, még akkor is, ha épp bóbiskol, majd csak eztán kezdek megint enni. Nem nyugszik a népség, én is figyelek mindenfelé, amint a falatot rágcsálom, vagy épp fülelek, sose tudni, nem-e itt hallok valami olyasmit, amit máshol biztos nem. De túl zsibog, így hamar fel kell adnom.
Réveteg bambulásomból végül az ráz ki, hogy valaki elsüti a mágusvilág ultimate poénját és buligyilkosát – vagy épp annak alkotóját, sose tudni. A sötétségpor akkor lenne jó, ha most én is tudnám, mi a francért kellett eldobni. Már csak a hatás közbeni sikolyok megérték bizonyára a tulajának, szerencsére ülök és semmi más nincs a kezemben, mint egy villa, nagy kárt nem tudok másokban okozni, elvégre, egyikre sem haragszom magam körül, hogy belevágjam akár csak gondolati szinten. Így, nem sikítok, nem szólok semmit sem, csak kinyúlok a poharak irányába. Amint elült minden és a kárfelmérés ideje érkezik el, úgy emelem ajkaimhoz a kupát és kortyolok egy nagyot. Elsőre le sem esik, miért ízlik ennyire az édessége az italnak, talán épp aranyhalmemóriám zavar meg, és nem emlékszem, hogy kissé fanyaron szeretem azt a kávét, de újabb korty, pár siránkozó jajgatás a másik asztaltól visszazökkent a valóságba és mire a korty leér és belebámulok a pohárba.
- Oppá – csendesen jegyzem meg és a szemköztire emelem a tekintetem. A szőke. És ez tuti az ő itala is. Nem, mintha amúgy szájfájós lennék ilyentől, de gyors leteszem és mintha mi sem történt volna, úgy kapok a sajátom után, iszok bele, mintha eddig is azt tettem volna, majd folytatnám a reggelit. Alattomos dolgokról még mindig nem tudok, a lelkem nyugodt, a népség elvan. Nem durran és robban semmi, ami már jó jel, nem? Aztán, a végső falatok közben kezd valami furcsa lenni. Mintha a kávé forró lenne és még mindig innám, úgy terül szét végül valami melegség is odabent, önt el a fejem búbjáig, tölti ki eddig unatkozó és kissé álmos gondolataimat, vagy épp a tervet löki el, miszerint én most felállok és megyek a dolgomra jóllakottan. Nem. Amire én éhezem, az nem ezen a tányéron van.
A villa koppan az asztalon, ahogy kiejtem ujjam közül, tekintetem pedig újra megkeresi Ő-t. Sose éreztem ilyet és ez új, szédítő és... mindent visz. Jó érzés. Ajkaim elnyílnak kissé, sóhaj tör ki belőlük, mert sose ült ilyen közel hozzám, tudom, és ez.. ennél jobb nem is lehetne. Vagyis de. Szívem dobban egy nagyot, az általam nem ismert késztetés forrása pedig nem enged. Cselekedni kell. Lebukom az asztal alá, könnyen megy, beférek, de csak azért, hogy a másik oldalon csusszanjak ki. Nem lát, mert másokkal beszél és háttal, de ott vagyok. Akarom, hogy tudja, hogy ott vagyok. Nem ülök le, valamiféle isteni késztetés miatt térdelek fel a padon és mögé csusszanva, vállaira simítom ujjaim, hogy lassú, finom vállmasszázst kapjon. Olyan feszültnek néz ki sokszor, biztosan... biztosan kell ez, ugye? Kicsit izgulok, sőt, nagyon, de mindig azt mondtam, bátor vagyok, nem a pityergő, piruló kislányok.
- Folytassátok csak – mert páran értelmetlen pillantanak felé, nekem pedig mégis ez a legnagyobb pillanat az életben. Istenem. Nem, nem vagyok olyan bátor, de nem láthatja meg. Ő nem. Ő a minden mostantól.