Gyógyító, kuruzsló, sámán... Tudom is én mi. A lényeg, hogy meg volt. Vagyis remélem, hogy ő volt az, mert ha nem... hát igazából nekem mindegy az is. Gyors zuhany, és öltözködés. Abból, hogy senki, de abszolút senki nem volt a Levitába - ahova amúgy külön osztottak be, mert az elsősök között mégis csak viccesen néztem volna ki - rá kellett jönnöm, hogy késésben vagyok. Ráadásul fogalmam sincs mi a módi, mit kéne felvenni... Így maradt a mindig tökéletes, farmer-ing-pulcsi összeállítás. Sötétkék, már majdnem fekete farmerrel, és a házam színeihez illő pulóver. Az ingem az fehér, a hajam befésültem a jó irányba. Még kicsit nedves, de nem baj, majd megszárad, a cipőmbe (fekete) gyorsan belebújok, aztán felkapom a pálcámat, mert anélkül nem megyek sehova, már csak azért sem, mert az itt készült ételeknek nem tudom a szénhidrát tartalmát, és van egy nagyon jó kis bűbáj, ami megmondja, így nyugodtabban tudok majd enni. Na meg, vacsora előtt is, vércukorszintet kell mérnem - anyám miatt.
Sietős lépekkel szelem át a folyosókat, eltévedek vagy kétszer, de aztán megüti a fülemet valami zaj, és abba az irányba veszem az utam. Nem kell csalódnom, a Nagyterembe tévedek, és rögtön rájövök arra is, hogy valaki rivallót kapott. Ilyenkor érzem szerencsésnek magam, hogy mugli származású vagyok. Sosem fogok rivallót kapni. Viszont, most hasznos volt ez a kis üzenet, hiszen megtaláltam a termet. Az már kevésbé tűnik kellemesnek, hogy szétnézve, rá kell jönnöm, a rivallót, valaki olyan kapta, akivel egy házba fogok lakni. Már csak az üzenet miatt sem... De nem foglalkozom ezzel. Megigazítom a ruhám, hogy ne legyen rajta semmi kivetni való, aztán laza léptekkel - mintha mi sem lenne természetesebb... tök zavarban vagyok! - ahhoz az asztalhoz lépek, amelyik a kékek részére van fenn tartva.
A rivallós résztől távolabb, egy hozzám hasonló és egy szőke lány társaságát választom.
- Szabad? - kérdezem tőlük, már ha figyelnek, és a szemben levő üres helyre mutatok. Aztán ha csak nem kezdenek hevesen tiltakozni leülök. Közben, arra is rá kell jönnöm, hogy a szőke, valószínűleg nincs jól, így megkérdezem én is - Nem kérsz egy pohár vizet? Esetleg egy kockacukrot?
Ez lehet furán hangzik, de mindig kell legyen nálam kockacukor, mert ha leesik... az őrületbe lehet kergetni ezzel a szöveggel. De mégis. Mindig van nálam.

Dasha és Izabella~~

Elpirult. Állapítom meg, és egy pillanatra oldalra pillantok, és igyekszem nem hangosan elnevetni magam. Első nap, rögtön egy - nagy valószínűséggel - koreai lányba botlok, aki elpirul. Nem tudom miért, de mivel bólint leülök, és hol rá, hol a barátnőjére nézek. A barátnője kicsit jobban leköt, mert nem néz ki túl jól, és hiába mondja, hogy minden rendben, nem igazán hiszek neki. Főleg mert a kérdésemre nem is válaszol. Úgyhogy felállok, és elmegyek egy pohár vízért, majd szépen visszamegyek és egy szó nélkül leteszem elé. Majd előveszek a zsebemből egy kis dobozt, amiben a cukrokat tartom. Általában a lányoknak van ilyen kis dobozkájuk - amit csak azért tudok, mert a húgomnak is van hasonló, de ő nem cukrot tart benne, és igazából jobban örültem volna, ha sosem derül ki, miért kell neki, de már késő...- de az enyém diszkrét fekete, nem rikító. Kinyitom, és meglepetten látom, hogy nem is kockacukor van benne, hanem szőlőcukor. De talán még jobb is. Odafordítom a dobozt a szőke hajú lánynak, és ha nem lenne egyértelmű a gesztus, hozzáfűzöm:
- Vegyél egyet! Jobb lesz - még egy mosolyt és egy kacsintást is kap mellé, bár az nem biztos, hogy ő ezt érzékeli. Aztán fordulok az általam koreainak vélt lányhoz, hogy neki is válaszoljak.
- Legtöbbször úgy, hogy "gyere ide" de van még pár, amire esetlegesen hallgatok - persze ez nem jó vicc, de első alkalommal mindig elsütöm. Virág jól szokott szórakozni rajta, főleg, mióta érti is. Mert nem. Először nem értette. De nagy nehezen sikerült neki elmagyaráznom, és igazán megérte. De tényleg. Viszont, nem vagyok túl neveletlen, így arra is válaszolok, amit valójában kérdezett.
- Rentai Bálint. És neked, mi a neved? - Kérdezek vissza, figyelve rá, hogy még véletlenül se kövessem el ugyanazt a "hibát". Nincs annál rosszabb, amikor a saját hülyeségembe sülök bele. Remélhetőleg nem vágtam el magam már most, és hamarosan én is megtudom a lányok neveit.

Bár késve érkeztem a lényegről azért nem maradtam le. Így még ha halkan beszélgetek is - próbálkozom a mellettem ülő két lánnyal - még látom a szemem sarkából, hogy a házvezetőnk kicsoda. Kissé meglepő jelenség, de nem aggódom emiatt. Már megszoktam, hogy a varázsvilágban semmi sem az aminek látszik. Kivéve talán a rosszullétet, mert a lány velem szemben, látványosan rosszul van. A vizet szerencsére elfogadja, és ezt jó jelnek tekintem, de a cukorból nem vesz, így némi várakozás után becsukom a kis dobozt, és nagyot sóhajtva, visszateszem a zsebembe. Nem erőszak, de hinnie kéne nekem. Mindegy. A másik lány kérdésére válaszolok, és bár hülye a viccem, úgy látom neki tetszik, ettől pedig kicsit jobb kedvem lesz. Érdeklődve hallgatom, milyen hosszú történetet kerít a neve mellé. Szívesen rákérdeznék arra is, hogy miért szólítják másképp, de nem teszem, helyette, koreaiul köszöntöm.
- 안녕 손영! 이름이 좋아해!
Azonban a szőke lányról nem tudunk meg semmit. Ha csak azt nem, hogy időközben még rosszabbul lett. Ez valami női dolog lehet, hogy amikor segítenének nem fogadják el, inkább szenvednek, majd látványosan lefordulnak az asztalról. Nem, nem ez az első eset, hogy ilyesmit látok, és nyilván nem is az utolsó. Nem is igazán ijedek meg. Nem úgy SonYeon, aki viszont már a földön pátyolgatja, a rosszul levőt. A nevem hallatára, csak biccentek. Felállok, és sietős léptekkel odalépek a nőhöz, akiről eddig feltételeztem, hogy a házvezetőnk. Mostanra biztos észrevették még páran, hogy valami nem stimmel... De nem számít. Kivételesen én sem foglalkozom az illemmel illetve azzal, hogy beszélget, egyszerűen megszólítom.
- Elnézést! Egy lány rosszul lett...
Részemről ezzel a probléma megoldva. Persze ha kérnek tőlem még valamit, azt megteszem. De tényleg úgy érzem, én megtettem mindent. Ha kell félreállok az útból, majd szépen visszasétálok, s ha máshogy nem utasítanak, visszaülök a "helyemre".

Kékek, Alina, Dol és Dasha~~

Mosolyra húzom a szám, ahogy válaszol, és hozzáfűzném még, hogy komolyan gondolom, de a szőke hajú lány elájul és nincs erre lehetőségem, sem időm. Son Yeon máris a lány mellett térdel, én pedig a házvezető nőnket veszem célba. Valahol sajnálom, hogy megzavarom a társalgását, ugyanakkor, elég felelőtlen lenne részéről, ha nem foglalkozna a diákjaival. Talán az is az, hogy nem vette észre, bár elég nagy itt a fejetlenség, és ahogy nézem, egy elsős forma kislánnyal foglalkozik, ami szintén fontos. Bocsánatkérően pillantok Alinára aztán egy szó nélkül mutatom az utat, vissza a másik szőkéhez, aki elájult.
Figyelem, ahogy pillanatok alatt, megoldódik a helyzet, aztán a kérésnek megfelelően visszaülök a korábbi helyemre, és nézelődni kezdek az asztalon, hogy mit is ehetnék. Az édes süteményeket gondosan elkerülöm. Előbb valami meleget ennék egyébként is. Amikor megvan nagyjából mit szeretnék felállok és a megfelelő tálakról összeszedem az ételt. Így végül egy szelet rántott húsra esik a választásom, köretnek meg rizst helyezek a tányéromra, majd visszaülök a koreai leányzó mellé. Épp csak elkezdek enni, rögtön kérdezősködni kezd. Felemelem a jobb kezem, benne a késsel, jelezve, hogy egy pillanat és válaszolok, csak előbb lenyelem, ami épp a számban van.
- Balatonfűzfőn születtem. Apám magyar - válaszolom, mert a kérdés indításból arra következtetek ilyesmikre kíváncsi - Anya koreai. 13 éves koromban Szöulba költöztünk. Ott derült ki, hogy varázsló vagyok, és ott is jártam suliba.
Miközben beszélek, felszeletelem a húst, és most teszek is a számba egy kisebb falatot. Miután lenyelem folytatom.
- Két hónapja jöttünk vissza Magyarországra. Én szerettem volna ott befejezni a sulit, de anyámék nem engedték, így átiratkoztam ide. Mesélsz te is?
Fejezem be egy kérdéssel, és remélem kielégítettem egy időre a kíváncsiságát. Szeretnék enni, amíg még meleg. De addig is figyelek arra, amit ő mesél.

Dasha (손영)~~

Intek neki a fejemmel, hogy semmi baj. Egyáltalán nem haragszom, nyilván egyedül érzi magát koreaiként és örül, hogy van valaki, aki hasonlít rá. Azt hiszem nekem ilyen problémám sosem volt, elvégre mindig is a két nemzetiség között nevelődtem, egyformán magaménak érzem a magyar kultúrát és a koreait is.
Amint lenyelem az ételt mesélek egy kicsit magamról majd arra kérem tegye ő is ezt. Így, amíg hallgatom nyugodtan tudok enni, és csillapítani az éhségemet. Amikor a szüleit említi, felpillantok rá, de nem nyilvánítok részvétet, mert tele van a szám. Abban bízom, hogy a pillantásomból észreveszi, mit mondanék. A rövid szünetben, amit tart még a rágást is abbahagyom, és csak akkor folytatom, amikor ő is tovább beszél. Bár nem éppen tiszteletre méltó, hogy épp eszem, de na... Nem tudhattam.
Viszont, ahogy tovább mesél, tesz egy megjegyzést, amire muszáj reagálnom, gyorsan le is nyelem, ami épp a számba van, hogy közbevessem:
- Annyira nem volt szép pillanat. Apám rossz viccnek gondolta, aztán kijött valaki a suliból, hogy segítsen megvásárolni a szükséges dolgokat, és elmagyarázta nekünk, hogy miről van szó. Az első hónapokban pedig attól rettegtem, hogy kiderül, hogy tévedés történt és hazaküldenek...
A villámmal mutogatok, de azért vigyázva, a végén pedig elmerengek,és be is kapom. Kell pár perc, hogy rájöjjek, talán butaságnak hangzik, amit mondtam. De aztán csak megrázom a fejem.
- Bocsi, mesélj tovább! - kérem, és tovább eszek, bízva benne, hogy nem veszi sértésnek, hogy a szavába vágtam. Beszél én pedig kicsit meglepődöm. Hogy lehet, hogy egy magyar iskolától kapott levelet, ha még a nyelvet sem beszélte. Oldalra döntöm a fejem, úgy próbálom elképzelni a helyzetet, de nem igazán megy. Viszont az biztos, hogy rövid idő alatt rengeteget tanulhatott, mert most egészen tökéletesen beszél. Ezt pedig muszáj meg is jegyeznem neki.
- Jó nyelvérzéked lehet. Nem mondanám meg, hogy csak egy rövid ideje tanulod a magyart - nehéz nyelvként tartják számon, bár szerintem a koreai mellett annyira nem az. Mégis. Mindegy. Lassan elfogy a vacsorám, be is fejezem, mire ő újra kérdez.
- Gangnam-gu-ban. De nem szeretem hangoztatni, mert mindenki a Gangnam style-lal jön... - megforgatom a szemeimet, bár nem tudom ismeri-e a nemrég híressé vált slágert. Azt viszont tudom, hogy itt Amerikában és itt Magyarországon is sokat játszották a rádiók. Ha volt muglikkal kapcsolata akkor biztos hallotta. A varázslók között, gondolom nem volt olyan elterjedt.

Dasha (손영)~~

Próbálok úgy mesélni, hogy úgy tűnjön ez egy régi dolog és egyáltalán nem izgat már, de igazából most is elég ideges vagyok, hogy itt esetleg nem leszek majd elég jó. Fogalmam sincs, itt milyenek az elvárások és nem szeretnék beégni, pont ezért valószínű, hogy sokkal jobban fogok igyekezni, mint korábban. Viszont most még nem akarok ezzel foglalkozni inkább koncentrálok az evésre és Son Yeong-ra.
Ahogy a külsejét említi, végig is mérem újra, mert így ülve nem igazán látom, na meg az előbb a földön térdepelés sem volt éppen előnyös, de valóban csinos. Igaz, én még nem igazán láttam olyan koreai lányt, aki ne adott volna magára. Rámosolygok, de egyelőre nem mondok rá semmit. Nem igazán tudnék mit. A kérdésre viszont felelek.
- Nem - még a fejemet is megrázom - Kosarazok és futni járok rendszeresen de mást nem igazán próbáltam.
A miértekre meg nem térek ki. Bár nem titok, hogy nem vagyok olyan, mint a többi korombeli, azért nem is ezzel szoktam kezdeni. Ha szóba kerül, akkor az persze más.
Tovább eszem, ő pedig tovább mesél. Így érthetőbbé válik a nyelvtudása, mondjuk, én továbbra is úgy érzem, hogy szerénykedik, de nem szeretném zavarba hozni, így csak egy-egy pillantással jelzem, hogy értem mire gondol.
- Mivel azt mondtad, érdekelt, szerintem nem lennél benne béna. Én legalábbis könnyebben tanulok meg valamit, ami érdekel, mint bármi mást. Bár az biztos, hogy gyorsabban megy, ha megfelelő környezetben van az ember.
Mondanám, hogy személyes tapasztalat, de én tudtam koreaiul, amikor kiköltöztünk, hiszen anyával szinte mindig koreaiul beszélünk. Viszont a húgom Bogi, aki szinte ott tanult beszélni most kicsit küzdött a magyarral. Érteni nagyon jól értett mindent, mert otthon a négy fal közt, mindig magyarul beszéltek hozzá, de az első hetekben, sok problémája volt, hogy szót értsen az itteni gyerekekkel. Nem igazán tudta kifejezni magát. Szerencsére ő még kicsi, és gyorsan belejött, most hogy kezdi a sulit nincs már semmi gondja.
- Őszintén szólva nem nagyon tudom. Keveset voltam otthon. A varázsló iskola ott is bentlakásos volt... szünetekben pedig mindig szerveztek a szüleim valamilyen családi programot, nyaralást...
Megvonom a vállam, mert tényleg így volt. Gangnam-gu nekem inkább csak egy hely, ahova be voltam jelentve, mint lakos. Igazán sosem laktam ott. Az a néhány hét, amit ott töltöttem egy évben, igazán nem számít.
- Szerintem nem fura. Más az emberek zenei ízlése. Szerintem PSY tudta mit csinál. Nem a koreai közönséget célozta meg, hanem a "nyugatot" és még ha mindenki azt is mondja, hogy nem szereti a számát, akkor is sikeres volt.
Fejtem ki a véleményem, amivel nem biztos hogy egyet ért, de én így látom. Az egész nem volt több marketingnél. Csinált valamit, ami vagy tetszik vagy nem, de beszélni fogsz róla ezáltal pedig terjeszted, és mások is megismerik. A negatív reklám is reklám. Neki pedig nagyon bejött.
Asztaltársam egy süteményt hív magához, én pedig befejezem az evést. Vicces, hogy pont most jut eszébe ételekről beszélni. De persze válaszolok erre is.
- Hmm... sok mindent szeretek... De a kedvenc az a 떡볶이 - amiből egyébként szintén nem ehetek sokat, ahogy tulajdonképpen semmiből sem, amit nagyon-nagyon szeretek. De megszoktam. És igazából azokat az ételeket is szeretem, amiket gond nélkül ehetek. - Meg a pattogatott kukorica... kár, hogy az tilos...
Az utolsó szavakat csak magamnak motyogom, de lehet, hogy meghallja. Hiába na, ez a téma, nem éppen a kedvencem, viszont ha elterelném a szót az sokkal feltűnőbb lenne. Inkább magamhoz intek a pálcámmal egy pohár vizet, majd visszakérdezek, így talán nem kérdez rá, miért nem ehetek kukoricát.
- Te miket szeretsz?

Dasha (손영)~~

Eddig tök szimpi. Szeret kosarazni, és koreai. Bár ha nem lenne az az sem lenne baj, de azért jó lesz, hogy lesz kivel beszélgetni az anyanyelvemen. Nem mintha a magyart nem vallanám annak, bonyolult ez az egész.
- Az jó, bár nem hiszem, hogy itt lehetőség lenne ilyesmit játszani - kicsit elhúzom a számat. A varázslók világában eddig nem nézték jó szemmel, hogy én egy ilyen mugli sportot űzök. De ha a kviddics kizárva a repülés miatt, akkor nem sok minden marad. A varázslósakk inkább szellemi sport, mint fizikai. Nekem meg kell a mozgás.
Megbeszéljük ki, merre lakott Koreában aztán a kedvenc ételemről faggat én meg persze egy koreai ételt nevezek meg.
- Mit szeretsz még? - érdeklődöm, ha több közös kedvencünk is van, akkor lehet majd főzhetünk együtt. A koreai konyhában sajnos nem vagyok a legjobb, de szívesen próbálkozom, és ketten biztos összehoznánk valami ehetőt.
- Igazából ehetek, de csak só meg vaj nélkül, egyszerre csak keveset és úgy nem az igazi, szerintem - mosolyra húzom a szám, de mivel tudom ez nem lesz elegendő válasz, még hozzá fűzöm - Cukorbeteg vagyok.
SonYeon viszont biztosan nem az, mert épp azt kezdi ecsetelni, hogy mennyire édesszájú, közben pedig elhint egy másik érdekes dolgot, is, amire körbepislogok, de nem látok senkit sem, aki kicsit is hasonlítana rá.
- Az ikertestvéred nem ide jár? - kérdezem meg végül, mert ez tényleg érdekel. Persze az is lehet, hogy nem rajong az ilyen rendezvényekért. Tökéletesen megérteném. Vagy egy másik asztalnál ül, de nem szeretnék túl feltűnően nézelődni, így inkább megvárom a választ.

Dasha (손영)~~

- Hmm... akkor majd megoldjuk valahogy. Biztos van itt egy használaton kívüli terem vagy odakint egy olyan placc, ahol senkit nem zavarnánk. Már ha tényleg benne lennél egy kis dobálásban - válaszolom vidáman, mert ez nem is olyan rossz ötlet. Szöulban azért nem volt erre lehetőségem, mert ott az ilyen mugli dolgokra a többség nem nézett jó szemmel. Viszont Son Yeong teljesen normálisan reagált, és ha a van még egy-két ilyen ember, akkor könnyedén csinálhatunk egy rögtönzött kosárlabda pályát. Ez a gondolat egészen felvillanyoz, máris jobb kedvvel eszegetek tovább. Közben pont az ételekről beszélünk. A 김치-re csak bólogatok. Már hogy ne ismerném? Hiszen az olyan alapétel.
- A pirosat én is nagyon szeretem - felelem, mert tényleg. Nekem az a kedvencem, már ha kimchi, amúgy meg ugye, a már említett 떡볶이. Egyébként még rengeteg ételt felsorolhatnánk, ami finom. Biztos neki is hosszú listája van, hogy miket szeret, mint ahogy nekem is.
Megtudom, hogy van egy ikertestvére is, azonban nem látok hasonló kinézetű embert a terembe - igaz lehetnek kétpetéjűek is - így kénytelen vagyok rákérdezni.
- Mitől függ? - kérdezem tovább, mert furcsa, hogy még nem dőlt el, jön-e a testvére. Főleg, mert mintha azt mondta volna, az ő felmenői varázslók voltak. Így feltételezném, hogy a testvére is ért valamennyit a mágiához. A testvére, aki lány, és Victoriának hívják. Szép név az is. Talán valamivel hétköznapibb, mint a Dasha, de ez igazából lényegtelen.
- A koreai neve mi? - kérdezem, ha már ő elmondta a sajátját, talán nem furcsa, hogy érdeklődöm én is kicsit. Igaz, én nem említettem, a nagyszüleim által használt nevemet, de nem is használom soha a Joon-t, szóval felesleges is lenne.
- Van két húgom. Virág és Bogi - válaszolom mosolyogva, aztán mivel én befejeztem az evést, megtörlöm a számat egy szalvétával, majd asztaltársamhoz fordulok ismét.
- Maradsz még? Mert én azt hiszem, megyek... - szívesen beszélgetek még vele, de nem maradnék itt, ha nem muszáj. Vannak ennél sokkal nyugodtabb helyek is. Például a klubhelyiség, ahol csak a saját házunk diákjaival kell osztozni és nem az egész iskolával. Ha jön, ha nem, én felállok, és visszaindulok a Levitába. Hosszú volt a mai nap, és fárasztó is. Jó lenne végre pihenni.

Dasha (손영)~~

- Szuper! Megbeszéltük! - egészen belelkesedtem ettől. Mosolyom is szélesebb. Bár még csak fél napja vagyok itt, már lebeszéltem egy kis kosarazást, ráadásul a lány koreai, így a nyelvet is gyakorolhatom, ha hiányozna.
Evés közben beszélgetünk is, és elég sok mindent megtudunk egymásról. Hogy, hogy kerültünk ide, és hogy nem vagyunk egyedüli gyerekek. Neki például egy ikertestvére van, ami izgalmasan hangzik, viszont furcsa, hogy nem együtt jöttek. Nekem legalábbis.
- Értem - bár igazából nem. Nem értem, miért mentek két különböző iskolába. Viszont nem is tartozik rám. Ő pedig nem magyarázza el jobban. Viszont a mondanivalója második felére, hogy így keveset találkoznak, megértően bólogatok. Ezt tökéletesen átérzem. Nekem is hiányzik Virág - és egy kicsit Bogi is. De nem az, amikor idegesít. Pedig az esetek nagy többségében ezt teszi.
- Az is szép név - állapítom meg, csak úgy mellékesen majd megemlítem én is a húgaimat. A reakcióján mosolyra húzom a számat.
- Szóval van egy bátyád is, akiről eddig hallgattál - állapítom meg vidáman, és azon gondolkozom, hány olyan volt, nem sokkal Bogi születése után, hogy egyszerűen megfeledkeztem róla. Sok. De nem azért mert nem szeretem a kisebbik húgom. Szimplán mert vele nagyon kevés időt sikerült együtt tölteni.
- Lehet, hogy hasonlítunk, nekem viszont egyáltalán nem ikerhúgaim vannak. Virág 16 Bogi pedig csak 6 éves.
Fogalmam sincs, ez mennyire érdekli, nem is megyek jobban bele. Inkább befejezem az evést, és mivel hosszú és fárasztó napom volt, úgy döntök, kicsit nyugodtabb helye folytatom az estét. Son Yeong-ot is megkérdezem, hogy mi a terve, s mivel neki még dolga van, bólintok, majd elköszönök tőle.
- Rendben! Szia!
Azzal felállok, és visszasétálok a Levitás klubhelyiségbe. Szerencsére nem tévedek el, és ott sem támadnak le tömegek, hogy megismerjenek. Mindenkinek megvannak a saját barátai. Én pedig ráérek holnaptól újakat szerezni.

Boczim-Sárim
kinézet

Végzős bál. Nagylevegőkifúj. Huh. Ezt is megértem. S bár ez egy nagyon örömteli esemény kéne legyen, mégis zavar, hogy nem azokkal együtt ünnepelek majd, akikkel az egészbe belekezdtem. Persze semmi okom panaszra. Azt hiszem, nagyon is szerencsés vagyok, hiszen az évfolyam egyik legszebb lányával táncolok. És még csak nem is kellett hosszú órákig könyörögni neki, hogy jöjjön el velem. Sárával az első találkozás óta elég jóban vagyunk. Nem mondom, hogy nem örültem volna, ha kicsit több is van, mint barátság, de azóta rájöttem, hogy jobb így. Nem kéne elrontani a kapcsolatunkat felesleges hülyeségekkel. Az pedig, hogy egy lány szép, és tetszik, nem jelenti rögtön, hogy járni is akarok vele. Ettől függetlenül szeretnék jól kinézni, hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam.
Lazára veszem a stílust, a nyakkendőt hagyom a fenébe. Na jó, betettem a zakóm belső zsebébe, ha valaki esetleg bánkódna, amiért nincs rajtam, akkor fel tudom még venni, de nekem abszolút nem hiányzik.
Kivételesen megfésülködtem, úgy rendesen, és nem egy szénakazal a fejem, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez jobb, de ráfogom, hogy csak szokatlan. Aztán, amikor ezzel is megvagyok, még ellenőrzöm az órámat, meg hogy meg van a cukorkás dobozom. Sosem lehet tudni. A nagy izgalmak, meg a stressz, és a tánc... Na jó, nem lesz semmi bajom, én tudom. Még csak ideges sem vagyok. Nincs miért. Keringőzni már tíz évesen is tudtam, most sem fog gondot okozni, a többi dolog, meg csak szórakozás.
Nyugodt léptekkel megyek le a nagyteremhez és az ajtó előtt megállok. A szememmel Sárát kutatom, hogy aztán, amikor meglátom, lélegzet-elállva bámuljam vagy fél percig. Aztán összekapom magam és mellé sietek.
- Csodásan nézel ki - mondom neki mosolyogva és feltartom a karom, hogy belém karoljon aztán együtt menjünk be. Csak most jövök rá, hogy nem is tudom mi a program. - Te, amúgy most mi jön?
Érdeklődöm közelebb hajolva hozzá, mert addig meg van, hogy lesz valami beszéd, meg valamikor táncolunk, és hogy van rengeteg ennivaló. De nekem még nem kell ennem, így az egyelőre nem érdekel különösebben. Viszont a többi dolog... nem ártana tudni valami többet.

Boczim-Sárim
kinézet

- Oh, hát igazán köszönöm - válaszolok vidáman, bár ennél kaptam már sokkal kedvesebb megjegyzéseket is - Nem akartam rontani az összképet...
Ma kivételesen lazának érzem magam. Nem látom a dologban a kihívást. Nincs is benne. Ez az este arról szól, hogy jól érezzük magunkat és én ezt is fogom tenni. Jól érzem magam, és szórakozom, ameddig el nem zavarnak aludni. Egyébként is nevetséges a takarodó, még ha általában be is tartom.
Figyelem, ahogy belém karol, de látom, hogy máshol jár gondolatban. Ezek szerint neki fontos ez az esemény. Igazán kár. De persze nem tervezem elrontani az estéjét, pont ellenkezőleg, azt szeretném, hogy jó legyen, de ehhez ugye tudnom kell, mi is lesz a műsor. A válasz viszonylag rövid és tömör, én meg csak bólogatok, hogy jelezzem vettem és világos. Szóval csak várom, hogy bevonulhassunk, és kezdődjön a tánc.
- Ugyan már! Ez csak egy bál... - nézek rá kissé meglepetten, de vigyorogva, amikor a navinés-eridonos páros kínzásáról beszél. Érdekes egy elgondolás, de még ha el is rontják?! Kit érdekel? Én ettől még jó leszek. Egyáltalán nem kételkedem magamban, az viszont szíven üt, hogy Sára igen.
- Parancsolsz? - nézek rá kérdőn, és rögtön mozdulok is. Megfogom a kezét és a vállamra vezetem a másikat megfogom, majd a hátára teszem a kezem és készen állok tenni vele néhány tánclépést.
- Mit szeretnél, bécsit vagy inkább angol keringőt? - érdeklődöm vidáman, mélyen a szép zöld szemeibe nézve, és remélem, elhiszi, hogy néhány tánclépés nem fog ki rajtam.

Ashley
Évzáró-nyitó

Nem hiszem el, hogy már egy éve itt vagyok. Pedig bizony. Annyira gyorsan eltelt és annyi minden történt! Nehéz elhinni, főleg, mert eleinte nagyon sok ellenérzésem volt most pedig egyik sincs sehol. Jó kedvem van és alig várom az estét, az ünnepséget. Elhívtam Ashleyt. Nem igazán értem miért. Ez nem olyasmi, ahova párosával szokás menni, de megkérdeztem jönne-e velem, ő pedig igent mondott. Én pedig a normálisnál hosszabb ideig ácsorgok a tükör előtt, jól akarok kinézni. Persze egy hang a fejemben állítja, hogy mindig jól nézek ki, de azért mégis teszek érte. Lepucolom a cipőimet, és kisimítom a legapróbb gyűrődést is az ingemen, a nadrágomon. Bár a dísztalár alatt nem is biztos, hogy látszik majd. A hajam vagy 15 percig igazgatom, aztán feladom. Ha lefésülöm az túl stréber, így viszon kicsit kócos. De talán nem annyira vészes, mint amikor neki kezdtem, akkor még tényleg százfelé állt. Végül késznek nyilvánítom magam és elsietek a Nagyterem elé, hogy ott várjam be Ashley-t. Igaz, neki az eridon asztalához kéne ülnie, de bízom benne, hogy átül velem a levitához. Esetleg ülhetek vele az Eridonhoz... Ismerek még egy-két eridonost, talán nem lenne baj az sem. Valamiért szeretnék vele lenni. Az utóbbi időben, ő került hozzám a legközelebb...
Nem kell rá sokat várnom, pontosan érkezik én meg nem is találok szavakat. Mikor lett ez a lány ennyire szép? Mármint, eddig is szép volt de most még sokkal gyönyörűbb.
- Öhm... szia... - köszönök nagy nehezen megtalálva a hangomat és kihasználom, hogy megbírtam szólalni, hogy hozzáfűzzem:
- Nagyon csinos vagy! - a karomat tartom felé, és ha belém karol, akkor együtt lépünk be a terembe, hogy aztán leüljünk valamelyik asztalhoz és úgy hallgassuk végig az igazgató szavait. Nem lep meg, hogy a Levtia nyert, most mégis nagyon büszke vagyok magunkra, és ez biztos látszik is rajtam. Örülök, hiszen a pontok nem kis része tőlem származik, és még csak nem is kellett megerőltetnem magam.
- Ügyesek voltatok! - súgom oda Ashleynek hiszen az Eridon is sok pontot szerzett. Megtapsolom őket is, aztán magunkat, és bár sok a finomság az asztalon, egyelőre nem nyúlok semmihez sem. Ha minden igaz, pár perc múlva úgyis megjelenik a tányéromon a számomra készített, diabetikus finomság.

Ashley, Kék asztal, Igazgató bácsik (régi-új)

Lesüti a szemeit, és nem mond semmit. Édes. Ez jut először eszembe és valamiért zavarba ejt a gondolat. Ezt próbálom leplezni azzal, hogy a karomat nyújtom, hogy belém karoljon és úgy vonuljunk be a nagyterembe. Nem is igazán értem, miért szeretném, hogy velünk üljön, de nagyon örülök, hogy nem hagy magamra és együtt foglalunk helyet a Levita asztalánál. Persze vannak páran, akik furcsán néznek, de nem foglalkozom velük.
Csak ülök csendben és hallgatom az igazgatói beszédet. Amikor kell illedelmesen tapsoklok, majd Ashleyéket is megdicsérem. Elvégre, tényleg ügyesek voltak. Más kérdés, hogy minden kék a teremben jelezve, mi még jobbak voltunk. Nekem valahogy természetes, hogy így van. Az ezután következők viszont, már kevésbé...
Nem vagyok hozzászokva, hogy ki kell menni, s bár évfolyamelsőnek lenni, talán nagy szó, az, hogy a pontjaimat említik már nem tetszik.. Egy pillanatra ökölbe szorul a kezem az asztalon, de hamar lehunyom a szemem és rendezm magamban a dolgokat. Csak szokatlan a helyzet. Szokatlan... másodiknak lenni. De ez nem jelenti, hogy rossz lennék. Nagy levegőt veszek, majd felállok és kisétálok, hogy kezed rázzak az idős urral. Egyébként nagyon szimpatikus, és annyi mindent a kezembe nyom, hogy meg sem tudom rendesen fogni. Ha ezt tudom, hozok pálcát.
Ezzel pedig még nincs vége, újra megemlítik a nevem, ezzel már tényleg teljesen zavarba hozva. Mégis igyekszem nyugalomban állni, ismét kezet rázok, mosolyogva fogadom a hátba veregetést és valami olyat motyogok, hogy "Igazán semmiség..." majd amint lehetőség nyílik rá visszamenekülök Ashley mellé.
- Ez... mindig ilyen? - kérdezem meg suttogva, kissé idegsen, miközben a cukorkákat Ashley elé teszem. Kizárt, hogy én ilyesmit egyek. Aztán ha Ashley válaszolt ismét az igazgatóra figylek. Rengeteg meglepő dolgot mond. Pislogok is nagyokat, hol rá, hol a mellettem ülő eridonosra és megint vissza az igazgatóra.
- Elmegy? - csattanok fel kicsit talán hangosabban, de nem eléggé, nem halhajták a levita asztalán kívül. Az új igazgatóra emelem a tekintetem. Fogalmam sincs kicsoda, pedig ismerős neve. Csak éppenséggel nem tudom honnan.
- Ashley, Ő ki? - nézek kíváncsian a lányra, ő régebb óta tanul itt, biztos látta korábban az urat. Elvégre az fura lenne, ha egy vadidegent neveznének ki. Mégis, a sok pusmogást látva-hallva elbizonytalanodom. Marad hát a figyelés, az illedelmes tapsolás, majd amikor végre eljön az idő, a falatozás.

Benedikta <3

Bogi azt hiszem jól be fog illeszkedni az előkészítőbe, nekem meg a kastélyba visszaérve szinte rögtön dolgom akad. Az elsősöket rám bízták, bár szerencsére idén nincsenek sokan. Közülök pedig valahogy Benediktát - mint megtudtam a nevét - sikerült jobban elkapnom. Puszedli nyilván Botond körül ugrál, amit abszolút megértek és előre félek, mi lesz, ha Bogica is bekavarodik ide. Most viszont Benediktával foglalkozom. Magyarázom neki, hogy nem lesz semmi extra, csak bemegyünk a nagyterembe, végighallgatunk egy hosszadalmas beszédet, az előző évről, meg az esetleges változásokról, aztán eszünk egy jót és vége. Mert tényleg ennyi, persze azt is tudom, hogy elsőre ennél jóval komolyabbnak hat a dolog. Már a kastély is lenyűgöző, ha korábban nem járt itt senki sem.
Mindenesetre mivel még minden új neki, figyelek rá, és úgy vezetem a Nagyterem felé, hogy még véletlenül se vesszen el a tömegben, amely arrafelé igyekszik.
- Ha minden igaz, minden zöld lesz... Tavaly a rellon nyerte a pontversenyt. De évvégén már kék lesz minden - kacsintok le a lányra, bár talán neki még nem számít ez. Igazából azt sem tudom nekem mióta számít. De valahogy érzem, hogy fontosabb lett, mint először gondoltam. Megigazítom a prefi jelvényt a taláromon aztán lepillantok ismét a kis elsősre.
- Egyébként hogy tetszik a kastély eddig? Ismersz már itt valakit? Van olyasmi, ami kifejezetten érdekel, vagy fogjam be? - kérdezősködöm vidámab és az utolsó kérdést is inkább viccesnek szánom. De így legalább tudja, hogy nyugodtan szólhat ha úgy érzi túl sokat beszéltem.
Közben elérünk a nagyteremhez, beterelgetem az ajtón és a kék asztalhoz irányítom, hogy ott aztán kényelmesen leüljünk. Köszönök a többi kéknek is, de továbbra is Benediktára figyelek a leginkább, ha van valami kérdése, óhaja-sóhaja, na meg, hogy ne érezze magát egyedül.

Benedikta <3

Benedikta irtó édes egy kis csaj. Persze annyira nem kicsi, de na! Érti mindenki, hozzám képest fiatal és méretre is pici. Egyik sem negatív, szóval nem félreérteni. Mivel nem szeretném, ha már az első nap elveszne ezért szépen kísérem a Nagyterembe, figyelve rá, hogy el ne tűnjön mellőlem, főleg, mert nagy a tömeg. Közben meg próbálom okosítani is, mert azért lenne mit elmondani neki, csak untatni sem szeretném. A szerencse az, hogy nem az a szófukar, csendes fajta, így jóval könnyebb dolgom van.
- Oh, igen! Azok elsőre ijesztőek tudnak lenni, de néhány hét alatt meg lehet szokni őket. Nem igazán kell velük foglalkozni. Van egy-két kivétel, mint a Levitát őrző szfinx portréja, de a legtöbb csak össze-vissza fecseg, mindenféle jelenetéktelen dologról - Főleg a Bibircsókos Banya, de ezt nem mondom ki hangosan, még a végén valamelyik továbbítja neki az infót és én leszek a következő pletykája tárgya, azt pedig, nagyon nem szeretném.
- Oh, valóban? Kikkel találkoztál? Megbüntessem őket? - kacsintok a lányra, elvégre prefektusként megtehetném, ha akarnám. Más kérdés, hogy utólag nem tartanám elfogadhatónak, főleg nem úgy, hogy csak az ő változatát hallom. Nem azért, mert nem hinnék neki. De a másik is nyugodtan mondhatna bármit... ha nem voltam ott, nehéz. Mondjuk van tippem, hogy esetlegesen valamelyik zölddel futott össze... de ez sem teljesen biztos, az ember sosem tudhatja, elvégre a kékek közt is van olyan, akit ha rossz pillanatban kap el az ember... Na mindegy. Nem gondolok és nem mondok rosszat senkiről sem, csak az asztalhoz terelgetem a lányt. Kényelmesen leülök, intek a többi kéknek, de továbbra is Benediktára figyelek.
- Nem. Egyáltalán nem az. Én is féltem. Most meg elképzelni sem tudom, milyen lenne az életem varázslat nélkül... - mosolygok rá a lányra, miközben beszélek. Kezdem érteni, miért is bíztak meg vele, hogy figyeljek rá. Mugliszületésű, akárcsak én. De nem lesz gond. Talpraesettnek tűnik.
Többet nem tudok neki mondani, mert Rabbot úr kezd bele a beszédbe, igaz, az rendkívül rövid és lényegre törőnek bizonyul. Pislogok is kettőt, mert ennél valami hosszabbra számítottam. Mondhatni, csalódott vagyok, de végül is, vacsora után is ráér a szónoklat, csak nagyobb az esély, hogy elalszik a társaság.
- Nos, ő volt az igazgató - magyarázom Benediktának - régen ő is levitás volt! - fűzöm hozzá, közben pedig a tányéromra pillantok. A manók úgy látszik, idén is pontosan bemértek, hiszem az én tányéromon egyértelműen más étel van, mint amiből a többiek választhatnak. De legalább biztos, hogy ezt mind megehetem, gondolkodás nélkül.
- Jó étvágyat! - mosolygok rá megint a lányra és jelzek neki, hogy vegyen, amit csak akar. Ha van még kérdése, vagy szimplán csak beszélgetni akar figyelek rá.

Benedikta

Minél több idő telik el, annál szimpatikusabb Benedikta. Egyébként meg teljesen megértem a problémáit, valamilyen szinten én is megküzdöttem ezzel. Őt mondjuk szerencsésebbnek tartom, mert itt nem annyira számít a vér - max a rellonban - mint Koreában. De nem is akarok ilyesmikre gondolni. Egyébként is az évnyitó, az sokkal nagyobb esemény.
- De, nekünk fontos is, de pszt! - kacsintok rá, mert a tömegben azért meg-meghallhat egy-két más házból való emberke, akiknek nem kéne tudni, hogy merre keressék a levita bejáratát. Bár a többségnek nyilván nem menne a fejtörő, vagy nem értené a dolgot, és ráhagyná a varázslényre, azért mégis jobb az elővigyázatosság.
Ami a büntetést illeti, azt természetesen nem gondolom komolyan. Arra, hogy rellonosak voltak, csak a fejemet csóválom.
- Nem mindegyik ilyen... De tényleg akad egy-kettő, aki azt gondolja bármit megtehet... - megvonom a vállam - Velük se kell foglalkozni - fűzöm még hozzá, mint jó tanács. Persze én lehet könnyen beszélek, elég idős és szerintem ügyes is vagyok, hogy megálljam a helyem bármelyikkel szemben, ha esetleg rosszul alakulnának a dolgok. De amúgy a legtöbb hülyeségük lepereg.
A nagyteremben helyet foglalunk én pedig tovább magyarázok Benediktának, így nem igazán veszem észre a velem szemben lehuppanó Alexéket, bár így is intek nekik - már csak reflexből is.
- Ühüm. Ami azt illeti, elég sokan vagyunk... - szét is nézek, aztán Benediktához közelebb hajolva, megmutatok neki pár másik embert, akikről biztosan tudom, hogy mugli családból származnak. Utána pedig az igazgatóra figyelek, s miután az ő kilétét is tisztázzuk, jöhet a lakoma.
A lakoma, ami az én esetemben még mindig nem királyi, de ez van, ha az embernek meghatározott diétája van. Anyám idén már nem aprózta el, megcsinálta előre az egészet és a lelkemre kötötte, hogy eljuttatom az iskolai konyhásoknak. Azt neki nem kell tudnia, hogy ők valójában manók. De ahogy nézem az apró kis lények, nagyon lelkiismeretesen követik anyám utasításait.
- Mert válogatós vagyok - viccelem el először a kérdést, aztán az első falatok után elmondom a valódi okot is - Cukorbeteg vagyok, a dietetikusom pedig nyilván ezt írta elő mára. Gondolom te bármit ehetsz - mosolygok rá, miközben figyelem, mi minden van a tányérján. Nem, nem hiszem, hogy meg akarnám kóstolni, ami eszik, de egészségére.

A színjátszósok elöadása

A színjátszósok elöadása

Szira  
lebuktam

Amint befejezem a szövegelést a színpadon Szira mellé csapódom. Az utolsó néhány percét Linke és Aliz előadásának már nem is látom, de tudom, hogy nagyszerűek, hallom a tapsokból.
Szira kezét fogva, lépkedek a kezdő helyünkre, hogy amint Annelie befejezi a nagy bejelentést a táncparkettre lépkedhessünk. Nyugodt vagyok, bár ez nem mondható el mindenkiről. Látok egy-két párost, akik idegesen súgnak össze. Biztosan a lépésekről egyeztetnek még utoljára. Nekem ez már a negyedik bálom, negyedszer táncolok, így már rutinosnak érzem magam. Mielőtt még a táncparkettre megyünk én is a mellettem álló lányhoz fordulok, hogy a fülébe súgjak.
- Csodásan nézel ki! Készen állsz a nagy pillanatra? - Az előbbit komolyan gondolom a másodikkal csak heccelni akarom. Szerintem neki sincs különösebb oka az izgalomra, hiszen nagyszerű táncos, de nem látok a fejébe, hogy hogyan vélekedik a báli nyitótáncról. Lehet nem is érdekli. Mindenesetre mosolygok, és amikor eljön az idő megindulok a többiekkel együtt.
Elfoglaljuk a kezdő helyünket, majd a zene felcsendülésekor a már jól begyakorolt mozdulatokkal vezetni kezdem Szirát a táncparketten.
- Szerintem te leszel a bálkirálynő. Engem már meggyőztél - mondom neki vigyorogva tánc közben, aztán meg is forgatom, ahogy azt kell. Egész biztosan jó páros vagyunk. Mármint, ami a táncot illeti.

Szira

- Öhm... Elfelejtettem szólni róla? - kérdezek vissza vigyorogva. Természetesen nem. Eszemben sincs jelenleg nősülni, bár Szira egész biztosan nem lenne rossz választás. Nem véletlenül táncolok majd vele másodperceken belül és nem véletlenül hívtam el őt a bálba. A legjobb pedig az, hogy lehet vele ilyen könnyedén viccelődni. Az orra bukós mondatára csak egy sértődött-nevetős pillantást kap, válaszolni nincs időm, hiszen meg kell nyitnunk a bált.
Nyugodt, magabiztos mozdulatokkal kezdek el táncolni és vezetem Szira lépteit is, ahogy azt kell. Nem kell aggódnia, egyetlen lépést sem rontunk el, és a többieknek sem megyünk neki.
- Akkor sikerrel jártál - súgom a fülébe, mert szerencsére pont egy olyan mozdulatnál tartunk a táncban, hogy ezt megtehetem. Aztán persze távolabb kerül tőlem ismét, és mosolygok rá. Még akkor is, ha a pingvin jelző nem tetszik annyira.
- Nem kell korona, elég hogy itt vagy - felelem könnyedén aztán véget ér a zene és a táncunk is és szomorúan veszem tudomásul, hogy perceken belül magamra hagy. Bár azt nem tudom milyen műsorral készültek még. Kezet csókolok neki, aztán elengedem és csak tátogom neki, hogy ügyes legyen.
Közben leadom a szavazatom a bálkirálynőre. És figyelem az újabb produkciót. Bár a zene választást szörnyűnek tartom, azért azon kapom magam, hogy tapsikolok rá és amikor Szira is színpadra lép, kiszélesedik a mosolyom. Végig mérem az újabb ruhában és arra jutok, hogy tökéletes párt választottam a mai bulira. A zsebembe nyúlok és a kezembe akad az inzulinom. Az órámra pillantok le kéne lépnem két percre. Ekkor azonban meghajolnak és egy pillanattal később már megint mellettem vigyorog a lány.Megfogom a kezét és letérdelek, úgy pillantok fel rá. Valószínűleg nem látta a kezemben az inzulint, és a zajban azt sem hallja, ahogy leesik. Letérdelek hát, a lány kezét fogva, úgy szólalok meg.
- Szira, - kezdek bele komolyan, felpillantva rá, eszembe sem jut, hogy ha valaki lát mennyire félreérthető ez a helyzet - elgurult az inzulinom.
Fejezem be a mondatot, és a földet kezdem kutatni a pillantásaimmal. Ilyen sötétben kizárt, hogy megtalálom!

Szirám
Megjelenés

Reméltem, hogy sikerül a tervem és hogy Szira nem haragszik majd nagyon, amiért lemondom a hétvégi találkánkat. De mindenképp szerettem volna meglepni. S ahogy gondoltam, úgy is tett. Mivel azt mondtam nem érek rá, ő eldöntötte, nagy makacson, hogy majd egyedül szórakozik az iskolai bálon.
Ahogy készülődöm, széles mosoly ül ki az arcomra. Megigazítom még a nyakkendőmet, még megigazítom a hajam, aztán elégedetten bólogatva elindulok. Remélhetőleg beengednek majd a kastélyba a felügyelők, ha még ott vannak. Igazából fogalmam sincs. Először a faluba megyek és szerzek egy csokor virágot aztán amennyire csak tudok sietek a nagyterembe.
Odabent már sokan vannak, így nem tartok attól, hogy rögtön kiszúrna, és persze meg van az az előnyöm, hogy nem keres, de azért nem árt az óvatosság. A díszítéssel nem is foglalkozom. A szemeim Szirát kutatják, s nincs könnyű dolgom, elvégre azt sem tudom, hogy néz ma ki.
Néhány perc nézelődés után viszont megpillantom az egyik asztalnál. Mosoly kúszik az arcomra, a virágokat a hátam mögé dugom, úgy igyekszem az irányába, lehetőleg úgy, hogy ne vegyen észre.
Útközben megállít pár ismerős, köszönök nekik, aztán gyorsan lerázom őket, hiszen már így is elkéstem a randimról, még ha a partnerem nem is tud róla.
Remélhetőleg sikerül Szira háta mögé kerülnöm, s lehetőségem van, megköszörülni a torkomat, majd megszólalni.
- Megtisztelnél a társaságoddal ma estére? - kérdezem, s ha felém fordul a virágcsokrot is átadom neki. Az arcomon mosoly ül. Remélem sikerült meglepni, és örül nekem.
- Gyönyörű vagy! - súgom közelebb hajolva, s szabad kezemmel megcirógatom az arcát.

Szirám Megjelenés

Meglepődik, és én elégedetten mosolygok, hiszen minden pontosan a terveim szerint alakult. Egyértelműen nem számított rám. S ahogy felhajtja a koktélt az csak még édesebbé teszi a pillanatnyi zavarát.
Átölelem ahogy hozzám bújik, beszívom hajának kellemes illatát. A kezem a derekára siklik, s elmosolyodom ahogy ajkai a bőrömhöz érnek.
- Ha ilyen, amikor utálsz, alig várom. hogy szeress! - Nevetek rá halkan, kissé elhúzódva, épp csak annyira, hogy a virágcsokrot ismét közénk tehessem. - Tetszik? - érdeklődöm a fehér rózsákra pillantva majd Szira arcát fürkészve, bár igazából nem várok választ.
- Szerettelek volna meglepni. Úgy látom sikerült - mondom el neki, hogy mi is volt a tervem, bár mostanra biztos magától is rájött. Az meg, hogy féltem esetleg valaki másnak is megakad rajta a szeme, már megint más kérdés. Elvégre így, hogy itt vagyok nem fenyeget ez a veszély.
- Ajánlod ezt a lángoló csodát, vagy keressünk valami mást? - teszem fel az újabb kérdést, mintha amúgy mi sem lenne természetesebb. Mintha együtt jöttünk volna. De közben, egy pillanatra sem engedem el, mert bár nem vallanám be, hiányzott.

Szirám

Átölelem, ahogy hozzám bújik és beszívom az illatát. Hiányzott már ez, és nem is értem, hogy gondolhatta, hogy kibírnék egy hétvégét nélküle. De azért örülök, hogy jól sikerült a tervem. Meg hogy a csokor is tetszik neki.
- Valóban? - nézek rá meglepetten, persze csak megjátszom a dolgot - Nos, ezen könnyen segíthetünk. - A megállapítást követően, pedig előkapom a pálcámat is és egy egyszerű intéssel lekicsinyítem a virágcsokrot, majd a hajába illesztem. Közben pedig adok egy puszit a homlokára.
- Jól áll - állapítom meg mosolyogva. Majd felhúzom a szemöldököm. - Rosszul hitted! - közlöm komolyan, majd megsimítom az arcát, hogy ne biggyessze le az ajkait, mert bár édes így is, jobb szeretem a mosolyait.
- Oh... Nos akkor... - hezitálok egy pillanatig, de nem kell aggódnom, Szira elég határozott és választ helyettem is, sőt! Egy pillanatra feddőn nézek rá, amiért plusz kiegészítővel is készült. Ilyenkor sosem tudom, hogy elfelejti, hogy cukorbeteg vagyok, vagy a határaimat akarja feszegetni. Az viszont biztos, hogy valami miatt nehezen tudok ellentmondani neki.
- Előbb kóstold meg nem túl édes-e - nézek rá végül kérőn, aztán a kis üvegjéhez nyúlok, hogy azt szemügyre vegyem. Kinyitom, és ügyesen eldugva a markomban szagolok bele, hogy rájöjjek, mivel is akar ma leitatni. Mondjuk, teljesen feleslegesen teszi. Engem már a puszta jelenléte is megrészegít, de talán jobb, ha ezzel sincs tisztában.

Szirám


Mosolyogva nézek rá. Jól áll neki a virág, köszönni meg felesleges. De azért biccentek egy aprót, majd elteszem a pálcámat a zakóm belső zsebébe.
- Természetesen - hagyom rá vidám mosollyal. Mondjuk van benne valami. Nem tudom miért, de rettentően féltékeny tudok lenni, ha róla van szó, pedig sosem gondoltam volna, hogy velem ez előfordulhat. Igyekszem is titkolni a dolgot, már amennyire lehetséges. - Látni akartalak ebben a csodaszép ruhában. És... lehet kicsit aggódtam is, hogy más is csinosnak talál... - vallom be kicsit kelletlenül, mert neki úgysem tudnék hazudni. Az pedig tagadhatatlan, hogy elbűvölően néz ki és sokan lehetnek olyanok, akik szívesen vigasztalták volna, ha én mégsem jövök. Ez egyfelől jó, rettentő büszkeséggel tölt el, de közben mindig ott az aggály is, hátha a ritkább találkozók és a nagy távolság miatt... Na de erre most igazán nem gondolhatok, elvégre itt vagyok, Szira meg velem van, és egyértelműen nem érdekli, hogy hányan küldenek felém gyilkos pillantásokat. S így már engem sem érdekel. Csak az számít, hogy itt vagyunk és jól érezzük magunkat.
- Valóban? - kérdezek vissza, még mindig kissé óvatosan. Attól, hogy nem édes, még lehet benne cukor, bár valószínűleg nem sok, így azért bátrabban veszem el tőle a poharat. Addig viszont már nem jutok, hogy meg is kóstoljam s hogy összekeverjem az ő kis extrájával.
- Akkor a nyitótáncot sem várjuk meg? - kérdezem, ahogy viszonzom az ölelést. Egy ilyen kérésre nehéz lenne nemet mondani. De nem biztos, hogy jól értem, amit mond.