Tanévzáró/Tanévnyitó

Változnak az idők. Kicsit idegesen érkeztem a tanévnyitóra, és nem azért, mert annyira izgultam volna az eredmények miatt, hanem azért, mert ez volt az első hivatalos megjelenésem rellonosként. Zöld nyakkendő, rellon jelvényes talár - valójában kifejezetten jól éreztem magam benne, de ahogy közeledtem a nagyterem felé, kicsit aggódva tekintgettem körbe. Csak remélni mertem, hogy lesznek olyan belátók a zöldek, hogy nem akarnak majd meglincselni. De különben is, én mától már mestertanonc vagyok, nincs is közük hozzám! Félni persze nem féltem, ismertem én őket egytől egyig, majdnem egy évig tanítottam is őket, amíg Seren nem volt itthon, sőt, a Rellon-táborban felügyeltem is rájuk, de talán épp ez volt a problémám. Kicsit ciki csak egy diák lenni köztük, na!
Mikor beértem a terembe, szétnéztem, és a rellon asztala felé indultam. Kétségtelen, nem voltam feltűnésmentes, mert egészen az végéig lejtettem mellette, közel a tanári asztalhoz, hogy legalább közel legyen pár barát. Azt nem tudtam, hogy Noel vagy Oph is eljön-e a tanévnyitóra, gondolom volt nekik bajuk elég, de ha igen, akkor majd idehívom őket is, elvégre mi az, amit csak kevés diák tud? Hogy a tanárok legkevésbé az első padban ülőkre figyelnek. Nos, ez érvényes az ünnepélyekre is.
Ez volt az első alkalom, hogy nagyobb tömegbe jöttem, mióta visszaértem a kastélyba, de nem sokkolt annyira, mint amennyire hittem, hogy fog. Igazából jó is volt kicsit eltűnni a többiek között, nem gondolni rá, hogy mi történt. Ez csak egy átlagos nap volt, és kész.
Miután kényelmesen elhelyezkedtem, unaloműzőként a többieket kezdtem figyelni. Ott volt Yar, aki ezek szerint legalább idén nem akart nagy felhajtással berobbanni ide, meg az az undok srác a párbajszakkörről. Most is úgy nézett ki, mint akit majd szétvet az önbizalom. Remek.
Aztán míg vártam, hogy olyasvalaki is feltűnjön, akivel szót tudok érteni, öntöttem magamnak egy pohár vizet, és elkezdtem azt kortyolgatni.

Bianca

Na most ha azt vesszük alapul, hogy évente egy olyan ünnepség van a kastélyban, amire eljövök, Edictumot nem olvasok, és egyébként se figyelem az embereket, akkor szerintem talán nem is olyan meglepő, hogy csodálkozva néztem azt, hogy ki kivel üldögél, vagy hogy micsoda változások történtek a mi kis társadalmunkban. Igaz, mindez csak unaloműzésnek szolgált, mert ha őszinte akartam lenni, akkor nem érdekelt.
Még nem birkóztam meg egészen a gondolattal, hogy ezek után már mestertanonc leszek. Hiába voltam így is ugyanolyan diák, mint a többiek, mégis más volt, mert más szabályok vonatkoztak rám, másféle óráim lesznek, és cseppet sem voltam benne biztos, hogy jól választottam pályát. Gyorsan kellett leadnom a papírokat, hogy egyáltalán tovább mehessek, és hirtelen döntés volt az egész, csak egy megérzés alapján firkantottam be az ereklyekutatást a rubrikába. Innen már csak remélni mertem, hogy nem döntöttem rosszul.
Meglepődtem, mikor hozzám szóltak, és felemelve a fejem egy ismeretlen lánnyal találtam magam szemközt. Na ő biztos elsős lesz.
- Ülj csak le nyugodtan - biccentettem egyet felé, aztán folytattam a bámulást. Nem voltam én ahhoz hozzászokva, hogy idegenekkel csak úgy nekiálljak beszélgetni, meg hát mit is kérdezhetnék tőle? Legalább kezdene már el az ünnepség, annyira azért nem vagyok oda az ilyenekért, hogy ennyit várjak rá.

Alexa, Yar, Oph

Ahogy nézelődtem, egyszer csak Alexa jött oda hozzánk, és elsőre nem is értettem mit szeretne a másik lánytól a zsebkendővel, de aztán leesett. Ja, hát persze, a smink. Nekem ez nem volt magától értetődő, mert igen lustának bizonyultam ezen a téren. Aztán a hozzám intézett kérdésre mosolyogva feleltem.
- Igen, minden - bólintottam, aztán figyeltem, ahogy a nő az emelvényhez megy, minek következtében elsőre észre sem vettem a közeledő Yart.
Meglepődve kaptam oda a fejem, mikor megszólalt mellettem, és bár először egy nem túl kedves pillantást küldtem felé, aztán a szavai hallatán megenyhültem.
- Magam is így vélem. Köszi - biccentettem egyet felé, aztán a figyelme a mellettem ülő lányra terelődött, én pedig nem tudtam megállni, beleszóltam. - Rosszcsontka? Már első előtt hírnevet szereztél? - mosolyogtam a lányra. Kár, hogy nem ismertem őt, de hát ez most már így lesz az elsősökkel, mert nem látom esélyét annak, hogy továbbra is órákat tartsak olykor. Pedig milyen jó is lenne!
Aztán megérkezett Oph is, nekem pedig leesett az állam.
- Nahát, te is? - vigyorodtam el. - Akkor ezennel hivatalosan is megszületett a legújabb rellonos triumvirátus. Már csak Noel kéne, és teljes a csapat. Ugye nem zártad be a... tudod hova? - kérdeztem félrebillentett fejjel Ophtól, cinkos pillantással, hiszen nem kívántam szétkürtölni, hogy az üvegházban lakunk.
Örültem neki, hogy a lány is nálunk van. Lassan oda lyukadtunk ki, hogy mindenki, aki számít nekem, az rellonos lesz, amit egy kicsit sem bántam.
Aztán az igazgató elkezdte a beszédet, én pedig rá figyeltem, készen arra, hogy meglegyintsem bárki orrát, aki karnyújtásnyira van, és nem hallgat el. Ennyi tiszteletet meg lehet adni az iskola vezetőjének ugyebár.
A Levita eredményét megtapsoltam. Nem tagadhatom le, hogy magam is oda jártam, tehát örültem a sikereiknek, a kviddicses hírek viszont teljesen hidegen hagytak. Csendben figyeltem hát, hogy mikor jön valami érdemleges közlemény.

Évnyitó - Kahlil

Hát ez is eljött. Újra megtelt a kastély a diákok zsivajával, nevettek, fecsegtek, én meg csak próbáltam minél inkább elzárkózni az egésztől, ki se lépni az ajtón, ha nem muszáj, mert akkor... Akkor megint éreztem a távolról terjengő égett szagot, ami beleette magát a falakba, vagy legalábbis én úgy képzeltem.
Nem akartam elmenni az évnyitóra, de mikor láttam, hogy Kahlil készülődni kezd, én is leraktam a kezemből a könyvet, amivel megpróbáltam elfoglalni magam, és odaálltam a szekrény elé, hogy keressek valami illőbb öltözetet. Végül feladtam - nem akartam a harsány dísztalárt felvenni, így alkalom ide vagy oda, egy farmert és fekete hosszú ujjú felsőt húztam, aztán leültem még a kandalló elé egy csupor kakaóval a kezemben, mielőtt elindultunk volna.
Zsebre dugott kézzel, némán lépdeltem Kahlil mellett, miközben gondolataimba merülve a szám szélét rágtam. Néha már jobb volt, mert ha nem is fakult a fájdalom, amit a legjobb barátom elvesztése okozott, kezdtem hozzá szokni, és olykor meg is tudtam róla feledkezni, de most újult erővel csapott rajtam végig a felismerés - nincs többé. Ha most bemegyek a Nagyterembe, akkor nem fog a tanári asztaltól biccenteni felém, vagy nem fogunk összenézni, ha olyasvalakit hívnak ki, akiről mi is tudunk egyet s mást, és... És mi van, ha valaki más fog a helyén ülni?! Féltem, hogy nem tudom megállni, hogy akkor fog belőlem kitörni ez az egész, pedig sírtam, sokat, Kahlil mellkasára bújva vagy egyedül, fent, az SVK teremben. De most ott fog ülni mindenki, akit ismerek, csak ő, Ő nem.
Valahol a lelkiismeretem is piszkált, mert úgy éreztem, nem törődtem vele eleget, miután Eiri meghalt. Féltem tőle, bevallom én becsületesen, életemben először féltem Serentől, mert volt valami hideg, nem emberi a tekintetében, és... És én gyáva mód megfutamodtam, ahelyett, hogy mellé álltam volna. Nem is érdemlem meg, hogy a barátjának nevezzem magam.
Kihúztam a kezem a zsebemből, és anélkül, hogy ránéztem volna, Kahlil ujjai közé csúsztattam a sajátjaim. Kapaszkodtam, és jól esett a hatalmas tenyér érintése, mert megnyugtatott, és bizonyítékul szolgált, hogy nem vagyok egyedül. Összetartozunk, és most már tényleg nincs senki más, akiben bízhatnék, hát azzal a tudattal fogok felvetett fejjel belépni a terembe, hogy ha majd megtudják, és összesúgnak, és megkérdezi valaki, hogy hol voltam mindeközben én, akkor majd talán válaszol nekik helyettem, mert én nem tudok. Újabban szokásommá vált a menekülés.

Nagyon hiányzik Seren.

Kahlil

Egyre nehezebb lett, ahogy közeledtünk. Mintha semmi sem változott volna, úgy zengett az élet a folyosókon, mert voltak azért késők jócskán, és már hallottam is a Nagyteremben zúgó tömeget. Lehet, hogy mégsem kellett volna eljönnöm, de... Talán így próbáltam a maradék gerincem összeszedni, ha már akkor nem voltam ott, amikor kellett volna, akkor legalább adjam meg neki a tiszteletet, ahányszor csak lehet.
Magamban halkan dúdoltam egy szomorú dalt, próbálva elnyomni a kinti zajokat. Hogy feledjem azt, akit gyerekkorom óta ismertem? Már több mint tíz éve... Már több mint tíz év telt el azóta, hogy először egymásba botlottunk, és szövetségesek lettünk. Mellettem állt, mikor hazajöttem Oroszországból, mindig mellettem volt, láttam az emlékeinek egy részét, ismertem a legjobb barátját, aki fogta a kezem, miközben meghalt. Először rémlett fel bennem, hogy talán szólni kellene valakinek... Azt hiszem, Lloydnak hívták azt a másik srácot, de vajon van jogom olyannak vinni meg a halálhírét, akitől ő maga is el akart szakadni? A válasz nem. Megint menekülök, holott tudom, hogy ha én egyszer meghalok, szeretném, ha valaki közölné az otthoniakkal, még ha oly kevés esély is van rá, hogy érdekelje őket, és Seren effélével nem is igen törődne. Most csak kiröhögne, hogy milyen hülyeségeken jár az eszem, meg ne próbáljak bárkit is megkeresni azok közül az alakok közül, mert nem érdemlik, hogy ennyi időt is vesztegessünk rájuk. De nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel.
Folyton az az érzésem volt, hogy szeretném visszapörgetni az időt, mert ha megtalálnám azt a döntő pontot, ahol minden elromlott, akkor talán ez nem történne meg, de a varázslat sem volt mindenre képes. Így maradt nekem pár üvegcsében őrzött kép, amiket újraélhetek, ha akarok.
Volt idő, mikor azt hittük, hogy együtt fog érni a halál, valahol odakint, mások keze által.
És az én áldott kedvesem, a drága, ebben a pillanatban ölelt magához, és én hálásan kapaszkodtam a ruhájába, hogy elrejthessen. Neki is nehéz volt, tudom, és annyira szerettem volna segíteni, hogy legalább neki jobb legyen, de hiába, a saját fájdalmam is legyűrt, Kahlil pedig, azt hiszem, erősebb volt nálam. Ijesztően gyengének éreztem magam, nem maradt a kezemben semmi, mert nem tudtam ránézni még a könyvekre sem, amiket addig olyan szívesen lapozgattam, mert Seren jutott róluk eszembe, és rövid időn belül másodszor éreztem azt, hogy nem akarom a pálcám. Most sem volt velem, abban sem voltam biztos, hogy hol hagytam. Nem kellett.
Nem tudtam elégszer megköszönni valami felsőbb hatalomnak, hogy Kahlil van nekem. Elengedett, én pedig a padlót kezdtem fixírozni, de a tanár említése ostorcsapásként hatott. Tudtam, hogy lesz másik, mert kell, hogy legyen, de ez most valóság lett. Nem, nem akarok bemenni, és látni. Nekem is jobb, és neki is, ha nem ismerem fel a folyosón.
- Kint maradok - válaszoltam halkan, majd Kahlilra néztem. - Nem lesz semmi baj - mosolyogtam rá halványan, felnyúlva és arcát simítva, legalább egy egészen kicsit próbálva neki is erőt adni, ahhoz, ami jön. - Nézd, leülök oda - mutattam az ajtófélfa mellé, és el is indultam, hogy letelepedjek. Innen mindent fogok hallani, és semmit sem látni, ez pedig a legjobb leosztás, ami ebben a helyzetben elképzelhető.
- Majd otthon találkozunk - engedtem meg egy újabb mosolyt, biztosítva, hogy ha hazaér az irodájában fogok várni rá, és nem kell aggódnia.

Kath

Kahlil bement a terembe, ahol lassan csendesedni kezdtek az emberek. Elkezdődött. Elkezdődött a jövő egy új szelete, ami bár ne lett volna, amit bár ne kellene megélnem, ami... Szaggat és mar, és ha nem lenne nekem az a drága, aki szeret és figyel rám, és akit én is nagyon szeretek, akkor már nem biztos, hogy küzdenék. Nem, nem dobnám el magamtól az életem, annál többet tettem már érte, hogy megtartsam magamnak, de talán újra elindultam volna, ki tudja milyen utakra, csak a jó ég a megmondhatója, milyen véggel. Északi tenger, igaz?
Késő már miérteket keresni. Talán az az egy maradt, hogy miért nincs bennem annyi, hogy bemenjek, és szembenézzek például Alexával, aki megkérdezhetné, hogy hol voltam én eddig? Nem beszéltem vele év vége óta, és nem véletlenül. Nem akartam ezt az új évet, semmi változást. Bárcsak... bárcsak felébrednék! Bár lenne álom, megmagyarázhatatlan, fájdalmas, lelkembe markoló vízió, bár lennék őrült, hogy csak képzelném az egészet, de nem. Önző vagyok, mert csak azzal foglalkozom, hogy engem szaggat, de mással nem akarok törődni. Fáradt vagyok, azt hiszem.
A lépteket hallva pillantottam csak fel, és fanyar mosoly költözött az arcomra, mikor megláttam, hogy Kath közelít felém. Nem szóltam hozzá, és nem is kellett hozzáérnem, hogy tudjam, mindent hallott már. Az arcára volt írva az utolsó szóig az egész történet, és ahogy letelepedett mellém, újra a padlót kezdtem bámulni.
Nem voltam benne biztos, hogy akarom, hogy a lány itt legyen velem. Egyedül kellett volna megbirkóznom a tényekkel, és valami kifacsart gondolat született meg a fejemben, ahogy a lány felületes lélegzetét hallgattam. Nem kellene neki ez a mozgás, mert már halott, de mégis itt van, és beszél. Megmagyarázhatatlanul gyűlöltem ebben a pillanatban azért, mert túlélte a saját halálát, mert kivételezett vele a sors, és pusztulás helyett öröklétet kapott. Pedig nem tehetett róla, tudtam én jól, és mégis... Ő engem irigyelt, mióta ismertük egymást, én pedig most szíven tudtam volna szúrni a puszta létezéséért, nem konkrétan őt, hanem a fajtáját.
A fejemet a falnak döntöttem, és nem néztem rá, mert felejteni akartam ezt az esztelen késztetést, aminek semmi alapja nem volt, és amiről azt hittem, már rég kinőttem, így inkább a benti elhangzó szavakra kezdtem újra figyelni.

Kath

- Mit sajnálsz? Hogy még élsz, hogy nem a te kihűlt tested van valahol elhantolva? Vagy azt, hogy bár annyiszor mentettek meg téged, mégsem voltál te sem képes ott lenni akkor, amikor tényleg kellett volna? - kérdeztem sötét hangon, és a szavaimból szinte csöpögött a szívet szorongató méreg. Tudtam, hogy én is legalább annyira hibás vagyok, mint a lány, de mégis kellett valaki, akin levezethettem a dühömet, és vesztére most őt sodorta elém a sors.
Odabent sorra hangzottak el az eredmények, amiket a diákok az előző évben értek el, és egyre közeledett a pillanat, mikor be fogják jelenteni, hogy mi történt Serennel. Aztán eljött ez az idő is, és keserűen felkacagtam a szavakat hallva. Baleset, mi? Nem baleset, öngyilkosság, és erre a nyakamat mertem volna tenni. Nem vagyok benne maximálisan biztos, hogy Seren egyedül követte el, de még ha volt is segítsége, ez saját maga elpusztítása volt.
Nem vártam meg, hogy elmondják az új tanár nevét, hirtelen mozdultam, szembe fordulva Kath-tel, és hangelvonással burkot alkotva magunk köré, hogy ne is halljam, ki veszi át Seren helyét. Ráadásul az sem tartozott senki másra, amit Kathnek akartam mondani.
- Nem kell hogy hozzád érjek ahhoz, hogy tudjam, hogy valamire készülsz - sziszegtem villámló szemekkel. - De bármi is az, felejtsd el, mert ebbe NINCS JOGOD beleszólni. Lehet, hogy szeretted Serent, és bosszút akarsz állni, de árnyakat kergetsz, és nem érheted utol őket, bármilyen szuper képességeid is vannak. A saját érdekedben, gyászolj csak szépen csendben, ahogy más is teszi, mert bár nem tudom, mi történt valójában, de nincs szükségünk még egy hullára, vagy valakire, aki belebolondul a saját képzelgéseibe.
Ezzel megszüntettem a varázslatot, és feltápászkodtam a földről, egy pillanatra megszédülve, de aztán összeszedtem magam, és már mentem is, magára hagyva a lányt a padlón. Nekem itt nem volt már több dolgom, otthon pedig vár rám a kandalló melege, és egy bögre tea.

Kath és Oph

- Keresheted a kifogásokat, de te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy felesleges - néztem a lányra. - És ha egy kicsit is törődnél Seren emlékével, akkor nem tennéd semmissé az összes áldozatát azzal, hogy valami őrült bosszúhadjáratba kezdesz, talán nem is létező ellenség ellen.
Nem emeltem fel a hangom, de ennél gúnyosabban már nem is tudtam volna kiejteni a szavakat, és a szemem is hideg-kéken villant. Szúrt és elevenbe talált minden szava, de ha helyben megölnek, akkor sem mutattam volna ki, de azt akartam, hogy őt tépje a lelkiismerete, már ha van neki egyáltalán olyan, mert... mert valami gonosz bennem azt akarta, hogy másoknak is annyira rossz legyen, mint nekem, és mert Kath volt kéznél. És mert részben komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Hiszen ki tudja, ki ölte meg Eirit, nem volt-e köze azokhoz, akik Kathet üldözték, és akiktől Seren megvédte őt? Márpedig ha ők voltak, akkor a vámpír tehet mindenről.
Meglepetésként ért az új hang mellettünk, ami még épp azelőtt ér utol, hogy elindultam volna felfelé, és hirtelen Ophelia jelent meg mellettem, és ebben a pillanatban hihetetlenül hálás voltam a támogatásáért, és el kellett ismernem, hogy a lehető legjobbkor érkezett, mert ha a vámpír még egy szót szól, akkor nem álltam volna jót magamért.
Elkaptam az érkező kezét, és belekapaszkodtam, míg lehunyt szemmel próbáltam nyugtatni magam, és csak utána néztem újra Kath-re.
- Bele fogsz bolondulni a gyászba, ha miérteket kezdesz keresni. Én sem hiszem, hogy baleset volt, de te nem láttad a nyomokat. Seren intézte így, ahogy az igazgató is mondta, ő fékezte meg a tüzet, ez pedig azt jelenti, hogy ezt akarta. És még ha valaki segített is neki, hát akkor sem a te dolgod kiszabni a büntetést, elég volt megtenni azt annak a feltételezett valakinek, aki szerinted talán, mondom talán, létezik. És csak a miheztartás végett, ha véletlenül segített neki valaki, amit egyébként nem hiszek, akkor csak azt sajnálom, hogy nem én voltam mellette - sziszegtem oda még, mielőtt elengedtem volna Oph kezét. - Menj vissza, mielőtt megpróbál dühében és elvakultságában bántani. Én is megyek. - Mondtam a lánynak, remélve, hogy nem akar itt maradni és összeakaszkodni a vámpírral, aztán most már tényleg elindultam fölfelé, magam mögött hagyva ezt az őrületet.