Mint akit kizártak a mennyekből. Itt ül a sok mindenféle jóság között, baloldalt prósza, jobboldalt csokitorta, minden, amit szeret, és nem eheti meg őket. Nem ehet semmit.

Nem mintha diétázna, ő nem az a fizikailag önsanyargató típus, még hogy a legjobb dolgokat megvonni magunktól, az kéne még csak. Szimplán fáj a foga. Időnként lüktet is, időnként nem, de permanensen képtelen rágni. Immáron második napja, és kezd nem örülni a helyzetnek. Egyrészt éhes, másrészt fáj, harmadrészt meg mindenki most állt neki majszolni valamit és a manók a kedvenceit főzik.

Szóval a fogfájás nem tesz jót a léleknek. Mogorva lett, egy pillantással el tud küldeni minden - főleg épen vacsorázó - személyt a búbánatos jó messzire. Itt ül a nyamvadt teájával, gubbaszt, mint madár a fán, nem veszi rá a lélek, hogy a javasasszonyhoz menjen, és nagyon, de nagyon nincs jó kedvében.

Há üljé, felőlem. Nem tudja nagyon érdekelni. Egyedül az a szemtelen és kis szemét csokitorta érdekli ott mellette, mert normálisat enni két nap után, kikéri magának.

Szóval egy vállrándítással nyugtázza, hogy melléültek; nincs megtiltva, szabad. Persze, felpakolt magának nyolcféle süteményből, hát természetesen. Hát mér ne. Egy ideig ott kucorog mellette mogorván, aztán szó nélkül felkel, vagy négy székkel arrébbról hoz valami palacsintát, és szépen visszaül. És egy életem, egy halálom, majszolni kezdi. Aztán visszaküzdi az ingerenciáját, hogy levágja a földre szegény ételt, illedelmesen leteszi egy üres tányérra, és megvárja, amíg csitul kicsit a fájdalma. Nem, ez nem fog menni. De a léböjtkúra állítólag jó. Kérdés, hogy meddig.

 - Jó étvágyat. - szól morózusan a mellette nagy vidáman evőnek, szomorú kiskutya-pillantást vet a másik tányérjára, és folytatja az apatikus gubbasztást. Az csak kicsit fáj.

Most akkor ez hogyan is lenne? Itt ülne, aztán órára járna, élné a hétköznapjait teán és kávén és vizen és fájdalomcsillapító nélkül, mert ő kemény egy csaj, nem vesz be mindenféle pirulát vagy akármit, ami itt van, apróságokra. Rágás, ugyan már. A kutyák se rágnak, mégis virulnak, nem? Nahátakkor. Amúgy is, ugyan nem sokat kéne, de könnyedén lead majd pár kilót. Tiszta haszon.

Nem.

 - Jaj, nagyon aranyos vagy, nem, nincs semmi baj.. - kapkod össze-vissza meglepetten, mert minimum közönyt, maximum elutasítást várt bárkitől, aki mellé ül, nem hogy még azt nézni, jól van-e, és hogy lekísérje-e a gyengélkedőre, ez tényleg aranyos. Egyrészről azért le kéne menni már, másrészről meg nincs az az Isten, amiért ő mugli helyen fogorvoshoz megy. Azért meg nincs az egész görög mitológia, hogy gyakorlatból megnézze, mit csinálnak a varázslók egy vicces kedvű foggal.

 - Csak diétázok. - akkor most ne tűnjünk meglepettnek, mert hogy ez honnan jött, azt ő se tudja. Hát ennek semmi értelme, de a másik ugye nem ismerheti a hedonista életelveit, de viszont egész jól megmagyarázza, hogy miért lesz ilyen mogorva, ha csokitortát lát.

 - Na de ki mondja meg, hogy pont jó-e a súlyod? Meg amúgy is, ha ne adj' Isten jó a súlyod, attól még úgyse leszel elég jó. - mondja rezignáltan, már csak egy vállrándítás hiányzik a sztoikus és flegma bölcs képéhez. Mert most mit csináljon; így elmélet, úgy elmélet, attól énképe neki sincs. Mármint pozitív.  

 - Na jó, igazából csak a fogam fáj. - vallja be az igazságot, és ejti a bonyolult és ellentmondásos önképzavar témáját, miután az előbb egy hirtelen fájdalom arra késztette, hogy sziszegve szedje a levegőt. Pocsék kém lenne belőle, képtelen ugyanis ragaszkodni a meséjéhez.

 - Kéne pedig csinálni valamit, de nem bízok én a varázslókban. Adnak biztos valami nyugtató gyógyfőzetet, és ennyi. De a fogorvosok se jobbak. - morogja többnyire magának, mert fél, mint ahogy illik. Nem sok dolga volt még a varázslók gyógyítási metódusaival, és a fogorvoslás kényes téma, viszont most már nagyon szeretne végre újra teljes és normális életet élni, és enni valamit.

 - De ne haragudj, biztos nem érdekel. - mármint a másik lányt az ő problémája. Túl van ő már a körtönfalazás alapvető szintjein.

Rezignáltan eszi, ami a legközelebb volt hozzá. Rezignáltan, élettelenül, szivacsaggyal, túl fáradtan minden érzelemhez. Kanál a levesbe, be a szájba, szótlanul passzolja a sót meg a borsot, ha kérik, tekintete valahol a vele szemben ülő poharán nyugszik, szóval ez vagy a zen, vagy a zombivá válás első foka. Vizsgaidőszak van, és akkor ez mindent megmagyaráz.

És akkor lecsöppen egy kanál leves az ölébe. Nem forró, de cserébe paradicsomleves; pedig ha húsleves lenne, lesöpörné a tésztát, és végülis csak egy vizes folt maradna a ruháján, ami fura mód velőscsontok képét idézne fel a mellette elhaladókban. Ez viszont paradicsomleves, amit nem lehet elmismásolni. Betűtésztás piros folt marad utána.

Tárgyilagosan szemlélve ez nem tragédia, valljuk be. Folyamatos tanulással töltött napok után viszont kiváló ürügy, hogy kiboruljon. Miután gyanúsan hosszan meredt az elkószált paradicsomlevesre az ölében, lecsapja a kanalat, és vesz egy mély lélegzetet...

...és akkor valaki balszélen is leehette magát, mert elszakadt a cérna ott is. Normális körülmények között minimum megijedne, majd magában méltányolná a káromkodás káromkodások nélküli igen kreatív megoldást, de ezek a hetek messze esnek a normális világtól. A díszes kiabálás csak biztatást ad neki, hogy hajrá, most te jössz. Egy pillanatra megképzik előtte egy amerikai filmbe illő jelenet, ahol mindenki sorra kiordítja magát a nagyteremben, majd angyali, jóllakott napközis mosollyal szépen visszaül enni, de már felállt, és már mondja is, hogy

 - Most kinek jut eszébe paradicsomlevest főzni, most komolyan? Halványkék ez az átokverte ingem itt, a manók tuti tudták, hogy jövök enni, és akkor mondták, hogy te, tudod mit? Tegyünk oda annak a navinés kiscsajnak, csináljunk neki paradicsomlevest! Eleve, ez a lány itt - mutat a vele szemben ülőre - cukorral eszi, ez kész katasztrófa, ki eszik paradicsomlevest cukorral? És még csak normális betűtészta sincs hozzá, esküszöm, hogy nincsenek benne számok, hát normálisak vagytok?
 

 - Nincsenek benne számok! Mer az oké, hogy addig rakosgatom, amíg kijön belőle a nevem, de ha nincsenek benne számok, akkor hogyan találom ki, hány százalékot kapok a következő vizsgámon? Meg speciális karakterek, mi az, hogy nincsenek benne ékezetes karakterek? Ugye, milyen? Mi vagyok én, annamaria?

Kiált vissza a balszélen kiabálónak, teljesen hétköznapi modorban, mintha nem is a nagyteremben ordibálnának, miközben az iskola nagyobb százaléka mondjuk ebédelne. Paradicsomlevest. Is.

Nem mondja, mintha látna mozgolódást a szeme sarkából, és egészen biztos, hogy a körülötte ülők kényelmetlenül mocorognak, de jelen pillanatban ez nagyon nem tudja érdekeln. Háttérzaj, fehér zaj egy ilyen érdekes beszélgetés mellett.

 - Így van, teljesen egyetértek! - bólogat bőszen a másik felvetésére, de mint minden kiborulófélben levő ember, a legkevésbé sem figyel arra, amit a másik mond. Ilyen pillanatokban az ember magával van elfoglalva. Bár időnként él a gyanúperrel, hogy minden más pillanatban is.

 - Meg amikor olyat kérdeznek, amit tuti, hogy soha nem is említettek, nem hogy leadtak volna, és akkor vigyorognak vizsga közben, mert látják, hogy nem tudod! - tesz rá még egy lapáttal egy személyes élményt, ugyanis a múlt csütörtöki vizsgája nem sikerült a legfényesebben, valljuk be, és a hibát emberi szokás szerint másokban kell keresni.

 - Hát ez az, hát mugli vagyok én? - visszhangozza nagy beleéléssel ő is, pedig ő azért annak tartja magát, egy deficites muglinak, akit idedobtak ebbe a szürreális és nagyon hosszú színdarabba. De a másik olyan beleéléssel kiabálja, hogy minek nézik, muglinak, hogy nem lehet nem csatlakozni hozzá.

 - Meg az, hogy nincs mindennap mindenféle édesség. Múltkor is, akartam enni egy kis csokitortát, de mondták, hogy az aznap nincs. - kezd kifogyni a szuflából, az ötletekből meg pláne, ha már így színezve adja elő az élményeit. Mert csokitorta, na, az tényleg nem volt, de felajánlottak a végtelen türelmű manók a kényes kislánynak tízfajta másik tortát. Aki nagy boldogan, akkurátusan végigkóstolta mindet. Teljesen elégedett ő itt mindennel, félre ne értsük - csak ez a vizsgaidőszak ne lenne.

 - Szóval így van, és most megyek, és kimosom az ingemet. - tájékoztatja kiabálva a másikat, és ezzel egyidőben a Nagyterem nagyobb részét, ugyanis kiadta a mérgét, és látja, hogy egyes prefektusok mintha kelnének fel a székükből. Így is, úgy is kap valamit a jelenetért, de hát legalább ne a paradicsomlevese mellett kapja. Szegény levesnek ma nem volt jó napja.

Ő teljesen jól elvan itt az asztalnál. Nem kérte fel senki táncolni, ezért lehajtott vagy négy phár töklevet és megevett vagy hat süteményt, úgyhogy most ha felkérné valaki, se tudna megmozdulni.

Jó, nem ilyen egyszerű a helyzet. Tisztában van vele, hogy a jelmeze ócska, de mivel úgy érzi, hogy ez egészen jól kifejezi az ő értékeit is, ezért egy szemernyi reménye volt, hogy majd táncolni viszik. Mert igazából szereti a dizsit; a keményvonalas discotól a lágy death metálig ő mindenre tudja ropni. Illetve hát nem tud táncolni, de a felsoroltaknál ez egyenesen követelmény, úgyhogy nincs baj. De nem kellő senkinek.

Tárgyilagosan nézve, ez nem lepi meg. Tudja magáról, hogy nem szóraoztató, és a többi negatív tulajdonságok. Ez a jelmez egyenesen nevetséges, ez is megvan. Na de ő nem tárgyilagosan akar dizsizni, hanem keményen és elszálltan. Mivel azonban ez nem következik be, ezért a sütikhez fordult, és kicsit megvigasztalódott, valljuk be. Mozdulni, azt nem tud, de ugye nem is kell neki. Akkor meg ülhet itt elpilledt nagymama módjára az asztalnál nyugodtan.

 - Szia! - int vissza lagymatagon a lánynak, akiről vannak sejtései, ki lehet, és lustán megvakarja az orrát. Egyrészt viszket, másrészt meg ezzel felfedi az arcát. Kis furfangos, mi?

Csendesen hagyja, hogy a süti vérré váljon, és konstatálja, hogy a furfangos kis orrvakarós trükkje nem vált be. Elgondolkozik rajta, hogy esetleg még egyszer megcsinálja, de nem rugdossuk meg a döglött kutyát, inkább töredelmesen bevallja, hogy ki is ő.

 - Biztos, szoktam kísérteni a Navine klubhelyiségében, mentás forró csokival  szeretem leinni a könyveimet. - a túl sok sütemény nem tett jót a humorérzékének, mert habár a leírás jól illik rá, illik az összes többi lányra is a sárgáknál. - Amúgy Anna vagyok, Annamária. - picit James Bondosra sikeredett, de csak bemutatkozott. Ő nem iszik Martinit, de egy kis teát most elfogadna, de az mindegy is.

 - Te pedig.. - sandít a szeme sarkából a lányra -, te pedig.. egy idegen bolygóról idetévedt harcos amazon vagy. Mármint a nevedet tudom, meg minden, de.. szóval biztos nem zöld ufós amazon vagy, igaz? - mosolyodik el félénken, mert be kell vallja, haloványlila gőze sincs, a másik ki akart lenni. De csinos, azt meg kell hagyni.

 -  Izé.. - kezdene bele a zavart mentegetőzésbe, mert az hagyján, hogy nem ismerte fel, kit is akart megszemélyesíteni a háztárs, de továbbra se tudja, kiről is van szó. A másik azonban ehhez már hozzászokhatott, és nagyon aranyosan dobja is a mentőövet a kis navinésnak. Aki erre megönnyebbülten kacarászik, és a hangtól megrémülve gyorsan abba is hagyja. - Az ufó az jó lesz. Harcos ufó amazon alahonnan a Tejúton túlról. Kiruccant egy kicsit a Földre, mer mér ne. - úh, ez de gyenge lett, de ez a mai nap a rossz vicceké.

 - Aha, nagyon vicces. - mondja nagyjából oda se figyelve, mikor mutatnának neki valamit. Eléggé udvariatlan, de a figyelmét lekötötte egy minden kétballábas párnál is érdekesebb dolog, mégpedig egy adag sütemény, abból a ránézel, és híztál két kilót fajtából. Felemekedik a székéről tehát, addig nyújtózkodik, amíg el nem ér két tányérat meg a sütis tálcát, rápasszírozza a süteményeket, a nagy erőlködésben véletlenül belekönyököl valakibe, de nem bánja, és elégedetten visszacsüccsen a hátsó felére.

 - Hoztam ilyet. - nyújtja át az egyik tányért a háztársnak egy boldog napközis arckifejezésével. - Ha már táncolni nem fogunk. - ez az ő verziója az egészségedre-re.

Egy jó adag, a gondolatra is hizlaló sütemény mellett minden sokkal szórakoztatóbb lesz. Még az amúgy cseppet sem vicces, bár tényleg tragikusan ügyetlen párocska is érdekessé válik. Pláne, ha belegondol, hogyha ő táncolna, nagyjából hasonló színvonalon tenné, és akkor rajta nevetnének, ami valószínűleg nem tenne jót amúgy is csekélyke önbizalmának. Röviden tehát, jobb ez így.

 - De jó, kék a fogad! - veszi észre egy süteménnyel később, és jóllakott napközis módjára kuncorogva nézi, ahogy a másiknak kék a foga. A sok sütemény nem tesz jót a humorérzékének, mármint pontosabban szólva, nem tenne jót neki, ha lenne eleve. De hát nincs.

 - Ha gondolod, éppen táncolhatunk mi is. - két süteménnyel később már nincsenek aggályai. Eddig se volt olyan nagyon sok, de ennyi csokoládé oldja a gátlásokat. Amikor majd kivirágzik tőle, és tiszta pötty lesz a képe, akkor pedig teli lesz majd gátlással, ilyen ez a ronda csoki. - Mármint, én nem tudok táncolni egyáltalán, de ahogy így elnézem, ez egyáltalán nem feltétel ilyenkor. - csúnyán megszólta most az előttük lejtő párt, akik erőteljesen kapaszkodnak egymás karjába, mert lábaikkal nagyon leleményesen tudják véletlenül bokán rúgni egymást. Nem, komolyan véletlenül csinálják, és erre, ebben egészen biztos, a kis navinés is simán képes lenne.