Farkas Kamilla

 VÉGRE. Nem mintha nem élveztem volna Madagaszkárt, vagy ilyesmi, sőt. Imádok utazni, pláne messzire. VISZONT. Itt hagytam a pálcám. Igazából pár napig fel sem tűnt, már-már havonta töröm el a pálcáimat, aztán lusta vagyok lemenni a faluba újért. A mostani nem igazán passzol hozzám, de meg is tudom érteni. Talán már nem maradt egy pálca sem, ami elfogadna engem teljesen.
 Amint megérkeztünk, felsprinteltem a szobámba, még mielőtt Rui körberöhöghetett volna, felkaptam a pálcám, és kerestem egy sarkot, ahol összerogyhatok és liheghetek. Messze van a hálótermem és sok a lépcső, na. Még Wolgast Bellafonte is elfáradhat egyszer-kétszer.
 Kifújtam magam, kerestem egy mosdót, ahol megmostam az arcom. Egy nagyon picit lebarnultam, de nem annyira, mint mások. Nem vagyok barnulós, inkább leégős, éppen ezért kerültem a napot. Ettől függetlenül a vállaim most is szinte perzselnek, és az arcom is megpirult. Szerencsére nem hámlik, annyira azért vigyáztam magamra. A hajam picit szőkébb lett, ami az eddigi nagyonszőkeségből tejfölszőkeséget produkált. Lassan beletúrtam, élveztem ahogy a selymes hajszálak végigsuhannak az ujjaim között. Talán kicsit túlzottan szeretem a hajamat, de szerintem megérthető: ritka az ilyen vékony, erős, selymes és világostejfölszőke haj. Ha annyi galleonom lenne, ahányszor valaki bele akart túrni, már rég kihullott volna  a hajam a zsíros ujjacskáktól. Na meg gazdag lennék mint az atom. Nyithatnék saját bankot. Hé, árulnom kéne a hajbatúrást egy mosdó mellett, kötelező kézmosás után!
 Már kezdtem magamban megtervezni a biznisz menetét, amikor megkordult a pocakom. Most van ebédidő! Magasságos egek, el ne lopkodják előlem a répatortát! A szobámig tartó sprinthez hasonló iramban céloztam meg a nagytermet, ahol már evett a sok kis éhes diák. Az éhség kissé összezavart és nem az embereket néztem, ahogy hol vannak a levitások, hanem az ételeket, hogy hol van legközelebb édesség. A kékek tőlem akár kiabálhattak és integethettek volna, akkor sem mentem volna feléjük, ugyanis kiszúrtam egy csodálatos répatortát, egy olyat, amire már hónapok óta vágytam. Gyors menetben odairamodtam, majd helyet kértem. Igazából egy fél fenéknyi hely eleve is volt már, oda pedig az engedély megérkezte előtt be is zsúfoltam magam és vettem egy szeletet a süteményből.

Farkas Kamilla

 A számhoz emeltem az első falatot, beleharaptam. Az extázis nem maradt el, behunyt szemmel élveztem az ízek fenséges kavalkádját... egészen amíg észre nem vettem, hogy valaki fuldoklik mellettem. Kinyitottam a szemem, a hang irányába fordultam. Ekkor esett le hogy a Navine dicső képviselői között ülök, azon belül is lányok között. Egy mellettem ülő elsős hölgyecske nyelt félre, valószínűleg a heves becsapódásom miatt. Higgadtan a hátához emeltem a kezemet és határozottan, de nem erőszakosan megütögettem a hátát. Miközben elsősegélyt nyújtottam, gondoltam bemutatkozom.
 - Bocsáss meg, hogy csak így idecsapódtam, mint egy kerge meteorit. Wolgast vagyok. Wolgast Bellafonte, a levitából.
 Elgondolkodtam, hogy hallhatott-e már rólam. A lány egyáltalán nem tűnt nekem ismerősnek, valószínűleg még új. Persze az, hogy én nem ismerek valakit, az nem azt jelenti, hogy ő sem ismerne engem. Kviddicsmérkőzések, diákcsínyek, késő éjszakai randalírozások, elmélyült filozofálgatások, sütés, ezeket mind hobbiszerűen űzöm. Na meg a pálcatörögetés, bár azzal csak egy ismeretséget tudtam kötni, méghozzá a pálcaboltos nénivel.
 - Újnak tűnsz. Bár nem én vagyok a legjobb emberismerő a vidéken, de ezt még én is meg tudom állapítani a kivételesen csillogó szemeidből. Hacsak nem a fuldoklástól könnyes a szemed, mert akkor ezzel sikerült átverned - és rávigyorogtam. Mostanában végre felhagytam a megszokott bemutatkozós szövegemmel. Már túlhasználtam, kezdett elavult lenni. A vigyorom is változott az évek során, az eleinte hatalmas, összehúzott szemmel való teli szájjal vigyorgást felváltotta a baloldalas félvigyor, melyekhez huncut tekintet párosul. Persze az első verzió is életképes, csak más szituációkban kerül elő. Mindezekre az apró változásokra ott vigyorogva eszméltem rá. Ritkán gondolkodom el rajta, hogy miként változom az eltelt idővel párhuzamosan.
 - Egyébként nem zavarok? Mert ha kellemetlen a társaságom és inkább a háztársaiddal lennél, akkor eltűnök - mondtam a lánynak, a másik oldalamon ülő valakit teljesen ignorálva.

Kami :3

 Miután engedélyt kaptam a további létezéshez azon a helyen, visszatértem a tortámhoz. Az extázis mindig az első falatnál üt be, utána csak simán nagyonfinom. Töltöttem mellé valami pisztáciás tejet, mert finomnak tűnt. Megszagoltam, furán gyurmaillata volt. Egyszer élünk, gondoltam, azzal lehúztam. Amíg tartott, nem volt rossz, aztán jött egy kis gyurmás utóíz, és végül lágy édességgel vonta be a torkom. Összességében nem volt vészes.
 Gondolkodni akartam valamin, de nem jutott eszembe semmi. Furcsa. Mindig akad valami téma, amin kínosan sokáig fenn tudok akadni, és addig mindenki csak furán néz rám, mert kiestem a téridőből és csak a saját gondolataim közt kavarogva szállingózom. A furán nézésről jutott eszembe, hogy most eleve sokan néznek rám furán az asztalnál, úgyhogy beszélgetnem kéne, oldva a feszültséget. Ritka, hogy valaki nem a saját asztalához ül, pláne a levitából. Nem azt mondom, hogy antiszociálisak vagyunk, csak... összetartóak. Oh, minő csodálatos megfogalmazás, büszke vagyok önre Bellafonte, a Nobel-békedíjért ebéd után jelentkezzen a legközelebbi prefektusnál.
 Szóval téma. Beszédtéma. Ömm...
- Hogy vagy?
 Bravó Bellafonte, a díjtól most búcsúzzon el. Ennél többet vártunk magától.
 - Hogy érezted magam Madagaszkáron? - tettem hozzá még tűrhető időn belül, így a két kérdés egybe számított. Legalábbis egybe szántam. Mindegy. Zavartan mosolyogtam rá, majd megint ettem egy falatot a répatortámból. Mr Bellafonte, csalódtunk magában. Jobb beszélgetőpartnernek ismertük meg, erre most ezzel jön. A mentés nem volt rossz, de nem is elég jó. A továbbiakban igyekezzen jobban, vagy...
 Beletúrtam a hajamba, aztán vártam a lány válaszát.

Kami

 Rágtam a falatot, mint azt szokás. Valami viszont szokatlanul felsercent a fogaim alatt. Miközben a lány válaszolt a második kérdésemre, lassan odaemeltem a kezemet, két ujjal megfogtam a rendellenes hozzávalót, majd húzni kezdtem kifelé. Ha naiv lennék, azt mondanám: haj. És ez a válasz félig-meddig meg is felelne az igazságnak, csak van még egy apró dolog, amitől mégis picit más lesz a helyzet.
 - Manószőr - mondtam olyan kifejezéstelenül, hogy utána elmosolyodtam saját magamon. - Úgy tűnik, az egyik manó a konyhában nem tartja be a házirendet.
 A közel hét centiméteres szőrszálat a szalvétámra helyeztem, mint későbbi bizonyítékot, majd ettem még egy falatot. Mielőtt a lány azt gondolhatná, hogy most majd megyek és panaszkodom hogy rúgják ki a manót, elmagyaráztam a szándékomat.
 - A manók a konyhában jól ismernek már engem. Talán már picit elegük is van belőlem. Ezzel sarokban tudom tartani egyiküket és... hát, csúnya szóval zsarolhatom, de igazából csak további bejárást szeretnék és hozzáférést az alapanyagokhoz.
 Felidéztem magamban a lisztes esetet, amikor az egész levita lesereglett a konyhába és kakaós csigát sütöttünk a vezényletemben, majd mintha egy káoszbombát dobtak volna ránk, mindenki liszteszsákokkal kezdte püfölni a másikat. Régi szép idők!
 - Egyébként én is tök jól vagyok, köszönöm - vigyorodtam el ismét, most picit szélesebben. - Végre nálam lehet a pálcám. Tudod itt felejtettem a nyaralás idejére. És ezzel talán el is árultam, milyen volt számomra Madagaszkár. Néztem ahogy a többiek távol a felügyelettől varázslatokat próbálnak ki, amiket itt a kastélyban esélytelen lenne kipróbálni, párbajoztak, kviddicseztek... jó, azt speciel én is csináltam. Meg is nyertük egyébként - hencegtem azzal a tipikusan Wolgis félvigyorral és huncut szemekkel. Ez van, a hencegés megmaradt, mint utóhatása Cupido célt tévesztett nyilának. Még mindig nem értem, mire gondolt, amikor a TÜKÖRTEREMBEN lőtt rám. Most komolyan.
 - Szóóóóval... - kezdtem bele egy mondatba, amit még nem fogalmaztam meg magamban. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit mondjak, csak nem akartam, hogy kínos legyen a csönd, ahogy ott mosolygok magamban. Én vagyok az idősebb, meg a férfi, össze kéne szednem magam, vagy valami... oh, megvan. - ...van neked háziállatod?
 Alig észrevehetően sóhajtottam. Hátha majd meg tudom törni ezt a megszeppent szituációt, és belemelegszünk a beszélgetésbe. Sokat segítene rajtam, hisz fura helyzetbe sodortam magam. Szokás szerint. De ettől szép az élet, nemde? Ilyenek nélkül halálra unnám magam.

Kamii

 Ébredés után egy ideig le sem esett, hogy ma bál lesz. Lazán megreggeliztem, furcsán tekintgettem körbe a bezsongott diákokon, és feltűnt, hogy a lányok jó része nincs ott. Mit terveznek vajon? Lerohanják az iskolát és új rendszert alapítanak, melyben unikornist fogunk tenyészteni, mint emelt óraszámú tananyag? Vagy varrunk? Te jó ég, nehogy azt akarják elérni, hogy azokat a lehetetlen ruhacsodákat nekünk kelljen elkészítenünk, mert csalódni fognak, mi meg a fejünket fogni. Cunamiszerű hajhullást eredményezne férfitársaim körében egy ilyen nőuralom. Márpedig én nagyon szeretem a hajam. Meg a tejet. A kakaót is.
 Óvatosan visszamentem a klubhelyiségbe, közben hallgatózva, hátha meghallok valami kis titkos információt, de nem. Csupán kuncogás, a "te kivel mész", és a "mit veszel fel" kérdések kombinációit tudtam kiszűrni az éterből. Fent aztán a levita toronyban leesett, hogy mi folyik itt a kiborított tökleven kívül, amibe beleléptem. A lányok sikítozva takargatták el a ruhájukat, mintha legalábbis meztelenek lennének. Pedig nem is voltak azok. Azt kiabálták, hogy nem akarják, hogy a bál előtt meglássam, mit vesznek fel. Mondtam, hogy akkor vetkőzzenek, mire megdobáltak. Ki érti a nőket?
 Közben persze leesett, hogy én is elhívtam valakit, méghozzá Kamillát, az elsős navinést. Hogy miért nem választottam valakit a levitából, vagy bárkit, akit már jobban ismertem? Passz. Ha már abban a fura szituációban szóba került, gondoltam legalább ezzel kiengesztelem. Persze biztos volt még oka, de hirtelen nem volt kedvem filozofálni.
 Na aszongya. Ruha. A lányok mindig órákat, esetleg napokat tökölnek vele. Tényleg ilyen nehéz lenne? Kinyitottam a szekrényt, kivettem egy Világosszürke inget, rávettem a V-nyakú, vörös, selymes pulcsimat, amit annyira szeretek, meg egy egy hosszú, sötétkék nadrágot és egy barna cipőt. Bohém elegancia... Azt sem tudom, azt eszik-e vagy isszák. Az eleganciát vágom, de ha bohém, akkor tuti nem kell öltöny. Ezzel az összeállítással még mehetnék színházba, de mégis olyan laza. Szerintem tökéletes. Az órára néztem, láttam, hogy még van időm aludni is egyet. Megtettem hát.
 Még viszonylag időben ébredtem, viszont elaludtam a hajam. Próbáltam rajta segíteni, de valahogy mindig kócos maradt. Mindegy, fogjuk rá, hogy bohém a hajam. Picit késésben voltam, amikor befújtam magam valami löttyel, amit Kölnben vettem még annak idején, aztán leindultam. Már az előcsarnok sarkán álltam, amikor eszembe jutott, hogy kéne még valami. Sarkon fordultam és sprintelni kezdtem. Kb negyed óra múlva megint megálltam a sarkon, hogy kifújjam magam. Mostanra a kölni illata összevegyült a saját illatommal, és saját bevallásom szerint nagyon vadítónak találtam. Bele is haraptam a kezembe, aztán laza vigyorral és hátratett kézzel odasétáltam Milla elé.
- Bocs a késésért. Mehetünk? - kérdeztem, miközben a hátam mögül egy rózsát vettem elő, és nyújtottam felé.

Kamii

 A rózsám elérte célját, látszólag a lány elnézte, amiért úgy elkéstem. Fura dolog ez a lányokkal és a virágokkal. Biztosan van bennük valami méhkirálynő ösztön. Esküszöm ezen még el fogok gondolkodni és tudományos értekezést fogok róla írni.
 Egy pillanatig kifejezéstelen mosollyal néztem a felém nyújtott kezet, aztán belekaroltam a lányba és bevezetem a terembe. Odabent hangos zene és ételek bódító illatának elegye fogadott. Már voltak bent bőven, de a keringőt még biztosan nem késtük le. Miközben lassan elindultam egy tetszőleges irányba, azon gondolkodtam, hogy miért is jöttem el egyáltalán. Ha nem hívtam volna el Millát, akkor biztosan találtam volna valami elfoglaltságot, pláne most, hogy szinte üres a kastély. Táncolni nem kifejezetten szeretek, de magamat ismerve a végén én is ropni fogom esetlen mozdulatokkal. A keringő biztos szép lesz, de amúgy csak a levitások miatt izgat. Az ételek pedig... nos az ételek tényleg felkeltették az érdeklődésem. Oda is vezettem a partneremet az egyik asztalhoz, kihúztam neki egy széket, és megvártam, hogy leüljön, majd én is helyet foglaltam.
 - Hogy érzed magad? - kérdeztem lágyan mosolyogva. - Izgulsz az este miatt? - Mondjuk nem tudom, mi miatt lehetne izgulni egy bálon. Ha egy griff tart feléd a kviddicspályán, akkor van min izgulni. Ha egy pinceszerű labirintusban ébredsz, ahol mindenféle vacak meg akar gyilkolni, akkor van min izgulni. De egy bálon? Hogy kitörik a magassarkú sarka, vagy félrenyeled a muffinod... oh, ha már muffin...
 Megragadtam egyet és beleharaptam. Nem morzsálódott, és finom volt. Talán még manószőr sincs benne.

Wolgicsapat *-*

 A párom úgy tűnt, nincs beszédes kedvében. Csupa egyszavas válaszokkal reagált a kérdéseimre, a leghosszabb mondata az: "ez csak egy bál, nem?" volt. Persze nem lehet mindenki olyan fecsegős, mint az átlag, de lassan kezdem úgy érezni, valami baja van. Remélem nem velem. Velem miért lenne baja? Jó, késtem, de azon felül megtisztelve kéne érezze magát. Igazából rendesen akadt volna lány, aki csak arra várt, hogy elhívjam. De átváltottam randomwolgiba és elhívtam Kamillát. De nem bánom, sosem bánom amit tettem. No de ha nem velem van a baj - mert velem már hogy lehetne... - akkor mi a gond?
 Éppen azon voltam, hogy megfogalmazzam ezt a kérdésemet, amikor elkezdődött a keringő. Szolid vigyorral és csodálattal figyeltem, ahogy kivonulnak a táncparkettre és nekilátnak. Főként Ruit figyeltem, nem tudtam róla elképzelni, hogy valaha is keringőzni fog.
 Sokáig néztem őket, valahogy teljesen a zene hatása alá kerültem és nem észleltem, ahogy egy lány furcsa, mániákus szemekkel közelít. Ha észrevettem volna, valószínűleg megijedek és behúzom a nyakam, mert valakit megint felidegesítettem valamivel. Aztán kezdhetek magyarázkodni. Még jó, hogy abban jó vagyok. Azonban éppen csillogó szemekkel a pörgő-forgó párokat figyeltem, miközben hátrafelé nyúlva egy újabb muffint próbáltam megkaparintani. Már éppen megcirógattam az ujjam hegyével, amikor az apokalipszis elkezdődött. A kis édes süteményem hirtelen eltávolodott az ujjamtól, lassan elkezdtem letérni az X-tengelyemről és szigorúan monoton csökkenő függvényben közeledtem az Y-tengelyemhez. Szerencse, hogy kviddicses reflexeim  vannak, így villámgyorsan megtámasztottam magam a lábammal. Ránéztem a furcsa jelenségre (aki amúgy kifejezetten csinos volt), mire az leköpött. Nem úgy, ahogy Ruival szoktunk köpködni, célirányosan és összesűrítve a cuccot, hanem porlasztva, sütivel elegyítve a nyálát. Trükkös, trükkös. Letöröltem egy nagyobb darabot a szám széléről, aztán odahajoltam az immár asztalon fuldokló lányhoz. Azon gondolkodtam, hogy megveregessem-e a hátát. Valószínűleg kiköpné az összes tartalmat az asztalra. Az addig még hagyján, de vajon utána mit akar azzal kezdeni? Áh, inkább fulladjon meg.
 Idáig jutottam a gondolatmenetemmel, aztán magamnak ellentmondva csakazértis megveregettem a hátát. Jé, Kamillát is így kellett ápolgatnom, amikor nagyon-nagyon hasonlóan odavágódtam répatortázni. Az egyetlen különbség a köpködés volt. Nem szokásom.
 - Hali. - köszöntem az apokalipszis lovasának. Mit kellett volna mondanom? Jó, mondjuk megkérdezhettem volna, hogy jól van-e. Én viszont a köszönés után csak letöröltem az arcomról a maradékot, és megpróbáltam a ruhámról is eltávolítani a cuccot. - Esetleg szeretnél csatlakozni szerény társaságunkhoz? - kérdeztem felhúzott jobb szemöldökkel és picit zavarodott mosollyal. Igazából szimpatikus volt a jövevény. Magamra emlékeztetett egy picit.

TeamWolgi *-*

 Jól tudok hátat lapogatni. Egy hét alatt kétszer mentettem meg vele egy lány életét, és most mindkét szenvedő alany itt van velem a bálon. Talán még fejlődtem is ebben a tudományomban. Hátlapogatás "leveláp". Ezt csak azért gondolom, mert ezen legutóbbi alkalomkor még puszit is kaptam érte. Jó szokásomhoz híven látványosan elpirultam miatta, bár talán nem túl feltűnő ebben a forgatagban.
 Kamilla reakciója fura volt.  Kicsit fel is húztam a szemöldököm és amolyan ejnye-bejnye pillantással néztem rá. Persze segíteni nem sokat tudott volna, de azért így kinevetni valakit, aki haldoklik, pláne úgy, hogy pár napja ő is ugyan ilyen helyzetben volt... fura. Mindenesetre nem sokat gondolkodtam rajta, mert éreztem, hogy ha most egy pillanatig nem figyelek, akkor minimum apokalipszis lesz. Mint rangidős, nekem kéne rájuk ügyelni egy picit. Viszont annyira vágyom rá, hogy szórakoztató estém legyen, és ne csak egy lassú, beszélgetős (már ha Kamilla hajlandó lenne beszélgetni) bálocska. És most valami azt súgja, hogy maradandó emlékeim lesznek erről az eseményről.
 Szóra sem érdemes - vonom meg zavartan a vállam a mentőakció felemlegetésére. Sosem tudtam normálisan lereagálni a bókokat vagy dicséreteket. - Tök mellesleg Wolgi vagyok - tereltem a témát - Ő pedig itt Kamilla.
Ebben a pillanatban egy újabb jövevény vágódott hozzánk. Szó szerint vágódott, már-már becsapódott, mint egy aszteroida. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy be van csípve, de ezt a gondolatot hamar kikergettem a fejemből. Egyrészt mert még pici, valószínűleg elsős, másrészt pedig mert megszólalt, és a hangja józanul szólt.
- Szia - néztem rá beletörődötten vigyorogva. Ez az este ilyen lesz. Remélem ilyen lesz. - Szóval ott tartottam, hogy Wolgi vagyok, ő pedig itt Kamilla.
 Ezután egy újabb süteményért nyúltam, időt engedve a többieknek a bemutatkozásra.

TeamWolgi *-*

 Érdekes érzés három lánnyal egyszerre bálozni. Minta mindet én hívtam volna el, kötelességemnek éreztem mindegyikkel törődni. És megtáncoltatni őket. Ha csak Kamillát vittem volna el táncolni, mint hivatalos páromat, a többieket magukra hagynám, azt pedig nem akarom. Nem akarom, hogy esetlegesen kényelmetlenül érezzék magukat.
 Detti felszólítására huncutan felvontam a szemöldököm, és egy félvigyorral bólintottam. Azonban mielőtt valami ötlettel előállhatott volna, megragadtam Blanka és Kamilla kezét, és ellentmondást nem tűrően a táncparkett felé húztam őket.
 - Pörögjünk! - kiáltottam Dettinek, ezzel mintegy meginvitálva őt is, hogy tartson velünk.
 Megálltam egy részen, ahol viszonylag nagyobb hely volt, így mindenki kibontakozhatott, és kiélhette mozgáshiányát mindenféle absztrakt mozdulatsorokkal. Rögtön el is kezdtem táncolni, hogy önbizalmat adjak a lányoknak, ha esetleg szükségük volna rá. Ilyenkor mindig olyan esetlennek érzem magam, de most nem ez volt a fontos. Az, hogy gentlemanként szórakoztassam a hölgyeket, azon az estén nagyobb prioritást élvezett. A ritmusérzékemmel nincs gond, így talán nem feltűnő a bizonytalanságom. Végignéztem a lányok arcán, egy-egy vidám mosolyból rettentő önbizalmat tudok gyűjteni. Beletúrtam a hajamba, picit hátravetettem a fejem és behunytam a szemem. A vidám mosolyom boldogra enyhült. Már csak egy répa kéne - gondoltam, aztán kinyitottam a szemem és egy hatalmas öleléssel magamhoz szorítottam őket, majd táncoltam tovább, mintha mi sem történt volna.