Erdőhegyi úr

A könyvtár kielégítően üres volt, a könyvek illata nem keveredett se a mosdatlanság, se az agresszív parfümök bűzével - nem is tudom, melyik zavar jobban. A szükséges könyveket beszerezve szinte el is feledkeztem éhségemről, de a folyosón lépdelve már kordul egyet a gyomrom, lévén vacsoraidő van, és én még csak reggeliztem.
Nem igazán tudom, mennyi időt töltöttem a sétával és a kölcsönzéssel, de remélem valahol fél óra lehetett. A Mersének ígért vacsorát már kicsit meg is bántam, általában kicsit később szoktam lemenni, amikor már fogynak az emberek, de most nem akarom megvárakoztatni az új eridonos ismerősömet.
A nagyterembe belépve érzem, ahogy szemeim résnyire szűkülnek, általában ez a szorongásom jele, de már próbálom kontrollálni. Furcsán öltözködő ismerősömet alig ismerem fel így, normális ruhában, de jó is, hogy viszonylag félreeső helyet talált. Így talán meg tudom csinálni.
- Helló - lépek oda hozzá egy kis sóhajt hallatva, könyveimet ledobom az asztal egy ételtől szabad pontjára, és magamat is gyorsan ledobom a fiú melletti székre.
- Mindig meglep mennyien vannak itt - rázom meg a fejem, miközben a tömeg zaja dob koncertet ad a belső fülemben. Az ott rejtőző csigácska valami oknál fogva hihetetlen érzékeny a frekvenciára és a hangerőre is - bár anyám szerint az agyammal van a baj. Vagy azzal is. - Nem tudom, te hogy bírod - Merse nyugodtnak néz ki, nem mutatja a stressz jeleit, mint én, ezt pedig nagyon tudom irigyelni.
- Én mindig azon gondolkozom itt, hogy egy házimanóval valahogy az ágyamba kéne hozatnom az ételt, de akkor ki se mozdulnék - nem is tudom, hogy az utolsó mondatrészről mit gondolok, de valószínűleg tényleg nem hagynám el a biztonságos szobám rejtekét. Mondjuk azt is nehezen osztom meg a többi elsőssel, de még mindig jobb, mint egy egész iskolával az étkezőt.
- Most igencsak konformistán nézel ki - a dicséret őszintén szól, reméli az is volt a célja a fiúnak. A mugli ruha divatos már az iskolában, de én mindig le vagyok ezekkel maradva. Nem mintha bánnám.

Erdőhegyi úr

Testvér? Ez a szó majdnem annyira ismeretlen számomra, mint Mersének lehetnek a varázsvilággal kapcsolatos szavak. Azt mondják, a legtöbb emberben a testvér szó érzelmeket hoz létre, normális esetben szeretetet és a valahova tartozás érzését. Rosszabb esetben lehet irigység, bizonyítás-kényszer, netán gyűlölet, ha valahol nagyon mélyen gyökerező konfliktus van. És mivel a családi kapcsolatok nem annyira letisztultak általában, ezért ezek kombinációja is könnyedén előfordulhat. Még az is, aki egyke, reagál valahogy a szóra, hiányérzettel, vágyakozással, akár örömmel, hogy neki nincs. De nem én. A szó cseng a koponyámban, mint hogyha a halántékcsontjiam között ingázna, keresve az adekvát reakciót, de sajnos nem talál semmit.
Néha üresnek érzem magam ilyen esetekben, de most megpróbálok nem depresszióba süllyedni, hogy valami nincs rendben az agyammal, és inkább Mersére próbálok koncentrálni. Úgy érzem, hogy az érkezésem óta először olyannal találkoztam, akit van esélyem megérteni egy kicsit, és így, eltanulhatom tőle a reakciót, ami belőlem hiányzik.
- Négy? - Szabadul fel belőlem kis megrökönyödéssel, arra gondolva, hogy mi csak a nevelőnővel együtt voltunk ennyien a házban. - Soknak hangzik, jóban vagy velük? - Érdeklődésem őszinte, próbálok olyan reakciót kicsikarni, ami jobb megértéshez vezethet.
A házimanóról való ismerethiánya már meg sem lep, hiszen annyit még én is tudok, hogy a muglikat nem szolgálják. Veszek egy levegőt, mintha egy hosszú mondatra készülnék, miközben a szükséges információt a nyelvemre készítem.
- Hűséges mágikus lények, akik többnyire ősi varázslócsaládokat szolgálnak otthonaikban, ellátva a mindennapi háztartási feladatokat - fordítom le folyékonyan a német tankönyvem definícióját, melyet még az előkészítőben forgattam. Az oldalszámot is hozzátehetném, de talán az egy kicsit szánalmasnak hatna. - Valószínűleg ezt is mind ők készítették - biccentek az ételek felé, bár nem voltam még a konyhán, ez így inkább csak egy feltételezés.
A gombtávolság a legkevésbé sem tud meghatni, viszont az érdekes, hogy minden ruháját ő varrja. Már kérdezném is, hogy nem futja-e neki rendes ruhákra, de a megfogalmazás udvariatlansága még nekem is világos.
- Minden ruhádat te varrod? - Helyettesítem be végül a helyesebbnek tűnő mondatot. Valahol olvastam, hogy sokszor az egyenes kérdésekkel nehezebb információt kinyerni, mint a közvetettekkel. A miértjét nem teljesen látom át, de a gyakorlati alkalmazás néha már sikerül. Egy jó elmélet fél gyakorlat, a tökéletes elmélet pedig tökéletes gyakorlat. Ilyet is csak teoretikus emberek gondolhatnak...
- Csak néhány könnyed olvasnivaló a hétvégére, és persze a bájitaltan könyvem. Későn érkeztem, úgyhogy be akarom hozni a lemaradást - Vonom meg a vállam könnyedén a vaskos könyvekre pillantva. A legfelső borítójára Varázslélektan van írva, egy pszihológiai tankönyv, amiből próbálom elsajátítani az érzelmek és a kommunikáció mikéntjét. Remélem Merse nem veszi észre, azt hiszem, a többség ezeket nem könyvből próbálja megtanulni.

- - Erdőhegyi úr

A testvéres téma hanyagolása leesik, úgyhogy ezt a témát nem is firtatom. Jó lett volna információkat kinyerni ennek kapcsán, de azt hiszem, tudok még várni egy kicsit.
- Igen, itt vannak - Biccentek egyszerűen, bár még én se találkoztam velük. A jó házimanók jelenléte nem feltűnő, inkább a hiányuk az. Nem tudom elképzelni, hogy édesanyám ellátta volna azokat az alantasnak gondolt házimunkát, amit a manójuk csinált. - De azt nem tudom, hogy hol laknak. Gondolom valahol a konyha környékén. Nem alszanak sokat amúgy sem - a helyzet egészen elgondolkodtat. A konyhát tudom, hogy hol van, de a házimanó-lakosztály sehol nincs feltüntetve. Na nem mintha nagyon érdekelne, sok helyet úgysem foglalnak.
Gordon Ramsay említésére összeszűkülnek a szemeim, kutatva, hogy hallottam-e valahol róla, de semelyik mentális házikómban nem találok ideillő információt - de Merse legyintésének hála fel is hagyok a kereséssel.
- Érdekes... én sosem próbáltam varrni - gyakorlatilag olyan közegben nőttem fel, ahol minden munka alantasnak számított, ami nem más varázslók befolyásolását, a szálak művészi mozgatását illeti, így ha varrásra adnám a fejem, nagyapám nevetve közösítene ki - amihez szerintem amúgy is közel állok.
A tudni akarás dicsérete miatt elmosolyodom kicsit, még talán kicsit ki is húzom magam, talán a tudásom az, amire kicsit is büszke vagyok. A múltban állítólag voltak nagy mágusok a felmenőim között, és valahogy úgy képzelem, csak ezen keresztül tudok kitűnni, elfogadásra lelni. Furcsa ez, a könyv is írja, sokan, akiknek nincs különösebb pozitív érzelmi töltete a szülei irányába, mégis megváltásra tudnak lelni a “Büszke vagyok rád” szavaktól, és ki tudat alatt, ki kevésbé, de mindent megtennénk érte. Talán velem is ez van.
- Csak gyakorlás kérdése - bíztatom őszintén, mert valóban hiszek benne, hogy mindent meg lehet tanulni. Túlértékeltnek gondolom a veleszületett tehetséget, bár lehet, csak azért, mert én se születtem csodagyereknek. - Ha kell segítség, szólj. Én már otthon is, meg az előző iskolámban is tanultam ezt-azt. - és már érkezésem előtt kiolvastam a bájitaltan könyvet. Kétszer. Az utolsó mondat elhallgatására kicsit elmosolyodok, de az ilyen jellegű stréberséget nem akarom felvállalni. Már az is elég, hogy szombaton könyvekkel látnak.
Eddig viszont nem ettem semmit, így most az ételekhez fordulva kutatok jó falatok után. Érdekes, de a túl fűszeres ételeket nem szeretem, így végül egy egyszerűbb csirkehús kerül a tányéromra krumplikörettel, kevés zöldséggel. Nem vagyok nagy ínyenc, és nem is eszem sokat.
- Otthon is ilyeneket ettél? - Pillantok gyanakvóan a répák felé. - Nem nagyon tudom, mit esznek a muglik - vallom be, bár talán csak a beszélgetés fenntartása miatt. Ha tehetném, talán vissza is vonnám. Mikor lenne hasznomra egy ilyen felesleges ismeret?

- - Merse

- Ez egy szolgafaj, igen - azt megértem, hogy nem varázslóvilágból származik, de ez az értetlenkedés kezd sok lenni. Az eredeti definíció nem volt elég világos? Próbálom az irritáltságom nyomait eltüntetni, de a visszakérdezéseket nem kedvelem. Valahol találhatnék egy kis megértést, hiszen a szolgatartás visszásságairól a muglik között még én is tudok. Azonban azt a helyzetet különbözőnek érzem, a varázstalanok saját fajtársaikat taszították szolgasorba, mi pedig csak élünk egy szolgálatra teremtett, emberi értelemmel messze nem rendelkező lény előnyeivel. Ez nekik is jó, mi mást tudnának csinálni? Életben maradásukat biztosítjuk ezáltal.
Más viszont, ha valaki nem ilyen elveket valló közegben nőtt fel, de én például sosem bántam rosszul a manónkkal, és úgy tűnt, hogy feladatait is szívesen látja el. A gondolatmenetem végén legyintek képzeletben, és megpróbálok túllépni a témán - már ha Mersének nincs több kérdése.
- Legalább van hobbid - vonom meg a vállam a varrás hallatán, ahogy egy újabb csirkecombot emelek a tányéromra. Próbálom hozzátenni, hogy nekem milyen időtöltéseim vannak, de sajnos nem jut eszembe sok minden. Szeretek sok dolgot, de szenvedélyesen semmit. Ennyire üres lenne az életem? Ki kéne próbálnom a varrást?
Nem-nem-nem, attól azért messze állok.
- Vegetáriánus vagy? - kérdezek vissza. A vallások története érdekelt, egyszer olvastam róla egy könyvet varázsló szemszögből, így a hindu ugrik be, ha már Merse nem tűnik európai származásúnak. Nem is nagyon találkoztam még vallásossal, így ennek lehetősége kifejezetten felélénkít, még ha kicsi is az esélyem, hogy tényleg így van. - Vallásos okból? - próbálok aztán puhatolózni, bár kicsit furcsának is találnám, hogy tiszta magyarsággal megszólaló, magyar nevű srác Indiára jellemző hitet követne, főleg, hogy a húga meg beles.
- Tanulás, olvasás... szokásos - egykedvű válaszom után az utolsó falatot is eltüntetem a tányéromról. Amikor Merse is befejezi a főételét, eszembe jut a tegnap éjszaka kapott bonbonos doboz. Eddig Merse van talán a legközelebb a barát definíciójához számomra, így talán meg is oszthatnám ezt vele. Magammal hoztam a vacsorához, hátha találkozom valakivel, akit szintén ilyen furcsa meglepetés várt az ágyában.
- Kaptam tegnap egy furcsa édességet. Ez a levél volt benne - a dobozka fedelét megemelve a benne lévő fecnit Mersének nyújtom.

Kedves K!

Ezek a bonbonok igen különlegesek, mindegyik másra jó, van közte vicces és szerencsés is, persze akad köztük pár kellemetlen hatású is. Akár te veszed be, akár másnak adod, a hatás megtörténik. Eléggé bátor vagy egy kis kísérlethez?

G.

- Tudsz még valakiről, aki kapott ilyet? - hátha egy ilyen barátságos srác beszélt már valakivel korábban, akit szintén megleptek.
- És... kipróbálod velem? - kérdezem aztán félősen.

- A faj fennmaradása a szolgálathoz kötött, ahogy a tyúkok se lehetnének ennyien, ha nem adnának tojást, illetve répákat se termelnénk, ha nem lenne finom - persze tisztában vagyok vele, hogy ezek az érvek támadhatóak, sőt, néha túlzóak, de a manók esetében valahogy mégis helytállónak érzem őket. Feltehetőleg az, hogy felneveltetésem során folyamatosan egy normális dologként láttam ezt, nem adott indokot, hogy negatív érzelmeket váltson ki bennem.
- Az talán már más kérdés, hogyan bánunk a manókkal. Szerintem az ilyen iskolai szerzeteknek jó dolga lehet, nem bántják őket de a manókat súlyos és gonosz mágia kötelezi - rázom meg a fejem kicsit lemondóan, mivel ez már nekem is sok. - Nem láthattad őket, de ha rosszat mondanak gazdájukról, valamit nem jól csinálnak, meg kell magukat büntetniük... Én egyszer lefogtam a mienket, hogy ne üsse meg magát egy fazékkal, amiért elrontotta a teát - ha okoskodásra és mesélésre van lehetőségem, a visszafogott Karcsiból egycsapásra magabiztos csevegő válik. Szeretem hallatni a hangom, ha igaza van, és lássuk be, általában igazam van.
- A másik, hogy mágia köti őket engedelembe, amely alól csak a gazdájuk mentheti fel őket... csúnya varázslat, szerintem - talán még az aranyvérűekbe is szorul emberség néha, ha a manókról, vagy éppen a muglikról van szó. Az én esetemben, a manókat többre tartom, mint a muglikat. Több közös vonást érzek velük, mind a két faj erős kötelékkel rendelkezik a mágiával, míg a muglik egyáltalán nem fogékonyak rá. Ezt azért nem osztom meg Mersével, mert nem akarom annak a lenéző szemét aranyvérűnek láttatni magam, aki egyébként valószínűleg egy (kicsit?) vagyok.
Az állatokkal kapcsolatos témára már nem igazán reagálok, ha nem akar húst enni, hát ne egyen, nekem nincs okom hasonlóan tenni. A családom mindig azt mondta, hogy üres vagyok, mert nekem az ételek nem okoznak sok örömet. Meg úgy általában semmi se. Ahogy szomorúságot se nagyon, talán nyolc évesen sírtam egyszer, azóta se fordult elő. Szerintem nem vagyok teljesen üres, de más dolgok aktiválnak bennem, más fajta érzelmeket, mint másokban. Talán ha lett volna egy egészséges családom... anélkül ne várják már el tőlem a pszihológiai konformitást, könyörgöm.
Hasonlóan a vallást is elengedem, amúgy is messziről lőttem, nem vártam telitalálatot. Azt, hogy miért nőtt fel fehér szülőkkel, nem bolygatom, korábban már éreztem, hogy nem tehetek fel túl mély kérdéseket. Ez is egy kvázi belső információ, így inkább megvárom a többit is, amíg magától felbukkan.
- Nem hiszem, hogy veszélyes... - vonom meg vállam, bár biztos nem lehetek benne nyilván. - A karácsonyi bálon is volt ilyesmi, attól se lett bajom - teszem hozzá, hátha ez nyugtatólag fog hatni a kedves indiai fiúra.
Merse felé nyújtom a dobozt, ha már beleegyezett, és ha választ egyet magának, akkor én is így teszek, és a számhoz közelítem.
- Egyszerre? - ha neki is megfelel, megehetjük egyszerre, és akkor a hatás is majd közösen üt be, remélhetőleg. Amikor (és ha), megízleli a csokoládét, megkóstolom én is, és hihetetlen kíváncsian várom, mi fog történni.
Tanultam már eleget, nem baj, ha ma inkább ezzel kísérletezgetem.