Sok varázslatos hely létezik a kastélyban, hisz már magában is egy hatalmas varázs, amiben az emberek gyarapíthatják tudásukat. A bejárati csarnok a maga robosztus falaival hűvösen üdvözli az épületbe térőket, végigkalauzolja őket a pince lépcsőéig, és a széles márványlépcsőig, mely felvezet a megannyi emeletre, ahol kényünk-kedvünk szerint vehetünk részt a képzésben. Van azonban egy másik helység is, ami balról tárul a kíváncsi szemek elé, és amelyet Nagyteremnek hívnak. A magas, intarziás ajtó mögött egy széles, és szó szerint az égbe vesző terem nyílik, melynek eső színű padlóköve elkalauzol minket a fellegekbe. Ugyanis a mennyezet különleges. Az idő, a felhők, a napsütés, pontosan ugyan olyan, mint ami abban a pillanatban, a szabadban érhet minket. Megbűvölt tér és idő, mely körülvesz minket, és étekkel kínál. Hosszú asztalok, sorakoznak fel egymás mellett, egy kis folyosót hagyva a terem hátsó résznek felfedezéséhez. Sorban a négy nemes ház asztala, melyen, az ünnepségeken száznál is több diák foglal helyet, és hallgatja az igazgató beszédét. A Rellon asztala a bal szélen kapott helyet, nyomban követi őt a Levita ház, majd egy kis szünet, és megtekinthetjük az Eridon, végül a Navine asztalát. Az utolsó, az ötödik, az, amelyik merőlegesen a többivel áll egymagában, helyet adva a tanároknak, az iskola dolgozóinak, az igazgatónak. Hatalmas a hely, a falakat minden ünnepen más, és más díszíti. Karácsonykor magyal koszorúk, mű hó, aranyos díszek tucatjai, melyeket deres fenyőfák tucatjai tartanak. Máskor töklámpások, gyertyák százai, vagy, éppen amikor egy átlagos nap elé nézünk, akkor csak kőszobrok, melyek láncot tartanak szájukban. A lánc végén ég a tűz, mely fényt ad, az étkezni, vagy csupán beszélgeti vágyó diákoknak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=497026#post497026][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.07.18. 11:37[/b][/url]

Tízezer tornyom az égbe dobálom, tízezer kéz vár rám odakint; mint erdő táborozok szívetekben, – utálom az Egyet, én vagyok a Mind. Tízezer út zuhog ki belőlem, lelkem szétpattan, tízezer sugár; és nyomorult testemben nem marad, csak a fénytelen s visszhangtalan halál.
A túl szorosnak érzett, bőrömet kötélként fojtogató mintás nyakkendőmet húzogattam, s közben észre se vettem, hogy már beértem a terembe. A nyakam viszketett a szaténkendő kellemetlen, szúró érintésétől. Még látnom sem kellett, anélkül is tudtam, hogy belül vérző szöveteim vörösben, kipattogva kiáltanak felszabadításért.
Magamban dünnyögve, a többiektől távol, a terem legszélén haladtam. Nem néztem fel, hallanom is éppen elég volt őket; padlón dobogó talpaik zaját, fülsértő, magukat kellető nevetésüket, beszélgetéseik idomtalan foszlányait. Szinte még a termet színesbe öltöztető sopánkodó díszeket is hallottam. A kéket, sárgát, pirosat - külön, külön.
A kék, halszálka csíkos ingemet mélyzöld bársony mellény takarta, mögéjük bújva, összehúzott testtel próbáltam észrevétlen maradni. Egy félreeső, ételek és italok súlyától roskadozó asztalhoz siettem. Némi szimatolás és keresgélés után aztán üres kézzel, falnak támasztott háttal álltam meg mellette. A harsány zene bántotta a fülem, és egy-egy erőteljesebb szólóra védekezően hunyorogni kezdtem. A fejem lógott, szemem sarkából látni véltem néhány előreeső szőke hajszálat, és pár közelemben mozgó cipősarkat. Nemcsak melegem, de légszomjam is volt a zsúfolt, a mindenki fejébe férkőző zenében fürdő nagyteremben.
Bár nem beszéltünk erről Ethannel, úgy sejtettem, hogy mint minden más rendezvényen, úgy ezen is kötelezően ott kell lennünk. Azt ugyan még nem tudtam, hogy meddig maradok, hogy megvárom-e az est legfontosabb pillanatát, és a hátsó sorból végignézem-e a végzősök táncát, de abban biztos voltam, hogy ott kell lennem. Nem hozhatok szégyent a családra.
Mutatóujjammal a csálén álló nyakkendőmbe kapaszkodtam, fejemet lassan felemeltem, majd engedtem hátrabicsaklani.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=497491#post497491][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.07.19. 12:01[/b][/url]

Elengedtem a nyakamat rémesen szorító kendőt, és vele együtt a zenét is kizártam fejemből. Kivesztek onnét a lábdobogások, az összefolyó, egymástól elválaszthatatlan csevejek, és többé nem hallottam a hozzám - mint egyetlenhez, aki beszéli a nyelvüket - könyörgő színeket sem. Olyan volt ez, mintha víz alá merültem volna, és a mélység súlyos csendjében nemcsak nyugalmat, de levegőt is kaptam volna.
Aztán kinyitottam a szemem. Belső békém azonnal szertefoszlott, légszomjam visszatért. Nem tehettem róla, hirtelen túl sokan lettek körülöttem, és én sehol sem láttam Ethant. Ő nem jött el. Talán félreértettem valamit, talán ezen a helyen nem érvényesek a régi szabályok; nincs többé kötelező megjelenés, nincs kényszeres, jó magaviselet.
Egyedül voltam, és hiába fordítgattam fejem jobbra-balra, egyetlen ismerőst sem láttam. Kapkodva löktem el magam a faltól, és azon az útvonalon, amelyen jöttem, kiindultam a teremből. Elsétáltam párnákkal körberakott kicsiny asztalok, furcsa díszek, és diszkréten mosolygó felszolgálók mellett is, de láttukra a menni akarás érzete csak még inkább megnőtt mellemben. Az ajtón azonban nem jutottam ki. Ott ugyanis egymás kezét szorongató párok tömege vonult be, és én, akárha szégyellnivalóm lett volna, lehajtott fejjel ültem le egy félreeső, sarki székre. Nem akartam útban lenni, egyáltalán, zavaró tényezőként elrontani az estéjüket. Lábaim ültő helyemben is idegesen jártak, sápadt ujjaim imaformára kulcsolódtak combjaimon.
Oldalra fordítottam a fejem. Nem messze tőlem egy hozzám hasonló fiú ült. Nem külsőre hasonlított rám, és minden bizonnyal más dolgokban sem egyeztünk, de láttam rajta, éreztem, hogy nem ide való. Valami ragadós édességet evett, én pedig lemerevedve figyeltem, ahogyan újra és újra beleharap. A számban összegyűlt a nyál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=497508#post497508][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.07.19. 12:57[/b][/url]

Az a különös, már réges-régről ismerlek érzés akkor sem múlt el, mikor a fiú észrevette, hogy nézem. Már nem emlékszem, hogy zavarban volt-e őt bámuló tekintetemtől, mert hamar felém nyújtotta az édességes zacskót. A számban sűrűvé, már-már cukrossá vált a nyál, de ahelyett, hogy téptem volna a nyúlós, illatos pillecukorból, inkább elfordultam. Nem tudom miért, gondolom, nem volt különösebb oka.
Csak egy pillanatig néztem a többieket, de azalatt is láttam, ahogy egy hosszú hajú fiú megcsókol egy szép arcú lányt, és láttam egy küszöbön átlibbenő keresztes arcút is, majd elfordultam tőlük, és tétova mozdulattal felálltam. Ujjaim egymást simították idegességemben. Nem tudtam, mi legyen, végül mégiscsak átültem az idegen mellé. A kezeim ekkor már céltalan ernyedtségben lógtak testem mellett.
A fiút körbelengte a cukor édeskés, számomra túlságosan is csömör illata, és önkéntelenül is a száját, meg a falatozás közben elő-elővillanó fogait néztem. Arra számítottam, hogy azok sárgák, betegek lesznek, de úgy tűnt, pont olyan épek, mint az enyémek voltak.
- Nem szeretem - mondtam, és egy sietős mozdulattal megtöröltem kimelegedő arcom. Nem a teremben volt elviselhetetlen hőség, hanem bennem. A tömeg, a kívülállók, és az új, szokatlan környezet pánik formájában öltött bennem alakot, és én nem tudtam másra gondolni, csak Ethanre. Miért nincs itt? Hol van? Elhagyott?
Sírni tudtam volna, az ajkaim máris reszkettek. Összehúzott testtel ültem az idegen mellett, karjaimat szorosan összefűztem mellkasom előtt. A halántékomon legördült egy izzadtságcsepp, de nem törődtem vele.
- Nem láttad Ethant? - sűrűn pislogva fordultam a fiúhoz, nagyra tágult barna szemeim az ő kékjeit figyelték. Anyámnak is kék szeme volt. És a könyvtáros kisasszonynak is. Előre-hátra hintáztam a széken. Minden mozdulatom alatt éreztem, ahogy az ingem forró hátamhoz tapadt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=497643#post497643][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.07.19. 14:56[/b][/url]

A fiú hangja meglepettségről árulkodott, és én ettől mintha rosszat csináltam volna, megilletődve pillantottam újra az édességes zacskóra. A számat bizonytalanul szorítottam össze, úgy figyeltem az újabb harapást. Közben azon gondolkodtam, hogy ha ennék belőle néhány falatot, akkor vajon normálisnak tűnnék-e társaságom szemében, és ha igen, akkor azzal jót tennék-e a családnevünknek?
Bizonyára semmin nem változtatna. Tudtam, hogy rajtam kívül senkit nem érdekel, eszek-e belőle, vagy sem, mégis őrlődtem. A koponyámat taszigáló gondolatok engedetlenül sanyargattak, pedig ez csupán egy apró, mindenki szemében lényegtelen dolog volt. Mindenkiében, csak az enyémben nem. Kényszeredetten nyúltam a zacskó felé, de aztán meggondoltam magam, s visszahúztam a kezem, hogy végigsimítsak vele az arcomon.
Nehéz volt úgy élnem, hogy bár folyton-folyvást találkoztam az emberi létezés szabályaival, mégsem értettem őket. Annak ellenére sem, hogy otthon sokat beszélgettünk róluk. Éreztem, ahogy minden kijelentés eljut az agyamig, és szinte lépésről-lépésre ott voltam, benne a fejemben, miként az feldolgozza a szavakat, de hiába is fogtam fel, képtelen voltam értelmezni őket. Nem ment, és így ha voltak is határok vagy követendő regulák, én csak homályosan láttam őket.
- Mert elrohad tőle a fogam - dörmögő hangomon adtam meg az egyszerű választ, magam is meglepődve azon, hogy milyen könnyedén szólok a másikhoz. Félszegen pillantottam az arcára. Ismét fellestem kék szemeibe, majd fel-le mozgó térdeimhez fordultam.
Összefont karjaim észrevétlenül feszültek mellkasom köré, és én csak akkor vettem észre hintázó önmagam, mikor a mellettem ülő aggodalmasan fordult hozzám.
- Ő a testvérem. Én Rémi vagyok, ő meg Ethan - mondtam el a mintás ingűnek, akár ha családi titokba avatnám be őt. Mutáló hangom zordan csengett közöttünk, és ez sajnos azzal sem változott, hogy többször is megköszörültem a torkom. Bárhogy erőlködtem is, sehogy sem bírtam megszabadulni tőle. Egy újabb átok nehezítette a külvilággal való kapcsolatom. Hogyan beszéljek, ha a hangom ilyenné deformálódott? Talán azért lett ilyen, mert ritkán használtam. - Nem tudom. Nem beszéltük meg, és én... eltévedtem.
Úgy éreztem. Ha Ethan nem hagyott el, akkor minden jel szerint én voltam rossz helyen. Betartottam a rám rótt összes szabályt, és mégis akkor, ott egyedül voltam.
- Hova megyünk? - kérdeztem, és ha a hangomon nem is hallattszódott, elkerekedő szemeimen észrevehette a már indulásra készen álló iskolatársam, hogy kétségbeestem. - Nekem itt kell maradnom. A Beauxbatonsban is mindig meg kellett várnom, míg véget érnek a bálok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=435&post=497790#post497790][b]Rémi J. Saint-Venant - 2015.07.19. 17:08[/b][/url]

Nem számított, hogy mit mond. Hiába is láttam ép és tiszta fogait a saját szemeimmel, úgy tűnt még nekik sem hiszek. Csendben, a szemem sarkából figyeltem mozdulatait, és mikor eltette az édességet, úgy éreztem, hogy ezzel valami nehezet emelt le a vállamról. A rám telepedő feszültség engedett testem szorításán, és a levegő, amit akkor vettem, aznap este az összes addigitól eltérően, sokkal mélyebbre, egészen a tüdőm aljáig jutott. Lehunytam a szemem, úgy hallottam meg a fiú nevét. Jared.
A neve hallatán eltűnődtem az iskola identitásán, de nem szóltam róla. Elvégre mi is ott voltunk. Ethannek fontos volt, hogy a legjobb helyen tanulhasson, nekem meg, hogy mellette legyek. A körülöttünk élők csak annyiban változtak, hogy már nem anyanyelvemen, hanem a néhány éve tanult, szerintem gyönyörű magyar nyelven vágtak hozzám szavakat, amiket nem értettem. Tévedés lenne azt hinni, hogy a nyelv idegensége miatt, nem, hanem mert a szüleim nem tanították meg nekem őket. Felismertem a bolond és a fogyatékos szavakat is, azok minden értelmével együtt, de voltak olyan kifejezések, amikhez egyszerűen nem bírtam jelentést kapcsolni. Gyépés, bumfordi, retardált. Sokszor hallottam őket a nevem említése során, de sohasem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Léteztek, mint én. Velem sem törődtek jobban, mint velük.
Mikor aztán újra világi tudatomba kerültem, Jared már megint mellettem ült, és olyasmiket pusmogott a fülembe, amire ha tudtam is, nem szabadott válaszolnom. Halkan lélegezve néztem magam elé, és hallgattam a fülemhez oly közel hajoló fiút. Éreztem, hogy a tenyereim bizseregni kezdtek, s izgalmamban a szívverésem is gyorsabbá vált.
Szó nélkül pattantam fel, és karjaimat ide-oda lengetve fordultam szembe Jareddel. Aztán a zene elhalkult, és egy lány felkonferálta az est fénypontjaként számon tartott eseményt: kezdetét vette a végzős évfolyam tánca.
Pillantásom a vidámnak tűnő, keringőzni készülő párok felé esett. Karjaim megálltak a mozdulatban, egész testemmel feléjük fordultam. Úgy látszódhatott, hogy megbabonázva nézem őket, ami talán igaz is volt. Olyanok voltak ők, amilyen én soha nem leszek. De ez nem fáj. Nem rossz érzés. Csak amolyan semmilyen. Pusztán semmilyen. A szám elnyílt. Hosszú percekig, ámulatba esve néztem a táncolókat; arcukat, szemüket, vonásaikat, rezdüléseiket. Majd, az utolsó mozdulatoknál a vállam fölött visszapillantottam Jaredre. Most már mehetünk. Mint minden évben, úgy most is végignéztem a bál legszebb fejezetét, és a kényszer, ami eddig bilincsbe verve a teremben tartott, egyszeriben lehullott rólam. Az ajtó felé indultam, és ha ott volt mellettem a fiú, akkor fesztelenül dörmögtem oda neki néhány szót:
- Senki sem kényszerít. Nem. Ez egy idebent élő vasfogsor - a mellemre mutattam, és közben a kint levegőző párok között a kivilágított folyosó csempeparkettáját néztem. - Rellonos vagy te is? Vissza kellene mennünk az alagsorba.