Eris L. Awer-Kowai

Ahogy telnek a napok, egyre jobban kezdem megszokni a sulit. Persze még mindig nehezemre esik reggelente megtalálni az adott tantermet, ahol végig kell ülnöm a hosszú órákat, de szerencsére a nap további részében csak követnem kell a csordát és minden rendben van.
Azt nem állítanám, hogy a társasági életem olyan nagyon kialakult volna már ebben a kis időben, de hát nem is vártam mást. Egyrészt, én se vagyok az a "sziamizulegyünkpajtik" típusú ember, meg ahogy észrevettem a háztársaim se kapálódznak azért, hogy megismerkedjenek velem. Mondjuk úgy, hogy csöndesen élünk egymás mellett, és ez egyelőre nekem tökéletes megfelel így.
A mai délelőtt is ugyanúgy telt, ahogy az eddigiek. Kelés, órák, szünet, órák, és végre elérkeztünk a kedvenc részemhez, az ebédhez. Természetesen a Nagytermet már akkor is megtalálnám, ha álmomból ébresztenének fel és a Konyhával is hasonló képpen vagyok.
A hosszú asztalok közül a miénk a terem egyik szélén található, közel a falhoz. A rellonosok általában közelharcot vívnak a jobb helyekért, és természetesen a gyengék alulmaradnak módszer az érvényes nálunk. Ezért aki jót akar, az már elsős korában igyekszik kialakítani maga körül egy olyan tiszteletkört, ami adott esetben elég lesz neki ahhoz, hogy megszerezze, amit akar. Ezt a szabályt már a legelső napon sikerült jó alaposan a fejembe verniük, amikor épp békésen eszegettem a vacsorámat és egy csapat harmadikos fiú csak úgy odajött, kivette a kezemből a falatot és közölték, hogy éppen az ő helyükön terpeszkedem és nagyon gyorsan húzzak el onnan, ha éjszaka szeretnék egy percet is aludni. Azóta már tudom, hogy nem kellett volna olyan gyorsan elszaladni, mert akkor meg is lett volna az első jó pontom, de már mindegy.
A mai ebédhez különösen jó kedvvel fogtam hozzá, mert az asztal tele volt finomabbnál finomabb ételekkel. Gyorsan leültem egy évfolyamtársam mellé és körbenéztem, hogy mit is válasszak a rengeteg ínyencség közül. Ahogy nyálcsorgatva bámulok végig az asztalon, egyszer csak összerezzenek, mert a mellettem lévő lány olyan hirtelen pattan fel, mintha áramütés érte volna, két pillanattal később pedig már hűlt helyét találom, és egy másik, számomra ismeretlen egyén ül le mellém.
Nagy érdeklődéssel figyelem, ahogy végigméri az "árut", majd felszúr a villájára egy csirkecombot. Ezután néhány percig szemezett a hússal, majd visszarakta a helyére. Fogalmam sincs, hogy mi baja, de elég finnyásnak tűnik, úgyhogy inkább nem is foglalkozom vele tovább. Újra visszafordulok az incidens előtti elfoglaltságomhoz, azaz a teríték pásztázásához, amikor megpillantom a mai ebédemet. Már nyúlnék a csirkemell után, amikor a mellettem ülő Mrs. Finnyás pont azt a szeletet telálja el a villájával.
- Én ezzel a döntéssel nem igazán értek egyet. - Mondom összehúzott szemöldökkel, miközben egy pillanatra se veszítem szem elől a kiszemelt ételt.
- Úgy érzem, hogy te inkább azt a csirkecombot szeretnéd ma megenni ebédre, és ezt csak azért szúrtad fel a villádra, hogy kedvesen idehelyezd a tányéromra.-