Czettner L. Maja

Még csak második napja vagyok itt, de mégis mintha hónapok teltek volna el az érkezésem óta. Bagolykőben nincs megállás, folyamatosan pörögnek az események, újabb és újabb élményekkel, emberekkel találkozom, ami teljes mértékig kizárja a lehetőségét, hogy akár egy percre is unatkoznom kelljen. Természetesen ennek végtelenül örülök, ugyanis úgy gondolom, hogy nincs is annál rosszabb, mint amikor az embernek nincs mit tennie, és órákon keresztül csak a plafont bámulja.
A mai napot a kastély felfedezésével töltöttem, majd estefelé visszamentem a házunkba, ahol hatalmas sürgés-forgás fogadott. A fiúk öltönyben, a lányok koktélruhákban szaladgáltak föl-le, egymás nevét kiabálva. Óvatosan beslisszantam, majd megkérdeztem az egyik nyugodtabbnak tűnő srácot, hogy mi folyik itt. Elmondta, hogy ma este tartják a végzősök bálját a Nagyteremben, és mindenki oda készül. Nem vaciláltam sokat, hosszú léptekkel felszaladtam a lépcsőn, előkerestem a táskámból az öltönyömet, kicsit megigazgattam, majd egy gyors zuhanyzás és fésülködés után már készen is álltam életem első igazi báljára.
Ahogy elindultam a többiek után, picit elbizonytalanodtam, hogy vajon biztos jó ötlet-e partner nélkül, hívatlanul beállítani oda, de hamar elhesegettem a negatív gondolatokat, és megegyeztem magammal, hogy majd feltűnésmentesen elvegyülök a tömegben.
Néhány perc múlva meg is érkeztünk a Nyugati szárnyba. Ahogy felértünk az emeletre, csodálatos látvány fogadott. A Nagyterem ajtaját egy alacsony kerítés helyettesítette, ami mögött egy mesebeli park állt. A fű milliméter pontossággal volt lenyírva, az asztalok pedig mintha lebegtek volna. Néhány pillanatig tátott szájjal bámultam a termet, ami most egyáltalán nem hasonlított korábbi önmagára.
Ámuldozva indultam el utat törve magamnak a tömérdek diák között. Ahogy haladtam belefé a teremben, egyre sűrűbben álltak az emberek, így elhatároztam, hogy keresek magamnak egy helyet, ahonnét viszonylag jól láthatom majd a táncot, de azért nem is vagyok útban.
Hirtelen mozdulattal jobbra fordultam, de picit nagy volt a lendület, így véletlenül meglöktem az előttem álló kék ruhás lányt.
- Jaj bocsánat, bocsánat, bocsánat! Ne haragudj! Ugye nem ütöttelek meg nagyon? -
Félszegen pislogtam a nálam egy fejjel alacsonyabb hölgyre, remélve, hogy nem képel fel egy másodpercen belül.

Czettner L. Maja

Csoda, hogy van olyan diák a kastélyban, aki még nem érkezett meg a Nagyterembe a végzős bálra, ugyanis ennél gyönyörűbb látványt nem gyakran lát az ember. Engem is teljesen magával ragadott a sok varázslat és bűbáj, amelyek a lehető legtermészetesebben hatottak ebben az egyáltalán nem megszokott környezetben. Az biztos, hogy nincsenek híján kreativitásban a bál szervezői, és a mágiához is igen jól értenek.
Amint kicsodálkoztam magam, elkezdtem beljebb araszolni a teremben, hogy találjak magamnak egy viszonylag kényelmes, de mégse olyan zsúfolt helyet, ahonnan megnézhetem a táncot. Igaz, még nem voltam bálon, de a lányok mindig annyit meséltek ezekről az eseményekről, hogy pontosan tisztában voltam vele, hogy mire számíthatok. Elegáns úriemberek, csinos hölgyek, végtelen udvariasság és persze az elmaradhatatlan tánc. Úgy gondolom ezek a legfőbb jellemzői az eféle mulatságoknak. Azzal a különbséggel, hogy itt mindez egy magasabb és káprázatosabb szinten történik.
Ahogy kitaláltam a tökéletes tervet a fejemben, hogy hogyan és hova kéne elhelyezkednem, már meg is történt az első baki. Szegény lányt véletlenül oldalba löktem, majd alig győztem tőle bocsánatot kérni.
- Ugyan... Te teljesen jó helyen álltál, én akartam túl gyorsan irányt változtatni. Úgy gondoltam kicsit arrébb megyek, mert innen nem sokat lehet látni, vagy ha igen, akkor is agyon nyomnának a többiek.-
Az utolsó mondatot már nem tudom miért tettem hozzá, de ez gyakran előfordul velem. Néha csak úgy, mindenféle különösebb szándék nélkül közlök dolgokat emberekkel. Lehet, hogy ez őket teljesen hidegen hagyja, de azért én mégis elmondom, hátha a másik is talál benne számára érdekes információt.
A következő pillanatban, legnagyobb meglepetésemre a lány nem arcon vág, hanem felém nyújtja a kezét és kedvesen bemutatkozik. Na erre igazán nem számítottam!
- Ó.. Szia Maja! Nagyon örülök! Mathias vagyok, és most kicsit megleptél... Neked semmi okod nincs bocsánatot kérni. Sokkal inkább arra számítottam, hogy egy ügyes pörgőrúgással megszabadítasz a fejemtől, vagy esetleg csodálatos nyelvünk legszebb szavait kiválogatva elküldesz melegebb éghajlatra...-
A mondat végére apró mosoly jelenik meg a szám sarkában, majd udvariasan megfogom a felém nyújtott kezet, és olyan igazi bálosan a számhoz érintem. Azt hiszem így szokták csinálni a romantikus regények főhősei is.