Gareth S. Nightingale
•jelmez•

 Halloween. Nem az én ünnepem. Az egész kastély egy borzalmasan kísérteties hellyé változott. Nem mondanám magam annyira nagyon ijedősnek, de az tény, hogy nem szeretem a túl sok félelmetes dolgot, meg teleaggatott csontvázas folyosókat. Persze, izgalmas és borzongató egész nap ilyen díszletek között járni, de örülök, hogy nem minden egyes nap ilyen a kastélyban. Igazából nem is voltam biztos benne, hogy el akarok menni az esti bulira. De persze, gólyaként egy ilyen lehetőséget kihagyni valóságos öngól. Nem elég, hogy alig ismerek valakit, de még én lennék az is, aki kihagyta azt a bizonyos bulit. Tehát mindenképpen el kell mennem. Igazából a nap végére már egy kicsit kíváncsi is vagyok, hogy ugyan mégis mit tartogathat számunkra a Nagyterem, mit találtak ki az estére? Az tény, hogy a jelmezzel elég nagy bajban vagyok, ugyanis eddig egyszer sem öltöztem be Halloweenkor, persze erre is a legjobb megoldást tudom. Kornél. Ő már régebb óta itt van, és ha van az embernek egy bátyja, bizony sok mindenben a segítségére lehet. Az első utam hozzá vezet, és segít is szerezni egy jelmezt, aztán persze lelép, mert neki találkája van.
 A szobában a tükör előtt belebújok a ruhába. Hát, elég furán festek halott menyasszonyként, de ez van ezt kell szeretni. És különben is a bőrszínem bőven elég sápadt hozzá, de azért előszedem a sminkes dobozt is, és nekilátok, hogy valamiféle maszkot sikerüljön varázsolnom magamra. Nem kell túl sok idő, és elkészülök, majd elindulok a nagyterembe. Kicsit sután vonszolom magam után a fátylat, de ha sikerül nem beleakadni mindenbe, akkor megérkezem a célhoz.
 Belépve a terembe teljesen elámulok. Minden fekete-fehér, mintha valami régi némafilmbe csöppentem volna. Hát, az biztos, hogy ezt nem lett volna szabad kihagyni. Odalépek az asztalokhoz, hogy megnézzem a finomságokat, de annyira nem tűnnek étvágygerjesztőnek, inkább valami italt próbálok ki, és belekortyolok az egyik üvegcsébe. Kicsit édeskés íze van, nem is tudom mihez hasonlít, de finom. Körbepásztázom a termet, hátha itt van a bátyám, de egyelőre nem látom. Kicsit kínosan érzem magam így egyedül álldogálva a sok felismerhetetlen, maszkos-jelmezes diák vagy éppen tanár között.
 Megakad a tekintetem egy srácon, akinek az arca szépen ki van festve, de a jelmeze nagyon ismerős. Pont úgy néz ki, mint az a páncél, amiben két napja hasra estem a folyosón, mert valaki ledöntötte. Megismerem a vállrészét, de persze lehet, hogy tévedek, ki tudja mennyi páncél van ebben a kastélyban. Megeresztek egy mosolyt magamban, mert érdekes a jelmeze, majd inkább beleiszom még egyszer az italomba.

Gareth S. Nightingale
•jelmez•

 Kezdem magamat egyre kínosabban érezni, amiért egyedül álldogálok. Mindenkinek van párocskája, társasága, csak nekem nem nagyon. Lehet, hogy a menyasszony helyett mondjuk egy özvegy jelmez jobban passzolt volna? Végül is a szín nem tűnt volna fel, itt minden színtelen, csak a különböző sötétségek érdekesen sok árnyalatát figyelhetem meg. De örülök, hogy például nem Piroskának öltöztem, nem lett volna sok értelme a pirosnak. Kicsit megigazgatom a ruhámat, helyére rántok egy-két szakadást, mégiscsak jobb a békesség, ha már csinosba vágtam magam, legyen tökéletes. Felpillantok a ruhámból, amikor hirtelen a páncélos fiút pillantom meg magam előtt. Egy icipicit ugrok hátra ijedtemben, mert kissé váratlanul ért a felbukkanása; de persze én vagyok az aki egy Halloweeni bulin is egy páncéltól ijed meg. Jó, azért az arcán a smink elég profi lett. És rémisztő. Tényleg!
 A meghajlást külön díjazom, és egy kissé elfojtott mosoly is játszik a szám sarkában. Mulattat, hogy ilyen komolyan veszi a jelemezesdit, ez tetszik; ha én tudatosan készültem volna, elrángatok valakit magammal vőlegénynek. Észbe kapok, hogy valamit reagálnom kéne, így megfogom a ruhám szélét – remélve, hogy nem most fog szétesni – és egy tökéletes kis elegáns pukedlit mutatok be válaszként a meghajlásra.
- Örömmel venném a társaságát, lovag úr! - válaszolom, igyekezve felvenni a fiú stílusát. Szeretem a játékot, már gyerekként is mindig jelmezekbe bújtam, és a testvéreimmel szerepeket játszottunk, most valahogy mégis egészen más, mint régen.
- Azt hiszem a túlvilág másik vége nem segítene, még az is közel lenne – mondom aggódóan összeráncolt homlokkal. - De szerencséjére nem zavar, maradhat! – jelentem ki határozottan, bólintva egyet, ezzel is megerősítve első mondatom, és most már rá is mosolygok a páncélos illetőre. Kicsit még zavar, hogy nem látom az igazi arcát, de majdcsak megszokom ezt a helyzetet is. Bár kérdés, hogy ha ezek után szembe jönne a folyosón, vajon megismerném-e.
- Mondja kedves lovag úr, szabad megtudnom a becses nevét. Vagy meg kell hozzá keresnem a sírkövét? Mert akkor felettébb örülnék valamiféle térképnek. Tekintve, hogy nem tudom melyik tájékról is való uraságod. – Igen, még mindig mániám, hogy utálok úgy beszélgetni valakivel, még akár csak pár mondatra is (mert lehet, hogy ezek után faképnél hagy), hogy tudom a nevét. Mindig szeretem a nevén nevezni az embereket. Ezért tehát érdeklődve fordulok felé, kissé kérdőn megemelve a jobb szemöldökömet, de a tekintetemben ismét mosoly játszik. Nem is tudom mi van velem, hogy hirtelen ilyen jókedvem lett. Biztos a társaság teszi.

Gareth S. Nightingale
•jelmez•

 Igazán kellemes az újdonsült lovag ismerősöm társasága, annak ellenére, hogy Halloween van és mindenki borzalmasan néz ki – persze csak a lehető legjobb értelemben. Nagyon is élvezem a kis játékot az egyelőre ismeretlen fiúval, ezért egy kecses kis pukedli is a jutalma.
- Ugyan lovag úr, hát olyan szívtelen maga? Hol hagyta el? Nem dobog valahol valakiért az örökkévalóságban? - Kérdezem. Persze, nyilvánvaló, hogy a srác vérkeringésével semmi baj, és ott a szíve a helyén, nade a szerep! Az fontos; bár utólag esik le, hogy nem feltétlen ildomos megkérdezni egy csontvázlovagtól, hogy hol hagyta a szívét, úgy látszik megint sikerült belekérdeznem a közepébe. Sebaj, amit egyszer kimondtam már vissza nem vonhatom, és különben is bízom a srácban, az eddigiek alapján majd elmésen kivágja magát valami érdekes mesével, és a felsejlő mosolyból, ami a mondandóját kísérte, azt állapítom meg, hogy ő is élvezi a játékot. Nem kell sokáig várnom meg is tudom az eddig ismeretlen lovag nevét is, amiből nyilvánvalóvá válik, hogy egy háztársammal van dolgom. Akkor még az is lehet, hogy már valahol összefutottunk a toronyban.
- Megtisztelő, hogy megismerhetem Sir Eridonházi Gareth! - válaszolom a bemutatkozásra, igyekezve tartani a régies stílust, és még egy aprócska elegáns bólintást is mellékelek. Mielőtt azonban bármelyikünk újabbat szólhatna, felkapom a fejem, mert elhallgat a zene, és egy diáktársunk lép az emelvényhez, majd egy köszöntőt mond. Jelmezverseny? Na ez váratlanul ér; bár nem hiszem, hogy az én öltözékem lenne itt a legkreatívabb, de nem is életcélom ilyen babérokra törni. Viszont a thesztrálsimogatás érdekesnek hangzik, fel is csillan a szemem az említésére.
 A kis közjáték után ismét minden figyelmemet Gareth irányába fordítom, ami jó is, hiszen egy újabb kérdés érkezett tőle; és nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak a hozzá társított mozdulaton.
- Váradi Stefánia Anna, a főnixek házából. De tájékoztatnom szükséges, hogy nevemre érzékeny vagyok, és csakis a Fanni verzió elfogadható számomra, ha nem kíván még holtában is borzalmas kínokat kiállni – mutatkozom be én is, kicsit kevésbé kreatívan, mint az előttem szóló, de ide nagyon is illik a kis rigolyám a nevemmel, mert attól tényleg kiszaladok a világból, ha valaki Stefániának akar szólítani.
- Nos, az előbb említett thesztrálsimogatás felettébb érdekesnek hangzik, nem gondolja? Igazán szívesen venném a kíséretét – A szemeimben az előbb felcsillant kis komolyság szikrája sem fedezhető fel, és izgatottan csillognak. Persze nem zárkózom el, ha Gareth nem akar jönni, vagy esetleg más tervei vannak, nem ragaszkodom én semmihez, rugalmas vagyok és fő a spontaneitás.

Gareth S. Nightingale
•jelmez•

 Azt hiszem határozottan bánnám utólag, ha nem jöttem volna el erre az estére. Már csak azért is, mert ilyen remek társaságtól fosztottam volna meg magamat. A szívkérdésem kicsit furán jön ki, és persze megint előbb cselekedtem, mint gondolkodtam volna, de szerencsémre Gareth ügyesen megmagyarázza, mire egy kicsit felnevetek.
- Ugyancsak jó táplálék jutott akkor némely féregnek – mondom. A bejelentés után én is bemutatkozom Garethnek, mégis csak úgy illik, hogy tudjuk egymás nevét.
- Igaza van, nem tudhatom. Micsoda jó meglátás, akkor kénytelen vagyok feltenni a kérdést: ön mazochista? - Igyekszem halálosan komoly arcot vágni, de emellett persze felismerhető a derű a vonásaimban. Persze azért reménykedem benne, hogy komolyan azért nincsenek mazochista hajlamai a srácnak. Bár végül is szíve joga, hogy az legyen. Illetve nem szíve, azt most mondta, hogy megették a férgek, áh, bánom is én, lehet mazochista is. A kis szóvicce kifejezetten tetszik, azt hiszem elég magas labdát adtam hozzá, hogy egy ilyen estén és ilyen szövegkörnyezetben ne ez legyen a válasza.
- Hát kísérteni is szokott? Igazán félelmetes társaság maga lovag úr – felelem neki nevetve. Persze a „bókot” a lehető legjobb értelemben értve. Persze, talán hülye kérdés, ki ne kísértene Halloweenkor, de mégis, biztos vagyok benne, hogy vannak olyan kísértetek, akik nem kísértenek, mert jobban szeretik a magányt, tehát ez esetben nagyon is helytálló lehet a kérdésem. A thesztrálok ötlete neki is tetszik, ez látszik rajta, és a mondandóján is. Könnyedebb, kötetlenebb hangnemre vált, ami egyáltalán nem zavar, kicsit talán fárasztó lenne pár száz éves stílusban végigtársalogni az estét.
- Én sem láttam még, azért is érdekel – bólintok egyet megerősítve a mondatát. Azt tudom, hogy most már látom őket, mert tavaly nyáron halt meg a dédnagymamám és én éppen rosszkor voltam rossz helyen, hogy lássam. Azt nem mondanám, hogy mély nyomokat hagyott benne, alig ismertem őt, de persze nem életem legjobb élménye volt. Látom, hogy elég sokakat foglalkoztatnak ezek e különös lények, mert egyre többen gyűlnek a szervezők köré így azt hiszem még várnunk kell. Gareth persze ért hozzá, hogyan változtassa a várakozást kellemessé, és felkér táncolni.
- Örömmel venném, tényleg sokan vannak – bólintok egyet mosolyogva a tánc ötletére. Magam sem tudom miért, de kicsit izgatott vagyok. Elég sok táncleckén vettem részt ahhoz, hogy magabiztosan mozogjak a táncparketten, mégis most valahogy más. Talán azért, mert a való életben próbálhatom ki a tudást, nem tudom. Mindenesetre igent mondtam Garethnek, és szeretek is táncolni, szóval nincs visszaút. Le is rakom gyorsan a még mindig a kezemben szorongatott italt, és elindulok a táncolók felé hátrapillantva a fiúra, a jobb szemöldökömet kicsit kérdőn felhúzva, ha ő még nem indult volna el.