Várkonyi tanár úr
Jelmez, Smink


Az egyetlen jó nap az évben az a mai. A Halloween a kedvenc ünnepem, ilyenkor én is kicsit vidámabb vagyok a szokásosnál. A sok töklámpás, és az egyéb ijesztő dekoráció... Egyszerűen nagyszerű. Ma még jobban el is viseltem a fényesek jelenlétét, mint máskor. A tanórák elég gyorsan elteltek, én pedig a szobámban félrevonultam, hogy még az utolsó simításokat elvégezzem a jelmezemen. Igen, jól hallottátok, jelmez. Szándékomban áll elmenni arra a bálra, vagy mire. Vagyis... Inkább csak a kíváncsiság miatt mennék. Biztos sokan lesznek ott, nagyon sokan, és ez kicsit, na jó nagyon zavar. De Dóri szerint jót tesz nekem, ha emberek között vagyok. Meg hát Halloween van emberek! Ki nem hagynám. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a dekoráció, remélem eléggé félelmetes lesz. Vacsorázni nem megyek le a Nagyterembe, mert nem vagyok éhes, helyette inkább dolgozom még a jelnezen, bár sok mindent nem kell rajta csinálni, és a sminket is felteszem. Így legalább nem fog nagyon látszani az arcom, ami plusz pont, így talán lesz merszem bemenni.
Lassú léptekkel tartok a nagyterem felé, végig a padlót bámulva, egyszer sem nézek fel, és szerencsére nem is megyek neki senkinek, és semminek. A Nagyterem ajtajához érve azonban megtorpanok. Mi van, ha itt is ugyanaz lesz, mint Pécsett az általánosban? Ott is egyszer voltam ilyen Halloween-i bulin, és akkor is katasztrófa volt az egész este. Az ajtófélfának támaszkodom, innen nézek be, de beljebb menni nem tudok... Egyszerűen nem merek. Talán vissza kéne fordulnom, vissza kéne mennem a szobámba, úgyis mindenki itt van...

Várkonyi tanár úr



Nem, nem, nem, nem!! Ez nekem nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy akárcsak egy lépést is megtegyek, be a Nagyterembe. Nem is tudom mit képzeltem. Olyan hülye vagyok, maradtam volna a Levita toronyban... Úgyis szinte mindenki itt van, én meg egyedül lehetnék ott. EGYEDÜL. És nem tömegben. Nem... Én erre nem vagyok képes. Bocsi Dóri, de ez nekem nem megy. Túl sok itt az ember. A csuklyát még jobban a fejemre húzom, hogy még inkább ne látszódjon az arcom, s már fordulnék is meg, azonban valaki letarol, nekemjön, én pedig elesem. Vagyis csak esnék, ha az illető nem fogna meg. Szinte már görcsösen szorítom, úgy kapaszkodom a férfi karjában, mintha alattam valami mélységesen mély szakadék tátongana, s az lenne az egyetlen, mi visszatartana a zuhanástól.
Pár másodpercbe beletelik, mire eljut az agyamig, hogy mit is csinálok, és talán el kéne engednem az ismeretlen karját. Ezt is teszem, s még két apró lépést is hátrálok a tanerőtől, de nem nézek fel rá, jó szokásomhoz híven csak a padlót bámulom, s idegességemben a jelmezem újjának szélét szorongatom. Mintha valami rosszat tettem volna, és rajta kapott volna ez a tanár, s most a kivégzésemre várnék. Akarom mondani a büntetésemre. És én tényleg úgy érzem magam, pedig semmi okom nem lenne rá.
- Nem, j-j-jól vagyok... - megint az a fránya dadogás. Mióta itt vagyok egyre többször dadogok, talán a hirtelen környezetváltozás, és a sok ember miatt. Vagy nem tudom, de azt tudom, hogy már elég rég dadogtam ennyit, mint most az elmúlt néhány napban.
-  Én... Én Kiara vagyok... - egy tanár... Miért pont egy tanárral sikerül összetalalkoznom már rögtön a bál elején... Nem maradtam volna sokáig, de így talán kénytelen leszek még egy ideig eltűrni az embereket magam körül, mert azért egy tanárt faképnél hagyni illetlenség lenne.

Várkonyi tanár úr



Én tiszta hülye vagyok. Mégis hogy képzeltem, hogy hihettem azt, hogy szépen el fogok vegyülni a tömegben, teljesen el fogok tűnni, és senki nem fog hozzám szólni. Úgy terveztem, hogy körbenézek, hogy mik vannak itt, és lelépek. De persze, hogy terveimet  keresztülhúzza egy tanár. Igaz, nem szándékosan, hanem néhány neveletlen diák segítségével, de sikerült neki, Úgy kapaszkodom belé, mintha az életem múlna azon, hogy ne eresszem el.  Egyáltalán nem vagyok vicces kedvemben - bár belegondolva, mikor is vagyok én olyan kedvemben? Soha. - Így a tanár úr vicceskedő megjegyzésére sem mosolyodom el, pedig egy normális ember talán még nevetne is, de én nem. Arcizmaim még csak meg se rezdülnek, ha nem a padlót nézném, és nem húztam volna a fejemre teljesen a csuklyát, akkor arcomon semmiféle érzelmet nem fedezne fel az előttem álló férfi.
- I-Igen... Igen, köszönöm az j-jól esne... - hangom halk, és remegős, alig hallható, de mellette még bólintok is, ebből, ha a szavamat nem is hallotta Várkonyi tanár úr, de ki tudja találni a kérdéseire adott válaszom.
Miért ilyen kedves velem? Jó, tudom, hogy tanár, és kötelessége nem bunkónak lenni a diákokkal, de akkor is. Simán megtehetné, hogy elmegy, nem foglalkozik az ilyen szerencsétlenségekkel, mint amilyen én vagyok, és az este további részében jól szórakozik, amit, ha velem marad, nem fog tudni megtenni.Még mindig ideges vagyok, és ez valószínűleg nem is fog változni, egészen addig, míg az ágyam biztonságot nyújtó kényelmében nem leszek. Egyszer nézek körül, hogy megnézzem, hányan, és kik jöttek el, bár közülük senkit nem ismerek, de azok a jelmezek... Mindenki nagyon jól kitett magáért, és mindenki olyan szép... csak én vagyok ilyen ronda. Idegesen húzogatom a kapucnim szélét, mintha nem lenne így is eléggé a fejemen, vagy mintha attól tartanék, valaki bármelyik pillanatban leszedi rólam.
- De... Nem kell értem fáradnia... Menjen sz-szórakozni, é-én megleszek e-e-egyedül is... - most nézek fel először a tanárra, de ez sem tart tovább néhány másodpercnél, s máris ismét a padlót tanulmányozom.