Ati, és a többiek...



Ma van a bál, és én még sehol sem vagyok a készülődéssel. Anyuék hoztak nekem múltkor ruhát, hogy hátha kedvem támad lemenni majd, merthogy én kijelentettem, hogy nem megyek. Egyedül nincs értelme, meg nem is az én stílusom a bálozás. Legutoljára is akkor táncoltam, mikor ráléptem az oktató lábára. Mert anyu akkor is erőltette a táncot. De hát én nem olyan vagyok, na...
Ebből kiindulva kicsit félve öltözöm fel, és készülök el. Nem is tudom, hogy egyáltalán jó-e az a ruha, amit hoztak, hogy itt mi a szokás, bár a háztársaim nagy része még az enyémnél is flancosabb darabokat viselnek.
Nagy levegőt veszek, leveszem a vállfáról a sötétbézs színű darabot, eligazítom, majd a végén felkötöm az ekrü masnit. Most már csak a cipő van hátra, amit nagyon sok szentségelés után sikerül felkötnöm.
Miután megvagyok, indulok is lefelé, de óvatosan, mielőtt még felborulnék, és a gyengélkedőn kötnék ki.
Miután sikeresen leérek a nagyteremhez, már javában megy a "buli", én viszont szeretnék elvegyülni, így ismerős arcokat keresek. Sétálok, sétálok... Egy kis dombra viszont nem csücsülök le, helyette megszaporázom a lépteim, hogy az ismerős társaság felé vegyem az irányt. Ott van Anna is, akivel majdnem ott hagytuk a fogunkat az udvaron. A többiek meg javarészt háztársak, szóval nincs mitől félnem. Megigazítom a hajam, és végigsimítok a ruhámon, aztán még pár lépés, és...
Gyönyörű esést mutatok be, pont, miután a HVH-nk eltávozik az asztaltól. Az asztal előtt hasalok el, köszönhetően a szandálomnak, amit aztán mérgesen inkább ledobnék a lábamról, de az már hogy nézne ki?
Nagy nehezen feltápászkodom, megkapaszkodom az asztal lapjában, és úgy húzom fel magam, míg ki nem egyenesedem. Vagyis közel egyenes állapotba kerülök, mert mindenem fáj. Még szerencse, hogy a ruhám tart.
Kissé fájdalmas arccal, és majdnem sírós hanggal tudok megszólalni.
- Sziasztok. Csatlakozhatok hozzátok?
Csak állok az asztal mellett, mint egy kuka, de addig nem akarok leülni, míg nem engedik. Az illetlenség.

Ati, többiek

Nagyon fájok, és még mindig muszáj támaszkodnom, de szépen lassan talán elmúlik majd ez az iszonyat.
- Igen, leülnék, talán jól esne.
Felelem Attilának, aki a jelek szerint majd kiugrik a bőréből. Nekem ez valahogy olyan izé, de nem szólok semmit, nem vagyok hangulatromboló. Kivéve, amikor igen, de ez most nem egy ilyen helyzet. Helyet foglalok, ahol találok, és szépen lassan leheveredem, majd az asztalra teszem a két alkarom, erre egy picit rátámaszkodok, és a jobb kézfejem felemelve integetek mindenkinek, jelezve, hogy áá, igen, köszönöm, hogy leülhetek, stb. meg blablabla.
Még ki sem fújom a levegőt, az megint beszorul a tüdőmbe. Tánc. Valaki táncot emleget. Na nem, tuti nem fogok. A legutóbb is péppé tapostam valaki lábát, most nem fogom ezt eljátszani.
A fejemet is rázom, kissé rémült is vagyok, és még a kezemmel is mutatom, hogy köszönöm, nem kérek ebből a fajta mozgásból. Ha pedig még ez sem lenne elég....
- Köszi, de nem szeretném senkinek semmilyen testrészét szétmaszítani, így inkább itt maradnék. Meg egy kicsit magamhoz kell térjek. A terem is gyönyörű, az én torkom viszont száraz.
Utalok arra, hogy előbb talán innom kéne, meg pihenni, legalább addig, míg a lábam megnyugszik. Na táncolni mondjuk utána sem fogok menni, de legalább a reményt meghagyom nekik.

Lyra

Azt hiszem nagyon nagy hiba volt lejönni a bálba. Épp próbálom magam elrendezni, mármint a lábamat dörzsölgetem, majd elkezdem a nyakláncomat dobálgatni, mert kissé túlságosan lelóg a nyakamból. Nem hiába, hiszen nem erre találták ki.
Lyra közeledik felém, így felegyenesedem, és kissé megtámaszkodok az asztalban. Szerencsére mondjuk nem is kell nagyon tettetnem, hogy jól vagyok, de azért na. Az viszont, hogy mi történt eddig?
- Semmi izgalmas. Megpróbáltam lehűteni, és rendbe tenni  a bokám, kisebb sikerrel. De legalább már nem sajog, és talán még rá is tudnék állni. De te hogyhogy visszajöttél? Olyan lelkesen mentél a többiekkel táncolni.
Nem is csinálok semmi mást, csak majd megrázom a fejem, hogy tényleg nincs semmiegyéb gond, meg már az előbb kifejtettem, amennyire csak tudtam.
Most viszont megéheztem, így veszek egy darab süteményt az asztalunkról, valami muffinféle lehet. Az íze viszont mennyei. Be is csukom a szemem, aztán hirtelen pattan fel, mikor az adott gerlepárról mesél.
- Mi van? Kik?
Nézek körbe eszeveszetten, de nem tudom, hogy hirtelen kikre gondol. Vagyis de. Nem sokkal később mégis észreveszem, mert a szemünk előtt történik a dolog, csak nem a közelünkben, hanem kicsit távolabb. Én csak vállat vonok, és visszafordítom a figyelmem a sütire, miközben válaszolok Lyra-nak.
- Legalább nekik jól telik az este. Te nem párral jöttél? Mintha ezt mondtad volna nem is olyan nagyon régen, mindössze pár napja. Bár igazából nem is nekem, csak hát épp mellettetek mentem el, és meghallottam.
Szégyellem magam, mert nem szép dolog hallgatózni, de én eskü, nem ezt tettem, csak meghallottam. Ezt pedig már a lány is tudja, így remélem, hogy nem fog rám nagyon megharagudni.
Ahogy körbenézek, elég vegyes hangulatot látok. Próbálok ismerőst keresni még, de hát ez nem olyan könnyű. Több százan járunk ide, és alig ismerek egyelőre pár embert. Valaki éppen kirohan a bálból, valakik összeragadtak, valakik táncolnak, és vannak, akik csak tömik a fejüket, mint most mi is.
- Nem tudod, lesz valami izgi még a bálon? Ugye nekem a tánc kiesett, na meg egyébként is, mert a két bal láb nem fogalom arra, ami nekem van. Ezek valami extra nagy bal lábak.
Kérdezem mindezt azért, hogy akkor most mi is lesz, mert ha nincs egyéb program, inkább majd felmegyek a szobámba, és akár ebben a ruhában, de ott leszek, talán pont Lyra-val. Annyi program van még, ami szóba jöhet, hogy belefájdul a fejem, így inkább még nem gondolkodom ezen.

Hanka, Márk, meg a többiek, akik később jönnek

kinézet

Kicsit későn kezdtem el készülődni, aminek hála későn is értem le a nagyterembe. Annak ellenére viszont, hogy késtem, teljes mértékben elégedett lehetek magammal, szóval no problem.
Ahogy beérek a feldíszített ruhában, elég kényelmetlenül érzem magam, hiszen a ruhám sárga, miközben a terem kékben pompázik, meg bronzban. Mellettem ismerős arcok, akiket amikor észreveszek, rögtön lesütöm a szemem, mert inkább hagyok, majd bent úgyis beszélgetünk. És bár beszélgettünk róla, hogy együtt jövünk le, meg miegymás, és jó buli lesz, én mégis most egyedül megyek be a nagyterembe, hogy leüljek egy hosszabb szabad részre az asztalunknál, ahova majd a többiek is csatlakozhatnak. Addig pedig mindenképpen tudok agyalni a következő éven, amit jajjj...
Most jut eszembe, hiszen évet zárunk. És végre másodikos leszek, nem elsős, és jön velem Hanka is, meg Zoli is, meg Shi, és még nagyon sokan mások is. Egy pillantást vetek az asztal tanári asztal felőli végére, és megpillantom az elsőseinket. Olyanok, mint annak idején én magam is, félénkek és bátortalanok, meg ahogy nézem, jelenleg ismerkednek.
Ezen kénytelen vagyok elmosolyogni, majd utána ezen is jár a fejem addig, míg majd valaki le nem ül mellém, majd szóra nem bír.

Kisnagykékek ^^

Nem is tudom, mit csináljak most, hogy már ülök, szóval előrehajolok a kezemre, aztán az ujjaimmal dobolok a most megtámasztott államon. Egyelőre unatkozom, valamint, amíg nem csatlakozik hozzám valaki, biztos így is marad. Nem is kell sokáig várnom, leül mellém az egyik évfolyamtárs, akinek a nevét nem tudom. Csak rámosolygok, a kezem leengedem, így most már csak a könyököm van az asztalon, a kézfejeim lelógnak onnan.
Már szólásra nyitnám a számat, mikor odaér az asztalunkhoz az előbb még az ajtóban turbékoló pár, vagy nem pár, nem is tudom, nem az én ügyem, na szóval odaérnek, aztán le is csüccsenek, én meg csak figyelem a helyzetet, és nehéz nem nevetni rajtuk, meg a többi csetlő botló emberen. Márk kérdez tőlem, vagyis a mondatnak van eleje is, amit bevallok nőiesen, halvány lila gőzöm sincs, hogy micsoda, így csak reflexből válaszolok.
- Naná, hogy csak.
Jelentem ki bátran, aztán én is szedek magamnak egy adag párolt káposztát és mellé sült csirkecombot, csak mert épp ezt kívántam meg. Viszont a helyzetet nem találom a legalaposabbnak részemről, így azért visszakérdezek.
- Egyébként mit csinálok csak és úgy, ahogy mondtad?... Röviden és tömören... Mit is kérdeztél az imént, amire válaszoltam?
Nézek a fiúra a szomszédomon keresztül, aki épp valakivel beszélget, vagy már ott sincs, nem tudom, lehet, hogy csak odaképzelem alakját. Márkra és Hankára viszont annál határozottabban figyelek, hiszen ők kezdtek velem beszélgetni, ami jó, mert már legalább elvonják a figyelmem erről a cécóról, aminek örülnöm kéne, mert értünk van.

Márk, Hanka

A krumplipüré landolási helye elég viccesre sikeredett, de az még jobban nevettetett, ahogy Hanka utána nézett. Mármint Zoli hátának, amit viszont nem engedhettem, hiszen egy hölgyemény is volt a jobbján. Elővettem a pálcám, és Zoli hátának szegeztem, remélve, hogy nem fogja észrevenni.
- Suvickus!
Suttogtam arrafelé, és néztem, ahogy a csóva kirepül a pálcám végéből, és sikeresen eléri a célját, hogy megszabadítsa a talárt a pürétől. Akkor mosolyogva, elégedetten visszafordulok a szeleburdi pároshoz, de mintha nem is őket látnám.
- Olyanok vagytok, mint a rossz házasok, akik... ááá, hagyjuk.
Legyintek, és nekiállok szedni a kajából, hogy majd jóllakhassak. Márk kérdését közben elszalasztom, de rákérdezek, és megkapom a kielégítő választ. Azonban utána szinte rögtön elkalandozik a figyelmem, a következő pedig, amit hallok, az egy vádnak hangzó valami, hogy mit követtem el.
- Semmit.
Cincogom vékony, magas hangon, ami megint elárulhat, hogy az eszem nagyon nem itt jár. És, hogy ezt be is ismerjem, immáron szavakkal, megint utánakérdezek, hogy mi is a gondolataimból a valóság, meg mi az, amit csak beleképzelek.
- Mit kérdeztél az előbb? Csak annyit hallottam, hogy megvádoltál azzal, hogy mit követtem el. Ami remélem, hogy csak a fele annak, amit mondtál, és totál félreértem a dolgot.
Nézek rá, olyan aranyos ártatlan cica pofival, és remélem, hogy nem fog nagyon megharagudni rám azért, hogy a kettő kérdésből kettőt elsőre passzoltam.

Márk, Hanka, meg bárki, aki jelen lenne, pl. az ajtónál...

Már kezd elég kínosra fordulni számomra a szituáció. A két mellettem ülő körülbelül csak flegmázik egymással, amit nem tűrnék el sokáig én sem. Nem szólok bele, de mikor Hanka feláll, és bocsánatkérések közepette elvonul az egyik sarokba, nem tudom, mit csinálhatnék Márkkal. Kezdem igazán, valóban kényelmetlenül érezni magam a közelében, mert meg tudom érteni a lányt, hiszen valószínűleg nem puncsért ment el egy másik asztalhoz. Én is felállok, és mosolyogva fordulok azért a fiú felé.
- Nekem is megbocsájtanál egy percre? Elfelejtettem valamit, és le kéne rendeznem sürgősen.
Azzal felpattanok a helyemről, és már uzsgyi kifelé a nagyteremből, nehogy lebukjak.

......

Visszajőve Médeával, avagy mégsem?
Épp jókor mentem ki, vagyis jókor nem tartózkodtam a nagyteremben, mert alighogy elérem az ajtót, és kénytelen vagyok megállni. A füst óriási, és iszonyú bűz is társul hozzá. Legyezgetem az orrom elől a levegőt, miközben fújolok, majd pár pillanat múlva az a legfőbb dolgom, hogy talpon maradjak, mert valaki majdnem fellökött. Utánakiáltok egy "Hé!"-t, de ő már sehol sincs. Akkor az általam ráncigált lányra nézek, és tőle kérek tanácsot.
- Szerinted most mit csináljunk? Én ebbe a bűzbe biztos nem megyek be.
Nézek aztán rá, várakozó és reménykedő tekintettel, hogy mivel ő olyan nagy és biztos okos, és különben is, ezért tud valamit tenni értünk.

Médea, aztán Márk, meg Hanka, ha visszajön

A nagyterem előtti várakozás nem tart soká, mert lassan oszlani kezd a szag, és helyét átveszi valami jobb.
Ibolya? Kérdem magamtól, meg arccal, de csak a kifejezésével a lánytól, aki mellettem áll, és akit lehet, hogy megsértettem azzal, hogy előbbi kérdésére nem válaszoltam. Mikor azonban tényleg minden büdi szertefoszlik, megint megfogom a lány kezét, majd vigyorogva csóválom a fejem, hogy már első ránézésre látni lehetett, hogy hova tartozik.
- A mestertanoncok nincsenek külön tőlünk, és ülésrend sincs.
Rázom közben meg a fejem, miközben visszatévedek Márkhoz, aki még mindig ott csücsül, ahol az előbb hagytam.
- Ahoi pajtás. Remélem jobb kedved van és kevésbé csípős, mert hoztam egy új embert.
Azzal a lány felé fordulok, hogy foglaljon helyet ő is, valahol mellettünk, na meg azért, hogy bemutassam neki Márkot. Nagy levegőt veszek, és már vigyorogva megszólalnék, mikor bennem marad a szusz, és az arckifejezésem is megváltozik. Az eddigi visszalelkesültből elgondolkodó lesz, és ezt jelzi a mutatóujjam is, mely most a számnál matat, idegességemet jelképezve.
- Hát őőő... Hogy is hívnak?
Nézek rá kérdőn, ezek után pedig valószínűleg hagyom, hogy ő mutatkozhasson be a fiúnak, na meg nekem is.