lucicca **., a bál kezdete után nem sokkal.

benézet.

Annak, hogy a mai este megvalósulhatott számomra, két oka van, a kettő pedig gyökeresen összefügg. Az első az, hogy mikor összepakoltam a cuccaimat fél évvel ezelőtt - bele sem merek gondolni, hogy már ennyi idő eltelt! -, az anyám követelte, hogy rakjak be egy elegáns ruhát, amit pediglen azzal indokolt - és teljesen logikusan, ha belegondolok... -, hogy soha nem tudhatom, mikor lesz rá szükségem. Végül sikerült neki becsalnia úgy a bőröndömbe, hogy feladtam a küzdelmet. Vagyis félig-meddig, hiszen még egyszer, utoljára kiszedtem a többi ruha a közül az ugyan pedánsan, de mégis csak összehajtott viselnivalót, hogy szépen zsákba rakjam, vállfára akasszam, pont úgy, ahogyan a nagyok. Ha már öltöny, akkor legyen olyan, amilyennek lennie kell, ne legyen rajta egy fél gyűrődés se, különben az egész este folyamán azon rágódnék. Ennyi a történet, e nélkül ma nem lennék itt.
Na meg persze kellett hozzá Luca is. Nem is tudom, meddig rágódtam, mígnem végül rávettem magam, hogy elhívjam, s mikor már lélekben készültem arra, hogy orr horgasztva visszasunnyogok a helyemre, ahonnan majd senki nem látja a szégyenemet, akkor... akkor igent mondott, én meg olyan meglepetéssel konstatáltam, hogy visszamentem a szobámba, ahol jöttem, és... és ennyi.
Most pedig itt vagyok. A nagyterem díszes bejárata előtt, ahova a találkát megbeszéltük. Lehetnék türelmetlen, ülhetnék tűkön, ahogyan a mondás tartja, mérgelődhetnék, hogy késik - persze nem késik, csak én jöttem előbb -, de nem lenne értelme. Inkább csak csöndben várom, hogy megérkezzen, miközben fél füllel hallgatom a nagyteremből kiszűrődő zene halk hangjait, s figyelem az embereket -  na nem mintha sok lenne, sőt! -, akik ki-be haladnak, ilyesmi. S ha ez nem lenne elég, akkor a ruhámról szedegetem az időközben rászállt szöszöket, mert borzasztóan bosszantanak. Mindenhol ott vannak, mindent tönkretesznek...

lucicca. **.

Ha azt mondom, egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, akkor azt hiszem, hazudnék egy aprót, az pedig igazán nem szokásom, így inkább azt mondom; egy szemhunyásnyit aludtam, de többet nem.
Amikor odaálltam Luca elé és megkérdeztem arról, amiről - igen, a bálról, de hisz mindenki tudja, na! -, akkor egy másodpercig sem jutott eszembe az, hogy ez ennyi fáradalmat és bonyodalmat fog okozni az életemben. Na persze semmi komoly, csak rástresszeltem teljesen, úgy meg iszonyatosan nehéz bármit is csinálni; szép elmaradásom keletkezett a tervezett szorgalmikban és a kötelező beadandóknál is, mert egészen egyszerűen... Nem vitt rá a lélek, hogy leüljek és elkezdjem megcsinálni, hiszen amennyire egyszerűen ment az elhívás, annyira bonyolult volt minden más. Mondjuk a gondolatok a fejemben szinte szétfeszítették a koponyámat. Rossz gondolatok; mi van, ha nem jön el? Mi van, ha eljön, de csak azért, hogy azt mondja, mást választ? És mi van akkor, ha csak egy levelet küld, hogy bocsi, de mással megyek? Erre összehasonlíthatatlanul nagy esélyem volt képzeletben, hiszen biztosan ezer meg ezer partnerlehetősége akadt - nos, ami azt illeti, csodálkoztam is, hogy én vagyok az első, akinek igent mondott, azon meg még jobban, hogy milyen egyszerűen és gyorsan tette mindezt.
Szóval ez a stressz a tegnap estében csúcsosodott ki, amikor már elő volt készítve a ruhám a szekrényen, a cipőm fényesre volt suvickolva - igen, mindent ilyen gondosan, pedánsan előkészítek -, lefeküdtem az ágyba, behunytam a szememet és... és semmi. Én egyszerűen fetrengtem, forgolódtam, pislogtam és bambultam, de igazán semmi nem tudott álomba meríteni, mert ott fészkelt az aggodalom bennem, valahol nagyon mélyen és kínzott, nagyon kínzott.
Így most is kínoz mindent eltelt másodperc is, mindent pillanat, amiben nem topog elém mosolyogva - igen, hiszen mindig mosolyog! -, nem történik semmi, és éppen már azon vagyok, hogy a teljes pánik eluralkodjon rajtam, hogy felvegyem a nyúlcipőt, hogy senki ne lássa az eddigieken kívül, hogy itt állok, mint egy szamár, amikor valaki megérinti a kezemet, én meg azzal a mozdulattal fordulok sarkon, és szó ami szó, teljesen elképedek. Ha nem lenne annyira otromba, még a számat is eltátanám. Tekintetemet végigjártatom feje búbjától a cipője orráig a kisasszonyon, s  onnan is vissza, ha ez ne lett volna elég, és meglepődve tapasztalom, hogy a lány, aki minden csínyben és bolondozásban benne van, akivel minden játék öröm... mintha most teljesen más lenne, de hát biztos a smink teszi.
Mindenesetre mire feleszmélek, addigra már rég beszél hozzám, én pedig csak bugyután bólogatok, mint aki nem gondolkozott közben, s teljese tudja, miről van szó. Nem hiszem, hogy elhiszi majd, de egy próbát megér.
- Hűha! - csúszik ki aztán a számon. - Nagyon csinos vagy! - miközben beszélek, egyre erősebben fogom kezét, mintha érezném, hogy valami itt nincs rendben, valami nem biztonságos. De hogyan is lehetne? Egy ilyen cipő... egy ilyen cipő...
Gondolatban arcon ütöm magam, próbálom erre az estére mellőzni minden okoskodásomat, így azt is, amivel felhívom a figyelmét arra, hogy mennyire egészségtelen az ilyen cipők viselése. Nem. Inkább csak ajkamba harapok, kérdésére pedig enyhén biccentek egyet.
- Hát, azért jöttünk, nem? - kérdezem, s közben már ott is vagyunk, ahol lennünk kell; benn a nagyteremben, ahol hirtelen mintha többen lennének, mint amire számítottam. A látvány gyönyörű, a zene hangulatos... Azt hiszem, erre az estére tényleg nem is kell több.

lucicca. **.

Valamikor a bál előtt hihetetlen szükségét éreztem, hogy egy üzenetet elreptessek apának.  Ez azért érdekes, mert előtte mindig csak anyának írtam, ő volt az, aki mindenben segített, aki az utolsó kapcsolatom volt a kastély falain kívüli világgal, amit az itt töltött idővel egyenesen arányosan kezdtem egy furcsa, múltbeli dolognak tekinteni, de ez... ez lényegtelen is most, legyen ez egy másik történet, hogy miképpen felejtettem a 'mugli' lét aprócseprő érzéseit, hogy a helyüket átvegyék a varázslólét minden örömei. Ja, hogy megint erről beszélek? Bocs.
Szóval megragadtam a kedvenc pennámat -  amivel már hibátlanul és tintafolt mentesen tudok írni -, s megírtam az első levelemet a szülő ház irányába, amit nem az első hetemen kapott golyóstollal vetettem papírra, s ebben a levélben kikértem minden atyai tanácsát, ami belé szorult, s nem függ össze azzal, hogy mindig vegyek télen legalább két réteg felsőruhát, különben tüdőbajom lesz. De ez is egy más történet. Üröm az örömben, hogy a levélre választ anyámtól kaptam, hivatkozásképpen édesapám sűrű elfoglaltságaira, de így talán még jobban is sikerült. Ja, hogy mi volt a levélben? Egyszerű segítségkérés; hogyan kell bálba vinni egy lányt?
Amikor Luca elé álltam és megkérdeztem, még csak eszembe sem jutott, hogy soha nem voltam még bálban. Mármint voltam, s ott a sarokban ücsörögve vártam a végét; a csokornyakkendőm szorított, a lábam a székről sem ért még le. Nagy és okos e,berek ünneplése volt ez, nem olyan, ahova én megyek, ahol én ünneplek, ahol én is kiválaszthatom a partneremet, és hát... berezeltem, de anya sikeresen nyugtatott le; semmi baj nem történhet, ha kedvesen mosolygok, kihúzom a széket és hívom el táncolni a lányt. Na meg persze megdicsérem a ruháját minden olyan pillanatban, amikor épp nincsen más téma. Meg kedvesen azt is hozzá biggyesztette a végére, hogy ő is egy ilyen helyen ismerkedett meg apával, sajnálja, hogy itt csak varázslatosak vannak. Kibújt a szög a zsákból. A levél a zsebemben lapul, és ha eligazításra lenne szükségem, rögtön elő tudom kapni, ha Lucus esetleg elfordul, de... de amint felkacag a dicséretre, hirtelen azt érzem, hogy nem is volt erre szükség, azt érzem, hogy mindent rendesen uralni tudok, hogy semmi baj nem lehet, hiszen... hiszen jól érzi magát velem, és abban a pillanatban, hogy ezt gondolatban kimondom magamban, máris olyan butaságnak tűnik a szülők segítségét kérni egy bálról, hogy szinte el sem tudom mondani. Na jó, csúnya szavakkal körbe tudnám írni, de csúnya szavakat nem használok, mert feleslegesek.
- De, köszönöm, innék egy pohár vizet - felelem kérdésére mosolyogva, és bár fejemet lehajtva mérgelődöm egy picit magamban, hogy ezt a kérdést nem én tettem fel, a problémát nem ítélem meg életveszélyesnek, így amikor  a szomjoltó már a kezemben van, nem röstellem a hálálkodást. És ezen a ponton igyekszem nem arra gondolni, hogy a pohár koszos, hogy fertőzéseket kapok el tőle, hogy nem tudom, ki ivott előttem belőle; inkább csak az asztalra teszem le, nem emelem ajakimhoz. Meg hát... egy kicsit azért a megkönnyebbülés is benne van a szavaimban, hogy az igazgatói beszédet nem kell hallgatnom fél perccel sem tovább. Mindig utáltam az igazgatói beszédeket.
- Köszönöm - még bólogatok is hozzá, hogy nyomatékosítsam; igen, tényleg nagyon jól esik a gesztus, s bár fogalmam sincsen, miért akarok ennyire megfelelni a kisasszonynak, jó ez így, és bár feszélyezhetne a helyzet, nem teszi.
- Mással nem is jöttem volna - csúszik ki a számon kérdésére abszolút nem válaszként a mondatom, még a saját szemem is elkerekedik, hogy ilyen hirtelen kinyögtem egy ilyen volumenű dolgot. - Egyébként igen, voltam már, de azok a szüleim ilyen orvosi összejöveteli voltak, ahol a tánc és a pezsgő szürcsölése közben a rákgyógyításról cseréltek eszmét - teszem még hozzá, hogy a kérdésére tényleg valami választ is adjak, s miközben a pánik eluralkodik rajtam a zsebembe nyúlok, de amint ujjaim a papírt érintik, egy sokkal, sokkal jobb dolog jut eszembe.
- Ha van kedved, táncolhatunk. Bár nem tudok, de azt majd ne nézd, jó? És van egy játékom. Játszhatjuk tánc közben is, ha van kedved, de játszhatjuk máskor is - amilyen vehemenciával kezdtem bele, úgy leeresztettem a végére, soha nem vagyok biztos magamban annyira, hogy elhiggyem; tényleg van kedve velem valamit is csinálni, pedig már megannyi alkalommal bizonyította, hogy a kis energiacsomagját örömmel osztja meg velem, úgy is van elég nála a kettőnk számára is. Azt hiszem mindig csodálni fogom emiatt, de mielőtt a nagy csodálatba belefelejtkeznék, egy mosolyt küldök felé, majd utána elnézek a táncparkett irányába is. Éppen elegen vannak már rajta, hogy ne tűnjön fel a botladozásom, hogy ha a hirtelen jött ötletem elnyerné tetszését.

sheela.

Azt hiszem, anyám büszke lenne rám. Mindig azt mondta, hogy ha valaki jobban fog festeni öltönyben és nyakkendőben apámnál - na meg persze a csodálatos Dávidnál -, akkor az csak én lehetek, mert... Hát, azt soha nem mondta el, miért, meg azért azt is hozzátette, hogy annak is örülne, hogy ha mindehhez még fehér köpenyem is lenne, de... Nos, erről már letett, legalábbis remélem.
Mindenesetre most tényleg büszke lenne rám. Nem telt el egy egész év -  talán még egy fél sem - az előző bálom óta, és most megint érzem a feszülő érzést a nyakamon, és most megint elvertem értékes perceket  - egészen pontosa huszonhatot - arra, hogy egy selyemből megmunkált anyag jól fessen, miközben készül megfojtani. Ez valahol borzasztó, és mégis... Nem tudom, mi az oka annak, hogy rávettem magam egy új bálra. Talán a kíváncsiság, talán az, hogy... nem, tényleg nem tudom, és nem is szeretek messzemenő feltételezésekbe bocsátkozni, főleg, hogy egyszerű tippek. A lényeg annyi, hogy megérkezem, és szinte érzem, hogy volt valami a levegőben, valami, ami megzavarta az általános nyugalmat, de az is biztos, hogy mostanra már csak a halovány virágillat lengi körbe a vigadókat.
Akik sokan vannak, akik... akik tényleg nagyon sokan vannak. Én pedig azt nem szeretem. Nagyon nem szeretem, így inkább csak beosonok a fal mellett, elhúzódom mindenki árnyékában, mintha ott sem lennék, mígnem megérkezem egy biztonságos pontra, ahol ugyan ácsorog valaki, de az a valaki legalább sárga jelvényt visel, ami szinte egyenlő azzal, hogy nem jelent rám veszélyt.
Óvatosan közelebb lépdelek hozzá, mígnem egészen közel, hallótávolságban lefékezem magam.
- Hali - bököm ki, mintha csak úgy kicsúszott volna a számon. Most még van valamennyi ideje elfutni, ha szeretne.