Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=769723#post769723][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2019.08.29. 23:59[/b][/url]

Mindig azt mondták nekem, hogy a jó munkához idő kell. Na de ennyi? És ha még kiderül, hogy nem is jó? Hetek óta dolgozom ezen a bájitalon, és most jött el a teszt ideje. Mivel elvileg fel kell erősítenie az érzelmeket, így persze, hogy olyanon próbálom ki, akinek látszólag nincsenek, vagy ha vannak is, negatívak - mit árt egy kis balhé a nagyteremnek, úgyis régen volt már, nem? -, szóval egy életem, egy halálom, de én valahogy lenyeletem vele.
Egész vacsora idő alatt azon gondolkodom, hogy miként tudnék a velem majdnem szemben ülő poharához férkőzni. A fiola a kezemben, még össze is zsugorítottam, hogy ne keltsen akkor feltűnést, majd az ötlet is megfogalmazódik, amint meglátom az illetőt belépni, aki lóg nekem egy szívességgel.
- Hallod, törlessz! Adj Weilernek szerenádot - nem köntörfalazok, mert nincs időm, gyorsan tudtára adom, hogy mit szeretnék.
- Nem.
- Héj, Panni, tudtad hogy....
- Jó, jó, csak fogd már be - sóhajt az illető, én meg elégedetten huppanok vissza a helyemre. A srác még le is térdel, miközben elénekli a Szívből szeretni című dalt a rellonosnak, és némi unszolás után, még a vállára is teszi a kezét közben, ami remélhetőleg kivágja nála a biztosítékot. Na, én ezt a pillanatot választom, hogy beleöntsem kreálmányom a poharába. Remélem Felagund papa se lát ebből semmit, mert szerintem már onnan az asztaltól rájönne, mi az, hisz az ő könyvéből csórtam a receptet... na meg magát a könyvet is. Egyébként semmi rossz szándék nem vezérel, csak a kísérletezési vágy, és mekkora mákom van, hogy senki még csak nem is feltételezi rólam, hogy ilyen hobbim lenne, hisz... ugyan kérlek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=770784#post770784][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2019.09.02. 18:40[/b][/url]

Pedig aztán ebben semmi ördöngösség nincs. Amíg azzal vannak elfoglalva, hogy a Felagundnak még most sem sikerült az agyi kapacitásának meghaladni a korát, addig én nyugodt szívvel teszem azt, amit valójában akarok.
És jelen esetben minél hangosabb, zajosabb, figyelemfelkeltőbb, annál jobb.
Egyedül attól tartok, hogy nagyapának ez sem elég, bár... mióta a nagyi meghalt, szerintem bárki tehet bármit, őt ez abszolút nem érdekli, de azért mégse szeretném megütni a bokám.
Számoltam azzal is, hogy Dante nem fogja kitörő örömmel fogadni a szeretetnyilvánításnak ezen módját, s mikor a fémek csattannak, mintha az egész teremben megállna a levegő is, mindenki feszült figyelemmel nézi, mi fog történni, kivéve engem, hisz amint elvégeztem a dolgom, a figyelmem az előttem lévő kajáé. Stresszes időszak ez nekem, és könnyedén előfordulhat, hogy kerül is rám pár nem kellő kiló, de a faszom fogja a kalóriákat számolni, meg lelkiismeret furdalással küszködni, csak azért, mert egy csoki véletlenül a hasamba került. Nem, én sose voltam ilyen, és fel sem foghatom, hogy miért lett ez az éheztetés, meg az önmarcangolás divat. Lehet zabálni, de ha mellette csak a kanapén döglesz, akkor igazából tökmindegy, mennyit nem eszel, a végeredmény ugyanaz lesz... max kicsit késik.
Csak egy apró pillanatra rezzenek össze, mikor még én is meghallom a roppanást, de ennél tovább nem törődök azzal sem. Megmondtam, annak a kérésnek ára lesz, és ő felfogta. Majd legközelebb átgondolja, kit, mivel keres meg.
A következő, amire felfigyelek az, hogy a pohár után nyúl, na számomra innentől válik érdekessé a dolog, s mintha kortyolt is volna belőle, vagyis én nagyon úgy láttam. Viszont nem kezdek folyamatos bámulásba, hanem a vacsiba temetkezek, közben sűrűn pislantva a karórámra, mert a franc se tudja, sikerült-e teljesen álcázni, vagy megérzi, hogy valami mégse kóser itt.
Hamar rá is jövök, hogy az utóbbi lesz a nyerő, mikor elszánva magam - mert ha még csak kis korty is volt, valamennyire hatnia kellett már -, megint felé pillantok, és szembesülök a ténnyel, annyira messzire nem is kell pillognom. Lesajnálón nézek arra, aki mindezek előtt velem szemben ült, a nevét nem tudom, ezek után meg már késztetést sem érzek arra, hogy megtudjam.
- Meg is ihatom - nyelem le a falatot szenvtelenül.
- de félek, a nagy bumm elmarad, ma tudtam le az utolsó vizsgám - ami annyit tesz, hogy sztoikus nyugalommal írtam le Norbi bá'-nak a gulyás leves receptjét az elméleti legilimencia vizsgán. Nekem ez az időszak alapjáraton baromi stresszes, így nem félek bevallani, sűrűbben nyúlok a nyugtatós fiolához, mint a kólához a hűtőmben. S ezért történhet meg az is, hogy teljesen higgadtan nézek, hol a zöld szemekbe, hol az arcra. Valami jel után kutatva, akár egy aprócska ér dagadás, bármi, s úgy igazándiból nem hat meg a tényközlés. Különben is, nem tartom ostobának Dantét, - bármit el lehet róla mondani, épp csak azt az egyet nem - így képtelennek tartom, hogy egy tömött tanári asztal előtt folyamodna bármi kellemetlenhez is, főleg hogy, mint mondta, nincs rossz kedve. Attól normál esetben jobban tartanék, hogy később ütöm meg a bokám emiatt, de a nyugtató még hat, így a felhők se vetnek árnyékot a fejemben.
- De ha tudod, mi ez, azt is tudod, mire való, és pontosan mennyi ideig hat... - akkor? Jönne a kérdés, amit azért mégsem teszek fel, mert ne kössük azért az ebet a karóhoz...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=773487#post773487][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2019.09.16. 21:16[/b][/url]

- Valamiért megkedveltem ezt a helyet... nem szeretnék az utolsó évemen újra váltani - húzom el a szám, látszólag vacillálva, talán némi félelemnek tűnő valamit is sikerül kicsikarnom magamból, de Lilivel ellentétben, én sosem voltam színjátszós, így hát nem biztos, hogy teljes átéléssel tudom azt a hatást adni, amit a rellonos vélhetően vár tőlem.
Nem, ez a sarokbaszorítósdi nálam nem működik, sem a hűvös tényközlés. Ettől én nem tudok félni, hisz mégis mi történik? Megölni egy bájital miatt nem fog. Maximum lesz pár csontnövesztő társaságában eltöltött gyönyörködtető éjszakám. És pont ez az, ha belenézek a szemeibe, van egy halvány fogalmam arra, mire számíthatok tőle, ez nem ijeszt meg. Viszont az, akivel tölthetek együtt akármennyi időt, se fogom megtudni, hogyan állunk, mire számítsak, na ettől viszont rendesen tudok parázni. De hát kinek mi.
- Felerősíti az épp domináló érzelmet, tényleg nem nagy szám. Nem vállalod be mégis? Engem tökre érdekel, hogy mit érzel - könyökömmel támaszkodok az asztalan, és a tenyerembe hajtom a fejem. Halványan mosolygok csak, de eltitkolni nem is tudnám azt, hogy nem érzek fenyegetést a levegőben. Mert egyszerűen tényleg nem érzem.
- Biztos vagyok benne, hogy olyan, amilyennek lennie kell - elég határozottan vágom ezt hozzá, ugyan megindokolni nem fogom, nem kell, hogy tudjon ő bármit is. Nem mondhatom, hogy nem voltunk jóban - legalább is mostanáig - azt se, hogy jóban voltunk, tökéletesen megfértünk mi egymás mellett, minden kontakt nélkül. Én tudtam, hogy ő a Weiler Dante, ő meg tudta, hogy én meg a Felagund, és nem is értem különösebben, miért nem volt ez nekem elég, és miért szántam rá magam arra, hogy bemutatkozzak. Jól nem gondoltam bele abba, hogy ez a bemutatkozás, milyen következménnyel járhat - már ha jár -, de hát jó pap holtáig tanul, nem?
- Igen Dante. Voltaképp meg akartalak mérgezni, és erre nem találtam megfelelőbb helyet egy zsúfolt nagyteremnél... bár kétségkívül ebben is van némi potenciál - közben már szinte ösztönösen hajolok én is közelebb, na nem azért, amiért itt most bárki befeszülne, nyugi csajok. Ez ösztönös, ő szerintem ösztönösen teszi, hogy sarokba szorítva érezzem magam, én meg ösztönösen adom tudtára, hogy nálam ez nem jön be... se a vörös rózsa, ha itt tartunk. Nyugi, csak protipp, ha épp bárki azután nyomozna, hogy szedjen fel.
- Hát, lehetett ez volna másképp is - az a sóhaj tényleg szomorú, és az a mozdulat, amivel lelököm a szomszédom villáját sem biztos, hogy véletlen. Csak annyi idő, míg lehajol érte... a poharak cserélődnek, s erre többen felvonják a szemöldököket a közelünkben. Lehet azt hiszik, most fogunk itt a piros-hol a pirost játszani? Nem nem fogunk.
- Ő most dühös, mert a barátnője megcsalta. Izzad, szóval még azelőtt felfogja hajtani a pohár tartalmát, mielőtt rájönne, mi történt. Szerencsémre nem sokan olyan okosak itt, mint te - mosolygok, hisz egy aprócska bók belefér nem?
- A többit már sejted, ugye? - azért közelebb hajolok újfent, hogy végig tartva vele a szemkontaktust, felvázoljam, mi fog történni.
- Tombolni fog, lehet lesz székröptetés, meg tányérdobálás is, adja isten, hogy így legyen. Ez pedig annál az asztalnál - bökök a fejemmel ezzel a tanári felé.
- Feltűnést fog kelteni. Ott a buzgó Strakhova, olyan gyorsan fog idepattanni, hogy esély sem lesz arra, hogy a poharat eltüntesse valaki - közben az épp szerzett poharammal játszok, lötyögtetem a benne lévő tök levet elmélázva, ha gusztustalan lennék, talán még bele is kortyolnék, de úgy gondolom, bőven elég teátrális vagyok így is, nem kell több rájátszás.
- Én innen szépen felállok, és sajnos nem fogom tudni legyűrni a mosolyom, amit a nagyapám meglát. Bármennyire is nem szeretne, az öreg azt a mosolyt ismeri annyira, hogy tudja, közöm van ehhez... na de... tegyük fel ő is idejön, körbenéz, látja a pohárban lévő löttyön azt a furcsa árnyalatot, mert hiába öreg, sasszeme van... bármit észrevesz... felveszi megszagolja és hoppá....  rám innentől nem fog gyanakodni, hisz épp most rugdosott át bájitaltanból, bár azért megerőltető volt elcseszni olyan könnyű kérdéseket... na ez mindegy is. Körbe fog nézni, és kit lát meg? Ki itt az egyetlen nyilvános kotyvasztó? - szemtelen mosolyra húzom a szám, és tudom, nem kell sok idő neki ahhoz, hogy választ tudjon adni a kérdésre.
- És három... kettő... egy ... - igen, a mellettünk ülő tényleg felhajtotta a pohár tartalmát, így most fájdalmas, és érzékeny búcsút vagyok kénytelen venni, hacsak ő nem tesz ellene valamit, mert ki tudja. Ez benne az izgi.
- Majd meséld, mennyire igazolódott be - kacsintok rá kacéran, bár sok esélyt nem látok arra, hogy ezek után, mi majd vidáman sztorizgatunk. Viszont a nagytermet tényleg elhagyom, már ha... mint mondtam, nem tesz ellene semmit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=773640#post773640][b]Charlotte Elisabeth Felagund - 2019.09.17. 16:20[/b][/url]

A csere megtörténik, és látom, hogy nem vágja hanyatt magát az általam felvázolt helyzetről, és még figyelmeztet is egy aprócska részletre, ami nekem se kerülte el a figyelmem, pusztán azért, mert rajta kívül szinte mindegyikükkel rajtakapott egy tanár a folyosón diskurálni, vagy a szőke gyereknek, mikor lekevertem egyet. Velük megvan a kontakt, tehát...
- Óóó, csak figyelj... - azzal minden megjátszott lelkesedésem latba dobva pattanok fel, bár a csuklóm ezt megsínyli, de hát... menteni kell a menthetőt, nem? Amúgy is volt egy sanda gyanúm afelől, hogy ő aztán nem akarja learatni az én babéraim.
- Én voltam..... kajakra csináltam egy bájitalt, és beleöntöttem a töklevébe, először Weilernek szántam, ugye Dante? - pislogok rá, kellően hangosan ejtve ki a szavakat, hogy biztos mindenki meghallja a tanári asztalnál. Azok a tekintetek... csihadj Felagund, és társai... Piszok nagy szerencsém amúgy, hogy az évek alatt SVKból meg Bűbájtanból voltam K. Jogosan, mert azok érdekeltek, és azt akartam, hogy lássák, hogy érdekel. A többit nemes egyszerűséggel leszartam, így a nagyapám rengeteg kreatív vizsgamegoldást olvashatott tőlem, talán nem egyszer alá is kellett támasztania, hogy tényleg az unokája vagyok, nem egy útról felszedett kölyök.
- Ugye? Még ti is hallottátok - nézek a többiekre, akik persze bólogatnak is, hisz ez az igazság.
- Na ne szórakozz Felagund - a tanár pontos nevét nem tudom, de a reflexei kiválóak, hisz sikerül elhajolnia a pohár elől, amit a már tajtékzó háztársam felé dob. Persze nem tudatosan, látszik rajta, hogy ki van fordulva magából.
Ezt a pillanatot választom arra, hogy lefejtsem Dante kezét az enyémről, és szépen mellé üljek. Ott nagyobb biztonságban lehetek, mint itt. Egyébként sem hiszek a karmában.
- Na, erről van szó kérlek... - a tanár kissé likvidálja a társunkat, hogy aztán a tarkójánál fogva, vihesse el onnan, tehát még csak látszatja sincs annak, hogy elhitte volna azt, amit mondok. Nagyapa viszont néz, és én csak egy pillanatra vagyok képes a szemébe nézni, mert félő... ő rájönne, hogy minden kibaszott szó igaz volt, és akkor komolyan mondom, inkább töltsem a jövő évem büntetőmunkával, semmint ő rójon meg.
- Elmondtam.... nem hisznek nekem - ártatlan tekintettel nézek rá, még vállat is vonok, mintha tényleg letaglózna a dolog, de mint párszor már ecseteltem. Pontosan ezért szeretek a bájitalokkal pepecselni, mert így még izgalmas.