[Vanda, meg ha még van ott valaki]

Karácsonyi bál... A leghatásosabb visszatérés az, amikor az ember besétál egy bálra egy év kimaradás után. Legalábbis egy nőtől, mert ő tud feltűnést kelteni. Na, de Viktor? Maximum azzal, hogy ismételten lazábbra vette a szabályt, ezúttal öltözködés terén. Az Eridonos nyakkendő összekötve ugyan, de egyáltalán nem ott, ahol illik, hanem kissé lejjebb húzva lazán lóg a nyakában, az inge pedig még csak össze sincs teljesen gombolva a nyaka körül, a legfelső 2, de lehet 3 gomb is van az, ami kimaradt. A zakó is összegombolatlanul, számára idegenen, de kívülről inkább csak lazán lóg rajta. Elszokott már az efféle viselettől. Így már ez is nagy szó nála. A nyakkendő rendes viselete most biztosan fojtogatná. Hiszen már jó ideje nem bújt ingbe se, a nyakkendőt pedig sose szerette igazán. Kivéve bizonyos alkalmakkor, de azt most ne keverjük ide, én azt mondom.
Szóval az éppen aktuális és nem a hegyekben megszokott öltözékre visszatérve egy fehér ing van rajta, szövetnadrág és alkalmi cipő. Az arca enyhén borostás. Amikor hazament akkor borotválkozott, de most, hogy ide is visszatért egy kicsit már nem volt kedve ismét a kezébe venni a vágóeszközt. Majd akinek nem tetszik nem néz rá. Nem érdekli őt igazán az most, hogy más mit szól, vagy mit gondol. A hegyekben töltött idő változtatott rajta ezen a téren és bár továbbra is imádja a társaságot, most már ugyanannyira szereti az egyedüllétet is. Majd egy év a hegyekben hosszú idő. Persze nem volt végig egyedül, néha a családja valamely tagja, vagy a barátai vele tartottak egy-egy szakaszon, de hát nekik is megvolt a maguk dolga, így megesett, hogy az éjszaka rá egyedül esett. Vagy éppen az eső. Mikor mi.
Persze emellett más változást is hozott ez az időszak. Kicsit izmosabb lett, mint volt, hiszen végig fizikai megterhelés alatt állt. Na meg műveltebb lett. Volt ideje tanulni is, meg olvasni. Ő maga is elkezdett írni. Szóval egy s más megváltozott benne, illetve rajta is. De ezeket leszámítva ugyanazt a vidám, mosolygós, önbizalommal túlcsordult tiszta Eridonost kaptuk vissza, mint aki elment.
Ja, hogy az elmenetel oka is érdekelne titeket? Hát azt én se tudom. Valami hirtelen ötlet volt a részéről. Talán elege lett valakiből, vagy valamiből. Olyankor szokott a hegyekbe menekülni. De nála ezt sose lehet igazán tudni. Az érzései nem nyitott könyv még számomra sem, pedig én vagyok az élettörténetének felolvasója, a mindent halló és tudó narrátor. Bizony, még azt is tudom ám, amit te most éppen gondolsz! Na jó, nem... az önfényezést is abbahagytam. Ja, és még nagyon okos is vagyok. Na jó, most már tényleg!
Szóval a fáma, a sorskönyvíró, vagy éppen egy Vöröspöttyös könyv szerző erről nem regélt nekem. Mármint az érzéseiről. Az azokat takaró fátyolt csak nagy ritkán lebbenti fel nekem egy-egy nagyobb szélvihar.
Húúú, már ennyi az idő?! Hupsz! Azt hiszem kicsit ideje lenne visszatérni a jelenhez, mert azt hiszem egy kissé nagyon, de azért nem túlságosan elkalandoztam.
Szóóóóval... a nagyterem ajtaján zsebre vágott kezekkel a csengő szót fütyörészve sétál be. Barna szemei gyorsan futják végig a tömeget és a díszítést. Egy elismerő mosolyra futja, majd a fütyörészést inkább egy széles vigyorra váltja, amikor a tömegben ismerősöket fedez fel. A mutató és középső ujját a homlokához emelve int oda néhány meglepődött arcnak, majd visszarakja a kezét zsebeibe, aztán az egyik szélen álló ismerős szőkéhez veszi inkább az irányt. A többiek úgyis táncolnak az ismerősi köréből. Legalábbis akiket elsőre észrevett.
 - Jól áll a tűzpiros! Kifejezi a tüzességedet. - Súgja oda a tanárnőnek amikor mögé ér, aztán vigyorogva megkerüli. Észre sem véve azt, hogy talán zavar. Hiszen ő olyat nem szokott. Ebben azért egoista a javából.
 - Boldog Karácsonyt! Régen láttam tanárnő. - Ha adna a közjátékra, akkor most még a kezét is megcsókolná a szellemek mindent tudójának. De nem áll módjában egy hamis pletykaáradatot elindítani, miszerint valami kialakult közte és Dobrai kisasszony között a tanársegédi viszonyon túl, vagy inkább azon belül. Hiszen erről szó sincs. Persze tagadhatatlan, hogy a csinos tanárnő nem lenne képes megdobogtatni Viktort, hiszen minden férfi szemében igazi szépségnek tűnik ő, hiszen véla vér is csörgedezik ereiben. De a szabályok efféle betartására ügyelt. Legalábbis eddig. De hamarosan tanár lesz Viktorból, szóval most már akár kacsingathat a tanárnők felé, vagy éppen, szabályt szegve egy mestertanonc hölgyemény is még az ujja köré csavarhatja az eddig behálózhatatlan szépfiút. Hiszen Viktor eddig szabadúszó volt. A kérdés az, hogy ez a hosszú eltűnése után is így marad-e? Férfi szempontból én azt javasolnám neki, hogy élvezze még a fiatalságát, de talán a sors, aki női ruhát ölt másképp vélekedik.

[Vanda]

Tömeg. Ez egy olyan dolog, amitől teljesen elszokott szemüveges jó barátunk. De most felüdüléssel tölti el őt a társaság. Szereti az embereket, a társaságot, nem is lenne Eridonos, ha nem így lenne. De most mégsem a nagy tömeg foglalja le, pedig látja például Valeriet is, akit hirtelen meg sem ismer. Megnőtt már azóta, hogy utoljára látta a pöttöm Eridonost, aki mindig a húgát juttatta neki eszébe, de most már kész nő. Meglepő, hogy mennyi minden tud változni ennyi idő alatt. Hiszen már egy fiú társaságában a kis szőrmóktulaj.
Mosolyogva int is neki, ha éppen összetalálkozik tekintetük, de aztán inkább egy szőke hajkorona tulajdonosára tereli teljes figyelmét. Hatásos belépővel köszön neki, aztán persze mikor már más is hallhatja mondandójukat visszatér a magázáshoz. Túl sokat dolgoztak együtt, ami persze meghozta hatását. A véla vér, vagy csak pusztán a kék szemek az oka annak, hogy a szabály megszegése felé kacsingattak mind a ketten. De Vanda jelenlegi, Viktornak pedig a jövendőbeli pályája volt a tét. Ez pedig elég fék volt. Nem történt semmi. Viktor pedig most talán más vizekre evez majd, másik csinos szoknyácska kergetésébe kezd bele...
 - Kellett egy kis hűvös hegyi levegő. - Hangjában azért némi megbánás cseng, de a lazasága ezt jól leplezi. Mintha nem is érdekelné őt az egész dolog. Pedig ez nincs így. De nem az a fajta ember ő, aki az érzésekkel nagyon törődik. Talán ezért is nem volt még sosem igazán szerelmes. Ő ahhoz túlságosan komolytalanul veszi az életet, semmint hogy ilyen mély érzésekkel foglalkozzon. Lehet éppen ez volt az oka annak, hogy lelépett? Kisfiús megfutamodás, vagy csak a szabályszegés elkerülése? De az is lehet, hogy mindennek semmi köze az egészhez, hanem csak kapva kapott egy kínálkozó lehetőségen és ha már úgy alakult, akkor ott is maradt egészen mostanáig.
 - Nemsokára jönnek a vizsgák, vissza kellett jönnöm. Szeretnék levizsgázni és gyakorlótanár lenni. - Egy logikus magyarázat arra, hogy miért is van itt. Pedig igazán nem válaszolta meg a kérdést. Hiszen jöhetett volna később is. Ráért volna. Ha pedig a kérdés a bálra vonatkozott, akkor arra pedig nincs is válasz. Semmi oka nincs rá, hogy itt legyen a bálon. Nem egy tipikus bálozó, táncolni se tud. De valami oka mégis csak lehetett annak, hogy ide jött, nem? Most ki is derül! Zakója belső zsebében kezd el kotorászni, és elővesz onnan egy kis becsomagolt ajándékot. Ha kibontja akkor egy kis notesz lapul a csomagolás alatt. Picit viseltes, látszik, hogy használva volt. Ha belelapoz, akkor pedig versek, prózák sora vonul fel a lapokon. Kézzel írtak. Az utolsó oldalon egy rajz, grafittal készült alatta ennyi áll: "Földön túli..." A noteszben könyvjelzőként pedig egy nőiesen vékony arany karlánc, rajta egy apró, fából készült, kézzel faragott hegy. Nem egy mestermunka. A kézügyessége sosem volt valami jó.
 - A hegyekből... -
Ennyit tesz hozzá, amikor átadja, apró vállrándítással, jelezve, hogy csak egy kis semmiség, amit karácsonyi ajándékként szánt neki. Az ajándékokhoz ő sosem értett igazán. Ezért is nézi Vanda arcát az ajándék bontogatása közben, ha most kibontja a kapott csomagot.
 - A professzorasszonnyal mi történt míg én nem voltam? Meséljen, mi mindenről maradtam el? - Érdeklődik ő is, megtartva a magázást és persze a testi távolságot is maguk között. A szemeit azonban Vanda szemeibe fúrja. A szem a lélek tükre... De most vajon ez a két tükör mit mutat? Szavak nélkül beszél? Hiszen a szavak veszélyesek és ő nem akar egy rosszul elejtett szóból félreérthető helyzetbe keveredni. Hiszen még csak most jött vissza. A vizsgáig pedig már nem kell sokat várnia.

[Vanda]

Gyerek még mindig Viktor éppen ezért játszik a tűzzel, ami csúnyán megégetheti őt. Megtehette volna azt, hogy egy szép lány társaságában tölti el ezt a bált, de nem így tett. Bár lehet, hogy az lenne a helyesebb, ha inkább sarkon fordulna. De helyette csak átad egy apró csomagot, amit nem lenne szabad. De ami a leginkább helytelen az, az az apró, ártatlannak tűnő, de cseppet sem annak szánt puszi, amely már majdnem csók. Az egyébként is turbón járó férfi fantáziának már ez is elég. Szóval egy pillanatra Viktor össze is szorítja száját és elszámol magában tízig, hogy lenyugodjon kissé, mielőtt valami ostobaságot követne el. Hiszen már kijött a gyakorlatból, mondhatni a civilizációtól is elszokott. Furcsa dolog ez egy fiataltól, de Viktort ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy önkéntes száműzetésbe vonul a hegyekbe. Pedig akár egy háremet is alakíthatott volna magának. Amikor elment innen játszadozott is a gondolattal, hogy inkább a férfiak módszerével kellene megoldania a problémát és teljesen elfelejteni a problémát és annak forrását is. Tett is rá kísérletet, de a tiltott gyümölcs csábítását nem lehet felülmúlni. Az ismerős fantáziaképek akkor is ott vannak és felverik álmából, hogy csatakosan, testnedvében fürödve jöjjön rá a tudott dologra: Hiányzik a testének valaki, úgy, mint éhezőnek egy falat kenyér. Ez pedig az idő távlatában sem tűnt el, erről árulkodnak a notesz sorai is. Viktor kitartó. Ebben is. Könnyen nem felejt. Nem aranyhal ő. Sokkal inkább egy ökör azért, hogy itt van. A reakciót figyeli, mint egy kisgyerek és rejtetten örül az elállított lélegzettnek. Bár az álcázás nagymesterének nem nevezhető. Hiszen a láncot is kissé remegő kezekkel rakja fel és kihagyni sem tudja azt, hogy végig ne simítson a törékeny kézen, amely álmaiban annyi gyengéd érintéssel ajándékozta meg.
 - Nem is vártam, hogy bármit adj. - Suttog, hogy csak ők ketten hallják, amit mond. A szemeit nézi közben, így próbálva elmondani a szemeiben megbúvó apró vallomást: "Épp elég ajándék, hogy láthatlak."
De inkább eltekint, a tömeget szemléli, mintha csak egy közömbös beszélgetés volna mindez. A kezeit is a zsebébe mélyeszti mikor észreveszi, hogy még mindig Vanda csuklóját érintik ujjai. Éppen ezt a közömbösséget felvéve tesz fel egy teljesen egyszerű kérdést, melyre nem válaszol azonnal Vanda ezzel is húzva Viktor idegeit, hiszen gondolatban már kreál is magának megannyi választ: Komoly párkapcsolatban él, vőlegénye van, feleségül ment valakihez, stb. Az álla kissé meg is feszül. Több jelét nem mutatja annak, hogy kissé ideges. De amikor meghallja a választ arcára vigyor ül ki. Csak a jól ismert Viktor vigyor, ami most mégsem pont olyan, mint szokott lenni, hiszen az arca borostás, a szemei pedig kissé sötétebbek, mint szoktak lenni és azokban különös fény csillog. Nem a játékos, hanem inkább a ragadozó.
 - Még nem tudom. Valószínűleg most már nem megyek el. De az is lehet, hogy máshova megyek gyakornokoskodni és csak a vizsgaidőszak elejéig maradok. - Őszintén eljátszott ezzel a gondolattal is, hogy talán nem itt kellene tanárkodnia, vagy esetleg inkább beáll hivatásos hegymászónak és gyerekeket tanít majd hegyet mászni. Amúgy is imádja a gyerekeket. Azt a munkát pedig még talán az anyja is el tudná fogadni.
 - Talán most inkább mennem kellene. Azt hittem, hogy könnyebb lesz, de csak még nehezebb. Annyira... - De a mondatát már nem fejezheti be, hiszen ha azt valaki meghallja, akkor akár el is áshatja magát. A szemében persze ott a válasz. Hisz a szeme egyre sötétebb, az álla pedig ismét megfeszült, a lazaság már csak látszat, az egész testében merev, mert ismét elöntötték képzeletét a gondolatok, amelyek főszereplője most itt áll vele szemben, észvesztőbben, mint eddig valaha.
Egy lépéssel közelebb is lép, nem tud ellenállni, de szerencsére még így is marad távolság, bár a közelség már elég gyanús. Letekint innen a kék szempárba, egy pillanatra el is veszik íriszeinek tengerében. Már emelné is fel a kezét, hajolna közelebb, de észbe kap, ezt nem lehet. Azonban nem lép el, inkább halkan suttog valamit. Látszik rajta, hogy feszült. Kívülről talán úgy tűnhet, mintha valamin veszekednének, pedig erről szó sincs. Szavai nem ellökni akarják a másikat, hanem épp ellenkezőleg.
 - Hiányoztál... Nem tudtam szabadulni tőled. Már fizikai fájdalom a hiányod. Majd meg veszek. Tudom, hogy nem lehet, de... - A szemében kérlelés és valami elviselhetetlennek tűnő fájdalom csillan. De nem vár válaszra. Kilép Vanda személyes teréből. Nem kínozza magát tovább azzal, hogy ennyire elviselhetetlenül közel van hozzá, miközben nem érintheti meg. Talán hiba volt visszajönnie. De távol sem tudott már maradni. Képtelen volt rá.